A gimnázium két emeletes
tömbépülete, akár egy élére fektetett tégla, egyszerre csak kinőtt a tavasszal
még szántóföldből. Nem néztünk fel az épületre, a jövő héttől úgyis naponta
idejárunk, akkor majd fontos lesz, akkor majd megtelik elevenséggel. Valahol
váratlanul kinyílt egy ablak, s az üvegek csattanása először a halántékomat
ütötte meg, majd az állkapcsom feszült meg, végül elérte a dobhártyámat is,
eltalált, mint egy jól irányított lövedék. Nem néztem fel mindjárt, hátha
kizárhatom a tudatomból, s akkor megtörik, eloszlik, akár a nemlét. Nem így
történt. Hasított a hang, szavakká formálódott, felsebezte a hallójáratomat,
áthatolt a finom membránon:
– Vegye ki! Nem hallja? Vegye ki
a füléből azt a szörnyűséget!
Az ablakok csörömpölve
kihullottak a keretükből, odvas lyukak tátongtak, csupán egyetlen maradt ép,
onnan hajolt ki a nő, harminc körüli, aranykeretes szemüveg az orrán, fekete
rövid haj, idétlen bubifrizura keretezte jelentéktelen arc. Megálltunk. A barna
valamit motyogott: csókolom tanárnő, vagy valami effélét. Én csak bámultam rá,
értetlenül és kétségbeesetten, találgattam: mit akarhat tőlem, s hogyan ismerhetett
meg, hiszen mindössze egyetlen egyszer találkoztunk. A nyakam fájni kezdett,
dideregtem. Rémült kócsag a vadász puskája előtt. Jó lett volna elbújni,
eltűnni, visszaforgatni az idő kerekét, ott maradni az orgonasövény védelmében,
hagyni, hadd menjen útjára ez a kettő, akkor nem állnék itt. A vijjogás
erősödött. Odafent eltökélték, hogy véget vetnek boldog szökellésemnek,
lépteimet az általuk szabott, új rendhez igazítják.
– Vegye ki azt az ordenáré
klipszet a füléből! Azonnal.
Remegő kézzel nyúltam a fülemhez,
kitéptem a fekete-fehér op-art bizsut, szorongattam a markomban, égette a
tenyeremet. Az ablak becsukódott. Vége, vége. Átvágtunk a faluba vivő
betonúton, s egy akarattal fordultunk a temetődülőre. Távol, minél távolabb az
élőktől.
– A temető után elérjük a
csatornakanyart. Igaz? Azt mondják, a víz hemzseg a sneciktől. – Izgalom
vibrált a hangjában. - Egy pillanatra behunytam égő szemem. Jó hang. Eleven,
meleg. Máris van mélysége, pedig még nincs túl a mutáláson. Sóhajtottam, de
csak úgy, hogy meg ne hallják.
– Ühüm. De nem hoztunk
horgászbotot.
– Kár.
Az utat kétoldalt sűrű akácos keretezte, mögötte letermett szántóföldek soroltak. A bokrok alján nyárégette fűcsomók, szamártövis, csenkesz hajolt az utunkba. Az erre járó szekerek mély árkot vájtak a sárga homokba. Ők mentek elöl, én mögöttük, de nem bántam. Itthon voltam. Ismertem a határt, pontosan tudtam, melyik dűlő, merre visz, mikor érjük el a temetőt, s utána, tán egy félórányi járásra megnyílik a turjános. Minden fűszálát ismerem, a madarakat a nevükön szólítottam. Arrafelé a nedves rétek lerázzák a magasabban fekvő, száraz, löszös buckák élettelen szorítását, megtelnek tobzódó viziélettel. Az az én birtokom, ahol a szálkás pajzsika, a tőzegpáfrány meg a békaliliom nő. Ott királynő vagyok. Vizililiom, villő! Ott levetkezem majd, meztelenre vetkezem, de nem szégyellem magam, mert virágoskertemből ruhát kanyarítok magamra, a legszebbet, amit szem valaha látott. Hússzínű ujjaskosborral fedem domborodó melleimet, ritka pókbangóból lesz a fátylam, szibériai nősziromból, nádi boglárkából az uszályom. Ledobom a pántos kék szandált is, mezítláb szökdécselek, a páfrányok ívén szökellek, a hajam úszik utánam. Vállj meg kërëszt, vállj meg, a ruzsás pallagon. Villő, villő. Hagy fonjam be sárhajam, hagy vegyem rám gyócsingem. Villő, villő. Ezek semmit se tudnak királyságomról. Csak a csatornában rajzó halacskákról tudnak. Na de semmit sem fognak ma! Semmit. A kőrises égerláperdő kiveti őket, ha én úgy akarom.
A szőke ingerülten rántott egyet
a kormányon, s a kék bicikli engedelmesen visszaugrott a vájatba. Hajdani
snecizésekről folyt a szó, hogyan háborgatták tákolt horgászbotjaikkal a
csatornák, erecskék vizeit, hogy ebihalakat üldöztek és arasznyi keszegeket,
réti csíkot zsákmányoltak. Gyomorforgató megvetéssel hallgattam a történeteket.
Néha mégis közbevetettem egy-egy elismerő szót, semmitmondó közbeszólásokkal
jeleztem, hogy én is, én is ott vagyok és figyelek – az jó lehetett...,
pirospaprikában és lisztben szokták megforgatni..., mi is fogtunk egyszer az
öcsémmel... –, hogy felkarcoljam valamiképpen a kirekesztettség kérges héját. A
szorongás vészlámpája azonban valamikor kigyulladt, s egyfolytában világított.
A temető mellett elfogytak a
történetek, s akkor megint érezni lehetett a rövid időre elhagyott izgalom
illatát. Amikor a szőke végre megszólalt fátyolos-rekedtes hangja
megbicsaklott, s lángba borult az arca, mint a díszmenetben botló katonának: –
Ide, ide bemegyünk?
A barna hőkölten nézett rá: –
Miért mennénk? – Ingerültség volt a hangjában és aggodalom. Amaz dadogott
valamit egy kriptatörés izgalmairól, szétszórt csontokról meg kincsekről, miket
rég elloptak, de nem volt kétség, hogy mindez ürügy csupán, csak arra szolgál,
hogy elrejtőzzünk, mi hárman, még inkább ketten. Eddig én voltam a holdjuk, most
egy új konstelláció volt formálódóban, melyben nappá akart válni, az én
napommá, s várta, hogy a másik, a föld, szakadjon le végre, tűnjék el a
horizontunkon, mert ideje lejárt. Kezdődjék az új holdfázis, melyben a nap és a
hold egy egyenesben, és a dagálykúp a legmagasabbra hág, s kezdődjék a
félelmes, eszelősen kívánt áradás. Ettől a hiú reménységtől megkeseredett a
számban a nyál. Jó lett volna kiköpni, bele az arcába, aztán átélni, hogy a
másik végre megérti és mellém áll.
Egyszer különöset álmodtam. Ebben
a temetőben jártam-e vagy másutt, ki tudja, de a halottasház éppúgy egy
dombocskán állt, s kúp alakú tetejével, a mellette égig nyúló ciprusokkal
éppúgy védelmezte a benne bízó holtak nyugalmát, mint emez itt. Alatta
engedelmes fejfák, kopjafák, málló kövek, meg büszke újak, száraz és eleven
koszorúk, szél szaggatta, elmosódott, írott szalagok, barnult arannyal,
pántlikák, szaggatott szavakkal. Az egyiket a hajamba fonta a szél,
belecsomózta, nem tudtam kitépni, és akkor feltűnt a fehér ló. Vágtatott,
körözött a sírok között, felfutott a halottasházig, s onnan lefelé, a sörénye
lobogott, egyre közelebb dobogott el mellettem, a szívem is arra a ritmusra
kezdett ütni, engedett a patadobogásnak. Éreztem a lihegését, a forró
fujtatását, majd a nedves orrát az arcomon, elaléltam az izgalomtól. Közelebb,
közelebb! Verítékben ébredtem.
Csak álltunk szótlanul, s a mély
csendben olyan erősen hallottam a fehér ló patadobogását, hogy szerettem volna
a fülemre szorítani a tenyeremet. Elég, elég! Ránéztem inkább, egyenesen a
szemébe, hogy elvágjam és újrakössem történetünk fonalát, s akkor megláttam,
hogy a kék írisz feketéllik, az ínhártya eltűnt, a szembogár szinte kitölti, a
tekintete akár az álombéli lóé. Mindent egyszerre láttam akkor élesen,
mindhármunkat, ahogyan ott állunk a temető mellett, nagy mozdulatlanságban,
egymáshoz kötözött feszülésben. Akár a sas, szárnyaltam felettünk, s lenéztem
erre a háromra, s még onnan fentről is megláttam a szája szegletén az apró
rángást, amit a másik megint nem vett észre – miért, miért nem? – , mert a
távolt fürkészte rosszkedvű nyugtalanul. Még egyszer sem nézett rám, egyetlen
egyszer sem. Mert hogy nem szólt, azt nem bántam. A csendjét kívántam, a
beszéde, ha nem is hozzám szólt, zavart. barna arcél – a finom aranyló
pihékkel – meg a kerek koponya vonzásába majdnem beletántorodtam. A két
tenyerembe fognám, gyengéden, alig érintve, mint egy újszülött fejét,
simogatnám, alig illetném a számmal azt a pontot, ahol a haj csigavonalat
formál. Ott makacsul égnek áll majd egy fürt, ha egyszer megnő a még sörtehaj.
– A csatornához készültünk. Nem?
– Minek… minek menjünk addig! –
válaszolt a szőke leplezetlen rosszkedvvel. - Lekéssük a vonatot.
– Melyik vonatot? Azt mondtad,
ráérsz…
– Ráérek, de… még átmehetnénk
délután Tatárszentgyörgyre…
– Én nem megyek. – Lehajolt,
letépett egy sárgult fűszálat, rágni kezdte: - Úgy volt, hogy a csatornához
megyünk. – Akkor nézett rám először, csupán egy villanásnyi időre, mint aki vár
valamit, egy jelet, egy szót, de máris elkapta rólam a tekintetét, zavartan,
mint aki megbánta azt az egyetlen pillantást is. – Hát jó – rántott egyet a
vállán – akkor forduljunk vissza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése