Az
áporodott dohszag megtelt sáfrányillattal. Akkor észre sem vettem. Csak ma
érzem tisztán, reszkető orrcimpával, édeskés mocsárillat, mégis tiszta. Semmi
köze az oszlás édességéhez, csak a kinyíláséhoz. Mégsem hatott az ördögtömjén.
Meg sem rezdült tőle. Talán csak a szemhéját erisztette alább, s attól még
parázslóbb, égetőbb lett a tekintete. Tiszta-e a mélye vagy iszamós fortyogás
fogad odalent, nem gondoltam sem erre, sem arra. Belehulltam, -vesztem kérdés
nélkül, gondolkodás nélkül. Elmerülni, feloldódni, eggyé válni, beteljesülni.
Beljebb, lejjebb. Jó a zuhanás, mindig is zuhanni akartam. Nem kell az erő, a
magamé meg ne tartson, majd megtart ő, a másik, neki, hozzá, általa, benne van
csak az erő, én nem vagyok többé. Miért is félünk ettől?
Mit
kellett volna kérdeznem? Mire kellett volna várnom? Éreztem, hogy valami
nagyobb van jelen nálamnál. Engedelmeskedtem. Ne csodálkozz ezen. Nem éreztem a
tömjénillatot, persze, hogy nem. S ha igen, csak még mámorosabb lettem tőle.
Belőlem áradt az az illat, az én kelyhemből. Ő meg se rezdült tőle. Mondtam
már.
Bűvölt.
Most már tudom, bűvölt. Átkos mágiával, amiben éppen annyi az imádat, mint a
gyűlölet, éppen annyi a kívánás, mint az elvetés, éppen annyi a fehér, mint a
fekete. Akkor semmit sem vettem észre, igézetében képlékennyé, odaadóvá lettem,
olvadó, arany örömmé. Borzoltan, bódultan vörösbe játszó sárga tollakkal
besétáltam a kalitkájába. - Szeklice. Mondta váratlanul. Kicsit hátrahajtotta a
fejét közben, hogy jobban lássa boldog bevonulásom. Nevetett. - Szeklice. Ezt
mondta. - Sáfrány. Ördögtömjén.
Semmit
sem érettem akkor. Hogy jön ez most ide - gondoltam, de visszanevettem rá, s
közben megteltem fénnyel. - Gyönyörködöm
benned – ezt is mondta. Olvadt aranyat vont rám a tekintete. Pőreségemet
eleinte csak finom pelyhek takarták, néhány világos pihe, akár a
csecsemőkoponyán az angyalhaj, ezekből aztán kemény tokok fejlődtek, rugalmas
szárakat növesztettek, színes apró zászlócskákkal. Tollak, tollak – repülni
fogok – rágyönyörködtem új, szerethető testemre. Mindjárt kerestem az odút, a
fészket, a menedéket, a pihenés, a bódulat helyét. Talán a két tenyerében, a
lágy dombok közötti völgyben, a Vénusz-dombhoz simulva, ott lenne jó, vagy a
szíve fölött, ott meghúzódnék. Megláttam a kalitkát is, de semmi kivetnivalót
nem találtam benne. Mindig is erre vágytam. Kezdtem rendezgetni a tollaimat, s
betipegtem, kicsit billegve, sután – de nem baj, mert hamarosan repülök, talán
holnap vagy holnapután, talán együtt, miért is ne, nem lehet az másképp. Volt
odabent egy parányi tükör is, abba belenéztem mindjárt, hogy lássam a
ragyogásom: sárgába játszó bíbor és lila. Az én tollaim.
Olyan
közel ült hozzám, hogy éreztem a leheletét, azzal csókolta nedvesre a számat,
duzzadt, zubogó vérrel teli ajkaimat, külön a felsőt, majd az alsót. Csak
becsippentette először, aztán birtokba vette, a nyelvével simogatta végig újra
meg újra, érett gyümölcsöm levét szívogatta, mely hol barack, hol narancs,
szilva és szőlő nevet levedzett. Meddig tartott mozdulatlanságunk, nem is
tudom. Feltehetően órákig. Az idő eleinte őt szolgálta, aztán mégis mellém
állt. Igaz, akkor árulónak neveztem, felé köptem, meg is átkoztam, de hát rajta
sem fog semmi, sem átok, sem áldás.
Hirtelen
történt minden. Az imént még előttem ült, kék nyitott nyakú ing volt rajta,
vagy nem is kék, talán halványsárga. Előttem ült, olyan közel, hogy vigyáznom
kellett, hozzá ne érjek... Miért? Miért kellett vigyáznom? Nem is tudom. Mintha
ő mondta – mit mondta, parancsolta volna: Nem! Ne érj hozzám! Izzottam,
dermedtem, forró és jéghideg gejzír lövellt ki belőlem - nyögtem hangtalan, a
lelkem hasadásában én is tudtam, hogy nem szabad. Nem volt szabad, de nem is
kellett, hiszen hullámzott, sugárzott, akárcsak én, egymásba rezegtünk,
folytunk érintés nélkül egy végtelen titkos térben, melyben csak ketten
voltunk. Érinteni nem lehetett. Az tilos volt, tabu, anélkül kellett kinyílni,
átlényegülni, befogadni, eggyé válni.
Odaadtam
magam azonnal, kérdezés, kétség nélkül. Teljes bizalommal. Semmim sem maradt.
Nem bántam. Meddig tart a lelkek tánca, násza, a lélekből lélekbe áradás, az
együttrezgés, a magány káoszából az egyesülés rendjébe? Örökkön, örökké. Ő
mondta ezt csukott szájjal. Ígérte. Igen. Szavak, egyetlen szó nélkül. Később
meg tagadta, hazugságnak káromolta az akkori meg a későbbi ígéreteit,
esküvéseit. Az illatával mondta, a testnedveivel, forró és hűs kipárolgásával,
a zubogó vérével, az édes nyálával. Az orromban éreztem az illatát, azzal
táplálkoztam, a magaméba elegyítettem. Azt engedte. Az ellen sohase
tiltakozott. (Az is mágia volt?)
A fehér
műanyag székben ültem a kiürültség és a telítettség kábultságában, szembe velem
a másik szék üres, de még meleg a testétől. Éber kómába estem. Alig emlékeztem
valamire, csak a csodálkozás sarjadzott elevenen: hogyan hagyhatott itt engem? Hogyan
tudott oly hirtelen felállni, hátra sem nézve elmenni, ruganyos hiúzléptekkel.
Mintha menekült volna. Vadászból vaddá lett. Zavaros gondolatok. Vadász,
zsákmány. Hülyeség. A homlokomat az asztal lapján hűtöttem, de csak felizzott
az is, perzselt, perzseltem. Hülyeség, gazság, embertelenség, gyilkosság, átok,
fene, veszettség. Megőrültem, vagy mi van? Miért vagyok egyedül? Nagy a csönd,
dörömbölő.
Tudnia
kellett, mi történik velem azután. Azután, ha egyedül maradok. Az öklömet
harapdáltam, hátha akkor fel tudom idézni, hogy is történt, mi is történt, mit
mondott ő, és mit mondtam én. Az öklömbe vájtam a fogaimat, hátha attól
visszatér belém a józanság, az értelem - mert csak érzelem maradt semmi más.
Tengernyi zajos érzelemmel áradok, és nincs határa heves kiáradásomnak, elmos
mindent, a mindennel engem. Félek.
A fotómontázs Gedei Viktória munkája
A hátára emlékeztem egyes-egyedül, amint a derekánál átível a csípőjébe, meg a ruganyos lépteire, meg ahogy a sajátja helyett az én árnyékom követi. Szólni is akartam, figyelmeztetni a jelre, de a kattanó kilincs hangjára az árnyékom megremegett, levált róla, mint rémült szájról a hangtalan kiáltás. Madártestem a zsebében is elférne, miért is nem rejt el engem, bárhol meghúzódnék a teste melegében. Tükör, tükör hadd nézzek beléd! Magam mögé néztem, hátha ott van még mindig, hátha megőrizte fényes homlokát, katlan szemét, hiúz járását.
Éjszaka
majd hajnal szállt a kalitkára ezüstös derengéssel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése