Mendei repceföldek
Bájoló - Dal Radnóti Miklós csodaszép versére
Kettőnk széphistóriája, a történet Árgirus királyfiról és egy tündér szűzleányról - ki szűz már régen nem vala, de szűz vala mégis, sok egyéb nagyfontosságú dolgokban, úgymint életbátorságban, igaz szerelemben, és sok más egyébben -, az, mi kettejükkel az 1980-as években megesett, szép is volt, meg iszonyú is volt, mint az embermesék általában. Ám a mese, úgy, ahogy megesett, igazul és kendőzetlenül, a maga irtózatos gazdagságában, sárkányaival, szörnyeivel és tündéreivel, szívszorító pillanataival, könnyfakasztó és lélekfagyasztó eseményeivel, belátom, szétfeszítené ennek a történetnek a kereteit, ezért egyszer máskor vallok majd ezekről is.
Mégis idekívánkozik egy és más, mert gyógyulásom története, gyakorlatilag egybeesett szerelmi históriámmal, s mindkettő hozzátartozott emberré nevelkedésemhez, akár az okos pálca, meg a jókor jött ölelés. A nagy fordulópontot - deus ex machina - mindkettőnk életében tanyára költözésünk jelentette, ám ellenkező előjellel, ahogyan azt látni fogjátok. Joggal kérdezhetnéd, hogyan is történhet, hogy két városi környezethez szokott lény - afféle aszfaltjáró betonlakó, aki a civilizált világ minden termékét oly természetes egyszerűséggel fogadja és használja, ahogyan kezét vagy lábát, száját, ha beszél, torkát, ha nyel, s még sorolhatnám - egyszerre hátat fordít mindennek. Nos, sok oka lehet ennek, de most csupán azokat veszem számba, melyek minket kormányoztak erre a csapásra. Árgirus királyfit, a maga bevallása szerint, a meggazdagodás mézesmadzagja vonta-terelte erre a göröngyös útra - s ha ez valóban így volt, akkor nem volt ebben egyedül.
Azokban az években ugyanis sok bátor úttörő hagyta maga mögött biztos, ám csak gyengén jövedelmező városi munkahelyét - és otthonát -, hogy az addigi biztosat felváltsa a nagy nyereséggel kecsegtető sertéshízlalással, avagy marhatartással. Kitörni a hétköznapi robotból, vissza a jól jövedelmező természethez - lásd a parasztokat, hogy tollasodnak -, ez volt sokak álma. Pionírok lettünk hamarosan mi is, csapot-papot magunk mögött hagytunk, hogy mihamarabb bevehessük hazai Amerikánk ígéretes mezőit. De azért nem mentünk a várostól túl messzire, csupán hatvan kilométernyire. Én követtem Árgírusom. A várható haszon nem érdekelt, legalább is az anyagi része, kétkedve hallgattam a királyfi előrejelzéseit az első év várható bevételéről, s a következő idők fellendülő tendenciájáról. Majd csak megélünk valahogyan -gondoltam, de bólogattam, mert minek is vágnám le kakasom szárnytollait, meg hát magam is vonzódtam a vidéki élethez.
Hogy mi vonzott az ígéret földjére? Mindenekelőtt a más, maga a változás. Ismét hallgattam a belső bölcs tanácsosra, s amint Árgírus javaslata elhangzott, nyomban igent mondtam. Gondolkodás nélkül. Tanácsosom ugyanis azt ígérte, a nehéz terepen - mert, nem volt kétségem afelől, hogy lesznek gondjaink - gyógyulásom végleg befejeződik. Számomra ez volt az igazi ígéret, az igazi aranymező, melyhez fogható értéket elképzelni sem tudtam. Pedig akkor már tartottam Árgírustól, nem bíztam benne, s boldogtalan pillanatokban bevallottam magamnak, hogy valójában nem ismerem, idegen volt és az is maradt. Sőt egy félelmetes idegen, akit magam senkinek sem ajánlanék útitársnak. Mégis vele tartottam, követtem kutyahűséggel, s követtem volna bárhová, és mélyen hittem, hogy megtalálom a kincset. Úgy lett.
Talán az első telepesek is így nézhettek új otthonukra, ahogyan én a düledező parasztházra, mihez oly olcsón hozzájutottunk. Megszerettem, amint legelőször megpillantottam. A cserepes vályogházat nem régen fedhették be újra, így a teteje volt a legszebb. Mintha a tető tartotta volna egyben, az fogta volna össze a méretes, takaros cserépkalappal, hogy szemérmesen elrejtse, feledtesse a többit, mi alatta volt. Mert a házat csak itt-ott fedte vakolat, az is megtáskásodott sokhelyütt, kisárgállott szalmás vert oldalfala, mint bőrét elvesztett súlyos sebesült, feltárta magát az enyészetnek. Az meg tette a dolgát. Hátul jókora lyuk keletkezett, belefért volna összekuporodva egy gyermek, s kis híja lehetett csupán, hogy a lyuk átjárható réssé nem tágult. A valaha volt istállók, ólak javarészt eltűntek, megadták magukat az anyaföldnek, amelyből vétettek, csak kupacok jelezték a helyet, ahol boldogabb időkben álltak és szolgáltak. Így járt az árnyékszék is, meg a tehénistálló, csupán egyetlen téglából épült ólacska maradt úgy-ahogy épen, az csak kifutóját veszítette, mert azt bizony, akárcsak megritkult kerítésünket, vagy a szél hordta el, vagy a didergő szomszédság. Két háznyi volt belőlük közvetlen szomszédként. Rendben tartott vert vályogház mindkettő, az egyik, egy magányos nyugdíjas agglegényé gondosan fehérre meszelt, a másik meg sárga, alul meg fölül bordó csíkkal. Abban apa nélküli család élt, s ha mindenki otthon volt, lehettek tán öten. Állatot egyikük sem tartott, egy kutyája is csak az öregnek volt, meg néhány macskája, hogy az egérveszedelemtől megóvja a vályogot. A többiek messzebb vertek tanyát. Erdőszőlő két utcával büszkélkedhetett, az egyik, a Gyepsor, tán kétszáz méternyire sorolt tőlünk.
A házunk mindazonáltal szép volt, ahogy elhagyottan, mégis hősiesen állt, a hatalmasra nőtt akácok árnyékában, farkasszemet nézve a magánnyal és a veszedelmesen múló idővel, mi eddig nem hozott egyebet csak a piros cserepet, de most, de most, íme elhozta ezt a két fiatalt, és talán még mindig nincs vége az életnek. Én meg azt feleltem neki: nincs hát. Nézd, itt vagyok én, és holnap, de legkésőbb holnapután odamegyek ahhoz a szörnyű sebhez ott a hátadon és meggyógyítom. Meg én, higgy nekem! És úgy történt. Persze először tettem egy körutat, mert úgy illett, és úgy volt hasznos, bemutatkoztam a fellelhető szomszédoknak, s el is mondtam nyomban, hogy a házat rendbe akarjuk hozni. Tudták, miről beszélek, s áradtak a tanácsok, mind igen hasznosnak bizonyult, közöttük is a legjelentékenyebb, mely azt indítványozta, a friss lócitromot ki ne hagyjam a fal betömésénél, mert csak az a száz éves vert ház áll még ma is, melyből az építkezésnél nem sajnálták a lócitromot. A friss tehéntrágyát is figyelmembe ajánlották, ha a konyhában, szobában a földes padlót takaros, sőt takarítható felületté kívánom tenni. A hagyományra hivatkoztak, meg az évszázados tapasztalatokra, és gyakorlati segítséget is kínáltak, miután közöltem, hogy se lovunk, de tehenünk. Csupán azt kérték, vigyek egy vödröt, s azt majd telerakják a hasznos anyaggal. Megígértem.
Másnap a szükséges eszközök, s módszer birtokában nekiláttam a ház helyreállításának. Árgírus is tevékenykedett, mindenekelőtt az ólak, istállók és a nélkülözhetetlen árnyékszék újraépítésével foglalatoskodott, így én közben békésen nagy gondossággal kikeverhettem, dagaszthattam a romokból nyert vályogból, meg a szomszédból kapott segédanyagból a tapasztáshoz szükséges, megfelelő elegyet. Akkor történt a csoda. Ugye, említettem már, hogy a csodák sűrű fellegekben vesznek körül engem - s titeket éppúgy, ha nem vagyok restek ezeket észrevenni -, és számtalan csodafelhőből hullott már rám csodazápor. Többek között akkor is, amikor először megérintettem a házunk sebesült hátát, s a magam gyúrta sárból készült első sárgolyót gondosan a lyukba illesztettem. A ház felsóhajtott, vagy inkább felnyögött, de nem fájdalmasan, hanem az örömtől, mely olyan erős is lehet, hogy szinte fáj, és kiszáradt halott teste befogadta a nedves újat, aztán szomjasan várta következő érintésemet. Egymásra találtunk. „Azután este lett és reggel: Így telt el az első nap.” (Ter1:5)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése