Gondolatok a szépségről és a lélek betegségeiről - Vakon a szépségről 1.

„A divat kegyetlen úr, utadba áll, hogy ne tudd meglátni az örök értékűt.” Auguste Renoir

Azonnal vallomással kell kezdenem: vak vagyok. No nem a szó szoros értelmében. Vakságom nem velem született testi fogyatékosság, sőt nem is biológiai eredetű – noha látásom egyre rosszabb, szemüveggel még korrigálható –, sokkal inkább szerzett vakság. Ugyanabban a betegségben szenvedek ugyanis, mint kortársaim nagy többsége, akiknek a látása úgynevezett irányított, befolyásolt, úgy is mondhatnám, a fogyasztói társadalom által moderált, torzított látás. Egyébként is „tükör által homályosan látunk” – mondja Pál apostol, és én belátom, igaza van.

Eredendő rosszullátásunk azonban – aki most az eredendő bűnre gondol, ne vesse el egészen ezt a gondolatot – az utóbbi időben aggasztóan tovább romlott egy olyan szemüveg által, amelyet nem szabad akaratunkból biggyesztettünk az orrunkra. Ez a különleges okuláré nemcsak átszínezi, de arányaiban is eltorzítja a látványt, sőt, némelyik egyenesen mást mutat, mint amit látnunk kellene. Azaz a valóságot, amelyről az emberiség eszmetörténete során sokszor és sokan gondolták, hogy tulajdonképpen nincs is, csupán káprázat, vagy, hogy meg nem ismerhető. Mindez arra is mutathat, hogy a valóság megragadása, felfogása, megismerése korántsem egyszerű dolog. Én azok közé tartozom, akik úgy vélik, hogy valóság pedig van, és a végtelenben megismerhető. Sajnálom, ha ez a magyarázat mindenkit nem elégít ki teljes mértékben. Bevallom, engem sem, de ez nem akadályoz abban, hogy egy kísérletet tegyek arra, hogy a valóság egy szeletével, darabkájával, legyen bármily kicsiny, szembenézzek. E kis kitérő után türelmesebb olvasóim talán megengedik, hogy folytassam.

Ráadásul, a legtöbben nem is tudjuk, hogy torzító lencsén keresztül szemléljük a világot, sőt önmagunkat is. Valójában ez rémít meg leginkább. Némi vigaszul szolgálna, ha legalább tudnánk arról, hogy rosszul látunk, ez talán óvatosságra, s felelősségre intené a bölcsebbeket, amikor a látott világot szemlélik és értékelik. 

Ma reggel olyat tettem, amit ritkán. Tévénézéssel kezdtem a napot, de ahelyett, hogy bűntudat gyötörne, kijelentem, nem bántam meg, pedig a Pro7 bámulására nem szerény némettudásom gyarapítása késztetett. Utóbb említett gyengeségem egyébként az értésben nem akadályozott meg, mivel a képek önmagukért beszéltek. A karcsú, s természetesen fiatal riporternő - méginkább terapeuta - előtt kis család üldögélt. Anya és két leánygyermeke, egy tizenéves, és egy nyolcéves, akiről azonnal kiderült, hogy szintén karcsú és magas szeretne lenni. Az apa, ha egyáltalán része volt a kis családnak, nem volt az adás vendége. Megjegyzem, a későbbiek során sem mutatkozott, valószínűleg már régebben eltűnhetett.

Ezen bizonyára sokan egyáltalán nem is csodálkoznak. Egyrészt, mert a csonkacsaládok száma a világ fejlettebb felén gombamód szaporodik. Igen, a csonkacsaládoké. Még akkor is ezt a kifejezést használom, ha egyes családszociológusok s egyéb társszakmák képviselői felszisszenek, kirekesztő, szívtelen, az egyszülős családokat megbélyegző jelzőm miatt. Mert fenntartom, hogy az egyszülős családok akkor is csonkacsaládok, ha a szülő vagy a szülők mindent megtesznek azért, hogy ez ne így legyen.

Álarc - Gedei Viktória fotómontázsa 

De térjünk vissza az adás szereplőihez. Mindannyian túlsúlyosak, egyszóval kövérek voltak. Jelentősen. Az adás célja egyértelműen az volt, hogy a reményvesztett szereplőket, no meg a képernyő előtt ülő sorstársakat, reménnyel töltse meg, s egy lehetőleg bombabiztos módszert ajánljon, amellyel végleg megszabadulhatnak rémítő súlytöbbletüktől. A terapeuta, mint korunk egyik technikai mágusa, a számítástechnika egyik vívmányát használta a célból, hogy a szörnyű véget, vagy az afelé vivő gyászos utat szemléltesse. Egy komputer képernyőjén ugyanis feltűnt az anya, majd a két leánygyermek arcképe, de az arckép folyamatosan változott. Ahogyan a gyorsan pörgő számláló az évek múlását jelezte, az arc egyre kövérebbé és öregebbé vált. A tinikorú lány elsírta magát, amikor anyja, s önmaga elváltozása után kishúga folyamatos hízását, drámai megöregedését, s egyben megcsúnyulását szemlélhette.

Nyilvánvalóan a megfelelő motiváció kialakítása volt a cél. Hogy a kegyetlen módszer végül is hatásos volt, azt az ezután következő képsor hivatott tanúsítani: a család minden tagja - az elhízott nőneműekhez még két hasonlóan túlsúlyos fiú is csatlakozott - a sportpályán bukdácsolva, nagy igyekezettel próbált megszabadulni felesleges testtömegétől. Ekkor kikapcsoltam a tévét, de nem szabadultam a bánatos kövér családtól, Frau Akárkitól és leánykáitól. Mindannyian életem részeivé váltak, mivel fontos felismerésre jutottam általuk. Ráébresztettek ugyanis arra, hogy magam is irtózom a kövérségtől és az öregségtől, s megerősítették azt a gyanúmat, hogy vak vagyok, vagy legalább is, igen nagy baj van a látásommal.