Végtelen űr az ürességben... A depresszióról és a gyógyulásról 8.

Mécs - A képet Gedei Viktória készítette

Öcsém elutazott, így nagyanyám ismét egyedül maradt, s beleegyezett, hogy Gyuri egy időre üresen maradt fekhelyét elfoglaljam. Az utolsó együtt töltött estén csak annyit mondtam: Holnap elmegyek. A bejelentést csend követte. Tartalmát csupán sejtem. A hallgatásban a megdöbbenés szívhangjai doboltak, és talán közvetlenül utána a felismerés, mely erős fájdalmak kíséretében nagyon gyorsan világra hozta a megkönnyebbülést, a jobb lesz így gondolatát. Én üres voltam. Nem gondoltam semmire, nem éreztem semmit. Nem indokoltam meg döntésemet, és nem bántam, hogy nem kérdezi, miért döntöttem így. Azt sem bántam, hogy nem akar maradásra bírni. Mindketten tudtuk, hogy hiábavaló volna. Aki az önmaga felé vivő úton is eltéved, hogyan tudna eljutni valaki máshoz?

Nem említettem, hogy sejtem, egy új kapcsolat bontja üde szirmait, érzem én is az illatát, s ki tudja, tán már teljes virágzásban lehet, nem szóltam a fiatal barna nőről, aki piros pólóban, megfeszült testtel áthajolt a Vadrózsa Cukrászda csepp asztala felett, odaígérte magát az éhezőnek, s szavak nélkül üzente, hogy ő, ő majd boldoggá teszi a boldogtalant. Azt sem mondtam el, hogy azt kívánom, bárcsak sikerülne, hogy tegye meg, amit én nem tudtam megtenni, pedig én is, éppen úgy, szavak nélkül - amikor az erdőben a vállára hajoltam, miközben a Samba Pa Ti édes-fájdalmas gitárszólója fényes selyemszalagként ránk fonódott, és összekötözte bátortalan kezeinket -, megígértem.

Talán furcsállod, de soha, sem akkor, sem később, sem a válóper alatti időkben, sem azután, amikor összejöttünk még néha-néha egy kis beszélgetésre, sohasem fedtem fel, hogy tudok a másikról, s hogy ez volt döntésem rugója. Pontosabban ez volt az egyik rugója, mert ma már világos előttem, hogy voltak egyéb erők, melyek segítettek az elválásban, a kiszakadásban, az újrakezdésben. * Az utolsó közös napra nem gondoltam többé, amint elmúlt, nyomban a felejtés katlanába hullott, s látszólag azonnal el is porladt. De ezen ne csodálkozzunk. Gyakran így segít elménk, amikor nagyon nagy bajban vagyunk, ha lelki hajótörés fenyeget. Ha másképp nem kerülheti el a katasztrófát, a fenyegető esemény emlékét egyszerűen belelöki a tudatalattiba. Ide kerülnek életünknek azok a meg nem történt tényei, melyekről sokan tudják, hogy ezek bizony megestek, mi azonban nem. Valamikor később ki kell majd bányásznunk, fel kell hoznunk ezeket a felszínre, talán ha már elég érettek, felkészültek leszünk. Ám akkor, ott, a történés pillanatában nem vagyunk képesek erre, ezért a fájdalmas szembenézés késleltetésére, rutinszerűen beindul a védelmi algoritmus. Igaz, a felgyűlt, feldolgozatlan lelki hulladék is ártalmas, bomlásnak indulhat, vagy a felszínre dobódhat a temetetlen hulla, ezért így később mindenképpen be kell következnie az exhumálásnak, s csak azután jöhet a végleges temetés, majd a végleges búcsú.

Amire mégiscsak emlékszem, az a két kezem, ahogyan közös könyveinket és lemezeinket válogatja, egyáltalán nem gépiesen, ez az övé, ez az enyém. Mintha a két kéz vette volna át a fej és a szív szerepét, ők gondolkodtak, éreztek helyettem. Akkoriban ezek a tárgyak képviselték életemben az értéket, vagyis az értéknek valamiféle maradékát az általános devalváció közepette. Aztán egyszerre nagyanyám lakásában, a hallban találtam magam, az ágyon, mely korábban öcsém fekhelye volt. Este tíz lehetett, mire úgy-ahogy elhelyezkedtem, s nyomban le is feküdtem, mert ólmos fáradtság lepett meg. A fejem lezuhant a frissen húzott párnára, mohón kívántam az alvás feloldozó békéjét. Mélyen beszívtam a friss ágynemű illatát, beletemetkeztem, és engedtem, hogy beszippantson. Mélyen, nyugodtan aludtam reggelig.

A történetnek ezen a pontján alig érthető az én nyugodt, gyermeki alvásom, még ha valójában csupán egyetlen éjszakára szólt is, ám mégis ez a disszonancia fedi fel leginkább a kór valódi természetét. Az orvosok is környezetváltozást, utazást javasolnak a nehezen vagy sehogyan sem gyógyulónak. Ugyanezt tette a bennem élő orvos, valójában ő választotta azt a radikális utat is, melynek eredményeképpen idegentestként kilökődtem addigi életteremből. S lám, az odakint engedelmesen alásimult az odabent építő törvényeinek.

A felületes szemlélő csupán a tragédiát vagy annak lehetőségét láthatta kívülről, ám a bölcsek bölcse odabent tudta, hogy ami történik, az jó. Előtte nincs titok. Nem örültem az újrakezdés lehetőségének, sőt, gondolni sem akartam arra, hogy ismét a startvonalhoz állhatok - hogyan, hiszen még túl sem jutottam a halálos futamon! - , fáradt voltam. Nemcsak a depresszió férge rágta életfám gyökerét, s szívta nedveim, de maroknyi gyógyszert szedtem még akkoriban, melyekről a mai pszichiátria azt tartja, hogy nincs szorongásoldó hatásuk, de súlyos, visszafordíthatatlan mellékhatásokkal járhatnak, túladagolva akár végzetes mérgezést okozhatnak. Nem ragaszkodtam semmihez, és nem sajnáltam magam. Többnyire üres voltam, csak a megnevezhetetlen, tárgya vesztett fájdalom rezgett bennem, és a szorongás lelkemhez tapadt morzsái szúrtak még mindig. De mindez veszített erejéből, miután kilökődtem a megszokottból.