Égbolt - Gedei Viktória fotómontázsa
Karácsony után megenyhült. Január közepén meg bolondos meleg szél csapott le ránk, elolvasztotta a foszladozó havat, felfalta a maradékot egy kurta délelőtt alatt, aztán egyre csak garázdálkodott a pőre tájon. Zabolátlanul fújta a homokot, kergette a porfelhőket, égig rúgta, ágakat tördelt, hajtotta az elszabadult száraz ágakat, leveleket, gizgazt. Déltájban néha tizenöt fokot is mértek. Akkoriban még újdonság volt, hogy télasszony úgy viselkedik, akár egy süldőlány, azóta már megszoktuk.
Láttam, hogy az állatok is kikívánkoznak, jól van, gondoltam, miért is ne. Kimentünk a gyepsorra, a telepített nyárfaerdő melletti rétre, ahányan csak voltunk. Elöl ment Rosinante, őt követték a tehenek, a sort a két kecske, meg az anyadisznó zárta. A réten a szárazra aszalódott füvön, kórókon s néhány földre lapult zöldellő gyomon, meg homokbuckán kívül alig volt egyéb. Ott aztán elszabadult a jókedv. Rosinante lobogó sörénnyel nekifeszült a szélnek és futott, futott körbe-körbe szilajon. A tehenek meg hátsó lábaikat az égnek hányták, szökelltek, viháncoltak. Pedig vemhes volt már csaknem mind.
Csak a két kecske maradt a közelemben, hiába biztattam őket - menjetek, na! - nem mentek azok egy tapodtat sem, csak engem követtek. Pedig még Melinda is nekilendült, annak ellenére, hogy nyomott vagy másfél mázsát, kocogott egyet, s közben röfögött igen elégedetten. Ne menj messzire öreglány – mondtam, akkor rám nézett, és láttam, apró gombszemeiben tüzel az öröm, aztán csak turkált körülöttünk, erre meg arra. Nagy boldogság a szabadság. Üldögéltem örömünk partján, néztem a felizgatott januári tájat – bolond öregasszony szerelemben, de tegye csak, ha nem bírja másképp -, néztem az állataimat, akiket mámorossá tett a váratlan szabadság, és akkor eszembe jutott a tegnapi rabságom.
Már csaknem elfelejtettem a kutat, melynek peremén billegve, úgy döntöttem, hogy belehullok. Aztán felrémlett csőlétem a kútverem hidegében, a közel hét év, a tetszhalál évei, amikor nem tudtam egyébről csak önmagamról, s a magam páratlan fájdalmáról.
Be kellett ismernem, hogy itt és most, mindennek ellenére boldog vagyok. Hibátlan boldogsággal. Árgírus haragja ellenére, az állandó fenyegetettség ellenére – mert sohasem tudhattam, hogy mit ás ki majd a holnapból féltékenysége, gyanakvása, maró indulata. Nélküle voltam boldog, csak úgy egyedül, egyszerűen, önmagamban. Mert bennem lakott az öröm. Minden hajdanvolt sérelmem, gyűlt sebeim ellenére, minden kudarcom és szégyenem ellenére, annak ellenére, hogy torzóvoltam nem volt titok többé előttem, és annak ellenére, hogy tudtam, az élet halálos.
Miért olyan nehéz mégis a boldogság belátása, beismerése? Miért könnyebb sorolni a keserűségeket, miért könnyebb panaszkodni? Talán a sírók úgy vélik, azután csak a vigasztalás meg az öröm jöhet, hisz ez a rend, s ezzel a jajos mágiával akarják becsapni az életet, az örülök, meg szorongva rejtik véka alá örömüket, nehogy megölje azt az irigység, vagy ki ne tapintsa valahogy a vaksors, és keserűre ne fordítsa az édeset. Mert, tudják, annak is úgy kell lennie. Bizony, mi nedűt hörpölnénk hányásig, még akkor is, amikor már csak a gyomorkeserű hozhatja vissza az egészséget.
Élt körülöttem minden, és én is éltem, velük sírtam, velük örültem, nélkülem nem élt volna semmi. Feltámadtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése