Olyan könnyen mondunk véleményt valamiről: ez ilyen vagy olyan, ez fekete, amaz meg fehér. Mintha úgy gondolnánk, ha nem alkotunk véleményt, lehetőleg minél gyorsabban, hitelünket veszítjük, értékcsökkentekké válunk. Akkor azt gondolják majd rólunk, hogy nem vagyunk elég tájékozottak, nem vagyunk elég felkészültek, elég okosak vagy nincs elég bátorságunk. Nemritkán éppen azért csúszunk át az ítélkezésbe, mert elfeledkezünk arról, hogy eredendően tompahallók és tompalátók vagyunk. Sebtében megalkotott véleményünk híg lőre, ahelyett, hogy érett bor volna, életadó és élvezhető, mert elfelejtjük, hogy az egyszerűnek tűnő dolgok is bonyolultak, többnyire nem ilyenek vagy olyanok, hanem ilyenek is, meg olyanok is. Tévedünk, mert egyszerűsítünk, gyakran végletesen, mert nem adunk magunknak elég időt a gondolkodásra, a tapasztalásra, a megértésre, vagy mert nem hallgatunk meg másokat, vagy csak felszínesen engedjük be elménkbe és szívünkbe a tőlünk idegen gondolatokat.
Pedig jobban tennénk, ha inkább megmaradnánk a szemlélődésnél és a gondolkodásnál, s végül a higgadt eszmecserénél, melyben nyugodtan meghallgatunk és végiggondolunk egyéb, netán a miénktől gyökeresen különböző nézeteket is.No igen, azt gondoljuk, nincs időnk sem erre, sem amarra, rohanó világunkban döntenünk kell, győznünk kell a nagy versenyben, mert ha nem, elsodornak és lehagynak a gyorsak, a frissek. Elmélkedni? Ha, ha, ha! Hogyan, mikor? Elfut mellettünk az élet, kiszöknek kezünkből a megragadható dolgok, mindenről lemaradunk, s akiknek keze után nyúlunk, elrobognak mellettünk, csak a hátukat látjuk, mi meg ott maradunk magányosan, útszéli, szánalmas koldusok, remeték. Egyszercsak kihunyó tudattal már csupán az elmúlt képeit pergetjük, egy pillanatra végigéljük életünk színes, netán fekete-fehér filmjét, azután vége - s a többi néma csend. (Ez aggasztott téged is, szegény William!) Micsoda esztelenség ezt várni tőlünk!
Édenkertünk
Egy paralimpiai futóversenyen két kislány között folyt a küzdelem az első helyért. Mindketten beleadták minden erejüket, a közönség meg harsányan biztatta őket, nagy volt az izgalom. Már csak néhány méternyire voltak a célszalagtól, amikor egyikük megbotlott valamiben és elesett. Képtelen volt felállni, csak ült, majd kétségbeesetten sírni kezdett. Eldőlt a verseny. A másik futott még néhány lépést, vitte a lendület, de amikor észrevette, hogy vetélytársa elmaradt tőle, hátranézett, megállt, majd elindult visszafelé, földön ülő, síró társa felé. Lekuporodott mellé, átölelte, vigasztalta. Közben a többiek utolérték, majd elhagyták őket, sorra célba értek. Nos, így szól a történet, legalább is ez a lényege.
Lám az imént én is hogy odavágtam írásom végére: Az emberi lény sohasem jut földi életében teljességre. De vajon így van-e? Elég példát gyűjtöttem-e ehhez a véleményhez, s nagyjaink életének titkaiba vajon belelátok-e? Hiszen elsősorban ők lehetnének, akik vallhatnának nekem, nekünk arról, teljesnek, befejezettnek érzik-e földi pályafutásukat. Volt-e valami, amit visszatekintve másképp tennének, maradt-e valakivel, valamivel szemben adósságuk, és maradt-e bármi tartalék a készletükben - még egy könyvre, még egy kutatásra-felfedezésre való, vagy egy ölelésre, vagy bármi másra, mivel a fájdalmat, éhséget, szomjúságot csillapítani lehet. A kísérlet persze úgy volna hibátlan, ha a befejezettség 0 pontjából érkezne a válasz, ám ez lehetetlen, mert ezen a ponton már nincsenek szavaink, ez a pont már odaát van. Az odaát alatt a tényleges halált értem. A tényleges halál ugyanis nem klinikai halál, onnan semmiféle beavatkozással nem lehet visszatérni, mert visszavonhatatlan. Nos, éppen ebben hibádzik az az érvelés, mely a halálközeli élményeket az örök élet egyik bizonyítékának tekinti. Hans Küng szerint ezek a tudósítások nem bizonyítékok - jaj, pedig de jó volna! -, s véleményem szerint sem azok. Néhány történetből azért idézek majd, mert olyan szépek, izgalommal és jóízű reménnyel töltik meg a sóvár lelket - s ki tudja, talán mégis, mégis előszobái az öröknek!
Ám lehet, hogy előbbi eszmefuttatásom ostobaság elejétől a végéig. Mert még azt sem döntöttem el, amikor a befejezett, teljes életutat kívántam górcső alá vonni, hogy kik is a nagyok? És miben is áll nagyságuk? Lehet, hogy sokan elérik a teljességet, csak mi, akik nem ismerjük a teljesség mibenlétét, nem vesszük észre, amikor történetük a legfelső pontra ér. Talán az a fogyatékos gyermek, aki a vágyott győzelmet azonnal feláldozta azért, hogy az elesetthez lehajoljon, talán éppen ő példázza a teljes, azaz a beteljesülő életet. Az is lehet, hogy a teljesség csupán egyetlen értelemben elérendő, elérhető cél, mégpedig morális értelemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése