Álmom mindenekelőtt önmagam megtalálásáról, elfogadásáról, sőt, szeretetéről szólt. A természet tette, amit tennie kellett, álmom gyógyított. A már emlegetett benső orvos folytatta a terápiát. Én azonban félreértettem, utalását jóslásnak véltem, s az elébem kerülő ajánlkozókat nyomban behelyettesítettem az álombélivel. Hittem, mert hinni akartam, hogy ő az, ő az - végre, végre – és mámorosan nyakukba fontam karom, odakínáltam magam bizalommal és egészen, ahogyan Fájdalomhercegnek. Mégis ez a növekvő, türelmetlen éhség lett a csapdám. Meg voltam győződve, hogy a másik éppoly éhes, mint én, éppen úgy vágyik arra, hogy szerethessen és szeressék, ahogyan én. Mindig őt akartam látni bennünk, mert olyan nehéz volt a várakozás, fél részem sajgott kegyetlenül, mint sziámi, kit társáról kegyetlenül levágtak. Kis híján áldozatául estem mohó szeretetéhségemnek. Mert ajánlkozóban nem volt hiány, ám amit belekortyoltam, a feleket egyesítő életelixírről kiderült, hogy poshadt lé. A test időnként illett a testhez, de a lelkem idegenkedve, riadtan bámult. Néha, ha nem voltam elég óvatos, és nem tudtam időben elhallgattatni, a benti tanácsost, hangja áthatolt lelki süketségemen. Ilyenkor efféléket súgott: Ostoba! Te is tudod, hogy ez nem ő! Még csak nem is hasonlít rá! Még várnod kell. Az is lehet, hogy nagyon sokáig. Ilyenkor dühödten azt válaszoltam: Honnan tudod, hogy nem ő? És különben is, elég szeretni, ha a másik is úgy akarja. Múltak az évek. Lelkem beteljesületlen és szomjas lélek maradt, de még kész volt arra, hogy magához öleljen egy másik szomjas és beteljesületlen lelket, legyen az bárki, csak engedje magát legalább szeretni. Lásd, mint fent! Addig, ameddig.
Gedei Viktória fotómontázsa: Pávás
Közben egyre bizonyosabbá vált számomra, hogy nincs igazi, csak két szomjazó, kóbor lélek szeretetpróbálkozásai vannak. Kinek így sikerül, kinek úgy, ám előbb vagy utóbb mindenkit elér a kudarc, a vég. Mindannyian Szent Lajos király hídján kelünk át, miközben a másik felé tartunk, és mind-mind lehullunk a szakadékba, felnyársalódik minden kísérletünk, szétzúzódunk a kudarcok kőkemény szikláján, szerelmünk, szeretetünk szörnyethal. Ilyen a létezés természete, nincs mit tenni. Csak mindennek a megértésében és elfogadásában születhet meg a harmónia, és a beletörődés megtermi a békét. De még sokáig bolyongtam lelki labirintusomban és kiáltoztam: Hol vagy? Hol vagy? A hangom néha elhalt, sokszor fáradt voltam és reménytelen, de aztán mégis újra kezdtem. Hol vagy? Hol vagy? Egy idő után hallottam, amint kérdésemet visszaverődik, visszahullik rám: Hol vagy? Először azt hittem, valaki más kiált. Talán éppen őt hallom, ahogyan a maga csapdájában körbe-körbe jár, reménységének köve is elkopik lassan, fájdalmat őröl, éhesen és szomjasan?
Ilyenkor újra nekilódultam, s tovább róttam az utamat én is. De hát az álmok lovagját éppen így kell keresni, először odabent! A lelki útvesztőben oda kell találnunk a középpontba, ahol mi állunk, álarc nélkül, pőrén! Az álmok lovagja ugyanis csak azután ölthet testet, ha saját valódi asszonyiságunk, belső énünk valamiféle egyensúlyra jut, úgy-ahogy, de mindenképpen felismerhetően, azonosíthatóan kiformálódik. A többi csak káprázat, higgyétek el! De mielőtt bárki megriadna ettől, vigaszul mondom, hogy vannak csodás lelkek, akik már gyermekkorban hitelesen önmagukat formázzák, s nem kell várniuk az őszülésig.
A betegségem harmadik évében, tavasz táján ismét úgy éreztem, megint a kút kávájánál billegek. Gyógyulásom megtorpant, kiürült voltam, egyre tompább, bizonytalan árnyéklényként vonszoltam magam. Jelentős erőfeszítésembe tellett a családtagok, munkatársak, barátok előtt úgy-ahogy kendőzni ezt az állapotot, s a reménykedő – Ugye, jobban vagy? – kérdésre valami megnyugtatót kipréselni magamból. A kedvetlenség egérszürke zsákjában botladoztam, tetőtől talpig belétekeredve, akár egy múmia. Egyre jobban vágytam a társra, lelkem sziámi párjára, de újra meg újra a semmibe léptem, sőt buktam, kiábrándító kudarcok követték egymást. Mert először mindig teljes gyermeki reménységgel tekintettem a jelölt álomlovagra, s azonnyomban szomjasan felhörpöltem a magam keverte bájitalt, hogy a szamárfüleket ékes fejdísznek lássam, jópofa, bolondos, egyéni fejfedőnek, az iááák mögött felfedezzem a rejtett értelmet, a csak nekem szóló titkos szerelmi üzenetet. Így estem önként a magam készítette ravasz varázslatba.
Kínzó szeretetéhségemben minden ehetőnek látszót a számba tömtem, gondolkodás nélkül, mohón, aztán kiöklendeztem, kihánytam, s úgy tűnt, a lelki bulémia során valamit mindig magamból is kiadtam. Képzeletem színpada újra kiürült, most unalmas szappanoperává vált, melyben nem jutott másnak szerep, csupán önmagamnak, s a nem létező álomszerelmesnek. Újra lefelé vezetett az utam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése