Ballagtam hát, óvatosan, hogy a magas sarkú papucs bele ne akadjon az itt-ott kitöredezett betonburkolatba, és egyáltalán nem kecsesen. Nem is gondoltam többé rá, s ettől a ködtakaró egy kissé megemelkedett. Hiszen ez győzelem volt, ha nem is jelentős, mégiscsak győzelem. A varázsitalt meg sem kevertem. Abban a pillanatban valaki megszólított: Nagyon sietsz?
A mélybarna szemek simogatása, egy világosbarna hangban folytatódott. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, ki a hang tulajdonosa. Meg voltam döbbenve. Lelkem legmélyén tudtam, hogy tündérkirálynő vagyok, de most álruhában. Abban a pillanatban azonban kétségem sem volt afelől, hogy a csillagszemű felfedte valódi kilétemet. Azt is tudtam, hogy ehhez a mágiához nincs köze a varázsitalnak, vagy ha mégis, hát nem én kevertem.
Abban a tömény pillanatban, amikor először hallottam a hangját, és először találkozott a tekintetünk, tisztában voltam vele, hogy mindkettőnknél erősebb hatalmak szervezték a találkozást – melyet slágerszövegek bizonyára végzetes találkozásnak titulálnának –, de hogy jó-e avagy gonosz hatalmak, arról sejtelmem sem volt.
Tulajdonképpen ma sem tudom, az első találkozásunk után huszonnyolc, az utolsó találkozásunk után tizennyolc évvel. Közös történetünk mintegy tíz éve telve volt izgalommal, meglepetésekkel, némi örömmel és a legsötétebb fájdalmakkal is. Mindez nyilvánvaló volt előttem, ott az első találkozásnál, az első pillanat sűrűségében, olyan mértékben, hogy agyam képtelen volt befogadni, elviselni ezt az ismeretet, félretette tehát más, nyugalmasabb időkre. Sorsunk egy pillanatra quark-gluon állapotba került, mint a legsűrűbb anyag, s rettentő nyomása mindkettőnket rálőtt egy hozzávetőlegesen azonos pályára a tér-időben, mintegy tízévnyi időre. Ebben a tíz évben fejeződött be felnőtté válásom első, legfontosabb szakasza, melyben emberi arcom elkezdett kiformálódni, s többé-kevésbé felöltötte végleges saját formáját.
 |
| A kép Gedei Viktória műve |
Ma úgy vélem, ehhez feltétlenül szükségem volt arra a másik sorsra, mely tragikusan egybefonódott az enyémmel. Talán valamikor, még a születésünk előtti létben, amikor választanunk kellett, kinek a fájdalmai, próbái válhatnak majd elég erős kalapáccsá és vésővé, hogy végső formánkat felöltsük, talán akkor közös akarattal egymást választottuk. Azon a pénteken, a Széchenyi fürdő párás zajában újra igent mondtunk a hajdani közös szándékra. A tikkadt utazók egymásra tekintettek, és sorsuk hárfáján azonnyomban hangolni kezdtek a Párkák. Már az első néhány hangból sejteni lehetett, hogy végzetes péntekünk boszorkányszombatba torkollik egyszer, de már közös pályán haladtunk, pályamódosításra egyikünk sem gondolt, dehogy. Még ha elibénk állt is volna az egyik sorsistennő, hogy figyelmeztessen, ha egy pár perces előzetesben felvetítette volna közös sorsunk rémisztő képeit! A legrémisztőbb werkfilm sem tudott volna bennünket eltántorítani. Mindketten akartuk. Az első néhány másodpercben eldőlt minden. A fürdő kiürült, a délelőtt zajai felszívódtak. Belemerültem a mély barna szemekbe, az idő egyetlen pillanatára, a másodperc törtrészében lényünk összefolyt.
Minden porcikámmal érezni akartam ezt az idegent, aki attól fogva életem része. Vágytam megismerni. Ittam minden szavát, kortyolgattam titokzatos lényét, apró finom kortyokban hörpölgettem, először csak a nyelvem hegyével, majd az oldalával ismerkedtem a bonyolult aromával, aztán hagytam, hogy betöltse az egész szájüregemet, és még a nyelés pillanatában is ízleltem, mert minden cseppjét magamba akartam szívni, hogy elemezhessem, hogy rájöjjek, mit hoz majd létre, ha az én ízemmel keveredik. Egyetlen molekulát sem akartam elengedni. Végzetes veszteség lett volna. Szakadatlan simogattam őt míg első utunkat róttuk. Először érintés nélkül, a sugárzó bőrömmel, néha-néha a pillantásommal, aztán nemsokára a kezemmel is. Az ujjaimmal, az ujjbegyemmel végigtapogattam minden ujjpercét, a tenyerét, megismertem minden domborulatát és árkát, a körmei selymét és finom élét. A kezeink szeretkeztek először, és így ért véget az első nap.
Úgy tizenegy táján ott álltunk az otthonom előtt, ahol az az ágy várt a hallban, melyet öcsém hagyott rám. Nagyanyám már aludt, óvatosan kellett bemennem, villanyt nem is gyújthattam, így jobbat nem is tehettem, mint belézuhantam, s aludtam kimerülten reggelig, hogy feldolgozzam a fényes tegnapot. Közös történetünknek ez volt a leghibátlanabb napja, káprázatos örömünnep, lobogó zászlókkal, ragyogással, mert a nap még késő este sem akart lenyugodni. A legtöbb szerelem így kezdődik. Ám minden azon múlik, át tudunk-e vinni valamit az ünnepből a hétköznapokba, meg rájövünk-e idejében, hogy történetünk nem az ünnepekről szól, hanem az ünnepek elmúlásáról, sőt, a múlásról, csakis a múlásról szól, vagyis az időről. Az időfolyóról és szakadatlan áradásáról, mellyel együtt sodródunk mi magunk is, hol tehetetlenül, hol küzdelemmel, beletörődve, vagy takarékoskodva az erővel – mert úgy is lehet, ráfeküdni békével, sodrásirányban, hadd folyjék, ha folynia kell – az biztos vég felé. Mert a végén ott a gát, a titokzatos kapu, mely kérlelhetetlenül benyeli az időfolyót minden utasával, s hogy onnan hogyan tovább, van-e tovább, nem tudja élő. Miért nem vagyunk képesek megérteni, hogy az időfolyó sodrában dől el minden? Hogy mi minden? Hogy segítesz-e a többinek úszni, vagy hagyod, hadd fuldokoljanak, hadd merüljenek el! Igen, ilyen egyszerű, semmi több! Persze, hogy mi sem tudtuk, hogy összekapaszkodásunkban az a cél, hogy a másik úszása szebb, könnyebb legyen.
Mi is csak önmagunkat akartuk megmenteni, ha úgy tetszik megváltani. Hogy mi lett mindebből? Elmesélem nektek hamarosan hosszú fuldoklásunk gyászos történetét, ám csak röviden, mondjuk, dióhéjban - és a boszorkányszombatot, mikor a bennünk lakó démonok mind kitörtek, tomboltak és öltek. Mégis, ahogy mondtam ebben a végtelen tíz évben emberarcom felöltötte saját vonásait, lelkem megsejtett valamit az időfolyóról és természetéről, ezért azt mondom: megérte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése