”A szépség mindenütt ott van, nem
rajta múlik, hogy nem látjuk meg.” Auguste Rodin
Pedig mindig úgy gondoltam én is,
ahogyan Saint-Exupéry is: „Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán
lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Már gyermekkoromtól, hét-nyolcévesen,
amikor első utam a harmatos nyári reggelben a szomszédba vitt egy öreg
parasztasszonyhoz, aki rám várt a kiskertben. Ő volt az én egyik pótnagyanyám,
aki vigaszul a távollevőért mesével gyógyított, és kertjének, udvarának mindennapi
csodajeleivel. Mindig talpig feketében, ahogyan egy özvegyhez illik, ahogyan az
illendőség, és a szokás megkívánja. Ki tudja, milyen időszakot zárt le a
szigorú fekete, boldogot vagy boldogtalant, vagy mindkettőt, ahogyan általában,
de nyilvánvaló volt, hogy véglegesen, s viselője megadással fogadta
özvegységét. Nem kifelé élt, így nem volt szüksége semmilyen jelre, mely a
figyelmet felé fordította volna. Engem mégsem rémített az örök gyász, mert
mögötte megláttam az élet örök lüktetését, erejét. Ez az erő népesítette be a
sivár futóhomokot az udvaron és a kiskertben. Erről árulkodott a sok fészekalja
kiscsibe, kiskacsa, meg a többi lábasjószág, és a fekete tulipán. Amit
különösen csodáltam, az a szekérbejárót szegélyező porcsinrózsa szőnyeg, mely
birokra kelt a sárga homokkal és legyőzte.
Ha végül hazahívott nevelőanyám,
öreg barátnőm mindig kezembe nyomott valamit, egy tojást, egy szál virágot vagy
egy hamvas gyümölcsöt, ami csak azért sietett idő előtt megérni, hogy
ajándékommá lehessen. Az ajándékozási aktus rendre gyors volt és szemérmes, a
megköszönésre alig jutott idő. Tehát akkor még tudtam, méginkább jó ösztönnel
sejtettem, mi a szép valójában. Hogy a szépség lehet nyilvánvaló, szemet
gyönyörködtető látvány, mint a reggeli harmatban szikrázó virágoskert, máskor
azonban a szemnek láthatatlan, búvópatakként rejtező, a felszín alatt
csörgedező titok. Ma már nem is emlékszem pótnagyanyám arcára, csak a sötét,
apró mintás kendőre, s a zárt aligmozdulatokra, ahogyan szemérmesen megoldotta
a szigorú fejfedőt, aztán a homlokára szorította a kelmét, majd gondosan
megkötötte az álla alatt a csomót. Éppen úgy, ahogy elődei tették. Talán éppen
nekik szólt a kendőkötő szertartás, a régen halott anyának, nagyanyának, az
elporladt asszonyősöknek. Nem is csoda, ha nem őriztem meg arcának emlékét.
Sohasem fürkésztem sem azt, sem a tekintetét. A kendőkötés alatt is többnyire
szemérmesen félrenéztem, tudtam, nem nekem szánja a szürkébe forduló,
lesimított, apró szigorú kontyba rendezett haj látványát. A virágágyások között
kalandozott tekintetem, ott úgyis elegendő látnivaló akadt, noha márciustól a
fagyokig naponta végigjártuk a talpalatnyi birtokot. Így történt, hogy az öreg
parasztasszony és kertjének szépsége elválaszthatatlanul egybeforrt
emlékezetemben. Gyermeki bölcsességgel lelepleztem, hogy a külső szépség
forrása ő maga volt, keze nélkül a kert sivár puszta maradt volna. Tündérvolta
kétségtelen volt.
Mindennek ellenére a látásom
lassan elhomályosult. A valóság helyére a káprázat került. Hogy mi a káprázat?
Egy másik, hazug kép, mely azzal kérkedik, hogy igaz, pedig csupán hasonló.
Nyughatatlan, vibráló kaleidoszkóp, mely ámítani akar, s ha sokáig nézed,
csodálod, rabul ejt, megragad, s végképp megzavarja látásodat, s elfoglalja a
valódi helyét. A káprázat értéket kínál, pedig talmi. Édenkertet, oázist
varázsol a sivatagba, de éhedet, szomjadat nem oltja, csupán felkorbácsolja,
azután eltűnik. Azt ígéri, megajándékoz, pedig kifoszt. Azt hiszem, betegségem,
mely később a vakságba torkollott, úgy kezdődött, hogy hasonlítani akartam. Nem
akartam más lenni, mint kortársaim. Ami megkülönböztetett, vágytam eltüntetni,
de legalább eltakarni, elrejteni. Olyan kívántam lenni, mint ők, a többiek,
hogy hozzájuk tartozhassam, hogy szeressenek, de legalább elfogadjanak. Sokáig
úgy hittem ez a titok nyitja, ez véd meg, ez oldja magányom.
Mécs - Gedei Viktória fotója
„Gyűlölöm a hazugságot, megvetem,
nem tűrhetem, nem azért, mintha egyenesebb volnék, mint más, hanem mert a
hazugság engem egyszerűen megrémít. Valami halálos illatot, a halandóság ízét
érzem a hazugságban.” Joseph Conrad
Kaméleonjellemem kibontakozása,
meglehetősen későn és rejtetten kezdődött. Nagyjából tizennégy éves koromig
alig törődtem a felszínnel, átsiklottam rajta, mint érdektelenen, a mögöttes,
rejtett valóság vonzott, s mivel látásom csaknem gyermeki tiszta volt,
kutatómunkám nem volt eredménytelen. Ezzel együtt, vagy éppen ezért,
elszigetelődtem a kortársaimtól, akik nem fogadtak be, hiszen nem értettek, de
akikre magam sem voltam kíváncsi. A felnőttek gyakran magukról elfeledkezve beavattak
titkaikba, s amikor kijózanodva rám bámultak, nyomban koraérettnek bélyegeztek,
s siettek feledni a bensőséges viszonyt. Valójában sem korosztályomban, sem
közöttük nem voltam otthon. Átmeneti lényként éltem a nemzedékek partján. Pedig
az akceleráció engem sem kímélt.
Tizenkét évesen egy reggel, a
tavaszi szünet egyébként fényes napjaiban, arra ébredtem, hogy véres a lepedőm.
Először, félálomban alig tudtam mire vélni, értetlenül bámultam a tenyérnyi
foltot. Aztán pillanatok alatt ért a felismerés, hogy, amit látok az vér, s
ráébredtem hamar, hogy forrása én magam vagyok. Megdermedtem. Semmit sem tudtam
a női test véres titkáról. Úgy tűnt, a folt növekszik, a vérfolyam el nem apad.
Tehát meg kell halnom, ilyen fiatalon. A totális magány pillanatait éltem.
Haldokoltam, s úgy éreztem az a méltó, hogy egyedül nézzek szembe e ténnyel. Ez
az én pillanatom, csakis az enyém. A többiek leváltak rólam végleg, bizonyos
voltam abban, hogy többé nincs és nem lehet közöm hozzájuk, mert ők tovább
élnek. Nevelőanyám, aki akkor már évek óta nyugdíjas volt, dédnagyanyám, aki
nyolcvanas éveiben járt, és tizenegy éves öcsém. Ők voltak a boldog életben
maradók.
Így történt, hogy miközben
tizenkét éves lényem biológiai értelemben nővé érett, aközben átestem a
haldoklás összes jól ismert lelki fázisán. Paplan alatti dermedtségem végül
feltűnt a szobában tevékenykedő két idős hölgynek. Egész életünk ugyanabban a
térben játszódott már évek óta. A történelmi viharokban egyébként is
megtépázott családunk szüleink válásával megkapta a kegyelemdöfést: lecsapott
ránk egy dühödt forgószél, felkapott bennünket, s ide- s tovasodort. Mi
nagyapám húga és férje kegyelméből találtunk fedelet egy pestkörnyéki faluban.
Az úrias küllemű, ám anyagában igencsak silány épületet, a vályogpalotát, így
hívtuk egymás között, nagyapám ajándékozta kitagadott húgának hajdani boldog
időkben, mikor ő még biztos bőségben élt, s nem gondolt sem háborúra, sem
hadifogságra, kitelepítésről, 56 utáni börtönről és teljes vagyonelkobzásról
meg végképp nem tudott. Egykori jósága lett később fedelünkké, igaz,
befogadóink nagylelkűsége hamar elfogyott, s nem kívánt kényszerbentlakókká
lettünk. Attól kezdve mindent megtettek, hogy ott lakásunk ne legyen végleges,
s inkább börtönné legyen, mint menedékké. Mégis volt egy szobánk, mely magányos
életünket egymáshoz terelte, s nekünk gyermekeknek, s a két öregnek mindenek
ellenére védelmet nyújtott.
Ebben a huszonöt négyzetméteres
szobában ettünk, ittunk, aludtunk és tisztálkodtunk, tanultunk és játszottunk,
itt ünnepeltünk, s lám itt haldokoltunk. Egyetlen rezdülésünk sem maradhatott
volna titokban, ha el nem sajátítjuk a tökéletes mimikri tudományát, melyben
időről-időre láthatatlanná váltunk egymás előtt. Ma már úgy vélem,
elsajátítottuk, s éltünk is vele, s ez nem volt hazugság, csupán önvédelem,
hogy önazonosságunkat, egyéniségünket megőrizzük. Az édenkerti fedetlenség
ugyanis régen és végleg elveszett, és elveszítettük végleg ártatlanságunkat is.
Még a legszeretettebb lény előtt is lehetnek titkaink, és még a legteljesebb
egyesülést hozó párkapcsolatban is kell, hogy maradjanak terei az életnek,
melybe visszavonulhatunk. Néha éppen azért, hogy újra erőt gyűjtsünk a
fedetlenséghez, az önleleplezéshez. Gyakran éppen a másik fél érdekében. És még
ezer okból. Igaz, visszavonulásunk nem lehet tartós, és csupán mindkettőnk
érdeke igazolhatja.
Miután nevelőanyám firtatni
kezdte, nem érzem-e rosszul magam, vallanom kellett. De kérdése már abban a
békésebb fázisban ért, amikor úgy tűnt, rátaláltam a véres esemény
magyarázatára. Egy ideig lázasan kutattam agyamban, mi lehet a végzetes
betegség, melynek egyértelmű tünete a gyors elvérzés, s mely korai halálomat
okozza. Sokféle gyötrelmes nyavalyáról tudtam, rákról és tüdőbajról, hallottam
a tífuszról is, mely nevelőanyámat is csaknem elvitte a háború alatt, sőt a
vészes vérszegénységről, miben Dédi is szenvedett, s lám mégis kigyógyult.
Végül csupán egyetlen egy kórság jutott eszembe, mely ismereteim szerint heves
vérzéssel jár. Az egyik osztálytársam a nagyszünetben drámai erővel ecsetelte
apja szörnyű szenvedését, s akik körbeállták, kikerekedett szemmel,
borzadállyal hallgatták. Az esemény érzékletes leírása gyors, bár hamar
elillanó népszerűséget szerzett a helyi orvos egyébként is népszerű lányának,
én azonban arra gondoltam, jobb lett volna eltitkolni a rettenetes kórt, mely
az orvostudomány hiábavalóságára, tehetetlenségére mutat. A doktor úrnak súlyos
aranyeres panaszai voltak, erős vérzéssel, legalább is ifjabbik leánya
elbeszélése szerint, melyben az aranyér egy kitüremkedő, sőt mi több, hosszan
kilógó, folyamatosan vérző béldarabnak tűnt. Talán én is ebben a betegségben
szenvedek – gondoltam, hogy időt nyerjek, s erőt gyűjtsek az agóniához bár,
kilógó béldarabnak, pláne hosszan kilógó béldarabnak nyomát sem leltem.
Mégis, amikor kénytelen voltam
megosztani dermedtségem okát, ezzel a magyarázattal hozakodtam elő, magam, s
családtagjaim megnyugtatására. A két idős hölgy azonban némi megdöbbenés után
alapvetően más válasszal szolgált. Az eseményt ugyanis természetesen
folyamatnak igyekeztek beállítani. Igaz, e természeteses folyamatról egyáltalán
nem beszéltek természetesen, s ez aláaknázta az elmondottak hitelét. Mikor
valamelyest sikerült kihámoznom a magyarázatból a lényeget, egyáltalán nem
könnyebbültem meg, csupán egy másik érzéssel kellett szembenéztem. A
halálfélelem helyét elfoglalta a szégyen, s ma sem tudom, melyik volt a
nehezebb s fájdalmasabb.
Semmi sem lesz már ugyanolyan
többé, valami végzetesen és véglegesen megváltozott. A gondolat gyökeret vert
belém, torkomat és szívemet szorította. Sírással küszködtem, közben
megpróbáltam elhitetni nevelőimmel, hogy közönnyel, sőt értéssel fogadtam
magyarázatukat, s belenyugodtam a megváltoztathatatlanba. Nagylány lettél - ezt
ismételgették, s nem szabadultam a sejtéstől, hogy ők is zavarban vannak.
Szörnyű szavakat mondtak, havibaj meg tisztulás, meg menstruáció. Jaj, jaj,
jaj! Tehát tisztátalan vagyok, ezért kell tisztulnom? Talán titkolnak előttem
még valamit. Sűrűsödött közöttünk a félelem. Vagy csupán rettegésemet
vetítettem rájuk, megosztottam, hogy viselni tudjam?
Lassan kiderült, hogy ez már
mindig így lesz, pontosabban sok-sok éven át, és minden hónapban újra át kell
élnem a szégyent és a fájdalmat. Örülnöm kellene, hiszen közelkerültem a
felnőttséghez - mégis mintha ezt akarták volna mondani. De rajtuk sem láttam az
örömöt, s ez a lehetőség engem is inkább taszított, mint vonzott. Csupán néhány
éve sikerült úgy-ahogy visszanyernem gyermeki egyensúlyomat és békémet. De igen
sérülékeny volt még az az egyensúly és az a béke, s most hirtelen megtámadta a
kamaszkor emésztő nyugtalansága, s felmorzsolta egyetlen éjszakán, s a rá
következő reggelen.
Képtelen voltam felkelni, bár
sürgettek, s igyekeztek valami gyakorlati megoldást keresni a makacs vérfolyam
támadásainak elhárítására. Segíteni akartak, de igyekezetükkel még jobban
megaláztak. A szégyen erőtlenné tett, nem tiltakoztam, pedig menekülni vágytam,
távol lenni, időt nyerni a megértésre és a megnyugvásra. Egyetlen szobánk akkor
börtönné lett számomra. Eddigi történetemben új fejezet kezdődött, ebben biztos
voltam. A gyötrelmes reggel folyamán, ahogy a haldokló előtt, előttem is
leperegtek életem eseményei, s a visszatekintés nem tett bizakodóvá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése