Nagyapám emlékére - Etüd

A nagyapám 1900-ban született. Átélte az első világháborút, a másodikban a 2. magyar hadsereg doni hadműveletei során alezredesként orosz fogságba esett. 1957-ben a forradalmi eseményekben való részvétele miatt első fokon kötél általi halálra, majd másodfokon életfogytig tartó börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték.  Hat év után az amnesztia során ő is szabadult, majd egy évvel azután meghalt. Az utcán lett rosszul, bement egy orvosi rendelőbe, s míg sorára várt szívrohamban elhunyt. 64 évet élt. 
Ma az 56-os forradalom ünnepnapján rá emlékezem ezzel a rövid írással. 

A fákat mindig nagyon szerettem. Gyermekként, úgy gondoltam, a fák a kertek őrzői. Nagyapám a háború utáni időkben gyümölcsöskertet varázsolt a dabasi homokra. Ott láttam, hogyan hordja a szél a futóhomokot, innen meg onnan buckányit ellop, amott dombokat épít, s faggattam is nagyapát aggódva: lehet, hogy a bolond szél egyszer tisztára söpri a mi kertünket is, az udvart, elhordja a kotlóst a csibéivel, meg a Bodrit, kutyaólastól, tán még a barackost is, s akkor, jaj, mi lesz! Ő meg bólogatott: ha a fák nem volnának, el is hordaná az egész kertet. De ők kitartanak. Gyökereiket a földbe mélyesztik, úgy állják derekasan a szél, és a viharok rohamát. Koronájukkal meg a napot tartják, és maradásra bírják a holdat este, meg éjszaka, hogy el ne tévedjenek a vándorok. A fák az idő őrzői. Figyelik, hogyan is múlik, s tudják, ha egy percre is leveszik az időről őrző szemüket, az is megbolondul, akár a hóbortos szél, s elrohan a boldog percekkel, és itt hagyja nekünk a nehéz órákat. Nagyapám legalább is így gondolta, meg én is.

Nem látlak én téged többé...