Ép testben, ép a lélek?
Ép testben, ép lélek? Valóban így gondolod, drága barátom? Ezt Juvenalistól kérdezem, mert állítólag tőle származik a sokszor felelőtlenül idézett mondás. Ám mielőtt ellentmondanék Decimus Junius Juvenalisnak, leszögezem, hogy tisztelem, mi több kedvelem, ráadásul rokonlelket vélek benne felfedezni.
Juvenalis - az első dalmata kohorsz tribunusa volt, szóval magas rangú katona, de rokonságunk nem ebben áll, sőt még abban sem, hogy sok földet bejárt és megismert. Én is szeretek utazni, el is jutottam ide meg oda, de aztán évek teltek, hogy csak vágyakoztam, s bentről ácsingóztam a titokzatos, ismeretlen kintre. Ilyenkor belső utakat tettem, melyek kevesebbe kerültek, ám eme kalandokhoz jóval több bátorságra volt szükségem, mintha Kenyába utaztam volna szervezett turistaúttal. Felszabadított fantáziám busásan kárpótolt, hadra fogtam, és segítségével új világokat varázsoltam magam köré. Boldogan ismertem fel, hogy kutatási területünk végtelen, határt sem közelség, sem távolság nem szab, mindenben felfedezhetjük az újdonságot, azon nyomban, amint eldöntjük, hogy jobban megismerjük.
Azonban előbb Juvenalisszal való rokonságomat szerettem vón bizonyítani. Úgy hírlik a derék költőről, hogy csak élete derekán vette a bátorságot, s kezdett költői-írói munkásságához. Na ugye! Akárcsak én! Ilyesmivel, meg hasonlókkal szoktam magamat biztatni, s felettébb örülök, ha bátortalan lelkekre lelek, akik a közép- vagy aggkorig húzzák, halasztják, hogy végre rátérjenek életük valódi csapására. Ki ezért, ki azért - de a többség, azt hiszem alapvetően félénk, jaj, csak nem gyáva? – de az sem kizárt, hogy a szükségesnél kevesebb exhibicionizmussal áldotta meg Teremtője. Magamutogató korokban, melyekben igen fontos a kirakat, s szükséges a reklám, ez hátrányt jelenthet.
Lám, lám, sohasem késő - így vigasztalgatom magamat -, amikor is rendhagyó irodalmi pályafutásomra gondolok, mert csupán ötvenes éveimben vettem a bátorságot, hogy írásra vetemedjem. Azóta sürget a vágy: írni, írni, írni - elmondani mindent, ami csak kimondásra érdemes - lesz, ami lesz! - de közben szorongok. Mert mi lesz, ha nem szól elég tisztán a hangom? Emésztődöm: kell-e a szó egyáltalán, meghallik-e a zajban, olvas-e még néhány? S ha olvas, akkor mit? Tudok a káprázat szerencsétlen rabjairól, akik nem ismerik a betűt, nem is akarják megfejteni a titkot, hogyan lesz a betűből szó, a szóból mondat, a mondatból az üzenet, ami talán elér a szívig, és ki tudja, talán holnaptól megváltoztatja az egész életet! (Jó, csak mulassatok rajtam, örök csodavárón, örök álmodón!) Ők csak a képi varázslat örökké változó-villódzó kaleidoszkópját bámulják, nem veszik észre, hogy közben a posztmodern gépezet irdatlan pókja miszlikbe szaggatja, apró színes mozaikokká töri őket, s beépíti óriási alkotásába, a rettenetes világmozaikba, ahol minden élőből színes kő lesz csupán.
Forog a biológiai pokolgép, a hús, méginkább a lélek darálója, a szózabáló agyszivattyú, de nemcsak úgy fenyeget, ahogy azt Gordon Rattray Taylor, a Biológiai pokolgép szerzője gondolta, aki elsősorban a legújabb kori biológiai felfedezésektől rettegett. Ez csupán a pokolgép egyik karja, s hol van még a többi! Bevallom, én is félek, akárcsak rokonom Juvenalis, aki szatírákba töltötte szorongását, meg tehetetlen dühét, meg emberféltő szeretetét úgy Krisztus után 60 és 140 között. Mert érhet-e bennünket nagyobb kár a legértékesebb romlásánál? Bizony az ő idejében is rossz szelek fújtak, vacak, hogy ne mondjam ramaty császárai voltak Rómának, szinte egyik jött a másik után: a szörnyeteg Nero után a káosz és a polgárháborús vérengzés időszaka következett, Galba, Otho, Vitellius, Vespasianus, Titus, Domitianus. Amit elrontottak, azt a "jó császárok" - ha egyáltalán létezik ilyen! - Nerva, Traianus és Hadrianus sem hozhatták rendbe. Különben is, a rosszat elkövetni könnyű, de kijavítani rémisztően nehéz. Sokan ezért már bele se fognak!
Mellesleg Juvenalis éppen Traianus és Hadrianus császárok alatt írta szatíráinak javát, akik köztudottan a jobbik sorozatból valók, mégis éppen akkoriban történt, hogy a felsőbb köröket felettébb feldühítette. Mert az egyre bátrabb költő a bajokat és az embereket a nevükön nevezte, sőt kigúnyolt egy ünnepelt pantomimszínészt, akinek híresen jó kapcsolatairól vagy nem tudott, vagy nem akart tudni.
Így történt, hogy nyolcvan éves kora körül Egyiptomba küldték valami katonai megbízatással. Ez ugyebár felért egy száműzetéssel, s a koros költő hamarosan bele is halt a viszontagságokba. Szóval szegény Juvenalist is joggal aggasztották a rossz császárok, meg a nem annyira rossz egyéb hatalmaskodók - Nero után már mindegyik egy csipettel jobbnak tűnt -, akárcsak engem, de ő is tudta, hogy a baj, mélyebben van, sokkal mélyebben. Züllött volt Róma, és az is maradt. Az előkelők okádásig zabáltak hatalmas, gazdag asztalánál, s míg habzsoltak, éberen figyeltek, hogy le ne hulljon valami a kutyáknak. Hazudtak és loptak, csaltak, raboltak, kéjsóvárak voltak és nyerészkedők, magakelletőek, hiúk, csak magukkal törődtek, az elesetteket semmibe vették. Róma örök.
De miért is hadakoztam én a drága Juvenalisszal? Mert azt mondta: Ép testben ép lélek. Nem értem a bölcs szatíraírót, a társadalmi, lelki bajok éles szemű kipécézőjét, aki Róma veséjébe látott, és képébe vágta, hogy pökhendi és romlott. Beérné ennyivel, ez volna a javallt megoldás? Olcsó, olcsó! Nem is igaz, és már sorolnám, amikor megkérdezem: De mit is mondott pontosan? „Orandum est ut sit mens sana in corpore sano!” Imádkozzunk azért, hogy ép lélek legyen ép testben. Hiszen én is ezt kívánom! Éppen ezt! Ma, amikor az illúzió a legnagyobb érték, mennyire kívánom, hogy így legyen! Ma, amikor a látvány mindenekelőtt és -felett! A féktelen testkultúra, testkultusz jegyében átszabatjuk magunkat, szilikonnal feltöltetjük, aztán zsírleszívatunk, botoxszal béníttatunk, lézerrel ránctalaníttatunk, implantátumokat ültettetünk be, hajhagymákat és fehér fogakat, plasztikból új részeket kérünk, váll- és bicepsz-protéziseket rendelünk, állat rövidíttetünk és arccsontot faragtatunk, nem sorolom, úgy sincs vége - egyszóval mások akarunk lenni, szépek és fiatalok minden áron. A pénz nem számít.
Az 1956-os hazai gyermekbénulás járvány egyik áldozatát magam is ismerem. Ma már - keresztény hitre tért anyja jóvoltából - otthonában él. Addig különféle intézetek lakója volt, s így méginkább bámulatos, hogy teljes emberségét nemcsak megőrizte, de az évek folyamán jelentősen gazdagította. Cs. folyamatos ápolásra szorul, ami annyit tesz, még felülni sem képes egyedül, ha végleg magára hagynák, meghalna. Nem kívánom leírni a deformált testet, ezt is csupán a történeti hűség kedvéért írom így: deformált, már csak azért sem, mert a részletek borzadályt váltanának ki belőletek, de a titkos örömtől is meg szeretnélek kímélni: de jó, hogy nem én, vagy nem az én gyermekem! Egy efféle érzés, még ha átfutó is, zavarbaejtően nem helyénvaló, de esendők vagyunk, s testbe zárt lelkünk felettébb félti sebezhető burkát, sőt manapság, mint láttuk, gyakran nagyobb jelentőséget tulajdonít a doboznak, mint tartalmának. Pedig Cs-t nem kell sajnálni. Aktív személy, egy felekezetközi keresztény kiadó alapítója és működtetője. Két nyelven, németül és angolul szinkron tolmácsol. Megnyomorodott testében egy nagyszerű, fényes lélek és elme lakik. Cs. ama néhányak közé tartozik, akik létezésükkel segítik élni a többieket. E kétségtelen tényt legelső találkozásunk óta tudom, az első pillantás, az első szavak óta. Pedig nehezen beszél, mint ahogyan gyakorlatilag mindent nehezen tesz. Minden mozdulatért, minden szóért, minden lélegzetvételért meg kell küzdenie, s nem utolsó sorban folyvást viselnie kell a kiszolgáltatottság töviskoszorúját.
Ha az embert az a megtiszteltetés éri, hogy Cs-val találkozhat, s vele szót válthat, miután túljut a látvány keltette rémületén, és a megkönnyebbülés szégyenterhét is levetette, mint koszlott szőrt levedlette, átélhet egyfajta katarzist. Jó vele lenni. Mintha a bölcsesség és béke szigetére érkezett volna az ember. Ilyenkor Róma is alászáll, eltűnik, s vele minden más, hordalékai az életnek, hordalékai szegény lelkemnek. Hogy a bűnös város volt, van, s bizonyára lesz is, ilyenkor azon csak nevetek én! Mert van más is, Róma bűnénél sokkal fontosabb, erősebb. Ilyenkor újra meggyőződöm erről, s újra hiszek. Sohasem mentem el tőle üres szívvel. Mindig telve voltam reménnyel. Mindig meggyógyított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése