Gedei Viktória fotója
A dolgok és lények saját arcukat mutatták, és én is a saját arcomat mutattam nekik, kendőzetlenül, és egyre inkább ezzel az arccal fordultam az elhagyott világ felé is. Ilyenkor gyakran megütöttek - de nem fájt annyira, mint régen, pontosabban fogalmazva, lassan kialakult bennem egyfajta részleges védettség, immunitás. Az onnan jövő ütések lehetnek fájdalmasak, de egyikük sem lehet többé halálos – így mondta a belső Tanácsos, és én hittem Neki. Sohase takard el az arcodat.
Egyre gazdagabbá váltam. Naponta újabb kapuk nyíltak meg előttem kívül és belül. Miközben elveszítettem régi önmagamat, közelebb kerültem valódi önmagamhoz, és ma úgy gondolok a tanyán töltött hét évre, mint gazdagodásom hét bő évére, melyben megnyertem mindent. Mindent, ami az ember számára lényeges. Azaz, mégsem. Árgírust, Árgírust nem voltam képes megnyerni. Pedig sokáig küzdöttem érte. Sok vesztes csata után, még véresen, de mindig felálltam és újrakezdtem. Pedig a küzdelem kíméletlen volt. Olyan erejű, hogy már-már attól féltem, visszahullok megint a régibe, s akkor végem. Árgírus nem értette, hogyan is érthette volna, ami velem történt. Csak azt látta, hogy távolodom. Talán néha hallotta is, hogy miközben repülök a nevét kiáltom, hívom, nemegyszer sírva - de hová és miért? - de azt is látta, hogy a szemem egyre többször megtelik boldogsággal, hogy majd' kicsordul, látta a mézkönnyeket - hisz ezek nem sós könnyek! - és haragudott. Megszállta, mardosta az emésztő féltékenység. Lám, éppen úgy, ahogy én, amikor fájdalmamnak, félelmemnek tárgyat kerestem és találtam - jaj, éppen úgy keresett és talált ő is. Egyvégtében hűtlenséggel vádolt, azaz eleinte nem is mondta, csak hallgatott, napokig, hetekig, és hiába faggattam, nem ért el hozzá a szó, és végképp nem a mézkönny. Sőt! Ha azt megízlelte, azonmód gyilkos indulat kerítette hatalmába.
Történt egyszer, hogy karácsony napján, a szentestén - így mondják még a hitetlenek is - már mindent előkészítettem az ünnepre. Először csak kötelességtudóan, követve a hagyományt, mert jó ám az is, ha már egyéb nem maradt, híd, melyen talán vissza is juthat az ember a jóhoz, ha nagyon akar. Lassan, míg készülődtem, megteltem ünnepi örömmel. Reménykedtem. Hittem. Csoda történik. Hiszen szakadatlan hullott rám a csodaeső. Talán ma éppen ővele esik meg egy, csak egyetlen egy, de az elég lesz ahhoz, hogy megnyíljon a szeme. Talán a gyertyaláng - mert a gyertya fénye gyakran megelőzi a csodát, talán elő is idézi - leolvasztja a szívéről a burkot, és akkor megérti, hogy hová hívom és miért.
Attól kezdve együtt hallgatjuk majd a hokedlifiók végtelen monológját, a rozsdás sparhelt meséit, meg az akácok elképesztő történeteit, a homokmeséket, melyekben a vakmerő akácok mindig sikeresen ellenálltak a szélviharnak, jégesőnek, és mindenféle egyéb csapásnak, sőt el is indultak egyszer világot látni. Mert ők messziről érkeztek ám ide a kunsági homokra, és igen sokat tudnak a kerek világról. Onnantól együtt bámuljuk majd, ahogyan a babszemek kunkorodó csírái áttörik a nedves földet, és az első zöld levelek napfürdőt vesznek. Azután ő is érteni fogja Bodzát, meg Rosinantét, meg a többieket, akiket én úgy szeretek. Akkor megérti végre, hogy tulajdonképpen mi mind egyek vagyunk. De akkoriban még nem ismertem a szép szót, mely olyan erős, mint a földtörő babcsíra, mert még csak tanuló voltam, éppen csak kezdő. Ma már tudom, mit kellett volna tennem, mondanom, de hiába. Akkor még csak formálódóban voltam, magam is torzó, igaz, már ott álltam végleges helyemen, azon az egyetlen helyen, amit éppen nekem, csakis nekem állított az irgalmas Ég, amikor először gondolt rám. Igen, neked is megvan a helyed, s ha még meg nem találtad, keresd.
Azon a télen nagyon vártam a havat. Pedig máskor aggódva lestem az eget, kiszakad-e a dunna, s ha igen, milyen vastagat terít, s megmarad-e a takaró, mert olyankor mindannyiunknak nehezebb lett a sora. Főleg Rosinante sínylette meg a keményebb teleket. Fázott eleget, s amikor egy-egy takarmányszerző útjáról végre hazatért, néha a kocsmánál is várakoznia kellett órákon át, egyre csak azt lestem, nem fázott-e meg, nem húzza-e a lábát. Öreg volt már, s eleinte, azidőtájt, hogy Árgírus hazahozta egy vásárból, olyan sovány volt, hogy minden egyes inát-csontját látni véltem. Őt féltettem leginkább, de attól is tartottam, tán napokra, hetekre betemet a hó minket, s akkor veszélybe kerülhet az állatok takarmányozása.
Az a december 24-e, amiről most mesélek, vastag szürkeségbe hullott, de a karácsonyi hangulat belehasított a posztókárpitba, és valahogyan mégis kiragyogott alóla az ünnep, és legyőzte aggodalmaimat is. Hadd hulljon a hó, ha hullani akar - gondoltam, meg azt, hogy senki és semmi sem győzhet le, ha az enyémek veszélybe kerülnek. Még a hó sem, essen csak bármennyi! Hiszen tél van! Egyre ott lopakodott mögöttem a derű, és incselkedett velem, míg a kora délutáni teendőket végeztem az istállóban. Aranylott, zizegett a szalma, a tehenek kérődztek, Katica és Júnó, a két kecske kedélyesen fel-felmekegtek, ha rájuk néztem, visszanéztek, elégedetten. Rosinante is otthon volt, húzogatta, ropogtatta a szénát - egyszóval mindenki jól érezte magát. Aztán megpaskoltam mindegyiket, átadtam a karácsonyi meglepetésfalatokat, aztán siettem befelé, mert biztosan hamarosan megjön Árgírus, és akkor kezdődik az ünnep. Mert igen elhatároztam, hogy igazi ünnepet teremtek, mert ez az én dolgom, egyedül az enyém.
De hiába vártam. A hal és krumpli ott párásodott a tűzhelyen, s az asztalon a gyertyák már alaposan leégtek. Beesteledett. Úgy hét óra tájban ismét kimentem az istállóba, hogy megnézzem, minden rendben van-e, s hogy elmondjam nekik, amit ők is tudnak, hogy már milyen régen várok, és lassan elég az ünnep, mert Árgírus nem jön. Hogy hiába is készültem, hogy hiába a betlehemi béke, ma sem fog megszületni a szeretet. Ők csak bólogattak, értettek nagyon, amikor egyszerre kinyílt az istállóajtó, és nyitva is maradt. Bevágott a dermesztő szél, betódult, de valami megakadályozott abban, hogy becsukjam az ajtót. Összeszorult a szívem és elgyengültem. Nem akartam sírni, mert az olyan lett volna, mint egy kimondatlan szemrehányás, nem akartam megszólalni sem, mert akkor végleg odalett volna az a csend, melyből mégiscsak felfakadhat néhány taktusnyi zene, de Árgírus megtörte. - Már megint pazarolod a szalmát - mondta fojtottan, de a hangja sistergett a gyűlölettől. Megrémültem. Aztán dadogni kezdtem, mentegetőztem, hogy nem is olyan sok az, meg, hogy az állatok így mindig tiszták, jól érzik magukat, hiszen akkor jobban is tejelnek, nem betegszenek meg...
Aztán egyszerre lent találtam magam az istálló padozatán, a magam kiterítette szalmán, s felbámultam a gerendákra. A hajamnál fogva rántott le Árgírus, aztán állt felettem sokáig, és szörnyű dolgokat kiabált, ömlöttek rám a vádjai, mint a trágyalé. Te büdös kurva - ordította. Erre jól emlékszem. A többire nem, és jobb is így. Amíg a földön feküdtem, a tehenek és Rosinante riadtan bámultak, és félrehúzódtak, amennyire csak a láncaik engedték, és egymáshoz simultak. Éreztem, hogy Dzsinn is figyel odakint, meg ránk mered az egész mindenség, az egész karácsonyi este - nem, nem védhettek meg, különben is ők a másik világban laktak, akárcsak én - csak azt éreztem, hogy velem vannak, de tehetetlenek.
Én is tehetetlen voltam, s egy pillanatra felrémlett bennem, talán én árultam el Árgírust, és ez a büntetésem, mert magára hagytam ebben a rút világban, a hamis világban egyedül. Okkal, joggal haragszik hát, okkal, joggal gyűlöl engem. Később még sokszor kínzott ez a gondolat, csak nem régen hagyott el végleg. Hiszen nem tettem egyebet, mint megpróbáltam betölteni a törvényt, a magam útját jártam, s tanultam szeretni, a nekem megjelölt iskolában és módon. Aztán Árgírus, mint akit elcsigázott a saját gyűlölete, hirtelen, szinte egy mondat közepén abbahagyta a szitkozódást, megfordult, ott hagyott a földön, és kissé bizonytalan léptekkel kiment. Az ajtót ismét tárva-nyitva hagyta. Én ott maradtam az enyéim között, ott üldögéltem sokáig, és csak akkor mentem be a házba, amikor láttam, hogy végre kialudt a fény. Talán éjfél lehetett.
Azon az éjszakán Istenhez imádkoztam, akit még nem is ismertem, sőt, még azt sem tudtam róla, hogy létezik-e. Azon az éjszakán mintha megnyílt volna előttem Árgírus sorsa, és én fázni kezdtem a félelemtől és a szánalomtól. Arra gondoltam, milyen jó is, hogy a jövő titokban marad, áldott ez a tudatlanság. Érte imádkoztam buzgón, hogy, ha lehet, választhasson más utat. De nem lehetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése