Miniszoknya és extázis - Vakon a szépségről 4.

Nos, nem szeretném a kamasz és korai ifjúkor falkakereső ösztönét egyetlen okkal magyarázni. Nem mondom, hogy mindig súlyos és fájdalmas indíték vezeti nemritkán destruktív kortársi közösségekbe a kamaszt. Nem mindig tragédia, de mindig dráma, életjáték telis-teli feszültségekkel, viharokkal, sodrásokkal - s ilyen vagy olyan véggel. Néha végzetessel. Nem vitatom a közösséghez tartozás nevelő erejét sem, de nem közömbös, hogy milyen okból, és milyen közösséget választ az ember ­- legyen bár gyermek, ifjú avagy felnőtt. Én akkor, a fájdalom reggelén vagy egy kicsit később az elvegyülést választottam, a teljes hasonulást, a mimikrit, mert az elmúlás vágya megkísértett. Tulajdonképpen el akartam veszíteni magam, legalább is elpusztítani lényemnek a legérzékenyebb részét. Attól kezdve kettős életet éltem. Az egyik fő célom a betagozódás lett. A legnépszerűbbeket figyeltem, ők hogyan csinálják. Twiggy, a csontsovány angol modell volt az egyik ideál, rá akartunk hasonlítani. Tombolt a soványság kultusza. A középiskola egyik ünnepelt szépsége, maga is hihetetlenül vékony, derékig érő festett szőke hajával, parányi miniszoknyájában valódi bálvánnyá lett. Megvoltak hát a mintapéldányok, így megkezdődhetett az erőfeszítés. Persze, eszem ágában sem volt az élvonalba kerülni, hiszen az egyet jelentett volna a kiválással. Csak besimulni a tömegbe, arra vágytam.

Nem voltam jó tanuló többé, tökéletesen érdektelenné vált számomra a felnőttek elismerése, és ellenszenvessé az iskola által kijelölt tudás felé vezető, szigorúan szabályozott út. Állandósult a küzdelem köztem és tanáraim között, s végül ők veszítettek, igyekezetük, ha volt, kicsorbult rajtam. A gimnáziumi évek alatt tulajdonképpen magántanulóvá lettem. A magam választotta könyvek jelentették számomra az egyetlen hiteles tudásforrást, olvastam, amikor lehetett és amikor nem. Iskolai tevékenységem időnként csupán a pad alatti elmerült olvasásra korlátozódott. Az így szerzett ismeret azonban ritkán volt összhangban a tanintézeti követelményekkel.

Miközben külsőmben egyre jobban hasonlítottam kortársaimra, magányos különc maradtam mégis. A fájdalom ugyanis nem szűnt. Tulajdonképpen csupán az olvasás által megélt virtuális világ csillapította, meg a festett, melyet magam alkottam ecsettel vagy ceruzával. Aztán új mámorra leltem, a zenére és a táncra. Az újdonsült bódulat azonban majdnem végzetemmé vált. Egy iskolai buli, a beatkorszakon innen és éppen túl, extázis volt, dobhártyaszakító dübörgésben, szédült pörgés, tánc életre, halálra. Nem is láttam táncosaimat, csak önmagamra figyeltem, engedelmes testemre, ahogy eggyé vált a ritmussal, az erőre, mely repített, pörgetett, csaknem szálltam, meg a fájdalomcsillapító kábulatra. Fogalmam sem volt a derékig érő, szőke haj, és az égszínkék miniruha mágiájáról.

Tizenegy óra táján döbbentem rá, hogy az utolsó vonat is elment, s reggel fél ötkor jön a következő. A két idős nőre gondoltam, az aggodalmukra, s felelőtlenségem csaknem leterített. Kétségbe estem. Táncosom azonnal felajánlotta, hogy haza visz, kint áll az új Moszkvics, csak előbb még a haverokat is haza kell szállítani. Fáradt voltam és összetört, gondolkodás nélkül igent mondtam, és meg is könnyebbültem a hazatérés reményében.

Odakint a novemberi éjszaka hidege és ólmossága hullott felhevült testemre, rám tört az álmosság is, csaknem kómában szálltam be az autóba. Két fiú ült elöl, hátul hárman szorongtak. Öt fiú, inkább fiatal férfi, meg én. A férfitestek izzadtságszaga szinte berobbant a kocsiba, s a bent ülők izgalma, lassan a tudatomig hatolt. Csend volt. Senki sem szólt, mégis éreztem a kimondhatatlan feszültséget. Csapdába kerültem. Talán így érezheti magát az üldözött, ha bekerítik. A menekülő pattanásig feszült idegeiben már érzi, hogy a fenyegető csendet hamarosan felszakítja a halált osztó csattanás.

Magam adtam üldözőim kezére magamat - ez járt elmémben, s emelkedett bennem a kétségbeesés hulláma, végül elborított egészen. Ösztönösen éreztem, nem szabad elárulnom, hogy gyanítom, mire készülnek, nem szabad, hogy megsejtsék páni félelmemet, mert akkor elvesztem. Hirtelen megálltunk egy sátortetős ház előtt, ablakai fekete lyukként bámultak rám. Fogalmam sem volt, merre járunk. Ismeretlen utca, ismeretlen néma házak sora úszott a novemberi szürkeségben. Tudtam, a dermedt utcát fel nem ébreszthetem. Hiába is kiáltanék, senki sem hallaná, s ha hallaná, senki sem sietne segítségemre. A sofőr, egyébként ő volt aznap este legbuzgóbb táncosom, színtelen hangon megszólalt: - Csak bemegyünk ide egy pillanatra, azután hazaviszünk.

Némán követtem őket. "Mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul." Vajon miért éppen Ézsaiás próféta sorai jutnak eszembe, amikor erre az éjszakára gondolok? Hiszen az én feláldozásom olyan értelmetlen, olyan hiábavaló lett volna! Talán, mert ártatlan voltam, s közöttük szinte szeplőtelen. Az események sodortak, a lidérces álom folytatódott. Egy fűtetlen szobában találtam magam. Talán ez volt a kihalt kockaház tisztaszobája. Bénultan engedtem, hogy türelmetlen kezek kapkodva lefejtsék rólam az égszínkék minit, s az engedelmesen a földre hullott. Tehetetlenül tűrtem, némán a rettenettől. Sápadtan, vérfogyottan álltam, üres kagylóhéj, melyből kiszippantották az életet. Minden erőm elhagyott, az agyam kiüresedett. Nem emlékeztem, hogyan kerültem a kihűlt ágyra. Dideregve feküdtem, a kombiném vállpántja lecsúszott, és vágta a vállamat, de nem igazítottam meg.

Azután mégis hirtelen, talán hogy élhessek az utolsó szó jogával, visszatértek hozzám a szavak. Suttogva, hogy az odakint várakozók meg ne hallják, esdekeltem rablómnak, hogy engedjen el, sőt, azt kértem, hogy mentsen meg a többitől. Meglepően gyorsan hajlott szavamra. Talán éppen dermedtségem, hogy inkább hasonlíthattam halottra, mint elevenre, bizonytalanította el. Valószínűleg nem volt kedve egy halotthoz. Másra számított. Vagy, tán az hatott, hogy nemeslelkűségére apelláltam, amire egyébként semmi okom nem lehetett. Nem tudom. Csodás szabadulásom máig érthetetlen.

Odakint várakozott nyálát csorgatva az éhes falka. Amikor végigmentünk közöttük, dermedt sorfalként álltak, sisteregve körbefröcskölt bennünket csalódottságuk. Valamit mormogtak, nem értették, hogy a forgatókönyv történéseit milyen akarat írta át ily váratlanul. Elrablóm-megmentőm maga mellé ültetett az első ülésre. A többiek nem maradtak el tőlünk, egyként követtek néhány kilométerre lévő otthonomig. Körbelihegtek, nyálukat csorgatták, s végig abban bíztak, hogy a szabadító csak tréfát űz, bár nem értették, mi végre. Én is úgy éreztem, bármely pillanatban fordulhat a kormány, s akkor ez a hajnal lesz végső hajnalom.

Hogy mit láthattak elrablóim, amikor a mögöttem úszó aranyfolyamba gabalyodott pillantásuk elhomályosodott, nem nehéz kitalálni. Hogy mit üzent éhségüknek a szédült pörgés-forgásban combokat felfedő miniszoknya, s a ritmusra rezdülő, ugráló ifjú mellek, nem titok. Látták, amit látni akartak, s kevésen múlott, hogy farkasvakságuk nem lett vesztemmé, vesztükké. Igen. Ha tervüket végrehajtják, az nemcsak áldozatuk gyötrelmére, gyalázatára történt volna, mindez visszahullott volna rájuk, valahogyan, valamikor. A bűn ugyanis, mindig visszahull az elkövetőre, következménye mindig erkölcsi halál, de legalább is seb, gyakran gyógyíthatatlan, mely végül az egész testet megfertőzheti. Valaki, valahol azt írta: a bűn sebet ejt a léten. Igaz. Aztán a seb elfertőződhet, megmérgezheti, halálba küldheti az egész testet - legyen az egy emberé, legyen az egy társadalomé. Ezért mondja a Szentírás: A bűn zsoldja a halál. 

 „Amit tagadunk, az nem gyógyítható." Klaus Douglass