Halálos szépség - Vakon a szépségről 5.

Frau Akárki és családja felidézte bennem a magam elszánt szeretetküzdelmét, mely elsősorban azért folyt, hogy engem szeressenek. Meggyőződésem ugyanis, hogy a bánatos és kétségtelenül kövér német hölgynek és túlsúlyos családjának RTL-en bemutatott fogyókúrája, heroikus, nyilvánosságot is vállaló küzdelme, nem elsősorban az egészségért, sokkal inkább a külső szépségért illetve az elismerésért, pontosabban a társadalmi elfogadásért folyt, s a szeretet és a megbecsültség kétségbeesett akarásáról tanúskodott. (Meg a hiú reményről, hogy ezek talán valamilyen komoly erőfeszítés árán megszerezhetők.) Valószínűleg életük egy világító pillanatában ráébredtek, ha nem igazodnak jobban a ma elfogadott – és elsősorban a média által diktált szépségeszményhez –, jaj nekik. Félelmük nem alaptalan. De mielőtt megvizsgálnánk mennyiben jogos a félelmük, félelmünk, meg kell kísérelnünk felfejteni mit is rejt a szép fogalma, s hogy miért fontos, hogy értsük – de legalább megpróbáljuk megérteni – ennek a mindannyiunkra ható fogalomnak a mai tartalmát.

Sohasem volt közömbös az ember a szépség iránt. A szépség ugyanis eredeti emberi szükséglet – nyilván egyidős az emberi fajjal –, s nemcsak a szépség élvezete, hanem megteremtése is az. Ezért végigkíséri az emberi társadalom életét és fejlődését, kihat az egyéni és közösségi létre egyaránt. (Gondoljunk csak az állítólag vadászmágiát szolgáló, úgy 20-30 000 éves, Altamírában felfedezett barlangrajzok színeire és dinamikájára.)

A legtöbben azt állítják, hogy a szépség sohasem volt abszolút, nagyon is változó, mindig korok és tájak szerint alakult, sőt szubjektív, tehát kultúra-, környezet- és egyénfüggő. Ha így van, aligha kerülhetünk közelebb a lényeghez a történeti áttekintéssel, inkább belezavarodnánk az egymásnak nemritkán ellentmondó sokféleségbe, s valószínűleg fel is adnánk, mielőtt a megoldásra lelnénk. Én más módon közelítettem a kérdéshez, mégpedig úgy, hogy ismét Saint-Exupery-t hívtam segítségül, már idézett állítását, melyet magam is igaznak vélek: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” 

Elismerem, hisz magam is tapasztaltam – s erről tanúsít a történelem is, az emberiség és a vele egyidős esztétika története – a szépség tartalma változó. Amit azonban az idézett szerző, s magam is vallok: a szépségnek van állandó eleme is. Utóbbi a szemnek láthatatlan, mégis, vagy éppen ezért, ez áll a szépség tengelyében, ez adja a lényegét. Állítom, nincs esztétika etika nélkül, s hogyha gyengül az erkölcsi aspektus, veszélyben az esztétikai is. Sőt. Bolonddá, veszélyessé, ember és életellenessé válik az a „szép”, melyet az erkölcs nem határoz meg, nem formál emberi léptékűvé, tartalmúvá, s így jár a morál is, melyet nem ellenőriz a józan ész és mindenekelőtt a szeretet. Egyszóval arról remélem meggyőzni olvasóimat, hogy a szépség nem elsősorban az érzékszervek ügye, sokkal inkább a szívé és a léleké. De semmit sem ér a tétel bizonyítás nélkül, s mondhatják olvasóim: összehordok hetet-havat, elméletem csak légből kapott ötletfüzér, homályos és érthetetlen, minden alapot nélkülöző. Nézzünk ezért néhány példát, itt és most elsősorban az emberi szépség témaköréből, vegyünk hát sorra néhányat a szépség betegeiből, méginkább áldozataiból. 

A kínaiak nagyjából a 10. századtól űztek egy rémítő gyakorlatot. A 2-3 éves leánygyermekek lábujjait elkötötték – a hitelesség kedvéért meg kell jegyeznem, először minden ujjat eltörtek a nagylábujjon kívül -, hogy meggátolják a láb növekedését. Ha ez a módszer nem bizonyult elég hatékonynak, a gyermek talpát is bevágták. Eredetileg azzal a céllal, hogy a nő majdan ne legyen képes egyedül, úgymond ellenőrizetlenül elhagyni a házat. A gyermektestre méretezett lábak azután örök fájdalomra kárhoztatva cipelték felnőtt terhüket. Az ennek nyomán kialakult imbolygó járást a kínai férfiak igen erotikusnak, tehát szépnek találták. A lábzsugorítást csak 1911-ben tiltották be.

Gyermekkoromban láttam először valamelyik képes újság oldalain a nyakékszerrel megnyújtott zsiráfnyakat, tán ugyanott tepsiszerűre nyomorított alsóajkakat, és vállig megnyúlt fülcimpákat, melyek a méretes ékszerek terhe alatt gyakran kiszakadtak. Gyomrom, szívem összeszorult a látványtól. Mindezek az afrikai nők szépségét, s nyilvánvalóan kelendőségét hivattak szolgálni.

De nem kell ily messzire utaznunk! Európában is találunk példát bőven a szépség áldozataira. Vegyük például a fűzőt. Ebben a kínzóeszközben, melynek elsődleges célja a férfivágy feltüzelése, a nő kívánatosabbá tétele, a nők hát- és hasizmai elsorvadtak. Állítólag sokszor már csak fűzőben voltak képesek egyenesen ülni. Gyakran a májuk is károsodott, sőt előfordult, hogy a fűző miatt szerveik elmozdultak normális helyükről – állítja Geoffrey Regan Történelmi baklövések című művében.
Meg kell jegyeznem, hogy a fűző legalább ugyanannyi védőre talál még ma is, mint vádlóra a nagy fűzőperben. A védők az előbbi állításokat koholt vádaknak kiáltják ki, s hazugságnak minden károsító hatást. Én azonban azon a véleményen vagyok, hogy a szabadság jobb, mint a rabság, s testünk éppúgy kívánja azt, mint a lelkünk. Úgyhogy azt mondom a fűzőre is: le vele!

Nem régen egy brazil modell haláláról tudósított a média. Ana Carolina Reston állandó fogyókúrái miatt huszonévesen veszítette életét. Nem ő volt az első anorexiás, akit a leggondosabb kezeléssel sem tudtak orvosai megmenteni, sem az utolsó.

A táplálkozási zavarok terjednek, legalább is a világ azon felén, ahol a táplálékhoz jutás nem okoz különösebb nehézséget. A világ eme részén az emberek jó része, úgy tűnik, túl sokat foglalkozik az elfogyasztott ételek mennyiségével, ízével és tápértékével. Az evészavarok lassan népbetegséggé válnak, s azért is rémítők, mert elsősorban a serdülőkorúakat érintik. A fogyókúrázás csaknem össznépi kényszercselekvésnek tekinthető. A nyugati társadalmakban ugyanis a karcsúság, méginkább a vékonyság jelenti ma a szépséget, végső soron a siker lehetőségét. Az utóbbi két évtizedben egyre több az olyan evési zavar, melynek középpontjában a súlygyarapodástól való halálos rettegés áll. (A bekezdés Garfinkel és Garner, 1982; Crisp 1981. nyomán) 

Ha az okokat keresnénk, a legkülönfélébb aspektusú tudományos munkák oldalakon át sorolhatnák a szociális, fiziológiai, pszichológiai és egyéb tényezőket. Ezek közül is kiemelkedik az a társadalmi nyomás, mely az új szépségeszményt diktálja. Utóbbit az örökké éhes, bulémiás gazdaság, az ipar és a kereskedelem gerjeszti, és nem utolsó sorban: a média. A fogyasztóért folytatott harc csatlósa időközben maga is hatalmi tényezővé vált, mégpedig gazdasági és szellemi téren egyaránt. Félő, hogy ezek a nagyhatalmak, modern-posztmodern démonokká válnak - váltak? -, akik öntörvényűen léteznek, s maguk diktálnak. Félő, hogy már csak azt látjuk, amit látni engednek nekünk. Félő, hogy látásunk végképp megromlik, de ne higgyük, hogy magunk vétlenek vagyunk ebben. Vétkes a szemünk, és vétkes a szívünk is. Mindenki részes vagy cinkos a bűnben, társtettes, aki hozzájárul elfedéséhez. „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma” – üzeni Babits a Jónás könyvében. Mindenki cinkos, aki elfedi a bajt, tagadja a betegséget, így elodázza, vagy elutasítja a gyógyulás lehetőségét. "Jaj azoknak, kik a rosszat jónak mondják, a jót rossznak, a keserűt édesnek és az édeset keserűnek" – kiáltja a világnak Jeremiás próféta Isten és ember igazságát. 

Hogy mit kellene tennünk? Azt hiszem tanácsosnak jó lesz ide a Tao Te King igazsága, forgassuk szívünkben, hátha táplálékká lesz bennünk:

Aki teste-lelke egységét megőrzi,

azt a kétség nem bontja meg.

Aki természetét szelíddé simítja,

egyszerű, mint az újszülött gyerek.

Aki látását megtisztítja,

elkerüli a tévedéseket.

(Weöres Sándor fordítása)