Elszakadt a kettős fonál...A depresszióról és a gyógyulásról 7.

Huszonhárom volt még csak, és át kellett élnie rettegésem tőrdöféseit napra-nap, óráról óra! Hiszen ő volt, aki ébren töltötte velem a félelem sikoltó óráit gyakran hajnalig, akinek hallgatnia kellett csillapíthatatlan zokogásomat, akinek látnia kellett amint a tépett rongybaba elveszti aranyhaját, ahogy szétszakad, s feltárja kóc belsejét. Ő élt a közelemben idegenként, a láthatatlanság paravánja mögött, mert számomra nem létezett sem ő, sem más, csak mondjuk így: irracionális félelmem, és nevezzük így: irracionális fájdalmam.

Azt hiszem, semmit sem értett. Aztán egy napon az öcsém elmondta - ó, mennyit készülhetett erre szorongva és ezerszer megrágva a szavakat, a legjobb kifejezéseket keresgélve, és a legkevésbé bántó módot, de mégis, mégis el kellett mondania -, hogy látta őt egy presszóban, hogy egy fiatal nővel volt, hogy szemmel láthatóan összetartoztak... Az öcsém éppen búcsúzott tőlem, Izmirbe indult, hogy behajózzon - talán ő is menekült, bár nem csupán tőlem, hanem tőlem is - , aztán hónapokig távol volt, közel egy évig idegen sós vizeken próbálta feledni az itthoni keserűségét. Biztos, hogy sokáig forgatta elméjében a gondolatot, s latolgatta, hogyan fogadja majd beteg nővére a legközelebbi árulásának hírét. Ő haragudott, ezt éreztem, mert az elfojtott indulat izzott a délután levegőjében, de az aggodalom szenvtelenre hangolta elbeszélését, csendesre, tárgyszerűre.
Nem állt szándékában befolyásolni engem, csak azt akarta, hogy tudjak erről, a rólam is szóló eseményről, esélyt akart adni nekem, azt akarta, hogy lássak, és beavatottként döntsek. Végül neki is döntenie kellett az elhallgatás vagy elmondás mellett, mert el kellett mennie. 

Gedei Viktória fotómontázsa és részlet egy írásából

Milyen különös, az elbeszélés nyomban megelevenedett, filmként pergett előttem, pedig Gyuri egyáltalán nem törekedett erre. Mégis láttam őket, a húsz év körüli barna nőt, ahogy hozzá hajol, meg a másik boldog arcát, ahogy átengedi magát az asszonyi figyelemnek és vonzerőnek. Láttam, hogy édes a levegő a remélt közeli örömtől, és hogy ez testi-lelki öröm, csaknem teljes, hogy összeillenek. Még a nő arcát is felrajzolta a képzeletem, a gesztenye vörösében játszó rövid Sassoon-frizurát, a dereka ívét, ahogyan az asztalra dőlt, hogy közelebb kerüljön hozzá, a másikhoz. Valami könnyű piros pólót viselt és farmert. Szép volt.

Sok évvel később egyszer megláttam őket a Keleti-pályaudvaron. Én már a vonaton ültem, ők meg egy érkező szerelvényre vártak a mellettünk lévő vágány elején. Megdöbbentem a hasonlóságon. Szinte minden a hajdani képet igazolta. Különös, de akkor éltem át a nagyobb fájdalmat. Minden kisiklott kapcsolat veszteség. Történetünk hirtelen véget ért. Mint egy filmszakadás. Tulajdonképpen volt még néhány közös képünk, de a néző számára egyértelművé vált, hogy ez a végjáték, és a vak szimultán totális minőségáldozattal hamarosan befejeződik. Sekk és sakk.

Az utolsó képek fölött már megjelent az új szalagcím, mely másik történetet, pontosabban két másik játszmát ígért. Elszakadt a kettős fonál, mit addig, ha riasztóan vékonnyá vásott, úgy-ahogy újra meg újra összefontunk, rémülten, reszkető kézzel belefűztünk egy-egy újabb szálat. Ez az elégtelen, kapkodó kötözgetés még arra sem volt jó, hogy némi időt nyerjünk a megértéshez - jaj, mi is történik tulajdonképpen? - bár a végzetes döntés felelősségét a távolabbi jövőbe odázta. Sajnálatos, de a kapcsolat mibenlétéről többnyire a leginkább érintettek, tudniillik a benne élők tudnak a legkevesebbet. A túl közelről szemlélt dolgok mindig homályosak, átláthatatlanok, kuszák. Ilyenkor csak egy mód adatik a tisztánlátásra. Némileg lehiggadni, egy kicsit távolabb megállni, s onnan megszemlélni a dolgot. Erre csak kevesek képesek, többnyire azok, akik már alaposan megmártóztak a fájdalom kátyúiban, s elég ideig feküdtek a sáros lében, hogy ismereteket gyűjtsenek a legfontosabb dolgokról, többek között a helyes mérték mibenlétéről, a megítélés tudományáról, és nem utolsó sorban az ember esendőségéről és sebezhetőségéről. Ám itt jó szolgálatot tehetne valaki más is, egy harmadik személy, aki szeretettel átitatott felelősséggel elmondja e botorkáló, zavarodott lelkeknek, hogy kívülről, kicsit távolabbról, milyennek is tűnnek a dolgok. Feltéve, persze, ha érdekli őket a valóság, feltéve, ha van bátorságuk a valóság megismeréséhez. Ehhez ugyanis igen nagy bátorságra, elszántságra van szüksége az ember fiának. Nagy ugyanis a tét: rólunk, kapcsolatainkról van szó.

Akiben még bent szorult legalább egy fuvallata a léleknek, az bárminő kapcsolati veszély esetén feltétlenül tapasztalja a jelenlétét. Ha lélek van, az kétségkívül jelez. Valami elkezd ott legbelül fájni, és gyakran fizikai tünetek - szív- és gyomorfájdalom, esetleg láz, amit a lázmérő persze nem jelez, torokszorulás és egyebek, nem sorolom, hiszen mindannyian tapasztaltátok - kísérik a folyamatot. Megjegyzem, ha valaki meg kívánna győződni arról ember-e avagy valamiféle egyéb lény, ne foglalkozzon evolúciós rokonsági viszonyok kutatásával, hanem végezze el bátran a fenti kísérletet, s kétségkívül meggyőződhet besorolási helyéről. Tapasztalataim szerint az önmaguk szőtte hálóba gabalyodottak mégis elsősorban arra vágynak, sokszor eszelős, mindenre elszánt kívánással, hogy a maguk feltevéseit erősítse meg valaki - igen, igazad van, hogy is lehetne másképp -, hogy lehetőleg ugyanazt lássa a kívülálló harmadik, amit ők, s ezért a feltárás helyett, a leplezés, a kendőzés fáradságos feladatát végzik megfeszített erővel. Néha valóban olyan fájdalmas a valóság, hogy minden viselhetőbb a szembenézésnél.

Végül, ha a meztelen tényeket már semmivel sem lehet leplezni, és az elmaradt műtét helyett már csak az amputálás jöhet szóba, jaj, de jól jön akkor egy bűnbak! Talán éppen ezért közismert a pórul járt harmadik esete, aki vérző fejjel távozik a színről, ha volt mersze a fogadatlan, avagy éppenséggel a fogadott prókátort játszani. Egy efféle ősi, ismétlődő tapasztalat, jelentékeny visszatartó erővel bír. Egy afrikai mondás szerint: Aki ki akarja mondani az igazságot, mindenekelőtt tegyen szert egy jó lóra. 

De térjünk vissza végre a történethez, melyben éppen ott tartottunk, hogy kiderült, az ifjú férj belefáradt már abba, hogy se vége, se hossza a betegápolót alakítsa, és fényesebb vizekre hajózott. Boldog akart lenni. Megértettem. Ráadásul azt is gondoltam: Az vesse rá az első követ, aki maga nem ugyanezt akarja. Gyötört a bűntudat is, mert sejtettem - mit sejtettem, tudtam! - a boldogságának én voltam, vagyok a legszilárdabb gátja. A lelkiismeret-furdalás vett rá a gyors cselekvésre, vagy a bennem akkumulálódó fájdalom diktálta, jobb, ha elmenekülsz kudarcaid, fájdalmaid színhelyéről? Vagy a titkos tudás, a bennem élő bölcs, melynek forrását akkor még nem ismertem - mely sokéves hallgatás után éppen azidőtájt kezdett ismét szót kapni -, aki mindig tudja, mi a helyes, csak mi nem hallgatunk rá? Talán ez is, az is.