Fájdalomherceggel a tarlón - A depresszióról és a gyógyulásról 9.

Egyesek szerint Dosztojevszkij epilepsziás rohamai is megritkultak, tán meg is szűntek a szibériai börtönben. Tehát a még keservesebb új kioltja a régebbi, ismert, tán meg is szokott rosszat? Igaz, hogy valójában úgy történt-e, azt csupán maga Fjodor Mihajlovics beszélhetné el, ha egyáltalán el akarná vagy el tudná mondani. De azt is tudjuk, hogy az emlékezet arcátlan hamis tanúskodó, a múlt átfestését oly sikerrel űzi, hogy a visszaemlékező el is hiszi, amit mond. Ezt azért jegyzem meg, mert az omszki börtönlakó éppenséggel azt állítja, hogy a szent betegség egyenesen ott érte el csúcspontját, így tehát az igazság rejtve marad, ahogyan általában.

Ám botránkozzatok meg ezen, de én nem hiszek Fjodor Mihajlovics vallomásának, és inkább azok mellé állok, akik úgy vélik, hogy az író hasznos energiáit akkoriban nem az epileptikus rohamok gerjesztésére - rejtélyes-különös betegség ám ez, ki tudja, mit okoz itt a bonyolult lélek, s mi írható a körmönfont test rovására! - hanem inkább az életben maradásra fordította. Fizikailag kemény, embert próbáló terepen a bűn és bűnhődés terheit is, a neurózis okozta gyötrelmeket is, úgy tűnik, elhalványítja, vagy megszünteti a megmaradás kemény feladata.

Nekem is életben kellett maradnom. Ha egyedül, akkor hát egyedül. Ha fájdalomhercegnőként, akkor úgy. Adós voltam, tetemes tartozással. Törlesztenem kellett. Ám akkoriban még nem volt fogalmam az adósság természetéről, csupán arról, hogy létezik. Foszladozott a lelki homály, az őszi köd szürke burka itt és ott már felfedte a véres tarlót is, ahol addig kéz a kézben jártunk, szeretőm a Fájdalomherceg meg én.

Akkoriban született ez a vers, melynek ihletője, betegségemen túl, Karinthy Márton, a Fájdalomherceg, akinek néhány versét igen szerettem, s szeretem ma is. De hogy is van ez? Szerelmem maga a neurózis? Kétségkívül, a vers ugyanis erről (is) tanúskodik. És arról, hogy a betegség szereppé (is) válhat, és hogy a jelmezből a mindennapok öltözéke lehet, mely eltakarja, vagy eggyé válik - ha nem vigyázunk - a valódi énnel.

Talpunk nyomán rubintos vérrögök gurultak szerte-szét,
a himlőhelyes hold ránk ugatott,
jajongva serken itt tavasszal a friss vetés, hol

Fájdalomherceggel jártam a tarlót.

Csend szitált, léptünk nyomán, karikás szemmel a rémület osont.
Hörögve haldokolt a ködben egy árva asztag,
hercegem a szívét kezembe adta, hűlő ajakkal csókolgatom.

Akkor Fájdalomherceggel jártam a tarlót.

Fülébe suttogtam, ajkam közel, remegve kértem: Ölelj!

Szeretlek téged,
kit páromul szült a borzalom,
testetlen tested testembe fogadom,
szíved ne rágja lomha pondró,
nyakadba fonva élő koszorú, virágzó karom... 

Lép, vese, szív... és minden belső szerv - Gedei Viktória fotómontázsa

Aztán egyszercsak felocsúdtam, és undorodva elengedtem nyirkos ködkezét - öntudatlanul így lehet az igazságra ráébredni - és láttam, míg a nyakát öleltem, virágzó karom lassan elveszíti puhaságát, melege elillant, a bőröm meg ráncossá, szürkévé válik, a hús lefoszlik róla, végül nem maradt egyéb, csak a törékeny csont, a vékony bőr alatti petyhüdt izmok és sorvadt inak, kiszáradt erek. 

Nem kívántam ölelni többé a Fájdalomherceget. Nem emlékszem egyedüllétem hányadik napján termett álmot először a fekhelyem a szerelemről. Nem is emlékszem az álom tartalmára, csupán elevenségére, meg a bensőségességre, ami rám borult, amint álombéli szerelmem rám hajolt. Ezt a fajta bensőségességet nem ismertem, így nem is kívánhattam. Fogalmam sem volt arról, hogy létezik. Ettől kezdve siettettem a nappalt, melyben nem volt örömöm, hogy múljék, hátha az éjjel újra megajándékoz ismeretlen-ismerős szerelmem látogatásával. Azokon a napokon csaknem boldog voltam, s hinni akartam, hogy az álombéli személy valahol létezik. Léteznie kell. Hinni akartam, hogy csak az egyesült nő és férfi a teljes, ez hozza csak el a békét, a nyugtalan lélek és test fényes nyugalmát, és hinnem kellett, hogy megtalálom, valahol, valamikor. Talán már holnap...

Úgy döntöttem, hogy elhagyom a gyógyszereimet is, mert szedésük közben álomtalan az alvás, és tompa az ébrenlét, én meg át akartam élni újra meg újra a találkozást. Hátha visszatér az éji látogató! Már olyan régen vigyáztam éberen a magam börtönében a magam fogságát, hogy elepedtem a valaki másért. Egy álombéli szerelmes éppen megfelelt, hogy oldja egyedüllétem, akár a kamaszálmok szőtte ideális férfiak, hercegek, lovagok – manapság feltehetően éppen ügyeletes sztárok képében - akik hol kisfiús, hol férfias erényeikkel kápráztatják, törésmentes hűséggel imádják megalkotójukat. Micsoda gyermeteg és szégyenteljes vigasz – mondhatnátok, s igazatok volna is, no meg nem is.

Gyenge voltam, gyermek voltam – mit számít a kor! – érzelmileg visszamaradott és szégyenkező. Húszas éveimen éppen túl, Még mindig csak csírajellem, alig bontakozóban, könnyen eltaposható, könnyen kiszáradó. Ezért az álombéli gyengédség - melynek valódi forrását akkor még nem is sejtettem - éppen elégséges volt, hogy utat mutasson önmagam és a másik - a többiek felé – mégpedig kockázat nélkül. Pedig az álombéli találkozás még így is megrendítő volt.

Miért? Mert sohasem éltem át még hasonlót sem! Az élet egyik nagyszerű, ha nem a legkiemelkedőbb eseményét szimulálta az éjszakai üzenet, s ettől lett olyan, mint a csalogány éneke májusban, az akácillattól terhes mézsűrű levegőben, a végtelen csillagos ég alatt. Álmomban önmagamra találtam egy másik személyében.

Bár az én éji dalnokom nem a vágyakozásról, hanem az egyesülés, a kiegészülés égi öröméről szólt, melyben a bizonyosság, hogy megtaláltam őt - ami egyben azt is jelenti: magamra is rátaláltam - kiöli a vágyakozás éhségét. Ez ugyanis a beteljesülés. A megvan boldogsága a bensőségesség aranyködével telítette az álom levegőjét, s megült a pilláimon, és éjszakám fénye óarannyal vonta be egész másnapomat.

Freud szerint az álom elsősorban álcázott vágyunk beteljesítése, s lám, ez a magyarázat nagyjából ide is illik - kimondatlan, kimondhatatlan vágyam volt önmagamra rátalálni, a töredezettségből összeforrt lelki egésszé válni. Ám Freud bizonyára nagy jelentőségű megállapítása alig mond valamit akkori lelki történéseimről, csak végletesen leegyszerűsít valami bonyolultat, és nem segít abban sem, hogy megértsük ennek az álomnak számomra életútalkotó jelentőségét. Szerencsére Freud akkoriban eszembe sem jutott, így szabadon ábrándozhattam és reménykedhettem.

A másik nagy álomkutató, Jung szerint az álomlátó a szerzője és egyben a főszereplője a lelki vásznon pergő éjszakai filmnek. Biztosan így van. Magadból, önmagadról álmodsz. Jóval később, ötvenes éveim elején - amikor még mindig nem találtam meg önmagam, s minden társkereső utam tévútnak bizonyult, már biztos voltam abban, hogy lelkem állandó, rejtelmes férfirétegével találkoztam azon az éjszakán, ezért volt olyan bensőséges a légyott, ezért volt feledhetetlen a találkozás.