Carlos Santana meg csak játszott - A depresszióról és a gyógyulásról 6.

Azóta elnézlek naphosszat - Gedei Viktória képe

Milyen kár, hogy a párválasztás ideje a lelki gyermekkorra esik, amikor még önmagunkat sem ismerjük eléggé, hát hogyan is ismernénk a titokzatos másikat! Nekünk meg éppen akkor kéne párra találnunk a változások rémséges bozótjában. Nem csoda, ha úton-útfélen ránk akaszkodnak az erdei törpék, manók, koboldok, lidércek, najádok, nimfák s egyéb zavarodott, boldogtalan útkeresői a nagy-nagy rengetegnek. Mi meg engedünk nekik, mert bennünk önmagunkra ismerünk. Micsoda tévedés! Hiszen csupán a szomjúságuk hasonló! Rosszul kezdődött már a házasságunk is. No nem amiatt, hogy a szombati esküvőt követőn hétfőn már mindketten dolgozni mentünk, mintha mi sem történt volna. Ez abban az időben nem keltett túlzott feltűnést. No nem is amiatt, hogy az említett hétfőn első vacsoraként négy franciakrémest szolgáltam fel! A krémesek ugyanis kifogástalan állapotban voltak. Természetesen kettőt-kettőt, úgy igazságos. Dehogy! Más volt a baj. A jégmenyasszony, pontosabban jégasszony, sehogyan sem akart felengedni. Néhány hónapba is beletelt, míg a férj szelíd próbálkozásai végül sikerrel jártak, főként, mivel az ifiasszony is belátta végre - tán éppen a másik szelídsége oldotta le a jégburkot - a nász elhálását nem halogathatja tovább.

Igen, csaknem három hónap telt el, mire a jó barátok közös fekhelye nászággyá hevült, de a várva-várt eseményt valami bosszantó apróság mégiscsak befelhőzte. Abban az időben csak igen keveseknek adatott meg a különlakás gyönyörűsége. Az ifjú párok örülhettek, ha megfelelő albérletet találtak végre, s a legszebb álmok közé tartozott egy lakótelepi szövetkezeti. Mi is örültünk, amikor egy idős rokonhölgy jóvoltából beköltözhettünk egy két- és félszobás bérlakás hajdani cselédszobájába, mely lehetett tán 12 m 2-es, s igen praktikusan közvetlenül a konyhából nyílt. A történeti hűség kedvéért említem csak, a szolid kis szobában több mint tíz évig lakott albérlői minőségben elődünk, egy jóravaló magányos tanárnő, lehetett tán negyvenes, akinek életét krónikus vastagbélgyulladása is keserítette.

A nagyszobában az áldott emlékű néni, a mellette lévő kicsiben - de ez volt az erkélyes - a nagyanyám húzódott meg elmaradhatatlan varrógépével, melynek szinte folyamatos zakatolását a lakás másik végén is jól hallottuk. Így éldegéltünk mi négyen, az ifjú pár, meg a két idős hölgy békességben a Bajcsy-Zsilinszky úton, a hatodik emeleten, oly közel a Bazilikához, hogy aki az erkélyről jól kihajolt, láthatta a templom kupoláját.

Jó hely volt, sok kortársam irigyelt. Bár a szobácskánkban igen kevés bútor fért el, volt benne egy átlagos méretű ágy, ketten tűrhetően elfértünk rajta, különösen oldalfekvésben. Nos, ez lett nászágyunkká csendben, egy álmos vasárnap délután, amikor már nem halogathattam tovább a dolgot, s megadtam magam.

Ám éppen abban a pillanatban, mely egyébként az esemény csúcspontjának lett volna tekinthető, már ami ifjú társamat illeti, erélyes kopogás zavarta meg a gyakorló párt, s mindjárt azt követően nagyanyám engem szólongatott, s a hangsúlyból kitűnt, a dolog nem tűr halasztást. A váratlan zajra mindketten megdermedtünk, mint a szarvas, ha halálos lövést kapott, a szívünk, ha lehet még hangosabban kalimpált, amikor a kilincs is megmozdult, s bár nem engedett, még újabb és újabb erélyes próbálkozást kellett kiállnia.

Mi az erélyes támadás közepette kitartottunk amellett, hogy nem vagyunk otthon, és sajna, ez lett a vesztünk. Nagyanyám ugyanis nem adta fel a nyomkeresést, s végül, mindenre elszántan, hogy a terepet felderítse, halálmegvető bátorsággal kihajolt a konyhaablakon, hogy a cselédszoba ablakán át kis zugunkba bepillantást nyerjen. Igaz, nem időzött sokáig a látványnál, de szerelmi kedvem - ha volt egyáltalán - ismét jó időre odavolt.

Amíg a zárt osztály lakója voltam, téren és időn kívül éltem. Pontosabban, odabent mintha megállt volna az idő. Mintha soha semmi nem változott volna, hiába tűnt fel egy-egy újabb boldogtalan lény, hozzám hasonlóan egy szempillantás alatt régivé vált, a bennlévőkkel egyneművé, mert benyelte a fekete lyuk. Nyilvánvaló volt, hogy átkerültünk egy másik tér-idő tartományba, azaz átléptünk egy olyan térbe és időbe, mely természeténél fogva más volt, mint a kinti, mert elnyelt mindent és mindenkit, s azzal riogatott, hogy többé ki nem szabadulhat onnan, aki belehullott. Fogolylétem utolsó napjaiban gyakran gondoltam arra, ha most valahogyan ki nem szabadulok a fekete lyukból, akkor végem, akkor valóban megőrülök, elborult aggyal élek azután egy általam kitalált rémséges világban, melyben feloldódik minden valóságos. Mégis amikor kiléphettem végre a vágyott szabadságba, az odakint csaknem ugyanazzal fogadott, mint az elhagyott odabent. Mert magammal vittem a fekete lyuk természetét, megfertőzött és beépült a lelkembe. Ami csak közelített eseményhorizontomhoz, azt a bennem lévő mélység beszívta és átalakította. Hogy az imént már azt mondtam, hogy reménykeltően megkapaszkodtam az élet falán? Igen. De megtapadásom csupán lelki csíraállapotban történt, melyben bár bent remegett minden lehetősége a teljes életnek, ugyanúgy az elmúlás lehetősége is.

Tudjátok, milyen veszélyek leselkednek egy csíraállapotban lévő lényre? Persze, hogy tudjátok. A kintiek - mert a kint és bent relációja még elevenebbnek, igazabbnak tűnt, mint a zárton - azt várták, remélték, szomjúhozták, hogy a gyógyulás félreérthetetlen jeleit mutatom majd, s egyre inkább hozzájuk hasonlóvá, azaz normálissá leszek. Azt hiszem ez az, ami alapvetően megnyugtatja az emberi lényt, ha a magához hasonlók éppen hasonlóságukkal újfent igazolják, rendben van minden. Ám csalódniuk kellett. Őrültségem természete változott ugyan - már nem sírtam reggeltől estig, estétől reggelig, csak naponta néhány órán át, amikor legyűrhetetlen páni félelem fogott el -, de nem változott meggyőződésem: hogy az élet a legfélelmetesebb és a legveszélyesebb valami. Folyvást arra emlékeztettem mindenkit, hogy a világ álarcot visel, természete valójában ellenséges és támadó, sőt alapvetően gyilkos. Számtalan okot ad tehát arra, hogy féljük. Ez végtelenül nyugtalanító érzés. Ez könnyen belátható, ugye?

Szegények! A közvetlen közelükben élt ismét egy rettegő lény - ha úgy tetszik, egy két lábon járó fekete lyuk - akit nem lehetett kizárni az eseményhorizontról. Ott volt, sőt fájdalmai nem szűnő vészjelzései - vijj, vijj, vijj - valami végzetes, állandó fenyegetésről tudósítottak. Mindezt csak azért mondom el, hogy megértsétek, aki menekülni vágyott mellőlem, jó oka volt rá. Mindezt csak azért sorolom, hogy lássátok be, számtalan mentsége lehet annak, aki nem bírta tovább. Hogy éppen ő nem bírta tovább, aki társammá szegődött, akinek ki kellett volna tartania? De hát már tudjátok, hogy csak összefutottunk valahogyan, utunkat összesodorta az oktalan véletlen az ismeretlen nagy erdejében, s csupán annyi történt, hogy elhittük a másikról, ő tudja, vagy legalább is sejti, melyik ösvény vezet kifelé. Megfogtuk hát egymás kezét, s mentünk, mendegéltünk. Közben Carlos Santana a Samba Pa Tit játszotta, borzongatóan szép volt, részegítő is, andalító is, ezért egy kicsit közelebb húzódtam hozzá, a csípőm finoman megremegett, és vele a mellem is. Láttam, ahogy a szeme villant, mézsűrű kívánsággal telt meg, megráztam hát hosszú szőke hajam, és a vállára hajoltam.

Az út nem tűnt nehéznek, Carlos meg csak játszott és játszott, öröm volt hallgatni, de olyanféle, hogy néha sírni is kellett tőle. Valamiféle fény is derengeni kezdett a rengetegben, úgy gondoltuk, jó úton járunk, amikor, amikor az a bizonyos baj történt. Hirtelen forgószél támadt, s egyre erősebben száguldozott, majd megrészegedve saját erejétől orkánná erősödött. A fák vadul hajladozni kezdtek, nyöszörögtek és sírtak a szélben, egymáshoz hajoltak, ágaikat rémülten egymásba akasztották, recsegett, ropogott minden. Mi is próbáltunk összekapaszkodni, de olyan erővel támadt a förgeteg, hogy hiába kapaszkodtam belé. Nem volt mit tennie, ezt meg is értettem, el kellett engednie a kezem, ha nem akart ő is velem sodródni. Aztán a bolond szél rongybabaként sodort és pörgetett, és amikor végre újra ledobott mellé, mint aki megunta játékát, ő már alig ismert rám, úgy megtépázott, úgy összetört. Attól kezdve csak a vihartól rettegtem, s minden apró szellő felidézte bennem az orkán sivító dühét, a pillanatot, amikor győzött felettem, és durván elragadott.