Szerelem a kőemberrel - A depresszióról és a gyógyulásról 12.

Gedei Viktória fotómontázsa

Újra meg újra nekiülök, hogy elmondjam, hogy igazoljam, amit az elébb mondtam, hogy soroljam az érveimet, hogyan és mint és miért, és végül, hogy megérte, igenis megérte. Aztán mégsem kezdek bele, mert, ki tudja hányadszor, ismét megkérdezem magamtól: Mondd, tényleg megérte? És nem írhatok egyebet, csak az igazat, csakis az igazat.

Ezért felidézem újfent, végtelen rózsafüzérként pergetem a hajdani eseményeket, és félek, hogy ott, ahol áldást kéne mondanom, megköszönnöm, amit tanultam, nem fordul-e fohászom hangos, jajos sikoltó panaszba, vagy még rosszabba! - Jaj, Uram, még a gondolatát is, kérlek, bocsásd meg! És tudnom kell, tudom, hogy megbocsát. Mikor is vált rémálommá a nagy szerelem? Igaz, elébb csak azt sejtettem, hogy közösen fakasztott virágunk nem harmatos rózsa, hanem csak mocsár növesztette lápvirág, de hát az is lehet szép, ugye? Később a sejtésből égre szökő nyugtalansággal már hiába küzdöttem. Ilyenkor halkan krákogtam, hogy lehetőleg magam se vegyem észre, és nyeltem, hogy az aggodalom gombóca valahogy kikerüljön összeszűkült torkomból, de akkor meg a gyomromba költözött.

Mikor is kezdett felemelkedni a szerelem lágy és forró bíborfüggönye, mikor is támadt merszem, hogy először mögé pillantsak? Mikor is kezdtek az első lidérces álmok gyötörni? Hogyan is volt? Mert éhező disznókkal álmodtam attól kezdve. Többnyire egy erdőben játszódott az álom, hatalmas fák között, de avartalan, kopár földön. A ritkás fák között fából tákolt ólak sorakoztak, előttük kifutó, a szűk kifutókban pengesovány állatok tolongtak, kicsik, még szinte újszülöttek, aztán különböző korú növendékek és nagyok. Tántorogtak, egymáshoz verődtek, néhányan a földön hevertek elesetten, de még volt erejük üvölteni. Tudtam, hogy én vagyok a gondatlan gazda, aki elmulasztotta az etetést.

Éhes disznó makkal álmodik! A kaján mondás is befurakodott az agyamba az álom utáni nyomott reggeleken. Miközben szerelmet álmodtam magamnak, a lelkem üvöltött, éhezett és félt. Nem akartam tudni róla. Meg különben is! Sohasem gondoltam a lelkemre úgy, hogy egy éhes disznó, sőt egy egész konda! Pedig olyan csodásan kezdődött! Mint egy rakéta, melyet ünnepi mámorban fellőnek az égre, akadály nélkül szálltunk egyre feljebb!

Amikor először azt mondta: szeretlek! Váratlanul. Én meg csak ültem mellette, ránézni se mertem, de kigyúltam. Égni kezdtem, lobogva. Akkoriban még csak a magam érzéseivel voltam elfoglalva, a velem esett csodával. Olyan hihetetlen, olyan érthetetlen volt, ami bennem növekedett. Hordoztam, dédelgettem a lelki magzatot, amikor az övé hirtelen világra jött. Lehet, hogy koraszülött volt, az is lehet, hogy torzszülött, de nem vettem észre, magamhoz öleltem forrón, és abból értettem meg én is az én édes terhem természetét. Szerelem. De nyomban meg is rémültem. Itt a régen várt ajándék, és én nem tudom, mit kezdjek vele. Huszonhat évesen még éretlen voltam a szerelemre. Nem volt mit átadnom egy másik lénynek, mert még nem voltam készen, csupán formálódóban voltam. Ne csodálkozzatok ezen. Ilyesmi igen gyakran előfordul. Ahogyan már mondtam, az érettség nem korfüggő.

Aztán mégis belevetettem magam a szerelemtengerbe, lebuktam gyöngyeit, kagylóit kutatni, és nem bántam, hogy körülvett és benyelt a mélység, ittam is belőle, fuldokolva, mert szeretetszomjúságom azóta nőtt, mióta kikerültem az anyám méhéből, de újra meg újra felbuktam a vizéből, és olyankor a partot kereste tekintetem, vigyáztam, hogy túlságosan el ne távolodjak tőle. Ám hiába volt minden óvatosságom, mégis majdnem belefulladtam végül. Igen, most már emlékszem. Az első vészterhes jelet egy jól induló kirándulásunk során, pontosabban előtt, fedeztem fel. A 7-esen gurultunk lefelé, én telve gyöngyöző várakozással, megelőlegeztem a nap minden szépségét, olyan boldog voltam, pezsgett bennem az öröm, csevegtem, csacsogtam, megduzzadt patakként. Talán ki is áradtam, s elhagytam medrem. Ő hallgatott, de én nem vettem észre hosszúra nyúlt szótlanságát, csak meséltem, már magam sem tudom miről, néha nevettem is. Boldog voltam. Egy egész napot tölthetek vele. Ráadásul, egy végtelen hét után, miközben csak egyszer találkoztunk, tán egy órácskát töltöttünk együtt, mert hét elején őt vidéki útjai messzire szólították, meg hát volt más dolga is - legalább is így mondta -, s a komolyságából megértettem, valóban van más dolga is. Ezek nem rám tartoznak, ez is nyilvánvaló volt. Nem faggattam, beletörődtem, csak hiányzott.

De jött végre a hétvége, és együtt voltunk újra, az idő sem volt rossz, jó volt minden. Áradt a szerelem. Akkor egyszerre letértünk a 7-esről, visszafordultunk. Először nem értettem, miért változtatott útirányt ily hirtelen, sőt bevallom, ma sem tudom, mi volt mondanivalómban oly bántó, hogy nem akart velem maradni többé. Mert ez történt. Egy ártatlan mondatom - vajon melyik lehetett a sok közül, s hogyan lehet, hogy vérig sebezte azt, akit simogatni akart? - a gyanakvás mérgét lövellte belé, majd második ampullaként, haraggal keverve, a bosszút és talán a gyűlöletet. Ellökött magától.

Éppen ez volt, amitől kisgyermekkorom óta egyvégtében rettegtem. A szeretetvesztés. Nincs ennél nagyobb csapás, akár így, akár úgy következzék is be. Én akkoriban éppen bátorságra kaptam, megpróbáltam szerény motyómat, úgy-ahogy összekaparni, s azt is elhatároztam, odaadom mindenem, úgy, ahogy van, hátha mégis ajándékká nemesülnek közben kavicsaim is. Az öröm adakozóvá tett és nyitottá. Annyira telve voltam bizalommal, hogy még azt a bizonyos túlsó partot is feledtem egy időre, lemerültem a szerelemtengerbe, és visszatartottam a levegőt, hogy maradhassak, ameddig csak lehet. Akkor lenyúlt értem, a hajamnál fogva megragadott, és kidobott a partra.

Ebben az aktusban, mely később számtalanszor megismétlődött volt valami egészen eszement, valami valószínűtlen, valami embertelen, sőt, démoni. Az a nap is véget ért, még mielőtt elkezdődhetett volna. Igen, azon az úton, ott és akkor, sikertelen békítési kísérleteim közben, ott a kőember mellett - mert a szerelmem kővé vált, és bár tíz körmömmel estem neki, csak az én vérem serkent, nem voltam képes a varázslattal szembeszegülni, sem visszafordítani -, ott sejtettem meg először, a képtelen és könyörtelen csendben, hogy közös utunk egyszer rányílik majd egy rémséges katlanra, ahonnan nem lesz visszaút.