"Élet az élet után" - Van örök élet? 3.

Egy árny - Gedei Viktória fotómontázsa

Nos, ígértem, hogy idézek néhány halálközeli élményt, tapasztalatot, pontosabban élményeket, tapasztalatokat a klinikai halálból, ezek összefoglalóját adom, és mivel nem akarok adósotok maradni. Künghöz fordulok ismét, aki Moody könyvét, a Life after life (Élet az élet után) címűt idézi:

„Amikor a haldokló testi szenvedéseinek csúcspontjához ér, hallja, amint az orvos halottnak nyilvánítja. Majd kellemetlen zajt hall, átható, sivító harsogást, és olyan érzése támad, mintha nagy sebességgel egy sötét alagúton rohanna át. Azután hirtelen saját testén kívül találja magát, amelyet most már környezetével együtt kívülről vagy felülről, bizonyos távolságból képes szemlélni. Lassan megszokja azt a különös állapotot, hogy a teste - a maga mögött hagyott fizikai testtől merőben különböző teste - új tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezik. Végül új események történnek: Más lények közelednek hozzá, hogy köszöntsék őt és segítsenek neki. Meghalt barátok, rokonok szellemét pillantja meg, majd soha nem látott szeretetet és melegséget árasztó lény, egy fényes alak jelenik meg előtte. Ez a lény - szavak nélkül - kérdéseket intéz hozzá, amelyek a haldoklót arra indítják, hogy saját életét mint egészet értékelje. Segít neki, és életének fontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik, mintha egy sorompóhoz vagy határhoz közeledne, amely nyilvánvalóan a földi élet, és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie a földre, mert halálának ideje még nem jött el. Küzd ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, a szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére - anélkül, hogy tudná, hogyan - újra egyesül fizikai testével, és él tovább."

Így tehát. És erre mondja Küng: nem bizonyíték. (Csatlakozom.)
Igen, igen, tudom, azt ígértem, több szép példával szolgálok, s most idedobom ezt az összefoglalót. Jó, legyen akkor egy másik is.

Egy újraélesztett férfit idézek, aki elmondta: „hogy a lelke, mihelyt a testéből kilépett, sok más lélekkel egyetemben ment-mendegélt, amíg elérkezett egy csodálatos helyre, ahol a földben egymás mellett két hasadék volt, velük szemben fenn az égen, ugyancsak kettő. A hasadékok közt bírák foglaltak helyet, akik - miután az ítéletet meghozták - az igazságos lelkeket a jobb oldali hasadékon át fölfelé, az égbolton keresztül indították útnak, miután cselekedeteik megítéléséről elöl jelet akasztottak rájuk; az igazságtalanokat pedig a baloldali hasadékon át lefelé; ezek hátul hordták az összes cselekedeteiket feltüntető jeleket. ...

Azután látta, amint a lelkek az ítélet elhangzása után az ég és a föld hasadékainak egyikén eltávoztak, míg a másik két hasadék egyikén át a föld alól feljönnek mocsokkal és porral belepve, a másikon át pedig az égből lejönnek tisztán. A szakadatlanul visszaérkező lelkek azt az érzést keltették benne, mintha hosszú vándorlás után jönnének oda; lelkendezve vonultak a térre, s ott - mint valami ünnepi gyülekezetben - letelepedtek, az ismerősök üdvözölték egymást; a föld alól érkezők pedig amazoknak a tapasztalatai felől érdeklődtek."

Ez a szöveg nem kórházi tudósítás napjainkból, „hanem egy Ér nevű férfi elbeszélése, amelyet Platón jegyzett fel 2500 évvel ezelőtt az Állam tizedik könyvében."

De mit bizonyít ez? Csupán annyit, hogy az ember minden bizonnyal a kezdetektől, az első haláltól fogva, keresi a választ a kérdésre: Mi lesz velem a halálom után? De hadd kérdezzem meg tőletek itt és most: Csak a bennünk munkálkodó élet sóvárog tovább élni, mert az élet élni akar, s azért nem nyugszik bele az elmúlásba, a kihunyásba, vagy legbensőbb bölcs énünk tud mégis valamit arról, hogy van még azután is valami?

A halál pazarló és értelmetlen 

Édenkertünk 

A halál értelmetlen, felülírja magát az élet értelmét. A halálon minden, mi értelmes volt, véglegesen és javíthatatlanul kicsorbul. No igen, mindig voltak/vannak túlélők, legalább is ezidáig, ám ők is halálra ítéltettek. Ennek az igazsága már gyermekkoromban belém mart. Kígyó, lassan ölő méreggel. A halál tényének tudata önmagában halálos.

Korán megkezdődött harcom a Teremtővel, s a végső küzdelem - akkoriban úgy tűnt, hogy a végső -, rá nézve megsemmisítő vereséggel zárult. Mert nem bírtam vele, nem létezőnek tekintettem. Nem vagy! - kiáltottam felé elkeseredetten. Miért haragudtam akkor rá oly veszetten? Ahogy Jákob harcolt az angyallal, megharcoltam én is első nagy csatám, s a győzelmem, akár amott, igen kétséges volt. Megsebesültem örökös sebbel, megjelöltettem nem múló heggel, s bár győzelmi mámoromban nem vettem észre, különös sóvárgással, a betöltetlen hiány állandó érzésével.

De mikor is történt, hogy a kígyó - villámsebesen odacsapott a szívemre - megmérgezett? Alig vettem észre, de a lelkem kékült-zöldült belé, s lassan felpuffadt, mint a vízbefúltaké.

Úgy nyolc éves lehettem, amikor falunk egyik homokfelhős utcájára hirtelen rátelepedett a gyász. Úgy valahogy, mintha egy sötét viharfelhő szállt volna alá. Az ólmos felhő napról napra vastagodott, elfogta a napot, s mindenre súlyos árnyékot vetett, s bár tompán dörgött mögüle az ég, a megváltó eső elmaradt. Akkoriban már elfeledték vidéken is, hogyan kell gyászolni. Sírni kell, jajgatni kell éjt nappallá téve, égre kell kiáltani a fájdalmat - ahogy csak a siratóasszonyok tudják. Az a ház azonban kőszerű, mégis mozgalmas csendbe hullott. Jöttek, mentek, újra meg újra érkezett egy-egy szekér, s leszálltak róla a feketébe öltözött emberek, a rokonok, közeliek és távoliak, de mint egy némafilmben, hangjukat nem hallottam soha. Mert a halottat ugye el kellett temetni a legnagyobb rendben, a legnagyobb tisztességben. Így volt bőven jó nép, volt bőven tennivaló - s közben erre a házra, udvarra figyelt, rámeredt az egész falu riadt-kíváncsi szeme. Néha nyílt az ajtó, az ablakok azonban zárva maradtak, még az állatok is elnémultak, a falevelek megdermedtek az ágakon, a szél is elült. Az udvar patyolat tiszta volt mindig, a szörnyű hír órájától egészen addig a napig, míg elindult a menet, melynek úgy tűnt se vége, se hossza, elöl azzal a kis fehér koporsóval és jéghideg lakójával.

Ha lehetett volna, elkerülöm messze azt az udvart és azt a házat! De nem lehetett. A vasútállomás, ki tudja mily meggondolásból, a falutól jó két kilométernyire épült, mi meg ott laktunk az állomás közelében, az iskola meg a faluban volt. Az állomástól csupán egyetlen, végeláthatatlan utca vezetett a központig, ezen jártak-keltek az ingázók, gyalog vagy biciklivel, később a mustársárga farmotoros busszal, meg a többiek, akiket sorsuk a központtól távol, netán a tanyákon pottyantott le.

Házak sora kísérte ékes rendben, s figyelte a nyílegyenes utcát, s itt állt az a boldogtalan ház is, mindjárt az elején, ahová akkoriban ellátogatott az ostoba halál. Nyilván otthon mást nem talált, így elvitte a háromgyermekes család legidősebb leánykáját, Erzsikét. Éppen annyi idős lehetett, mint én vagy tán egy évvel idősebb. Már régen betegeskedett, mondták, így történhetett, hogy nem volt iskola- vagy osztálytársam. Én azonban elképzeltem őt, és a fájdalmat, mely elvesztését, végleges eltűnését kísérte, s az ő fájdalmát is, hisz oly korán kizáratott az életből. Most meg koporsóba teszik Erzsikét, majd ásott gödörbe süllyesztik, soha többé nem látja senki! És ő sem lát senkit és semmit! Fekszik a vaksötét éjben egyedül, mereven, tehetetlenül, míg a kukacok szorgossága révén maga is földdé lesz. Végtelenül gonosz és igazságtalan. Hiszen élnie kellene! Ilyen elképesztő igazságtalanság után meg kellene állnia az egész életnek és tiltakoznia, nemet mondania erre a szörnyűségre! Követelni a változást, megtagadni mindent, mindent ebben az életben! Hogy lehet, hogy mindenki tűri ezt, hogy senki nem mond, nem tesz semmit ez ellen?

Azt hiszem ezek voltak lázadásom és ebből fakadó hitetlenségem első órái, mert, hogy Erzsikéből esetleg angyal lehet, azt kizártnak tartottam. Akkor nem hullott volna rá arra a házra a némaság kőfelhője. Akkor nem volna ilyen végtelenül fájdalmas és szomorú minden. Akkor most mindenki örülne: Erzsike angyal lett! 

Lázadásom végül arra is rávitt, hogy Istennel nyíltan perbe-haragba szálljak. Valóban, most már emlékszem. A kígyó sziszegésére, meg nyílhegy alakú fejének villámsebes mozdulatára. Akkor történt, amikor a néma menet elindult. Mert a csend még akkor sem szakadt fel. Ez kedvét szegte az éppen arra járó bámészkodóknak, hogy akárcsak sugdolózzanak is. Mert az egyébként szokásban volt. Egy-egy mondatocska csupán, mely feltépi a szorongás ködét: Jaj, szegény Boris, mi lesz most már vele, egyedül! Vagy: Nézd azt a sok virágot, még a Pista temetésén sem volt ennyi, pedig ott csak két szekér tudta kivinni a koszorúkat a temetőbe! De ilyet is hallottam már: Teszi csak magát! Hogy vóna ez szomorú! Alig várta, hogy a Jóska elmenjen, a Feri meg gyühessen! Nézd, a Julis sajnálta az anyjától a drágább koporsót! Pedig megérdemelte volna az a szegény asszony, aki annyit dolgozott, de meg ám! 

Azon a napon, a temetés napján azonban, a szürke felhő, mely alatt a némaság lakott, immár az egész falut birtokba vette, a suttogás is odabent rekedt, alig gondolatként elhalt. Csak a lélekharang tudósított újra meg újra a szörnyű, egetverően igaztalan eseményről.