A rút kiskacsa csodás változása - Vakon a szépségről 3.

Ahogy anyám nyugtalan méhéből kiszakadtam a világra, a besenyőtelki pincehideg és sötétség várt. Anyám csatlakozott kitelepített férjéhez, s a többi otthontalanhoz, aki idegen és kivetett volt saját hazájában. A pincében élő családok aligha fogadhatták örömmel a mindig síró csecsemőt, a kezdetektől gyilkos indulatok vettek körül. S ez nem volt minden. A pincébe csupán egy parányi ablakszemen át szűrődött be a napvilág, este meg petróleumlámpák, gyertyák vették fel az erőtlen harcot a sötétséggel, de azokkal is spórolni kellett. Nem tanultam meg nézni a bal szememmel, ezért tompalátó lettem - mondta egy orvos később. Három éves koromtól le kellett takarni a jobb szememet, hogy ez a balt nézésre, látásra ösztökélje. Vaksin csetlettem-botlottam, és próbáltam megszabadulni a rám erőltetett kötéstől, mely kényelmetlensége mellett másságomat is aláhúzta. Ráadásul kancsal voltam, s tejfogaim a rosszul tápláltság következtében megfeketedtek. A bölcsődében, s méginkább az óvodában társaim kíméletlenül hozták a tudtomra, hogy csúnya vagyok. Gyermeki kegyetlenségüket fel nem róttam, azt gondoltam, igazuk van, megérdemlem a kiközösítést. Bűntudat gyötört, alkalmatlanságom, silányságom tudata. A végső bizonyítékot később szüleim válása szolgáltatta. Nem voltunk elég jók, így nem tartottak meg minket.

Gedei Viktória képe

A rút kiskacsa azonban lassan, különösen a fogváltás után, kezdte felölteni majdani hattyúformáját, s kamaszkorra szinte észrevehetetlen szépséghibává, titokzatos pillantássá lett a gyermekkori kancsalság is. De ahogyan a mesében, éppen előttem maradt titokban a csodás változás.

 „A segítség rendszeresen belülről érkezik, éspedig nem azt a külsőt kaptam meg, amit kívántam, hanem azt a belsőt, amire ténylegesen szükségem volt." Hamvas Béla

A vidéki évek alatt kieszeltem, hogyan ragadjam meg a vágyott szeretetpillangót, környezetem figyelmét és megbecsülését. Szép nem lehettem, ezért jó tanuló lettem, ha lehet azt mondani, az osztály legjobbja, a színjeles. Igaz, így meg a gyermektársadalom irigysége karcolt, büntették az eminenst, ha csak szerét ejthették. Magányos bolygó maradtam közöttük, de tanáraim, erőt adó, fénylő napjaimmá lettek, kitüntettek figyelmükkel, s én követhettem őket, s otthon is szeretet és elismerés fogadott. Feladataimra koncentráltam, s teljesítettem elszántan és hűségesen, s mert éhségem a tudásra egyre nőtt, könnyedén. Megéri - gondoltam, hisz ettől függ minden, ezen múlik, hogy elfogadjanak, szeressenek. Csaknem boldog voltam.

Ezt a derűt hasította fel a szégyenletes esemény, gyermeklényem vérben és mocsokban haldoklott, s először úgy tűnt, számkivetettségem is újraéledt. Eszembe sem jutott, hogy feltételezzem, hogy a két idős nő, dédanyám és nevelőanyám, nők lévén szintén sorstársaim, s végképp nem jutott eszembe a többi általam ismert nő sem, ezért jó ideig fel sem merült bennem a sorsközösség gondolata. A délelőtt folyamán azonban felvillant egy kép. A tornaórán felmentést kérő osztálytársak alkalmi közössége, a lányok, akik a tanár bácsi beleegyezésével nem vettek részt az óra eseményeiben, ki tudja miért, felöltözve üldögéltek, sugdolóztak. Csiklandós cinkosság fűzte össze őket, de már megszoktam kiközösítettségemet, így nem sokat törődtem az újabb szövetséggel. A közös titok ugyanis összetörte az addig szilárdnak hitt klikkeket, és újrafonta az össze nem tartozókat. Amikor megsejtettem a valódi okot, életemben először, mohón vágytam hozzájuk tartozni és hasonulni. Nem akartam kiválni többé, hanem elvegyülni, és éhes voltam arra, hogy éppen ők fogadjanak be. Minden erőfeszítés nélkül, azon a jogon, hogy nő vagyok.

Fuldokoltam, és vergődésemben valami szilárdat, valami biztonságosat kerestem. Azt hiszem, akkor kísértett meg először az önpusztítás vágya, de a gondolat megrekedt valahol a tudattalanban. Ott lapult és várakozott, éhes ragadozó, állati türelemmel. Fordulóponthoz értem, testem-lelkem vad változásai kétségbe ejtettek, megálljt kiáltottam volna, de tudtam, hiába. Fel fogok nőni, ez elkerülhetetlen, hacsak... Addigi tapasztalatom azt bizonyította, hogy a felnőtt lét kockázat és szenvedés, majd kudarc és árulás és cserbenhagyás, vagyis bukások sorozata. Szüleink árulásának lassan ölő mérge belém ivódott, átitatott, s hiába világított mellette a másik példa, idős rokonaim kitartó szeretete. Utóbbit csupán kivételnek tartottam, s egyébként is úgy éreztem, minden erőfeszítésük hiábavaló. Bár a fészek melegét pótolták, nem voltak képesek a fészek biztonságát is nyújtani. Ők is védelemre, támogatásra szorultak volna. Egyikük túl a hatvanon, a másik a nyolcvanon. Gyakran gondoltam arra, mi lesz, ha bármelyikük meghal.