Új szerelmem a ház lett, a düledező vályogviskó. Első szerelmem, titkolt, titkos, bolondos. Sokáig senki sem vette észre, még én sem, még maga Árgírus sem, mi is történik valójában. Hogy a Tündérlány megbolondult, mert belebolondult fűbe, fába, virágba és mindenfajta élőlénybe, kicsibe és nagyba, még az öreg vályogházba is. Eddig ezekről alig tudott, most meg egyre ezeket simogatja, dédelgeti, róluk álmodik éjjel és nappal, tőlük várja, amit mindenki titkon vagy nem is leplezve az élettől elvár.
Árgírus sokáig nem vette észre, hogy a vágytól fátyolos szemek, nyomban korán reggel, amint megnyílnak, kipergetve az éjszakát, mint fekete könnyeket, nem őt keresik többé új szerelemmel, sürgető vággyal. De sohasem is keresték őt, Árgírust, ilyen szomjasan. Aztán egyszer mégis gyanút fogott a királyfi, mindjárt el is mesélem, hogyan, s miért, s attól fogva bizony sok fájdalma támadt a bolondos tündérlánynak. Dorka volt az oka mindennek. A kis félvér. Feltehetően egy német juhász és egy foxterrier meggondolatlan nászából származott – ez egyre nyilvánvalóbbá vált, ahogy nőtt, növekedett, s hol a foxit, hol a juhászt formázta. Ám a gazdája ötszáz forintért mint fajtatisztát árulta. Német juhász, csak nincs törzskönyve – így mondta. Pedig erre nem is volt szükség, a tündérlány egyből nagyon akarta azt az apró szőrcsomót, nem tudott ellenállni a hűséges, csillogó kutyaszemeknek, így rögvest reszkető kézzel az árus kezébe nyomta a kért összeget, dehogyis alkudott, dehogy, aztán magához szorította élete első kutyáját.
Ez az újabb szenvedély vált nem sokkal később árulójává. Árgírus kezdetektől úgy bánt Dorkával, akár egy kutyával, egy közönséges házőrzővel, és a rakoncátlan kölyökkutyát láncra is kötötte hamar, tán négy-öthónapos korában, vagy mert útjában volt, vagy mert valamit csínyt követett el. Néztem a megkötött kutyát, tehetetlenül, szomorúan. Azt gondoltam, ez bűn, égre kiáltó. Minden élőlény szabadságra termett – ez a törvény. Ez a legnagyobb törvény. Bámultam a fájdalmas kutyaszemeket, és akkor úgy tűnt, Dorka hangtalanul sírni kezd, pedig nem ő sírt, hanem én, én könnyeztem. Hiába kérleltem – a kutyának láncon a helye – mondta, nem engedte el.
Akkor egy szempillantás alatt kutyává változtam én is, és odaültem Dorka mellé. Ott ültünk sokáig az udvar közepén, egymás mellett órákon át, mire végre Árgírus megunta a színjátékot – így mondta -, elengedte Dorkát és engem. Akkor undorodva nézett rám, és én megértettem: lelepleződtem. Dorka halálakor már nem is rejtettem véka alá, mit érzek, nem szabtam gátat a fájdalomnak. Nem volt mit leplezni többé. Amikor soknapos küzdelem után Dorka feladta, kutyamódra el akart bújni, hogy meghaljon. Sokáig nem engedtem, megkerestem, utána mentem, nem is értettem, miért megy el tőlem, tőlem, aki annyira szeretem. Önző, értetlen szeretetemben nem engedtem, hogy békésen kutyamódra kimúljon, úgy halt meg, mint egy ember, akit szeretnek. A karomban. Sokáig nem engedtem el, ott ültem a hűlő testtel, a bodzabokor ritkás árnyéka alatt.
Nagy csend támadt akkor. Gyászoltunk mind: a ház, az udvar, a kert. Az akácok a ház körül szomorúan bólogattak, alig susogtak, a madarak is elhallgattak, és higgyétek el, minden háziállat csendben volt, a kicsinyek is, a nagyobbak is. Az ég kékből tompa szürkére váltott. Árgírus nem volt velünk. Tett-vett csendben, látszólag nem is figyelt ránk. Én is úgy gondoltam, nincs köze hozzánk, s tulajdonképpen hálát éreztem, mert nem zaklatott. Akkor visszagondoltam arra a néhány hónapra, amit Dorkával tölthettem. Boldogok voltunk együtt, igen nagy egyetértésben. Nem volt mit egymás szemére vetnünk, semmi, de semmi. Történhet-e több, jobb ennél egy élőlénnyel? Megköszöntem a kegyelmes égnek Dorkát, pedig még azt sem tudtam akkor, van-e kegyelem az égben. De a csend tanácsolt, és én újra hittem, s tettem, amit ajánlott halkan, szelíden. Akkor azt is felfedeztem, hogy a gyász mélyén is ott csobog - halkan alig észrevehetően, hasonlóan a titkolt zokogáshoz -, az örömpatak. Valamit megsejtettem az örökből. Akkor először.
Igen, higgyétek el, minden azzal az első érintéssel kezdődött, amikor az általam dagasztott-gyúrt sárral hozzákezdtem a házunk felmaródott hátának begyógyításához. Hát nem csodálatos? Ma sem értem, a csoda kapuja hogyan is nyílhat ki ilyen egyszerűen, ilyen könnyedén, pedig azóta már sokszor megesett velem hasonló. De elárulok most még egy titkot. Azon a megnyílt kapun be is kell ám menni! Nem elég csak a küszöbnél kukucskálni, leselkedni, elég biztonságos-e odabent. Az efféle tétovázás bezárhatja a csoda kapuját, éppoly váratlanul, ahogyan kinyílt, s ki tudja, talán örökre. Biztosan tudjátok, hogy a gyávaság az egyik örök kísérőtulajdonsága az emberi lénynek, de azt talán nem, hogy az egyik legtöbbet ártó. Akár egy észrevétlen tüske, mely meglapul a bőr alatt, s ha a gyűlt seb valahogyan ki nem veti magából, és a sebváladék a vér és nyirokerek útján tovább fertőz, hát tragédia is lehet belőle.
A gyávaság kórokozója végtelen étvágyú, felfal mindent és mindenkit, előbb vagy utóbb még magát a bacilusgazdát is. Én tulajdonképpen észre sem vettem, amikor behatoltam a másik világba, mely után addig csupán vágyakoztam, megnevezhetetlen vágyódással. Aztán olyan természetesen léptem be, és olyan biztonsággal haladtam benne, mintha odaszülettem volna. Ó, igen, tudom! Valójában oda is születtem, ahogyan ti is mindannyian! De csak az a világ létezik számunkra, amiről mi is tudunk, sőt, talán csak az a világ létezik egyáltalán, melyről bárki is tud: Isten vagy ember, vagy más lényei a Teremtőnek, akikről mi nem tudunk.
Ám még valamit el kell mondanom. Amint átléptem az új létezésbe, a régi egyszerre árnyékká lett. Láttam és hallottam történéseit, de kívülről, és szórt figyelemmel. Tulajdonképpen akkor szakadtam el végleg Árgírustól, pedig még sok-sok éven át együtt maradtunk, s számos kísérletet tettem, hogy behívjam új, végleges otthonomba. Nem is értettem kívülmaradását, s amikor végre megértettem, már késő volt. Őt, szegény-szegény legyőzött lovagot, felfalta a sárkány.
A változás tehát végleges volt: én belül voltam boldogan, ő kívül maradt értetlenül, gyűlölködve. Úgy tűnik az átlépést csak önállóan, egyen-egyenként, szabad és teljes akarattal teheti meg az ember. Ebben az új világban az volt a legmeglepőbb, hogy érteni kezdtem a növények és az állatok nyelvét, és bizonyos élettelen dolgokét is. Mint a házunk, vagy egy csorba köcsög, amit a szemétdombon találtam, meg a számtalan különös szerszám és eszköz a padláson, és a ki-be dőlő akáckerítés meg a többiek, akik tehetetlen foglyai az időnek.
De mégsem! Mint non-stop magnetofonok felveszik az eseményeket vég nélküli szalagjaikra, aztán szakadatlan visszajátsszák a szétmálló idő eseményeit. Én is szóltam hozzájuk, sőt faggattam őket, és egyre természetesebb volt, hogy részei mindennapjaimnak. Nem ismertem többé a magányt, még akkor sem, amikor egyedül voltam, mert átéltem a velük való közösséget. Velük sírtam, velük örültem. Nem ismertem többé a félelmet a távolságtól, az úttól, mert megértettem az utazás lényegét. A tér és idő átértelmeződött, valódi természetükről egyre többet megsejtettem. Tanultam várni.
Ez nem volt könnyű, mert türelmetlen természetem sarkallt, siettetni szerette volna a jót, s a rosszal inkább akart mielőbb szembenézni, mint várakozni. De tanultam, s így egyre világosabbá vált: van idő. Sőt: idő van. Nem riasztott már úgy a végtelen, sőt egyre inkább vonzott, s egyre inkább éreztem, része vagyok én is - talán végtelen vagyok én is? De erről a gondolatomról akkor még nem beszéltem senkinek, még nekik sem, legfőbb bizalmasaimnak, a fáknak sem, állataim közül sem avattam be egyiket sem, még a legbölcsebbet sem. Elárulom, hogy mind közül a legbölcsebb Melinda, az anyadisznó volt. Bölcsebb volt Dzsinnél, a németjuhász kutyánál - aki Dorka örökébe lépett, de Dorkát sohasem tudta feledtetni -, s többet tudott életről-halálról, jóról és rosszról még Rosinante nevű szürke lovamnál is, aki húszéves is elmúlt már, amikor megismertem, és addig sok mindent tapasztalt. Ők úgy is tudják - gondoltam, s majd egyszer talán beszélünk róla. Majd, ha itt lesz az ideje.
Nem féltem többé a természettől, de egyre jobban tiszteltem, és egyre jobban értettem nagyhatalom-természetét. Az új világban minden egyértelmű volt, világos, tiszta körvonalak, tartalmak és történések. Itt is volt bánat, fájdalom és halál, de sohasem volt például mindezek mímelése, mert, ebben a világban nem létezik hazugság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése