"Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek." - Gondolatok továbbgondolásra 4.

Salzburgi este

@"Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek." Ez a Máté idézet kísérte reggelemet, s én újra meg újra nekieredtem, hogy felfejtsem a mondás valódi értelmét, mely magas, mint az ég, és mély, mint a legmélyebb mélység, és szélesebb a tengernél, és hosszabb a leghosszabb útnál. Mégis biztos vagyok benne, hogy egyszer megértem. Talán csak odaát, de feltárul előttem teljes szépségében, igazságában. Most csak töredékei jutnak el hozzám, de azok is vigasztalnak. Az üzenet legfontosabb mondanivalója számomra, hogy az már önmagában boldogság, hogy tudunk sírni, hogy szívünk képes érezni és átérezni, együttérezni. Tudunk sírni másokért, másokkal, de néha önmagunk felett is sírnunk kell. De itt nincs vége, mert a fogékony szív és értelem értelmezni is képes, s a bölcsesség, a belátás megszüli a vigasztalást.  Bármi fenyeget is, bármi riogat, hogy megrabol, végleg meglop, örökre elvesz, ha hiszel a boldogmondás igazában, rá kell jönnöd, az örömre van okod, nem a szomorúságra. 

Ne sírj! 

Aggodalmaim és fájdalmam, ma is csak„rókák a szőlőben” tolvajlásukat tűrnöm nem kellene, ki kéne őket űznöm. Uram, adj erőt!

@A tiszta öröm erőt ad, az örömmel teljes, boldog személy maga örömforrás, melyből a környezet meríthet. A szomorúság, a fájdalom gyengít, és erőt von el a környezettől. Mégis van „jó szomorúság” és hasznos „építő fájdalom”.  De van ám! Ennek kohójában gyakran emésztő tüzek égnek, de a művelet végén megjelenhet a salaktól megtisztult érték, a létrehozó és a közösség hasznára. Tulajdonképpen ekkor ismerszik meg a fájdalom természete, haszna avagy haszontalansága, értelmes vagy értelmetlen volta. Létrehozott-e valami értékeset vagy terméke csupán salak.

Fényes elszigeteltségemben, magam szerkesztette aranybörtönömben igen derűsnek, sőt örömtelinek mutatkoztam sok-sok éven át. S nem is volt az az öröm éppen talmi. Számos tapasztalatból, megélt, feldolgozott fájdalomból állt, s nem nélkülözte az emberszeretetet és az empátiát sem. Azonban mindezt én adagoltam, így hiányzott belőle a spontaneitás, a szenvedély, a magam teljes átadása, azaz a teljes áldozat. 

@Akkor úgy tűnt, az Isten iránti transzcendentális szerelem tüze eléggé táplálni tudja örömömet, melynél sokan melegedhetnek. Akkor még nem tudtam, hogy ez a fajta szeretet nem elég sem embernek, sem Istennek, s nem elég nekem sem.  Mégis a környezetem rászokott erre a könnyű örömre, akár az édes borra, s igényelték, nem ritkán követelték jelenlétemet. Többször hallottam effélét: Én is olyan szeretnék lenni, mint a J. Mert te mindig ragyogsz!

Ilyenkor zavarban voltam, talán egy kicsit szégyelltem is magam, de árnyékszemélyiségem, sötét felebarátom ujjongott: Lám, lám… Évek teltek úgy, hogy fájdalmaimat magamba zártam, még szívemig sem engedtem, értelmemből is kilöktem, elrejtettem lelkem legmélyebb bugyraiba.

@Ugyanúgy jártam el a félelmeimmel. Az első gyakorlatom nyolc éves koromra esett. Azon az éjszakán rémes álmom volt. Egy hintázó patkányt láttam, aki újra meg újra arcomnak csapódott, s én csak álltam dermedten, iszonyodva. Mikor nagy nehezen leráztam a szörnyű álom jármát, az éjszaka közepén nagyanyámhoz indultam védelemért. Fáradt volt és azonnal visszaparancsolt az ágyamba. Magamra maradtam a rettegéssel.

Ma már azt is tudom, mit jelentett az álom. Könnyű a gyermek-hinta-patkány kapcsolatot üzenetét felfejteni. Undorító, rémes lénynek álmodtam magam, hogy szüleimet felmentsem, mert elárultak, elhagytak bennünket, a lélekveremben magamat vádoltam helyettük.

@A legfélelmesebb az az ember, aki semmitől sem fél, s a másik, a félelme által kormányzott ember. Ugyanis embervoltuk alapjaiban veszélyeztetett. A félelemmel, akárcsak a többi árnnyal úgy lehet elbánni, ha szembe fordulunk velük, sőt, ha szemben haladunk velük. Utóbbiban a cselekvés ereje átüti a félelem falát. Megint egy bibliai történet jut eszembe. Jézus a saját hazájában volt a legkevésbé népszerű. Az egyre ismertebb „laza rabbi” (a jelzős szerkezetet Bodrog Miklóstól csentem), aki tudvalevően az ács fia, igen hamar kiváltotta a szűkebb környezet ellenszenvét, irigységét, sőt gyűlöletét. Amikor szolgálata elején názáreti beszéde miatt honfitársai a szakadék szélére vonszolták, és a mélybe akarták taszítani, egyszerűen átment közöttük, és otthagyta őket.

@Hát így. Ha átmegyünk rajtuk, legyőztük őket és megszabadultunk. Úgy tűnik egyik utolsó, tán legnagyobb félelmemmel küzdök éppen: a szeretet elvesztésének ősfélelemével, pontosabban az elvesztés lehetőségének félelmével. Azt hittem, hogy már annyiszor átmentem rajta, hogy nem hathat többé rám. De rájöttem, eddig nem átmentem rajta, hanem tehetetlenül átestem rajta. Mi akkor a megoldás? Az első taktikám csődöt mondott: ki akartam zárni az életemből azt a fajta szeretetet, melyben elháríthatatlanul jelen van az önátadás. Ezt már nem is akarom. Át akarom adni magam, hogy átvehesselek teljes felelősséggel. Úgy kell győznöm, hogy múltbéli tapasztalataim tanácsát elvetem, s azt mondom: bár szeretni a legnagyobb kockázat, ezzel együtt csak így érdemes élni.

@Félelmeim elől Hozzád menekülök, örömödből, örömünkből erőt merítek, ahhoz a harchoz, amit nekem kell megvívnom. Azt gondolom, hogy itt a „szembenézek és átmegyek rajta” azt jelenti, hogy tudomásul veszem, hogy ez egy reális lehetőség, ahogyan a halál lehetősége is reális, de nem élünk halálfélelemben, ha egészségesek vagyunk. Meg kell kötöznöm ezt a félelmet, mert nem engedhetem meg, hogy életünk aktív szereplőjévé váljon. Nem engedhetem meg, hogy örömömet, boldogságomat megkötözze. Megígérted nekem, hogy visszatérsz hozzám, és mindig visszatérsz, ha elmész. Hiszek ennek az ígéretnek a betarthatóságában.

@Az ember ugyanis hatalmas kiaknázatlan pszichikus energiák birtokában van, melyet elsősorban a szeretet – a mások iránt érzett szeretet – képes mozgósítani. Magamban, s másokban is többször tapasztaltam ennek működését. Először akkor, amikor huszonévesen öngyilkossági késztetéseim ellenére az öcsém iránti szeretet életben tartott, majd - igaz, évek alatt -, meggyógyított. Mert a lélek betegségeiből éppen úgy van gyógyulás, mint a test betegségeiből. (Ezek egyébként teljesen szét sem választhatók.) 

Mivel én szeretek, s engem is szeretnek, győzelmem bizonyosság.

„...amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” - Gondolatok továbbgondolásra

Eszelősen siettetjük, pergetjük a napokat, teendőt, teendőre, eseményt eseményre halmozunk, közben a forgás súrlódóerői elégetik a napjainkat, és csak a valódi történéseket elfedő hamu marad mögöttünk. Ez aztán befullasztja a csíraörömöket, így sose kelnek ki, de elfedi a fájdalmakat is, hogy fel ne fedezzük, meg ne éljük azokat. Mindkettő veszteség. 

Az idő engedelmeskedik siettetésünknek, azért gyorsul. Azt hiszem, azért e nagy iparkodás, mert félünk. Nem akarunk gondolkodni, szembesülni, látni. Tulajdonképpen félünk élni, és félünk az elmúlástól is. 

Az idő lassan szövetségesemmé válik. Látom, ahogyan megérleli a dolgokat, értésre jutok, vagy ahhoz legalább közel, ebben és abban. Már régen nem haragszom rá. Talán, azért mert legnagyobb fájdalmaimat is feldarálta, és a kegyelem mostanság nagy leckét nem adott fel nekem. Majd ezután. Tudom, hogy eljönnek az újabb próbák, ezért néha összeszorul a szívem. Azok mindig lassan múlnak! De múlnak. Meggyőződésem, hogy nem hiába múlatjuk az időt. Hogy mindennek van értelme, célja.

Ha elhinnétek időfutamosok, lassítanátok!

Magam választotta, közel nyolc évig tartó remeteségemben hogy mégis megmaradtam, hogy nem váltam morózus, önző emberkerülővé, azt elsősorban a zenének köszönhetem. Gitároztam, énekeltem, táncoltam. Nem ritkán félnapokon át. Gyakran sírtam is ilyenkor, de nem boldogtalanságomban, hanem mert feloldódtam a zenében, és érzéseim zabolátlanul túlcsordultak. Ma már nem vagyok egyedül. Egy másik lény rezdüléseit figyelem éjjel és nappal, mert fontosabb nekem, mint a magaméi. Boldog vagyok - amennyire földi lény boldog lehet.

Írásod eszembe juttatta, hogy már évek óta nem énekelek. Ez veszteség. Valami ostoba szemérem tart vissza, nem is értem, miből táplálkozik! Azt mondom, alkalmazkodom, hátha zavarnám őt – de ez nem igaz. Mindketten szeretjük a zenét. Ő is örülne, ha énekelnék, s nem bánná a gitárt sem, sem a táncot. A lelkem kívánja a dalt, és kívánja, hogy hangszerré váljon a testem.

Cividale, észak-olasz gyöngyszem

Két ünnepi zenénket (a második személy szerelmes párom, a férjem): Bach János passióját és egy Callas-válogatást Karácsonykor és Húsvétkor hallgatjuk meg. Bartolit és a többieket bármikor – gyönyörködtetnek, táplálnak – ők mindennapjaink étkei.

Callas mindig esendő és fedetlen. Pőrére vetkezett – akárcsak Bartoli, akárcsak minden istenáldotta művész. Kiszolgáltatott. Callas felfedi a bűnös, szenvedő nőt. Retteg a leleplezéstől, mégis megmutatja magát. Leleplez engem is. Lásd, a szereteted nélkül gyenge vagyok, erőtlen vagyok, bűnös vagyok. De„...amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (II. Khorinthusi levél) Callas szűnni nem akaró esengésében – Ugye te is szeretsz engem? – felismerem a magam könyörgését. Apokalipszis. Félelmetes és gyönyörűséges. Callasban önmagamra ismerek. Ezért sírok.

Mindig megbocsátok a „bűnös” Callasnak, ahogy megbocsátottam szegény esendő, vétkes, szeretetéhes anyámnak, és mindazoknak, akik valaha elárultak és még fognak, ahogy megbocsátottam végre-valahára magamnak is. Bartoliban a barbár életörömöt az őszinteség avatja szentté. Callas földi szomjúsága szent sóvárgás, mert forrása valójában nem földi.

Meghat, ha valaki csak úgy, semmit sem várva, igazul dicsér, jót ad, engedi, hogy kiáradjon az öröme, aranyderűje, ha ismeri az érintés nélküli simogatás hasznát. 

Talán, mert annyit nélkülöztem, velem él halálomig a gyermek – tudom, sokatokban éppen így –, akinek kell a biztatás, mert mindig elvéti, leveri a lécet, és a labda is elszáll, nem talál kosárba, hogy próbálja még egyszer, sikerülni fog. Csak bátran! Nem is rossz ez, látod!

Vigasztalhatatlan vagyok. Sohasem tudtam belenyugodni a halál értelmetlenségébe. Mert ostoba és értelmetlen. És pazarló. Még az Istennel is perbe-haragba szálltam emiatt. De már megbékéltünk. Megidéztem, akár Jób, és addig faggattam, míg sejteni kezdtem, hogy ha a halál végérvényes volna az Isten is vigasztalhatatlan volna. Én egy olyan Istent hiszek, aki maga a szeretet. A szeretet nem teremtett volna semmit örök halálra, szörnyű végre, végtelen elmúlásra. Tudom, azt a következtetést is le lehet vonni ebből, hogy Isten nem a teljes szeretet, sőt, semmi köze a szeretethez. Ezt azonban én meg nem engedem. Elszántan ragaszkodom a szerető Istenhez. Lassan megvigasztalódom, újra reménykedem, és ahogy veled voltam fájdalmadban, míg olvastalak, vigaszodban is veled leszek. El kell engednünk őket, rá kell bíznunk egy szerető Istenre, ahogy majd rá kell bíznunk magunkat is a végső órán. Az élők felé kell fordulnunk.

 A fák szeretetében mindig fellelem a ragaszkodást az élethez, minden élőhöz, a tiszteletet az élet iránt. Az élet  lent van és fent van. Mindkét tartomány végtelen. Egyik sincs a másik nélkül, egyiknek sincs értelme a másik nélkül, még akkor sem, ha mindkettő - szellem és anyag - önmagában is létezik. Ha megállok egy fa oltalmában, nekidőlök, és a lombon át nézem az eget, lassan felszívódik a lent, és már fent vagyok végtelen, örök otthonomban.

Ha magam elé nézek, látom, ahogy a gyökerek az engedelmes föld testébe vájnak, beléhatolnak, hogy beszőjék, hogy átéljék és feléljék, mert a föld az otthon, a megmaradás, és a továbbélés lehetősége. A fák ragaszkodnak a földhöz, mely magába fogadja őket, elevenen és holtan is, de tekintetüket mindig az ég felé fordítják. A fák az élet bonyolultságát és egyszerűségét szemléltetik.

Kertünk egy júniusi délutánon

"Ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja" - Gondolatok továbbgondolásra

A szó erejéről

Ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja – mondja Illyés Gyula. Nekem rettenet volt, – ami másnak talán természetes vagy éppen öröm – gyermeklényem biológiai nővé érése, mert nem voltam rá felkészülve, mert nem értettem, mi történik velem.  Úgy gondolom, ami emberi, arról bátran beszélhetünk. Gyógyít a szó, de igaz, van ártó szó is. Nem mindegy tehát, hogyan szólunk, hogyan írunk. Én úgy szeretnék szólni, írni, hogy azzal oldjak, ha kell, kössek, ha úgy kell, de mindenképpen gyógyítsak. Másokat és önmagamat is.  

Én nem tudok, nem is akarok „nem törődni”. A véleménymentességet nem tartom a magam számára megfelelő útnak. Tetteink, szavaink rólunk szólnak, leírnak minket, de nemcsak ennyi történik: építik vagy rombolják az életet, jó vagy rossz példát mutatnak. Mások, ha tetszik, ha nem, mérlegre teszik ezeket, döntenek ezek felől, lehet, hogy követni fognak bennünket, lehet, hogy nem. Egy közéleti személyiségre, egy művészre, hírességre még jobban odafigyelünk. Az ő magatartása méginkább hat, erősebben belénk karcol, erősebb érzelmeket vált ki. Ez az ő felelőssége, és nem is kicsiny. És a miénk? Egy olyan magatartás elsajátítása, mely sohasem skatulyáz be, nem ír le, nem veszi el senkitől a változás jogát és lehetőségét, nem veti el a vétkest, mindig kész arra, hogy megajándékozza a másikat az újrakezdés lehetőségével, nemcsak a rosszat pécézi ki, a jót is meglátja, és rámutat. Nem ítélkezik. Szeretnék ilyenné válni. Nem könnyű.  
Nekem úgy tűnik, jobban szeretünk fanyalogni, mint lelkesedni, Keményen bírálni, mint kedvesen dicsérni, a vegyesből - hiszen vegytiszta nincs is - mindjárt csak a rosszat kicsipegetni, felnagyítani, és feledni az összes jót. Vérremenő éles, elfajuló vitákat folytatunk, túl sok negatív érzelmet belepumpálva, ahelyett, hogy beszélgetnénk jelenségekről, s közben egymást is meghallgatnánk.  

Júniusban a Bakonyban

Az írásról, az alkotás örömeiről és nehézségeiről 

Éveken át küzdöttem a bátortalanságommal, vagy dehogy: a gyávaságommal, próbáltam nem írni. Sikerült! Volt okom, ürügyem is jócskán, miért ne tegyem, amit tennem kellene - így elhallgattattam a lekiismeret-furdalásomat. Időm alig volt, s akkor azt mondtam, jobbra használom, hasznosabbra fordítom az úgyis keveset. Meg a kétségek - bevallottam már - nem is először...

Most megpróbálok kitartani, nem abbahagyni, mondani, amit - vélem - mondanom kell. A bíztatásotok, és hogy olvastok, néha megszólítotok - az üzemanyagom. Hálás vagyok érte. Felébredtem, s egyre éberebben, mondhatnám önmagamra ébredtebben utaztam tovább. Még sokáig kísértek, sőt kísérnek azok a lélekkavaró álmok, melyek a legmélyebb rétegekből emelnek ki hordalékot, de egyre kevesebb az ehhez hasonló. A tenger egyre nyugodtabb. 

Legtöbbször úgy írok, mintha valaki diktálna nekem. Ilyenkor könnyű és fényes az írás, talán a végeredményen is felfedezhetők a fényfoltok. (Talán: mert mindig kételkedem, hitetlenkedem - hogy jó-e ez vagy rossz, nem is tudom. Talán mégsem jó, mert erőelszívó.) Máskor meg kell küzdenem a témával, magammal, mindennel, minden ellenemre van, aztán egyszerre mégiscsak születik valami. Az is jó érzés.
A betlehemi történetet nagyon könnyedén írtam, végig örömmel. Pedig mindig aggódva fogok hozzá az íráshoz... Kell-e az én szavam, aztán jól szól-e, tisztán, hitelesen? Sikerül-e fület, szívet nyitnia? Nemcsak a tiéteket, mert az érzékenyebb, fogékonyabb másokénál, hanem a rosszul hallókét, a homályosan látókét. De először itt vagytok ti próbának, akár a királyvíz...arany-e az arany, vagy csak hitvány bádog... Mert én tudni szeretném... 

A műveim a gyermekeim. Megfogannak, hordom őket, beszélgetek velük, dúdolgatok nekik. Ábrándozom róluk: Még én sem tudom, mi lesz még ebből, de remélem, amit hordok, végre megszületik, s ép lesz, szép lesz, sírása megkarcolja a lélek betonfalát, nevetése meg felmorzsolja, szava széjjelhordja. Nagy remények! De hát nem remél-e, nem álmodik-e minden várandós?

Bayreuth

Jézus apjáról

Szeretem ezt a Józsefet, az egyszerű zsidó ácsot, a kisembert, aki helytáll ott, ahonnan más menekülne. Sőt, maga állt oda – hiszen, ha elfut, ember nem vádolhatja –, és testével, lelkével óvja a bajba jutottat, aki - látszólag - nagy vétkezéssel vétett ellene. József megjelenik a páratlan ívű történet kezdeténél, akár főszereplő is lehetne, de mégsem, ahogy feltűnt, eltűnik ismét. Az, hogy árnyékba került semmit sem von le emberi nagyságából. József férfivolta gazdag: hűség, erő, gyengédség, gondoskodás, féltés, kiállás, vállalás, tisztaság... és még sorolhatnám. Íme a "férfi"! Ismerem Józsefet, és kívánom, hogy a férfiak egyre többen ismerjék fel önmagukban is őt.

A szeretetről

Könnyű lemérni, hol tart az emberi lény! Nem a technika és a tudomány (állítólagos)vívmányait kell számbavenni, nem is a gazdasági mutatókat kell elemezni, csupán meg kell vizsgálni, hogyan bánik az ember a rábízott élettel. (Értsd: önmagával is.)
Mindannyian felelősek vagyunk mindenért és mindenkiért, még ha felelősségünk mértéke eltérő is. 

Egyre inkább értem azokat a vegetáriusokat, akik az állatok védelmében nem esznek húst.

Valami rendkívüli túlérzékenység késztetett a belső emigrációra, a bezárkózásra, s nem volt könnyű újra kijönnöm a külvilágra, s viselni a légvétel kockázatát, amikor a légszennyezés közismert... Újra meg újra elfog a kísértés is - bevallom. Amikor ezekről írok, magamnak is írok - gondolom, Te is így vagy, tán hasonlóan - emlékeztetem, bátorítom, erősítem magam... valahogy így. Kell a beszéd, és kell a párbeszéd is. Próbálok kinn maradni... ez is szeretet.

Fáradtak vagyunk. Férfi vagy nő - így vagy úgy romokban. Kihasznál, eléget minket a fogyasztói társadalom mókuskereke. A fáradt embernek minden funkciója gyatrább, az együttérzés is csak pislákol benne - hiszen a fenntartás, az erő a következő lépéshez felemészti minden energiáját.

A robotból, még ha áldozattal is jár valamennyit le kéne hasítani az együttlétek javára. Ha kicsit több a mosatlan, nem baj! Ha még nyikorog az ajtó, had nyikorogjon! Ha még mindig nincs meg az új TV, ott egye meg a fene! Egyetlen percig legalább nézzetek egymás szemébe!

Amennyire erőd engedi, légy velük. A jelenlét - ez a legfontosabb. De ha nincs már erőd, s odébb kell húzódnod, hogy megpihenj egy kissé - hiszen a fájdalom tehetetlen szemlélése, óriási energiát von el az embertől - , engedd ezt meg magadnak, és cselekedd békével, lelkiismeret-furdalás nélkül. Köszönd meg őket Istennek, a sorsnak, vagy csak engedd, hogy átjárjon az öröm: veled lehettek. Mert ez ajándék volt nekik és neked.
Én is veled szeretnék lenni ezekben a napokban, órákban, sokat fogok rád gondolni és rájuk, ahogy sokak, akiket megtiszteltél azzal, hogy fájdalmatokhoz közel engedtél.

Őszi kertünk

A pokolról

A fájdalom kötelei csak úgy oldhatók, ha megragadjuk a szörnyű csomót és oldani kezdjük, még akkor is, ha úgy tűnik, kibogozhatatlan, még akkor is, ha érintése rettenetes. 

Akik még nem járták meg, vagy arra sem tévedtek, sőt akadnak, akik még a bűzét sem szippantották meg a távolból - ezek mondják, hogy nincs is pokol. Arról meg végképp nem tudnak, hogy vannak ám ártatlanok is a pokolban, akiket valahogyan ki kéne menteni - vagy ha nem ártatlanok, hát emberek, s ki kell menteni mindenféle legalább emberszabásút, azokat, akik kijönnének, ha tudnának.

Csak így lehet a pokoltól teret nyerni.

A betegségről

Mindent értékünket elveszíthetjük, s élhetünk tovább, de ha elveszítjük azt, ami emberségünk lényegét adja, halálra ítéltettünk. Mert ez az igazi betegség, ez az igazi halál. Ezt akartam Alzheimer című novellám elejére írni, aztán mégis inkább a Jelenések könyvéből vettem egy idézetet:  "Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy."  Jelenések könyve 3:2 Az egyre fiatalabb embereket sújtó betegség, mely egyformán gyilkolja a beteget és szerető hozzátartozóját csupán ürügy volt, hogy a szellemi-morális alzheimertől való félelmemről beszéljek.

Ám a konkrét betegséggel én is találkoztam a családunkban. Nevelőanyámat tépte ki közülünk, és vitte el hetvenkilenc évesen. Így halt meg, de nem így élt! Az élete virágzás volt, mely másoknak gazdagon, féregmentesen termett. Szüleink válása után ő nevelt bennünket. Másodszor adott életet nekünk.

A pénzről és a boldogságról

Egyre többször hallunk lottón vagy más szerencsejátékon nyert milliárdokról. Megrémít az óriási vagyon terhe. Ilyen pénzösszeg birtokában, hipp-hopp pénzügyi szakemberré is kell válnia a nyertesnek - majdnem azt írtam, az áldozatnak. Mert nem mindenki viseli ám a pénz terhét oly könnyedén! Mindazt, ami a vagyon uszályán szintúgy beúszik a boldog nyerteshez. Ugye?

Engem nyomna, nyomasztana az az alig felfogható summa. Eszembe jutna például egy-egy kórház szűkös éves költségvetése, s máris támadna a lelkiismeret-furdalás: Nekem ennyi, nekik meg annyi? (Nekik is lehetne adni - mondják ilyenkor a tüzes arcú álmodozók.) Most apró-cseprő dolgokra vágyom szüntelen: utazásról ábrándozom, egy könyvem kiadásáról, egy függönyről, egy könyvespolcról. Akkor álmaim, a vágyakozás szép időszaka izibe odalennének, egyszerűen megvenném mindezeket. Pedig vágyakozni jó, készülni a beteljesülő jóra, reménykedni... erőfeszítéseket tenni, kitermelni erőt, akaratot, fenntartani a hitet, hogy meglesz. Végül, de nem utolsósorban: Igen kevés boldog gazdagot ismerek. Ezért nem játszom soha szerencsejátékokat.

Fűvészkert

A reinkarnációról és a karmáról

A buddhista karmatannal abban a tekintetben egyet értek - ha jól értelmezem a tan üzenetét - hogy minden tettünknek következménye van, de még a tettnél is fontosabb a tettek mögötti szándék. A reinkarnációt „újraszületés” értelemben elvetem, mert értelmetlen, az újjászületést azonban értelmesnek, hihetőnek tartom. Ennek során a személyiség folyamatosan fejlődik, egyre közelebb kerül a teljességhez, de nem tud az előzményekről. Meg is hal, meg tovább is él. Az ember, mivel a szellemlét és a matéria határán áll, végtelen és véges lényeggel (attributum) egyidejűleg rendelkezik. Valahogy így.

„Az újraszületés értelmetlen, az újjászületés értelmes. Az újjászületésben – ha van ilyen -  a lélek kiteljesedik, gazdagodik – tanul – közelebb kerül ... a teljességhez. Ha egy újjászületettel találkozol, valószínűleg nem ismered meg., ahogyan Jézust sem ismerték fel az emmausi tanítványok.  Ám azt hiszem, újjászületettekkel csak kivételes történeti pillanatokban lehet találkozni.” Nem tudom, kitől idézem ezeket a sorokat, de éppen így gondolom magam is.    

"Akik ma sírnak, holnap megvigasztaltatnak" - Gondolatok továbbgondolásra

A szeretet szabad! Senkire sem lehet ráerőltetni megélését. A valódi szeretet pedig elengedni is tud. Gyakorold az elengedést, és nyiss azok felé, akiknek éppen a Te szeretetedre van szükségük. Ott vannak körülötted, ebben bizonyos vagyok.

Akik ma sírnak, holnap megvigasztaltatnak – mondja Jézus Krisztus. Engem, a hívőt, ez valóban vigasztal, de vajon vigasztal-e titeket? Talán a tapasztalat, mely szintén ezt igazolja. Életünk nehezebb szakaszait, könnyebbek követik. A bánat és az öröm bölcs arányban váltakozik a legtöbb ember életében. 

A krisztusi üzenetre ma már másképpen gondolok. Az üzenet horizontja kitágult, és íve a végtelenre mutat. A végtelenben formálódó, a mainál sokkal szebb, gyönyörűséges jövőmre. Igen, az odaátra. A végső, mindent feloldó vigasztalás helyére, oda, ahol nincs többé fájdalom, sem gyász, sem jajkiáltás, mert az elsők elmúltak. Nem kell, hogy figyelmeztess! Jól tudom, a mennyei vigasszal sokan, sokszor visszaéltek azok közül, akik az örömöket mindenekfelett földi módon kívánták megélni, és osztozni nem akartak. Ezekhez nincs közöm. Én elfogadom a fájdalmat, de méltósággal fogadom el, ha az a fájdalom az enyém, ha formál engem. Az örömöt is így ismerem fel. Ha az az enyém, ha az az én ajándékom, akkor az az öröm nekem kell. Tudom, kitől származik. Az az öröm megszentel, akár a Tőle kapott fájdalom is.

Még önmagunkat sem volnánk képesek a másik nélkül megismerni, sokszor éppen a másik galádsága, árulása szembesít leginkább önmagunkkal, azzal, hogy éppen hol tartunk. Nemritkán éppen ez tart görbe tükröt elénk. El is gondolkodhatunk, hol vétettük el, mindjárt a választásnál, vagy csak később. Vagy éppen azt választottuk, akitől tanulhattunk - ha mást nem a fájdalom viselését, és a megbocsátást?

A hirtelen jött csapásoknak legalább a szelét észre kéne vennünk. Mert jelek vannak - csak nem akarjuk tudomásul venni ezeket. Én sem vettem észre, hogy egyik hajdanvolt szerelmemen, inkább meglépne, mint túl sokáig maradna. Azután a felismerés csaknem leterített. Igaz, csupán egyetlen éjszakára korlátozódott a keserv, mert azután engedtem magamban győzni a józan gondolatot: ostoba dolog azok után ácsingózni, akik nem utánunk kívánkoznak. Sőt, minél előbb rájön arra az ember, hogy olyanra pazarolja az idejét, aki ennek nem is örül, vagy nem eléggé, annál jobb. Hiszen ma az idő a legnagyobb ajándék. Ajándékozzuk annak, aki élvezi is.

Már békülnék, megbocsátnék,
Hogyha nékem megbocsátnak,
De tett eskük
Unszolnak és nem bocsátnak.

Ady Endre: Elfáraszt a várás

De mégis nehezen bocsátottam meg, noha igyekeztem. Tudtam, hogy a keserűség, a másik vádolása akár a lassan ölő méreg. Tudtam, de a tudás nem volt elegendő. Az érzések, azok a fránya érzések sehogy se akarták követni a józan elhatározást. Hátba támadtak a legváratlanabb időben, amikor már azt hittem, győztem. Hajj, de örültem pedig, hogy milyen bölcs vagyok. S egyszerre azon kaptam magam, hogy jövök-megyek, s dühödten, sőt megvetéssel gondolok arra a személyre, aki nem kért többet belőlem. Nem könnyű elengedni,  s bár elengedhetetlen, mégsem elégséges csak az elhatározás, időt kell hagyni a sebnek, hogy begyógyuljon.  A gyásznak is megvan az ideje, a megbocsátásnak és a felejtésnek is. Engedd át magad gyengéden a nagy törvénynek. Ma már a legtöbb személyre, aki valaha fájdalmat okozott nekem részvéttel gondolok. Szánom, lassan megszeretem. Azt hiszem ez a megbocsátás.  

"Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan."
János első levele 3,18

Meggyőződésem volt, hogy "igazi" nincsen, irracionális, képzeletbeli lény, aki csupáncsak álmainkban él. Sőt, nem is volna jó, ha valahogy kilépne az álomvilágból, megtestesülne, s mégis rátalálnánk, s kezdődhetne a sosem volt idill. Mert a kapcsolatok akkor értékesek, ha (éppen) annyi feszültséget tartalmaznak, amennyi a feleket megoldásra, épülésre és  a viszony építésére sarkallja. Ettől lehet a társas lét a két ember fejlődéstörténete. Ennek a beteljesülésekor a felek ráébrednek, hogy a egyesült kettő az egy, és ebben az egyben több erő van, mint a sokban. 

Vállaljátok a kötődést, vállaljátok a szövetséget egész életre! 

A csókod festi kékre az eget,

szemed színétől zöldülnek a fák.

Nélküled üres minden képkeret

és világtalan az egész világ.

Weöres Sándor

©*

A harmadik kép - Rejtező formák világa 3

A kert végén, a korhadó deszkakerítés védelmében még hátrapillantott, odabentről megláthatja-e valaki, de nem, biztosan nem, de azért igyekeznie kell. A hevenyészett rőzsehalom alá még begyűrt néhány szárazabb ágacskát, zörgő fűcsomót. A tetejére rakta sebtében összenyalábolt képeit, rajzokat, festményeket, meg a spirálos mappát, szétnyitva, mint egy háztetőt. Nem volt könnyű azonosítania az érzést, ami leginkább lázra hasonlított, forró és jéghideg egyszerre. A szégyen. Mióta is tart? A kezdetekre nem emlékezett, pedig történnie kellett valaminek, ami ugyan a feledés ködébe burkolózott, de ott volt a szégyen gyökerénél. Talán jobb, hogy nem emlékszik rá. Jobb így.

Összehúzott szemmel nézte a felcsapó lángnyelvek erőlködését, ahogy kikandikálnak a spiráltető alól, aztán visszabújnak, elhamvadnak. Mindegyik képnek volt története. A legtöbb banális, egy királyfi meg egy királylány szerelméről szóló, a királylány mindig magányos volt, a királyfi mindig bátor és szerelmes, a kép a boldog beteljesülést ábrázolta, a királyfi térdelt, a királylány mosolygott, kezében virág. De születtek mesefolyamok is, tündérekről, manókról, legyőzött ármányról, boszorkányról, döglött sárkányról. A fehér papír, a színes papír, a csomagolópapír, az újság széle, a sorok között üresen hagyott rések, az ablak párája, a könyvek margója, később az iskolai füzetei és könyvei funkciójuktól egészen idegen módon teremték a formákat és színeket. Senki sem értette, hogy ezek a képek fontosabbak annál, amit letakartak. Azt meg végképp nem, hogy éppen a rajzoktól kelt életre az addig halott papír. Nem értették. Néha a vasárnapi abrosz, a frissen húzott lepedő, a párnahuzat kínálta magát, meg amit a postás aznap hozott. Az a furcsa papír a válásról. Hivatalos – azt mondta a nagyanyja, és hogy Jézusmária, mit csináljak én ezzel a lánnyal! Alig látszott valami a bírósági határozatból, valójában képtelen volt kisillabizálni, hiába vette fel a varrószemüvegét, hogy elolvassa, mert a kék és piros postairón elfedte azokat a faramuci mondatokat, ami a szerencsétlen fiáról, meg a boldogtalan feleségéről szólt. Az oldal vége felé szó esett a két gyermekről, hogy hol helyezzék el őket, de ezt a részt a lány teljesen kisatírozta.  

A füst sűrűsödött, gomolygott, csípte a szemét, pedig a tűz alig pislákolt. Fel kellett dúlni a halmot, újra kézbe venni, megérinteni a halálra ítélteket. Száraz gaz, avar után kutatott, botokat tördelt, majd a felcsapó lánghoz tartotta a képek szélét ― olyan közel, hogy a bőre perzselődött ― ott, ahol a legsebezhetőbbek. A bizonytalan formák, színek, az ügyetlen vonalak addigi élete homályos érzései, kusza lélekrezdülései, alig titkolható állandó fájdalma tanúi. Gyűlöletes, szégyenletes. A papír széleinek fájdalmas kunkorodására a karjában meg-megrezdült egy-egy izom. Ökölbe szorította a kezét, s mire végzett, a tenyerébe rajzolták a körmök a fájdalom holdsarlóit. Maréknyi pernye és hamu. Majd gödröt kapar a mogyoró mögötti kerítés tövébe, oda szokták temetni az elhullt madarak maradványait, macskavadászatok tetemmaradványait is.

Olyan erőtlen voltam, mire végeztem. Lefeküdtem a puszta földre. Oda a kis halom pernye mellé. Elnyúltam, tűrtem, hogy a föld nyirka a bőrömig hatoljon. Apró bogarak, rovarok támadtak rám, csúszómászók csípős nyála kenődött arcomra, hangyák barangoltak szájszélemen, szemem sarkából nedvet loptak, engedtem. A szél a pernyét rám terítette, nem bántam. Bámultam az eget, de nem nyílt meg, alumíniumhéjnak tűnt, hatalmas, varrat nélküli buroknak, súlyos volt és kíméletlen, akárcsak én magam. Becsuktam a szemem, hogy ne lássam, s keresztbe tettem a mellemen a két kezem. Sokáig feküdtem mozdulatlanul, s a kívánság, bárcsak megtalálna a lélek, felemelne, mozdítana, útnak indítana, vigasztalna, csak egyetlen szót, vagy elég egy hangocska, suttogna a fülembe, hogy mégis, mégis, mégsem, mégsem...

Negyvenkét  év telt el azóta ― ne kérdezd, miért éppen ennyi, honnan is tudnám, és miért nem a misztikus negyven, mert azt talán érteném ― évszakok jöttek és mentek, születtek és haltak, és én csak feküdtem, a kezem a mellemen, az ujjaimat egy gondos kéz kulcsolta egymásba...

Akkoriban várni tanultam. 

Tarsistól Ninivéig

Amikor Jónáshoz, a galambtermészetű prófétához az Úr imígyen szólt: – Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és kiálts ellene, mert gonoszságuk felhatolt elémbe! -, a hűséges Amittai fia futásnak eredt. Alighanem a fülét is bedugta gubancos próféta szakállával, s meztelen talpai a forró homokot csapták, égett a föld a lába alatt. Míg inalt, egyvégtében morgolódott, s ha meg-megállt, hogy foszlott köntöse ujjával letörölje a port csapzott homlokáról, s tar fejéről, bár lihegett, és az oldala is szúrt, méginkább perelt az Úrral. Hogy miért éppen most, miért éppen őt! Nem szolgálta-e meg régen a nyugalmat hűségével, kitartásával, mert ki tudja, ha nem Jahve, a mindentudó, hogy a próféta kígyók között lépdel, és vackort rág, meg hogy a hamisan szólónak még csak terem valami, de az igaz képén gyakran pofon csattan. Ha nem vigyáz, kecskebőrbe varrják, szikláról görgetik, kettévágják, ráadásul gúnyolják úton-útfélen. 

Efféleképp forrt és pöfögött. Úgy hírlik, Jáfó kikötőjéig meg sem állt, s ott ízibe hajóra szállt, de nem ám Ninive felé! Dehogy! Tarsis felé, mely éppen ellenirányban, a Földközi-tenger legnyugatibb szélén feküdt, oly messze, hogy annak bűneit Jónás véreres tekintete előtt elhalványította a távolság, s a tenger felett úszó ködök rózsaszínbe vonták.

Ha Tarsist nem is, Ninivét, a gazdag és gőgös várost jól ismerte hősünk. Beszámoltak róla a prófétatársak, mind igaz hirdetői a zsidók Istenének, hamis közöttük egy sem akadt. Zofóniás ekképpen tudósított: vigadozó, gőgös, magabiztos város, mely nem fogadja el az intést. Na tessék! Náhum meg így dörgött: hamis, erőszakos, vérszopó város, s hozzátette, pusztulnia kell! Sirató éneket is szerzett, mert igaz az Isten, ígéretét ő meg nem tagadja, így jó előre felkészült az ítélőnapra, kapkodni ne kelljen akkor. Jónás megbízható forrásból tudta hát, hogy a pogány Ninivében úgy áradnak a szörnyű bűnök, mint tavasszal a Tigris-folyó, mely nagy étvágyában rendre elnyeli az elébe kerülő ártatlanokat. Hisz maga az Isten jelentette ki választott szolgáinak, hogy eretnekségekkel rontják ott fényes tervét, rémtetteikkel, bujaságukkal szennyezik a Teremtőt és jómagukat. Hitványak, mind megérettek arra, hogy a Seregek Urának tüzes haragja megeméssze őket. Sújtson le rájuk végre az igazságos Isten!

Mikor gondolatban idáig jutott, öntudatlan marka megragadott egy vaskos, göcsörtös botot, s azzal egy útszéli kőre jókorát csapott, akárcsak Mózes, amikor sziklát vert, de víz nem fakadott most, csak porzott, s kavicsokat pergetett fel, meg száraz füvet, s inas karja, és szíve szintúgy, beleremegett. Akkor neki most mi a dolga még a gazokkal?

Hogy mi? Derék Jónásunknak, tiszte szerint, mert próféta volt, nem más, s munkaköri leírásában is ez állt, a bűnösöket megtérésre kellett ösztökélnie, s egyben, nyomatékul, istenítélettel fenyegetnie imígyen: ha meg nem térnek, elvesznek, írmagjuk sem marad. Egyszerű ez a feladat. De „Jónás rühellé a prófétaságot” – írja Babits, s a hiteles történést immáron ismerve, egyetérthetünk vele. De azért gondold csak el, barátom, s meglátod, mindjárt Jónás oldalára állsz te is, hogy az efféle út igen veszedelmes, s az  istentelen városban bármi szörnyűséggel találkozhat az igaz, tán még saját rejtett vétkeivel is. Jónás gőgös prófétaszíve igencsak ágállt ezellen, már hogyne ágállt volna. Mi is értjük ezt, már hogyne értenénk. Jobb lett volna elvonulni, zajtól, bűntől távol, csenddel takarózni, szerényen élni, imádságos alázattal, kevéssel beérve, ha kell száraz kenyéren, ám nyugodtan múlatni a fényes napokat. Mert mit is tehet gazságok ellen az ember? Nem Isten ő, hogy bármit is tehessen.

Ám – mint tudjuk –, támadt a tenger örvénylő mélye, s egy cet bűzös benseje Jónást három teljes napra elnyelte. A cudar helyzet végre meggyőzte a gaz munkakerülőt, belátta: ha menni kell, hát menni kell. Akkor a mélységes mélyből a szabadító Istenhez kiáltott a tegnap még hűtlen, s az Úr –  hála végtelen irgalmának, mely a cetben is kiáradt rémült prófétánkra –  nem fordította el tőle szent fülét, s a nagy hal Jónást  partra köpte menten.

Elment azért Jónás a gaz városba, gőgös Ninivébe az Úr szava szerint, hogy hirdesse az Egek Urának szörnyű ítéletét. Már messziről érezte a kicsapongások gyomorfordító bűzét. Tobzódó bitangok szilaj kurjongatása, zeneszó, dob meg citera verte fel a fáradt éjszakát, itt is és ott is. Valami össznépi mulatság tartott még amikor odaért, pedig foszladozott már az éji sötét, közel volt a hajnal. Részegen feküdt az őrség a kapuknál, ki tudja mióta, a város, mint tudatlan ostoba szűz, kire nem vigyáznak, nyitott volt és védtelen. Ittas-fáradtan hevert utcahosszat férfi és nő a nyári melegben, egymás hegyén-hátán hortyogtak, aludtak, magukat meg egymást szemérmetlen kitakarták, és Jónás észrevette, hogy amott, hol a sikátorok a kis térre összefutnak, dülöngélve táncol még egymásba kapaszkodva, markolva két testtől-bortól megittasodott pár.

Éhes volt Jónás, szörnyű éhes, gyomrát, beleit majd szétmarta a sok fű és bogyó, mit idefelé kínjában magába tömött, s mert ivóvízre sem lelt, patanyomokból csillapította szomját. Most minden itt volt karnyújtásnyira, főtt és sült húsok, halak maradéka, mézes, gyömbéres tészták, ananász és szőlő meg bor, félig ivott kupák, s az asztal alatt a dugója vesztett kövér butykosban, is lehet még valami lé. De reszkető kézzel csak egy kenyérdarabot markolt fel sietve, elnyelte egyfalásra, meg valami csepp bort szürcsölt ki egy csetresz aljából. De valljuk  be, volt ott egy csont is, valami bordaféle, amin még maradt valamennyi hús, porcogó és inak, azt is megragadta, s szopogatta, míg nem maradt rajta más, mint a füst és valami ismeretlen fűszer bódító illata. Aztán öklendezni kezdett. Tisztátalan hús volt, hogyan is kóstolhatta meg! Összegörnyedve hányt, aztán még egy utolsó pillantást vetett a lakoma maradékára, s rájuk, kiket holnap betakar a végső ítélet. Igen haragudott, sőt, gyűlölte őket.

Aztán halálos fáradtság törte el haragja nyilát, jó lett volna lepihenni végre, de nem akart ott maradni a bűzös, borgőzös leheletek és horkolások közelében, nem akarta hallani a szeretkezők pusmogását, nyögdécselését, ezért, bár ereje fogytán, továbbvánszorgott. Az Istár-templom közelében aztán lerogyott, hogy egy kissé megpihenjen, még mielőtt másnap a város fő terére kiáll, s elharsogja az Egek Urának üzenetét. Nyomban elnyomta az álom. És hogy álmodott-e vagy csak félig ébren ábrándozott, ki tudja azt mostmár!

De nem bűn az álom, s az ábrándokból is meg lehet térni, ha mély a megbánás.

Álmában Jónás fent járt Szanhérib palotájában. A palotakertben haladt a szökőkutak övezte zománcozott téglákkal kirakott sétányon, lassan, méltóságteljesen vonult, szolgák kísérték, félték, pazar köntösének szélét emelgették, s közben hajlongtak buzgón. Az út szélén kőből készített állatszobrok vigyáztak az ott haladókra, meg a pompás virágokra és gyümölcsöktől roskadozó fákra. Jó volt ott menni, jó volt ott lenni. Boldog volt, mert a király őt várta nyugtalan, egy hatalmasabb, gazdagabb ország követét, s ő nem sietett, mert nem férnek össze a méltóság és a sietség. Aztán egy villanás, eltűnt a szép kép, véget ért a tekintélyes vonulás, mert ilyenek az álmok, számukra nincsenek szabályok, adnak, lopnak, elragadnak, felkapnak imitt, ledobnak amott.

Jónás is így járt, s egyszerre, csodálkozott, hogy a titkos, tiltott helyre hogyan is juthatott, mert az uralkodó ágyasházában találta magát, duzzadó párnák között, melyek bíborszínűek voltak, meg égkékek, sújtásoktól és gyöngyökkel rakottak. Forrók voltak és hűvösek, bársonyosak és puhák, mintha életre keltek volna mind, mikor Jónás beléjük dőlt, beléjük hullott, de amint elhelyezkedett a befogadó lágyságban, már éppen megpihent volna, mint a fáradt gyermek, hogy aludni térjen, a párnák fedetlen keblű ifjú nőkké lettek. Táncoltak és énekeltek, a fátylak mögött felsejlett éhes, adakozó testük, s egymással is játszottak szemérmetlen, simogatták és csókolgatták egymást, de közben némán Jónást hívogatták. Mi lesz, ha itt őt az őrök megtalálják – rémlett fel, meg az is, a király őt várja régen, és múlnak az órák. Rémület rázta meg, jegesre hűtötte ágáló kívánságát, de akkor a legszebb asszony odahajolt hozzá, s festett mellbimbóját a szájához érintette, s ez végleg elsodorta minden aggodalmát.

Sokáig aludt másnap, pedig hajnalban akart kelni, hogy a rétre fusson sáskát gyűjteni, azt megpirította volna, hogy mégse éhgyomorra kezdje a nagy napot. De elaludt, s a bűnös város már régen ébren volt, ott sürgött és forgott a közelében, félrelökték vagy átléptek rajta, mintha minden léhűtő idegyűlt volna az Istár-templom tövébe, hogy innen keljen a reggel friss árama. De senki, egy lélek sem kérdezte, honnan jött, s hova, mi járatban. Sok volt Ninivében mindig is az idegen, kereskedők és utcalányok, mindenféle bolond vallások őrült hirdetői, varázslók és próféták, tolvajok, világvándorai, megannyi naplopó. De nem bánta Ninive, belőlük élt, belőlük nőtt virága, parajlibatop, csattanó maszlag, bálványfa.

Nem bánták a nyomorult, idegen koldust sem, elnyelte a tömeg, mint porszemet, bár nézték, őt sem látták, ahogyan nem látták egymást sem, így senki sem vette észre, hogy az öreg sírva ébredt, sós könny permetezett aszott képére, koszlott köntösére. Igaz, jómaga sem ismerte a könnyet, se forrását, csak megtörölte a szemét és csöpögő orrát, s amint így megtisztálkodott, zaklatott szívét megpróbálta az Úr felé fordítani, s ez nem történt hiába. Erő jött fentről, bizton érezte: Elindult tehát Jónás befelé a városba egynapi járásra, és ezt hirdette: Még negyven nap és elpusztul Ninive!


Egy kései prófétatanítvány üzenete: Te tudod-e kedvesem, hogy önmagunkhoz, Ninivénkbe, mily mélyre kell leszállnunk? Befelé lefelé vezet az út. Hogy önmagunkig eltaláljunk, süllyednünk kell, nem emelkednünk, pokolra kell akkor mennünk, s sokszor nem is elég egyszer levettetnünk. Mert bár megjárjuk Ninivét, először tán meg sem értjük a feneketlen bűnök, honnan is erednek, s hogy mindegyikhez van közünk. (Ez utóbbi tényleg képtelen és botrányos gondolat. Hogy lenne ezekhez közünk, nekünk, a szenteknek? Vesszen Ninive!)

Mások megismerése önmagunk ismeretével kezdődik. Az öntudatlanul élők, kik elkerülik Ninivéjüket, egész életükben vakok maradnak, és önismeret híján mások megismerése is igencsak korlátozott számukra. Még önismeret birtokában sem könnyű, hiszen vetítünk, s kellő idő és határozott szándék nélkül könnyen félreismerjük a másikat – gyakran azokat is, akikkel sok-sok éven át együtt élünk. A következmény kapcsolati kudarcok, fájdalmak, soha be nem gyógyuló sebek. Légy hát óvatos, s ne csak a felszínt pásztázd tétova szemmel, nézz tovább, kutass, vizsgálj, keress! Majd ha végre, megérkeztél mégis bátran Ninivédbe, de megrémültél, és megszomorodtál mindattól, amit ott találtál, annyira, hogy újra menekülnél, mert úgy hiszed reménytelen, kérlek, légy könyörületes! Mert tudd meg, hogy az Egek Ura Jónás ítélete és gyűlölete, undora és fájdalma ellenére a bűnös városnak megkegyelmezett. Még egyszer kérlek, tanulj ebből és lény könyörületes, magadhoz és másokhoz: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" Ha önmagad nem ismered, nem szeretheted őt sem, a másikat. Megismerni, szeretni, elfogadni, akit tenmagadban úgy szerettél volna titkolni, tagadni, de, aki mégis te magad vagy. Bűnös, aki csak könyörületre vár.

Ninivében mindenki megtért és bocsánatra várt, csak Jónás rázta tovább öklét. Te ne tedd ezt! Kegyelmezz! A kegyelem a "jól" szeretéssel kezdődik, a „jól szeretés” pedig esendőségünk mély belátásával, megértésével, az önelfogadással.

A második kép - Rejtező formák mesevilága 2.

A félelem és a fájdalom, amit anyjuk érthetetlen dühe és ütlegei váltottak ki, lassan csillapodott. Mielőtt belecsusszant volna a gyógyító álom ölelésébe majdnem feledte az egészet, készen a megbocsátásra, az újra és feltétel nélküli szeretésre és bizalomra. Valamit a felnőtt titokból, egy másik, máshonnan fakadó fájdalomból, amit nem ők váltottak ki, s főként nem ő, is megsejtett, de a sejtés annyira homályos volt, jó volt inkább nem gondolkodni felőle. Rosszak voltak már megint, ez okozta a bajt. Bár nem értette ennek a mikéntjét, hiszen a bútor oldalába karcolt házak kéménye füstkarikákat eregetett, s odabent vidám gyerekek éltek, megelégedett a ténnyel, mint máskor is. Nem is olyan régen történt, hogy a köhögő öccsét napokra rábízták, s ő mindent elkövetett, hogy naponta kiérdemelje a dicséretet. Jó akart lenni akkor is, amikor a beteg újra meg újra követelte az Ipekakoána nevű köhögéscsillapítót, mert édes volt és utána bágyadt elégedettséget érzett, egyszóval jó volt. Bár emlékezett, hogy az anyja azt mondta, csak egyetlen evőkanállal ebéd után, csakis egyet, de a folyadék tényleg finom volt, ezért itták meg elégedett egyetértésben míg hányni nem kezdtek. Sírtak és öklendeztek, aztán csak feküdtek a bűzlő padlón sokáig. Akkor elmaradt a büntetés, pedig megérdemelték volna. Pontosabban ő, ő volt a rossz. Mindig ő. Pedig jó akart lenni nagyon is jó, de mégis mindig rossz lett. Talán ezért nem szeretik.

Az ébrenlét és alvás határán újra az aznap alkotott kis faluban járt. Bármikor beléphet oda, soha senki nem akadályozhatja meg ebben. Ez az ő faluja, senki másé. A forró homokban tapodott, égette a talpát, de nem számított, aztán a füves parton fogócskázott, és hallotta amint egy régen hallott kedves hang a nevén szólítja, és ő hátrafordult, hogy meglássa, tényleg ő-e az, akire mindig várt. Tündérkirálynőnek vagy Tündér Ilonkának hívta, mert egyszer, amikor valahogyan kikönyörgött apjától egy esti mesét a Tündérkirálynőről, abban a Tündér Ilonka szerepelt, s bár nem úgy viselkedett, mint egy tündér, s végképp nem, mint egy királynő, hanem különféle álruhákat öltött, egyszer még bakter is volt, meg tisztiszolga, azért az a mese is jó volt. Biztos volt abban, hogy már találkozott Tündér Ilonkával, és hogy még fog is. Ha anyja nem vetett volna véget az alkotásnak a következő a tündér otthona lett volna, egy égig érő torony, mely a felhők fölé nyúlt, a nap mindig bekandikált az ablakán. Abban lakott volna ő, esténként kihajolt volna az ablakból, az aranyhaja a földig ért, s egyre őt szólongatta: Gyere, gyere, kicsi kincsem! Várlak!

Azon az estén nem is remélte, hogy a találkozásra oly hamar, alig négy év múltán sor is kerül. Igaz, addigra a tündérkirálynő rémesen megöregedett, foghíjas lett, és aranyszőke fürtjei megszürkültek, de azért ő azonnal felismerte az álruha mögött, a hangja, az ölelése a régi volt.

Nevezd Jesuának..

A kenyér háza

Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy eltűnjön a gyötrődő arc, mely most is fénylett, mintha a nap beleköltözött volna, s úgy tűnt szemhéján is áthatolva sugárzik, s csillagokat fest a benti éjre. Nézte az édes arcot. Most is szép, amikor eltorzul a fájdalomtól. A pillák remegnek, a száj hol levegő után kap, hol összeszorul, a fogak kapcsolják össze, belevájódnak, hogy elrekesszék a fájdalom hangos jeleit. A sápadt halántékon újabb csepp indul el, majd lefut a szalmába. Gyolcsdarabbal törölgette a gyötrelem gyöngyeit. Alig változtatta meg az idő, de még a várandóssága sem, nem veszítette el üdeségét. Maga volt a tisztaság mindig! Jaj, hogyan is történhetett meg ez, éppen velük! De most is tiszta, tiszta az ő jegyese! Még így is, még most is, bármi történt is! Hogyan is ragyogna akkor így ez az arc, ha bűn szennyezné! Meg kell védenie, akár az élete árán is. Még önmagától is, ha úgy kell! 

Így kellett lennie. El kell fogadni, mint Jahve próbáját és ajándékát. Most együtt élik a fájdalom és a várakozás ólomléptű óráit a zsúfolt fogadó istállójában, ahol egy aprócska szegletet csak hosszú könyörgésre ürített ki a fogadós a vajúdó asszony számára. Nincs hely - értsétek meg, mindenki idecsődült az összeírásra - mondta, amikor keményen megragadta a karját, hogy figyelmét valahogy magára és az asszonyra irányítsa, hogy irgalomra bírja, hisz Mirjam arca szinte világított a sápadtságtól, és újra meg újra összegörnyedt, neki kellett felfognia a terhével együtt is pille testet. Végül a fogadós elrekesztett az állatoktól úgy két hosszú lépésnyit a jászol mellett, s oda lekuporodhattak. Akkor újra számba vette, hogy mindent előkészítette-e, s megtapogatta a zsákját is, nem maradt-e el valami. Sebtében, kapkodva gyűjtögette össze a nélkülözhetetlen dolgokat, a bensejében az állandó remegéssel, amitől minden végtelenül nehézkessé vált, még az is, hogy gondolatait összeszedje. Pénzük is kevés volt, meg az idejük is kevés.

Mindent megtett, amit csak tehetett, de a fájdalommal szemben, ami újfent támadt, és úgy tűnt, csaknem darabokra szaggatja a vajúdó gyermektestet, tehetetlen volt. Itt nagyobb erő dolgozott, mint az ő férfiereje, sokkal nagyobb. Várnia kellett. Mirjam néha felnyögött, bár alig hallhatóan, hogy a figyelmetlen csupán nehéz sóhajtásnak vélhette, de az arca elárulta és a keze, ahogy egyre görcsösebben, elfehéredő ujjakkal markolta hol a jászol peremét, hol az ő köpenyét, ha föléje hajolt. Bárcsak lenne vége már, bárcsak a karjába vehetné már azt a gyermeket! Az ő fiukat! Ha fiú lesz! Mert az övé is lesz, bárki is az apja! Így döntött végül, és így is lesz! Soha, senki sem fogja megtudni, hogy nem Jószéf, a názáreti ács nemzette Mirjam első gyermekét, az elsőszülöttet!

Nem könnyen, de beszerezte a sót, mellyel be kell majd dörzsölnie az újszülöttet, s a puha kelmét, mit erre a napra vásárolt, maga mellé tette, hogy Mirjam is lássa, ha egy pillanatra kiszabadul a fájdalom szorításából és felnéz. Akkor tudni fogja, hogy ő mindenről gondoskodott, lesz mibe pólyálni a gyermeket. A gyermeküket.

Alig volt képes számbavenni kavargó érzéseit. Ez volt a legrosszabb, ez a belső zűrzavar. Kétségek, félelmek, a csalódás fájdalmának mindent beborító, sűrű ködje, és mégis, mégis, mindennek ellenére az izzó remény, és az iránta érzett szerelem, a szeretet parttalan áradása. Hét-nyolc évvel volt csak idősebb nála, de már közvetlenül a születése után -, amikor először megpillantotta az anyja ölében a csecsemőt, azonnal érezte az érthetetlen, ijesztő nyilallást a szívében, ami csak akkor csillapodott kissé, amikor megtudta, hogy a szülők megegyeztek, s egymásnak szánták őket. Attól kezdve ők jegyesek voltak. Hét évesen esett szerelembe. Ez az igazság. Jó lett volna megérinteni a kis menyasszonyt - de bár a szájpadlása kiszáradt a kívánságtól, eszébe sem jutott, hogy megkérje az anyját, adja oda, csak egy percre legalább. Férfinak nincs helye olyankor az asszonynép körül.

Csaknem elviselhetetlen - gondolta, mert ez az érzés, azzal fenyegette, hogy átüti a szokások alkotta rend súlyos falát is. Igen, így történt: újra meg újra megrepesztette a napok békéjét, végleg felhasította, s felmorzsolta mindazt, amit építeni akart kívül és belül. De nem tehetett ellene semmit, talán nem is akart, hordta a szeretet igáját rendületlenül. Most meg csaknem végleg kihullottak a mindennapok megtartó rendjéből, veszélyessé vált még az otthonuk is, a család, meg az ismerősök is, amióta kiderült, hogy, hogy... Mirjam gyermeket vár. A közösség, mely addig védte őket, attól kezdve hol így, hol úgy fenyegetette őt és a jegyesét. A zűrzavar napjait élték, minden ingoványossá, bizonytalanná vált.

Jó volna aludni, csak néhány percet! Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy eltűnjön a gyötrődő arc, mely most is fénylett, mintha a nap beleköltözött volna, s úgy tűnt szemhéján is áthatolva sugárzik, s csillagokat fest a benti éjre. Talán éppen ez a fény, ez az állandó ragyogás győzte meg végleg Mirjam ártatlanságáról. Fáradt volt, pedig még nem pihenhet, semmiképp sem. Szüksége van rá, szükségük van rá.

Immánuel

Ébren kell maradnia. Látta a fájdalom szaporodó permetét a fényes homlokon, és újra feltörő félelemmel gondolt magányukra. Éppen most kellett idejönniük, mert a népszámlálást Augustus császár elrendelte. Abban bízott, hogy lesz még idejük visszatérni Zakariás házába, a szülés után meg együtt mennek haza Názáretbe, s bemutatják a fiukat. De nem maradt elég idő. A magzat, ha indulni akar, hogy magát e világnak megmutassa, meg nem állítható. Ez a bátorság nagy pillanata, amikor elege van már az anyaméh forró biztonságából, s kifele vágyik a megpróbáltatások hidegébe.

Most egyedül vannak itt Betlehemben. Nincs segítség, ha valami baj támadna... Jahve, segíts! Fohászkodott, és tette, amit tennie kellett, hogy Jahve figyelmét, könyörületét kiérdemelje, hogy ne vétsen egyetlen aprócska szabály ellen sem, hogy megtartsa az áldott rendet, a Törvényt, annak minden, még a legkisebb parancsolatát is, de összeszorult szívvel gondolt arra, hogy mióta kiderült, hogy Miriam egy idegen gyermekét hordja a méhében, azóta nem segített semmi. Sem imái, sem böjtje, a félelem hullámai újrameg újra elborították, betakarták, alig jutott levegőhöz. Hogy eltitkolja a félelmét, főként éppen őelőtte, óriási erőfeszítésébe került. Először éppen önmagától félt. Különösen éjszakánként, hogy holnap, ha felkel, mit fog tenni. Mert tennie kell valamit! Közel a nap, amikor már senki előtt el nem titkolható, hogy mi történt. Attól félt, egy nap, ha felkel, az egyik napon, ha véget ér az álmatlan éjszaka lázas vergődése, nem bír már tovább a fájdalommal, és világgá kiabálja, hogy becsapták, megszégyenítették, elárulták. De ha arra gondolt, akkor talán elragadják tőle, megszégyenítik, talán meg is kövezik... hiszen lány létére várandós! És nem tőle! Ő sohasem illette egyetlen tisztátalan gondolattal sem, nemhogy kézzel! Dehogy! Volt, hogy az éjszaka egykor vad álmokat küldött rá, de másnap megtisztította magát, testét és gondolatait is, újra meg újra. Tudta, egy napon az övé lesz egészen... Micsoda boldogság lett volna a házába fogadni őt, asszonnyá tenni, és együtt várni az elsőszülöttet, ahogy a többi boldogok! Mert, ha legalább ő volna az apa! Hogy nem ő, ez annyira fájt, hogy az is megfordult a fejében, hogy elbocsátja. De minden feltűnés nélkül, csak menjen! Sorsára engedi, utána sem néz. Találtak volna tán valakit, aki befogadja, s azt mondták volna: Szegény özvegy, a férje hirtelen halt, lám, még a kicsi jövetelének sem örülhetett.

Aztán mégis másképpen döntött. Jobbnak látta elküldeni őt Zakariáshoz, mert annak a felesége is várandós volt. Mióta észrevette, hogy a jegyese törékeny teste elváltozott, mióta nem titkolhatta már maga előtt sem a szörnyű tényt - de mit is érzett azóta? Az érzések elöntötték, mint a tenger, mely hol égig érő hullámokkal fenyegeti a hajósokat, hol meg csendes és derűs, akár a koranyári ég, és gazdag halajándékát bőkezűen osztja.

Mirjam, talán félelmében és fájdalmában olyan furcsa dolgokat beszélt akkortájt, amikor nem várhatott tovább és megkérdezte... az angyalról, meg egyebekről. Furcsa, sőt igen veszélyes dolgokat. Először attól tartott, talán megbolondult. Egészen megzavarodott. Szegényke. Ha a papok tudomására jutott volna mindaz, amit fogantatása körülményeiről mesélt... Jaj, jaj, jaj! Akkor megkérte, senkinek egyetlen szót sem... soha. Igaz, ő is szinte tébolyult volt, s miután Mirjamot vallatóra fogta, azon a kegyetlen éjszakán is csak egy-egy percre hunyta le a szemét, mégis különös, zavaros álma volt. Nem vallotta be a jegyesének, hogy továbbálmodta, amit neki súgott, hol alabástrom fehér, hol lángoló arccal, dadogva és akadozva, szinte maga is hitetlenkedve, nem, dehogy is mondta el, hogy ő is álmodott... egy angyallal. Az angyal fölé repült, érezte a szárnyak suhogását, hosszan, riadtan lobogott a mécses, csaknem ellobbant az ágya fejénél, ahogy az égi látogató megállt felette, és mozgott az ajka, hangtalanul, mégis tisztán értette minden szavát: Jószéf, Dávid fia, ne félj magadhoz venni a feleségedet, Mirjamot, mert fogantatása a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, s a gyermeket nevezd Josuának, mert ő szabadítja meg a népet bűneiből. Mindez azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: "Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek" - ami azt jelenti: Velünk az Isten.

A csillag

Reggel sokáig aludt, s bár verítékben ébredt, mégis megnyugodva, s csaknem derűsen, sok-sok nap óta először. Tudta, mit kell tennie. Igaz, az a béke csak néhány napig tartott, de égből jött ajándék volt, egy lélegzetvételnyi szünet, csend az érzések már-már viselhetetlen viharában - kegyelem.

Persze sohasem ismerte volna el a világ előtt, hogy a gyermek, aki nemsokára világra jön, nem az övé, de hiába minden, ez a tény. Talán egy római katona erőszakolta meg, ki tudja! Igaz, ha a légió bármelyik tagja effélét elkövetett, s kiderült valahogyan, sőt ha tanúk bizonyították, mégpedig legalább két férfi, akkor a bitang kereszten végezte! De számos történet keringett légionáriusok eltussolt kegyetlenkedéseiről! Meg aztán sok minden ki sem derül! Minden gyilkos úgy hiszi, éppen ő lesz az, akit úgysem érnek utol. Még az sem lehetetlen, hogy többen voltak! Uram segíts! Hiszen Mirjam olyan szép! Ez megmagyarázná, miért háborodott meg szegény! Ha megtudná, ki tette, a két kezével fojtaná meg! Ízekre tépné! De, nem, nem, az Úr tiltja a bosszút! Enyém a bosszúállás, én megfizetek – ezt mondja az Úr! De mégis, jó volna ölni, megölni a szörnyeteget, aki meggyalázta Mirjamot, és tönkretette egész

Nagyházi Galéria és Aukciósház - Mária a Gyermekkel - Olasz mester 19. sz.

életüket. Elvette tőle az elsőszülöttet!

Úgy látta, egy kissé csillapodnak a fájások, megtörölte Mirjam homlokát, s kissé meg is nyugodott. Kiment a szállás elé, felnézett a tiszta égre. Mostanában, ha elkerülte az álom, gyakran kiment éjszaka is, és az eget bámulta. Egy különösen fényes csillagra figyelt fel, aztán mindig megkereste, mert, ha megtalálta, édes nyugalom szállt rá és béke. Annyira vágyott arra a nyugalomra, hogy később még arra is rákapott, hogy napközben lezárt szemhéja mögött keresse azt a csillagot, az ő csillagát, s ha jó szorosan lehunyta a szemét, kis idő múlva fel is tűnt. Pillantásával az eget pásztázta. Jobb volt felfelé nézni egyébként is, mert, ki tudja miért, a kinti hideg volt-e az oka, vagy más, de a szeme megtelt könnyel, és erejét összeszedve küzdött ellene, ki ne csurranjon a szemgödörből a sós nedv. Mert nagy erő rejlik ám egyetlen kicsorduló cseppben is, még elmoshatja nehezen épített bástyáit. 

A vágóeszköz! Jaj, arról csak nem feledkezett meg! Hiszen neki kell elvágnia a köldökzsinórt! S ezt nem teheti ám egy akármilyen késsel! Megvan az pontosan, milyennek kell lennie, hogyan kell tartani, s utána, mit kell tenni, az élőkkel is, meg az eszközökkel is. Elöntötte a veríték! Nem mindegy, hogy bánnak az anyával, s az újszülöttel ilyenkor! Bizony nem! A jövevény egész életére kihathat, ha most valamit elvét! Bárcsak elhívhatna egy bábát, ha még volna pénze, nem habozna egy pillanatig sem! Akkor minden könnyebb volna! Vagy ha nem ez volna az elsőszülött! Akkor már tudná, mit kell tennie! A zsidó férfiakat nem küldik el a szülő nő mellől! Ez jó dolog, áldott dolog. Csakhogy neki nincs még tapasztalata! Megy most mindjárt, megnézi azt a szerszámot, hátha ott van mégis az aranyló szalmán, ahol a só, meg a pólyának való.

De még mielőtt visszafelé indult volna, hallotta, amint halkan felsírt egy gyermek! Körül is nézett: ugyan honnan jöhet a hang? Talán a fogadóból, valamelyik kicsi rosszat álmodott talán. Jaj, megy mindjárt, csak még egy utolsó pillantást hadd vessen az égboltra! Hátha megtalálja mégis azt a csillagot, az ő csillagát! Ó, megvan, megvan! Áldott az Úr, aki felhelyezte ezt is az égboltra, s irányítja útját! Áldott legyen, áldott legyen! És áradt megint az öröm, elmosta az utolsó idő szennyes hordalékát! Leszakadt róla az elmúlt napok minden terhe! Csak a csillagot bámulta, már nem is látott egyebet, csak a fentről áradó fényt.

- Jószéf!

A hang alig jutott el hozzá, mert úgy belemerült a fenti ragyogásba, hogy elfeledett mindent, csak egyetlen pillanatra, elhagyta a lenti bajt és fájdalmat, a fenti fényességért, de aztán újra hallotta, ismét: -Jószéf!  Ez Mirjam hangja! Szüksége van rá, ő meg itt ácsorog kint, egymagában, bámulja az eget, mint akinek ügye-dolga nincsen! Jaj, Uram, csak baj ne legyen!  A könnycsepp, ami ellen úgy küzdött, mégis kigördült, elhomályosította végképp a látását, s bizonytalanul botorkált pár lépést az aranyló ködben. A csillag! Nem kellett volna annyit bámulni - gondolta - , most csak úgy káprázik a szemem - mintha ezer gyertya égne körbe-körbe! Jaj nekem! - nyögött fel.

- Jószéf! Nézd, itt a fiad! - suttogta alig hallhatóan Mirjam, s mert alig látszottak ki az aranyló szalmából, Jószéf újra megdörzsölte a szemét, vadul, csaknem fájt, hogy lásson végre. Hogy tisztán lássa végre élete csodáját.