„Belső hang sürgetett – ne legyek hülye, mentsem a bőröm, csatoljam le a léceket, s úgy ballagjak le a lesiklópályát szegélyező sűrű fenyők védelmében –, de aztán elhalt a zümmögése, mint egy bánatos moszkító. Hűvösen, mint egy fa vagy virág, kisarjadt a fejemben a gondolat, hogy esetleg a halálba rohanok."
(Az üvegbura, részlet)
Csak egyszer olvastam, egyetlen egyszer.
Elég volt. Belém írta magát, meg úgy is tudtam magamtól,
amit ő. Én is halódtam, haldokoltam, búra alatt fuldokoltam, könyörögtem
levegőért, de a búrát leszorítottam sikoltozva, fel ne vegyék rólam, az az
enyém. Védelmemre viselem. Lehet, hogy mostantól fogva örökké. Ha levették
volna, elégtem volna a szabad levegőn.
Egyszer, sok év múltán – hét évvel azután, hogy rám borult,
akár a koporsófedél a tetszhalottra - a
búra összetört. Nem is vettem észre.
Haragudtam Plath-ra – ahogy magamra is. Próbáltam szeretni –
ahogy magamat is.
Rettenet a józanság! Gyötrelem a mértékletesség! Gyilkos a
rend! Hülye, hülye Plath! Térj már észhez! Jó lett volna megsimogatni,
megvédeni, megmenteni, segíteni, ölelni. Kik segítettek, kik öleltek ilyen
rosszul, hogy mégis meghalt?
Mert meghalt. Én meg élek. Hülye, Plath! A fene egyen meg! Ha
hallgattál volna rám, még ma is élhetnél... Attól féltél, ha életben maradsz,
nem leszel Plath. Ugye? Dehogynem! Akkor lettél volna igazán! Jaj, te szegény,
szegény, szegény! Na, ne sírj most már! Látod, én se sírok!
Éppolyan óvatos vagy, mint én. Sejtem, éppoly nehezen
megérinthető is. Finoman érintesz, alig, pillekönnyű kézzel, visszahúzódásra
készen. Te is ismered a "csak ha ő is akarja" figyelmeztetést, veled
született óvatossággal alkalmazod - csaknem mindig. Néha aztán elfeledkezik az
ember magáról, amikor már olyan szomjas az érintésre, hogy nem bánja kit, mikor
és hogyan, érinteni akar végre, mikor már repedezett a lelke, csaknem széttörik
és elfogja a félelem, hogy szétporlad.
Hamar beletörődtem a magányomba, de a másokéba csak nagy
sokára. Mindenáron csillapítani akartam eleinte, de ők nem mindig akarták.
Talán észre sem vették azt, ami nekem, helyettük is fájt. Nagyon hamar
visszavonultam, ha közönyt, vagy idegenséget
tapasztaltam. Egészen fiatalon, kis gyermekként fájdalommal, később
egyre kevésbé bántott. Megtanultam ezt is elviselni. Akkoriban kezdtem falat
építeni önmagam és a világ közé. A falbontásra csak negyvenes éveim közepén
került sor.
Ma már egyre fedetlenebb vagyok - csaknem fedetlen -,
egyedüllétemről tudom, nem magány, csak bizonyítéka annak, hogy egy vagyok a
földi lények közül, akik egyedül élnek és egyedül halnak meg, éppúgy, ahogy én.
Nekem is volt egy menedékem Hyo. A vályogház volt a menedékem. Benyelte a zajt, szétmorzsolta, kiköpte a zajport. Ez aztán rátelepedett a szobámra, finom selymével bevonta a legrejtettebb zugokat is, még a lelkembe is behatolt. Nem vettem ám észre! De ha észrevettem is, nem törődtem vele. Arra gondoltam egy reggel arra ébredek, hogy eggyé váltunk a ház meg én. Vályogfallá leszek, s akkor megtudom, ki mit álmodott az öreg falak között, vagyis, közöttem, bennem. Akkor azok az álmok is mind az én álmaim lesznek. Kicsi, mélyen ülő ablakaim mögül lestem ki a világra. A szőlőindák, levelek mozaikja között kukucskáltam, láttam a napot, néha a holdat is, de nem törődtem velük. Befelé néztem inkább, befelé, ahová senki sem látott, még én is csak homályosan. Azt a világot fürkésztem sokáig, belefájdult a szemem, a lelkem.
Egyszer aztán igen megbetegedtem. Vér jött belőlem, testem minden rését el kellett volna takarnom, be kellett volna tapasztanom, de hiába nyitott voltam, nyitott voltam a világra, születésem óta. Csak folyt, áradt belőlem a vérem, kármin és rőtvörös, aztán skarlát – a nagy parázna színe – aztán csaknem fekete, éreztem végem, lefeküdtem az ágyra, hanyatt feküdtem, néztem a mennyezetet, s gondolkodtam. Meddig tarthat még? Mennyi vér lehet a testemben? Mennyi idő kell, hogy elfollyék? Egy év még vagy kettő?
Istent is szólítgattam persze – akkoriban már ritkábban jött hozzám – bolond dolgokat suttogtam neki, de tudom, nem bánta. Égi vőlegényem, sajnálsz-e? Nem, ezt te nem akarhattad, valaki más gyilkol engem, nem te, csak közös ellenségünk lehet, a gonosz. Erre felültem, s kértem a házat, szórjon körém vörös port, ahogy a halottak köré szórták régen, hogy megóvjon a démonoktól és a veszélyektől. Akkor az én Uram megszólított, hogy ne bűvöljek, ne bájoljak, hanem vele beszélgessek. De nem értem, de nem értem, mit mondasz – ezt hadartam kétségbeesetten. Inkább segíts! Csak úgy! Minden szó, kérés nélkül. Ha te vagy a szeretet, akkor nem vársz tőlem imát, kérést, könyörgést, térdepelést, semmit! Hiszen beteg vagyok!
Na erre nem szólt, én meg megijedtem a hallgatásától, összeszedtem magamat valahogy, leevickéltem az ágyról, s előhúztam a gitáromat az ágyam alól. Hát jó, hát jó! A cigánynőre gondoltam, mit is énekelt? Utána megöleltem, megölelt. Furcsa szaga volt, idegen szaga, de nem bántam, azért is megöleltem még egyszer. Ha most eszembe jutna az éneke, elénekelném!
Anyám, anyám, édesanyám ne kiálts több átkot reám édesanyám, én megyek már hosszú út vár indulok már
dunai vizen innen is, áldjon meg az isten is téged rózsám, engem is, még aki felnevelt is
verd meg isten, verd meg azt, kinek szíve nem igaz, kinek szíve nem igaz mert az enyém oly igaz, hajlik mint a lágy viasz olyan mint a lágy viasz
Néha úgy tűnik, régen volt, talán nem is én voltam, aki majd’ meghasadt a várakozásban-vágyakozásban. Istent találtam meg nagy hiányomban a vályogházban, a parányi üvegablakok mögött. Egyszer csak ott ült a kopott vörös fotelban, keze a karfát simogatta, éppen ott, ahol Machiavelli a karmát élesítette, ha reggelente meglátogatott. Sírtam. Olyan szép volt. Tudtam, nagy szerelem lesz ez. Nem is lesz tüzesebb, nem is volt tüzesebb soha. Úgy is lett. Meg is vigasztalt, táncolt velem, nem is egyszer. Jött, ha hívtam. Megmelengetett, felgyújtott, szent lángban égtem. Bolondul szerettem. Már nem volt hiányom. Beteltem a szenttel. Magam voltam boldogan vele. Lassan elfelejtettem a testemet is. Minden kívánságomat. Kagylóm bezárult. Ünnepeltem. Most már titok maradok, örökre.
Épp decemberben ment el tőlem, sok év múlva, igaz! Azt mondta, ne szeressem annyira, mert ő csak Isten. Nem földi lény. Embert kell szeretni. Így mondta. Nem volt bántó, mert igaz volt. Nem haragudtam. Sem rá, sem magamra. Miért haragudtam volna? Olyan voltam, mint az eső, hol szemerkéltem, hol zuhogtam, de mindig önmagamat adtam, sohasem hazudtam. Ezt is tőle volt. Másnap útra keltem, hogy megkeressem a szerelmet. Isten mondta, nem tehettem egyebet. Attól kezdve nem volt nyugovásom. Vörös volt ébredésem, vöröslött minden álmom, a nappalom átizzott, de ez már egészen más volt, mert a kagylóm kinyílt, szomjasan, szemérmetlenül. Pőre voltam, a lelkem levetkezett. Csaknem elveszítettem magamat a várakozásban-vágyakozásban.
Hívtam megint, de nem jött. Bántam, hogy eleresztettem. Földi táncosaim kacskák voltak, botladoztak, minél közelebb kerültek, annál távolabb buktak. Szomjaztam, de nem itattak, éheztem, de nem etettek. Csak szeretkezni akartak, de éreztem, hiába adakozom, önmagamat oda sohase adom.
Sokat sírtam a vályogház rácsos ablakai mögött. Mindig egyedül táncoltam. Néztem a vörös fotelt, de üres maradt. Elétérdeltem, úgy kérleltem, adjon párt, mert meghalok. Mindegy már milyet – azt mondtam neki. Akkor válaszolt: Dehogy mindegy!
Ne kínozz! – mondtam. - Jó lesz nekem ez is. Szeretni akarok. Engedelmeskedem. Neked. Mert, te mondtad, hogy így legyen! Ámen, ámen, ámen! Mondtad vagy nem?
Megharagudott talán, mert nem válaszolt.
Akkor behúztam a vörös függönyt, s elhatároztam, hogy belehalok a szerelembe. Már haldokoltam, szám lilult, szemem kifordult, kezemen-lábamon hullafoltok. A kutyám üvöltött: Jaj, ne hagyj itt! Megszántam, meggondoltam magam. Maradok érte, meg a macska miatt, meg a felhők miatt... és soroltam.
Ez történt szíp decemberben, az év utolsó hónapjában, karácsony fagyláros havában. Januárban találkoztam az igaz szerelemmel....
A dalhoz: Dédim énekelte gyakran - közel a 90-hez is - tisztán, hibátlanul. Bár gyengült a hang, mégis szívhez szóló volt, bár akkoriban ezt el nem ismertem volna. Ha lehetett Beatlest hallgattam, meg Rolling Stones-t. Talán még grimaszt is vágtam, amikor Dédi rákezdte, s alighanem nem hagytam szó nélkül: Unom a repertoárt! - s ehhez hasonlókkal bosszantottam. Pedig már akkor, érdes kamaszként is megremegtette a szívemet: Nem jön levél, hiába várom...
