Élt tizenöt évet - A félhomály súlya

Miről beszélnek itt ezek? Kérni kéne azt a kulcsot, aztán továbbállni, de a Julis nénjének már megint nem áll be a szája, akár a kacsa valaga. Ha az anyja mérges volt a Julisra, mindig ezt mondta: Csak a szája jár, mint kacsa valaga, ennek is. A Pista bácsi meg csak hallgat. Áll a félhomályban, még le se ül, mint aki megdermedt. Szólni kéne hozzá, meg kéne kérdezni: Hogy van Pista bácsi? Talán az véget vetne a Julis szófosásának. Nagypofájú Julis. Fogná be azt a lepcses száját! Meg kéne kérdezni, nem tudja-e hol van a kis Anna, hová vitték, miután az anyja meghalt... talán azt is tudja a Julis nénje... aztán menne lefeküdni végre, aludni reggelig, vagy még tovább... aludni, az volna jó. Fáradt, halálosan kimerült. Pedig még nincs késő. A vekker fél nyolcat mutat. Ilyenkor szokott készülődni. Kilencnél előbb sohasem megy be a lokálba. Minek. Már nem kezdő, hogy mindig ott nyüzsögjön.

– Eltűnt a ganéj. De ki hitte vóna róla! Gügye volt, bugyuta vót, de hogy ölni tudna... senki se gondóta vóna. De ki tudja, tán nem is ő vót... a bolond Janó... tudod, emléksző rá, ugye? De igen gyanús, hogy eltűnt. Pista bátyád is aszongya, gyanús, hogy azóta nem látták, hírit se hallották. Pedig azelőtt feltűnt itt is, meg amott is... még a Krecsmáréknál nem ríg fűrészőtt, fát aprított...

Valami temetésről beszél a nénje...hogy az egész falú ott volt, hogy csak a Toncsi bácsi temetésén voltak ennyien. De még ott sem.

– Az egész iskola kivonult ám, a kórus is énekelt. Gyönyörű temetés volt. Igaz-e, apja? Annyi koszorút, virágot nem láttam egész életembe.. Pedig, régente csaknem minden évre jutott egy halott vagy kettő.. néha még öt is. – Sorolta a halottakat, hogy ki és mikor, míg a férje meg nem szólalt: – Julis! – Szegény Terit is beinekciózták, kétfelől támogatták, úgy kísérték, hogy el ne essík... Aztán Gizikém, a te nevedre is csinátatott ám az igazgató úr egy szép koszorút, mert ő vette a kezébe a dolgot, mikor má’ látták, hogy szegín anyád..., hogy annak hasznát venni nem lehet. Jössz-e, nem-e, azt se tudtuk... Az vót ráírva, mer’ megníztem: Sohase felejt, Édesanyád. Arannyal, szépen, ahogy szokás. Fehér szegfű koszorú volt. Igen szép. Drága jó ember az igazgató úr, majd eridj, köszönd meg neki!

– Mennem kell! Ne haragudjanak! Ugye, maguknál a kulcs?

– Hát hogyne vóna! Mi vigyázunk mindenre, hogy e ne lopják, míg a Teri odavan... Tudod, az elmén... Majd kikeresem a címit, mer az is megvan valahó.. Na de hol az a kúcs Pista? Neked odaadjuk, hogyne adnánk! Tied is az a ház, már hogyne vóna. Csak a tied. Ha Terivel vóna valami... tied a ház Gizuskám! Te vagy az egyetlen örökös... Vigyed csak. De ha hideg van... Gyere ám vissza!  Elalhatsz nálunk is egy éccakát. Igaz-e, apa?

– Köszönöm, Julis nénje. Majd odaát. Hát, Isten áldja magukat! Még egyszer köszönöm.

Nem tud felállni. Mintha a teste földdé vált volna, mintha őt temették volna el. Rászórták a mázsányi földet, s csak feküdt ott mozdulatlan a nyitott sírban. Felfelé nézett, látta az arcokat, és a könyörtelen kezeket, amint szórják, lapátolják a földet. Hatalmas göröngyök hullottak alá, a fejét érték, a mellét, a derekát, az ölét. Aztán újra az arcát, le egészen a lába fejéig a lábujjai hegyéig. Hallotta a pap hangját is, ahogy kántálva sorolja a vétkeit. Így igazságos! Sorolják csak, hulljanak rá a kőkemény, fagyott rögök, temessék csak alá, had fúljon meg tőlük. Oda való, le a földbe. Nem él ő már többé. Halott. Talán már régen az, csak nem vette észre.

  

A viaszosvászon egy helyen felpörsent, azt kapargatta. Alatta a nyers fa. Jó volt hozzáérni. Szerette volna tovább szakítani, lefejteni az egész viaszosvásznat, és az asztallapra hajtani a fejét, úgy maradni, elaludni. Aztán zavartan abbahagyta, mert inkább érezte, mint látta, hogy amazok a babirkáló kezét nézik. Beteg volt bizonyosan. Megbetegedett. Mire kihívták az orvost... Megfázott a gyerek, tüdőgyulladást kapott, későn hívta Teri az orvost. Élt tizenöt évet.

Vajon szenvedett? Én lelkem, virágom, gyönyörű gyermekem, kislányom... Nem, nem szenvedhetett! Ugye, nem? Miért nem feküdhetek a helyére? Kezem-lábam odaadnám, ha még életben láthatnám... De legalább holtában láttam volna! Testemmel melengettem volna, tán megéledt volna... Ezek nem bánták, engedték, had halljon meg az a gyermek, Anna, Anna, én virágom, hogy is engedhettelek...  És az anyja? Miért nem hívta ki előbb az orvost? Mert nem figyelt rá! Hiszen őt is kint hagyta egyszer, amikor veszett vihar tombolt. Akár ő is meghalhatott volna. De miért is nem halt meg akkor!

Náluk nem volt szokás a hangos szó, sőt, a szülei alig beszéltek, milyen csendben éltek, milyen halálos csendben... de egyszer összekaptak valamin mégis, s akkor az apja odavette, csak úgy a foga között, hogy más ne hallja:  Kint hagytad a lányt is! Az egyszülöttedet! Az anyja megsápadt, megdermedt, nem válaszolt a vádra. Napokig néma volt, és kerülte a pillantásukat. Az apja meg szólongatta, óvatosan békítgette, mint aki megbánta, hogy eljárt a szája. Őt meg emésztette a kíváncsiság, faggatta az apját, de az csak elütötte. Véletlen volt! Nem szándékos! Dehogy! Meg, hogy csak mérgében mondta, amit mondott. De már késő volt. Felismerte a gyilkos fegyvert, s használta is az anyja ellen. Később, ha összevesztek valamin, csak odavágta az anyjának: Kint hagytál a viharban, hogy fagyjak meg!  Hogy is bízhatta rá a lányát, hogy adhatta oda ennek a gonosz vénasszonynak! Gyilkos vénasszony!

Figyelni akart. Megérteni. Annáról beszél a Julis nénje? Annáról? Az ő lányáról, Annáról? A füléig eljutottak, de az értelmének ellenálltak a szavak, és akadozva rendeződtek mondatokká. Halott volt három napja? Kicsoda? Hát nem az anyja halt meg? A romos házban, a falu végén? De hát hogy került oda Anna?

  

– De miért, miért nem hívott orvost? – nyögte alig hallhatóan.

– Orvost? – Az asszony zavarodottan nézett rá – Hát jött a halottkém, amikor megtalálták... Jött mindjárt... Jaj, Gizus, nem segíthetett már azon senki és semmi! Halott volt már az a kislyány akkor, aszonták, vagy három napja. De nem nyúlt hozzá! Tudod, hogy értem... Érintetlen volt.  Istennek hála... hogy legalább... nem bántotta. Nem tudni, ki tette, miért tette... A bolond Janó vót-e vagy más... ki tudja...Az egész falú felbolydútt... de nem is lehet ebbe belenyugonni... akkor Terit evitték...mondtam má’ Gizuskám, az elmére.... meglátogatod, ugye? Hol az a papír, Pista, amire a mentősök felírták a címet?

Milyen furcsa a fájdalom – gondolta. Mint egy kés, mely felmetszi az összes szervedet, az agyadat, a szívedet, a gyomrodat, az egész bőrödet, mint egy kéz, mely a felmetszett szervekbe ültet egy férget, mely attól kezdve rág, csak rág végtelen étvággyal. Fel akar zabálni, neked meg tűrnöd kell, semmit sem tehetsz ellene. Ha úgy tartja kedve, el is fogyaszt. Onnantól kezdve együtt fogtok élni. 

Vecsernye - illatos, szép koszorú... szagos, mint a friss liliom

A férfi háta mögött feltűnt az asszony, kötötte a kendőt, tolta félre az urát, hogy ne mulasszon. – A Kármánékat keresi? – próbálta kivenni, ki lehet az, ki az, akinek el lehet mesélni mindjárt a szörnyű hírt. Tán be is lehet invitálni, ha olyan... Egy kis meleg tea, borral, egy csipettel... Tud ő mindent. Oszt meg is van bízva... a tanácselnök maga mondta, Fodorné, nézzen a házra, nehogy valami gazember kihasználja a helyzetet! Hát nem fogja, amíg ők itt vannak! A kutyával nem volt mit tenni, le kellett lövetni, mert nem hagyta abba a vonyítást, nem lehetett azt kiállani... a másik meg talán megszökött... ki tudja... Van ilyen. Bánatában. A többi jószágot etetik, itatják. Azokat áthozták. Így könnyebb.

– Úristen, Pista! Ez a Gizi! A Kármánék lánya, aki...! Te vagy az, ugye? Jaj nekem! Hát gyere be! Jaj Istenem! Pista, a kulcsot, eriggy má’! Engedd be gyorsan! Gyövünk má’! Gyövünk!

Édes-kesernyés szagú párás meleg volt odabent, talán lekozmált étel, korom, enyhe izzadtságszag adta az ismerős elegyet, amitől most öklendenie kellett, alig tudta palástolni. Nem, nem ül le! Most érkezett a vonattal, siet, csak nem tudott bemenni, úgy látszik, nincsenek otthon... de ilyen későn, rossz időben hová mehettek...

– Na! – Az asszony köhintett, tekintete elpárásodott, felkapta a szürke rongyot, törölte a hokedlit, nem nézett a vendégre, csak dörgölte a nedves ronggyal a kopott viaszosvásznat. – Hát, igazi úrinő lettél! Alig merlek tegezni! Igaz-e Pista? Mint egy színésznő! Ülj csak le nyugodtan. Letöröltem.

Pakolt lefelé az asztalról is, hogy tiszta helyet készítsen a váratlan látogatónak, vejlingba kaparta a vacsoramaradékot, kenyérhéjjal törölgette a tányérokat. Parázsló izgalommal serénykedett, a férfi meg csak állt az ajtóban, mintha ő lett volna a vendég, nem az idehullott másik, az az illatos, szép koszorú... szagos, mint a friss liliom. Félt közelebb lépni az idegen, fiatal nőhöz. Hogy a Gizi volna, a Kármán Gizi? A nyakigláb kamaszlányra emlékezett, a nyers, felvágott nyelvű fruskára, aki még a Julisnak is visszaszólt, ha úgy tartotta kedve. Helyes kis perszóna volt, de csak egy kis parasztlyány, akár a többi. Nem lehet az! Ilyenfélék csak az újságok címlapján vannak. Mindig azt gondolta, azokat az asszonyféléket csak rajzolják, azzal ámítják a bolond népeket, aztán meg itt van. Ha másutt látja a Kármán Gizit, meg nem ismerte volna!

– Na, apa! Hozd már azt a bort! Gizuskám! Igyál egy kortyot, hogy felmelegedjél! Vagy egy korty pályinkát inkább! Az jobb vóna most! Mindjárt felteszek egy kis teavizet is. Biztos ki vagy fagyva! Cudar idő van. Akár a temetéskor. Nem tudtál jönni...ugye? Nem volt érkezésed... Biztos, nagyon elfoglalt vótál... Megértjük ám azt! Vagy meg sem kaptad a táviratot? Akkor nem is tudod...Jaj, én édes Istenem...

– Milyen táviratot? – A lámpa légypiszkos búráját vizsgálgatta. Megtisztíthatná a Julis nénje. Úgyis elég sötét van itt. Vagy egy erősebb körte... ez alig pislákol. Igaz, nemrég még a petróleum világított. Akkor még sötétebb volt... Hát meghalt az anyja. És nem is tudott róla. Nélküle temették hát el, akárcsak az apját. Szégyellnie kellene magát, de csak ürességet érez. Hideget. De a gyerek...– riadt meg. Istenem! A gyerek volt a haldokló anyja mellett... bizonyára... pedig neki kellett volna ott lennie. Egy pillanatra meg is könnyebbült, aztán nyomban elszégyellte magát. Szegény gyerek... ki tudja, mit állt ki, mit látott. Halál. Rút halál, szürke halál, fekete. Gyász. Kihűlt, merev test, idegen szagok. A halál szaga, az édeskés rothadás, mely még az élőkbe is beivódik, még a kegyelet virágaiba is... bebújik a gyászolók bőre alá... Itt vagyok, itt vagyok! Nem mozdulok mellőled, belőled, bárhogy szeretnéd! Állati sírás, jajgatás...koporsó, belekapaszkodnak a koporsóba...földre hullnak a nyitott sír mellett, engem, engem temessenek inkább, fekete tömeg, megkövült arcok...

Irtózott mindenféle élettelentől. Néha elhullott egy-egy állat a ház körül, kiscsirkék, galambok... a  Vezér kölyke, kéthónapos csöpp jószág. Szeretett játszani vele. De amikor meglátta a bokor alatt a mozdulatlan, elnyúlt testet, ordítva hívta az apját. Az meg mindjárt a kezébe akarta adni a tetemet – gyere, eltemetjük, ibolyát ültetünk a sírjára, kis táblát is faragok neki...–, de hátralépett iszonyodva, elfehéredve, reszketve, s csaknem gyűlölettel nézett az apjára. – Jól van, jól... – nyugtatta, de ő ellökte magától a kezét –  Ne! Azzal fogtad a kutyát! – ezt sikoltotta. Az apja megragadta a vállát, bevitte a házba, leültette, egy pohár vizet itatott vele, s még az arcát is megpaskolta hideg vízzel – Jól van, jól... Meg kell szokni... meg kell szokni kislyányom... Mi is meghalunk, minden elmúlik egyszer. Nyugodj meg. Gyere, nézd a kis jószágot... Búcsúzz el tőle! Nem bánt a’! Ládd-e!

Csak rázta a fejét. Nem, nem, nem. És gondolatban hadakozott az apjával, miért is mond ilyeneket! Nem bánt. Ami a halálé, az az élőktől idegen. Igenis bánt a halál. Bántja az élőt, ellopja, épp most végzett a kölyökkel. Nincs többé. A halál, nem kímél senkit és semmit... ott lapul az elevenben, mérgezi, gyilkolja naponta, csak  nem veszünk róla tudomást. Nem akarunk szembesülni ezzel, mindenáron meg akarjuk várni az utolsó órát, percet, s akkor is menekülnénk, ha tudnánk...

  

– A kabát... Vedd már el tőle, apa! Még rámelegszik, oszt megfázik, ha kimén... Na, vedd már le! Betesszük a szekrénybe, hogy ne gyűrődjék. Micsoda finom anyag... Külföldi, igaz-e? De látom én! Tiszta gyapjú. Hát nem kaptad meg? Jaj, szegény Teri! Hát ténleg nem vótt eszén már akkor... mi meg nem tudtuk a címet. Igaz-e? A Terivel meg beszélni se lehetett attól fogva, hogy a kislyányt megtanáták.

Ezt nem értette. Miféle kislányról hadovál itt a Julis nénje? A faliórát bámulta. Megállt. Fél négyet vagy mennyit mutat. Négyszögletű festett furnérlap, a tetején félkör, benne kis képecske. Virágcsokor? A sarkaiban is... kis pipacsok, kalászokkal? Lepergett a festék, azért nem lehet kivenni. Alighanem pipacsok. Erre az órára nem is emlékezett, pedig itt lehetett ez akkoriban is. Alatta a komódon a jókora ébresztő, az mutatja az időt. Menni kéne. De előbb meg kell tudnia, hol van Anna. Csak nem vitték el valami gyermekotthonba? De biztosan! Holnap kihozza. Ma már úgyis hiába menne. Vonat sincs már. Ha itt a kulcs, elkéri, megalszik, ha hideg van, hát hideg van, egy éjszakát kibír, aztán holnap hajnalban indul a lányáért. Még jó, hogy hazajött. Micsoda megérzése volt!

– Tegyél a tűzre apa! Nem látod, hogy reszket? Hát Gizuskám sajnáljuk, nagyon sajnáljuk. Szerettük mind a ketten. Olyan fajin lyány vót a, már cseppnek is. Csak bámultuk! Micsoda nagylyány lett vóna abból! De mit beszélek! Má’ most is az vót! Igazi nagylány! Sudár! Széparcú! Igaz-e Pista? Mondtuk is egymásnak, hogy tudta ez a Gizus itt hagyni ezt a szép kislyányt? Jaj, nem azért mondom, hogy hibáztassalak, félre ne értsd! Isten ments! Mindenkinek megvan a maga terhe, igaz-e? Meg aztán a Teri igen jól bánt ám a kis Annával! Úgy járt az, mint a patyolat! Mint egy királykisasszony! Haj, de szép kislyány vót! Mindenki aszonta, tisztára az anyja! De meg is veri azt a ganéjt az Isten! Mert az Isten megtalálja, az elől nem lehet elbújni!

Igaz-e, apa? Pedig napokig kereste az egész falú. Kirendelték még a városi nyomozókat is. Mindenki a gyilkos után kutatott. Éjjel-nappal mentek. Még Pistám is odavolt vagy kétszer, meg a Nándi gyerek, tudod, a Mariskám nagyfia. Aztán jöttek Bódogszentáról is. Mert onnan meg eltűnt egy kislyány. De azt nem tanáták meg. Még a kis testit se. Az a borzalmas. Még el se tudták temetni.

Világvége - Gizi hazatér

Amikor leszállt a vonatról, körbelesett, lát-e ismerőst. Senki. Úgy látszik, senki. Jó. Így jó. A vonat is kiürül, mire ideér. Világvége vagy csak a partja? Valaki lekászálódott ugyan az utolsó kocsiból, de kabátja gallérjába húzva kucsmás fejét, el is tűnt mindjárt a vonat mögött. Erdőszőlőbe tart. Jó fél óra, ha kilép. A nyálkás hideg a nyakánál hatolt be, fojtogatta a torkát, a melle között lecsurgott a szívéig. Melegebb kabátot kellett volna vennie és sálat. De úgy sietett. Pesten tűrhető volt az idő, a selyemmel bélelt átmeneti elégnek tűnt, de itt sokkal hidegebb van. Talán a láp közelsége teszi ilyen folyékonnyá, nyúlóssá a késő őszt. A láp. A büdös láp. Beleszagolt a levegőbe, de csak a távolodó vonat füstjének fojtó kénes szaga hatolt a tüdejébe, az karcolta a torkát.

Amikor átbotorkált a mellékvágányon – vehetett volna kényelmesebb cipőt is, miért is nem gondolt rá – a váróterem bejárata előtt találta magát. Megállt a küszöbön. A pénztár ablakából kiszűrődő fény kénsárga derengésében a benti dolgok alig látszottak, de a mély csend elárulta, hogy odabent egy lélek sincs. Mindenre emlékezett. Egy vaskeretes pad zöld falécekkel a fal mellett, az ajtónál bádogkuka, körbeterítve csikkel, mindenféle hulladékkal, a salétromtól kivert vedlett falon fakult légypiszkos menetrendek. A forgalmi iroda ablakán megrebbent a függöny, bizonytalan sziluett vetült rá. A mállott vakolatú falak, a rozsdás kerekes kút, meg az állomás körüli drótkerítés, minden, minden a régi. Nem változott semmi, csak ő, egyedül ő.

Tizenkét éve járt itt utoljára. Toporzékolva, reménységtől feltüzelve várta, hogy végre bedöcögjön a vonat, hogy végre felszálljon rá, hogy végre maga mögött hagyja a falut. Örökre, örökre! Mert ide ő soha vissza nem jön. Csak utána ne jöjjenek! Az anyja nem fog, az bizonyos, de az apja... talán még az anyja is küldi. Ő nem mozdul, attól nem kell tartania. De az apja... Menj, hozd vissza! Bármikor feltűnhet mögötte, és akkor... Ettől félt, egyedül ettől. Hogy utána jön, hogy kérleli... Kitépte magát valahogyan a szorításából, és a sajnálatból, mely még mindig hozzátapasztotta...  mert, ha behunyta a szemét egyre csak a tekintetét látta, azt a gyengéd tekintetet, mert azzal simogatta, vigasztalta sokszor, nem is szóval. Csak ránézett, s minden rendben volt. Mért jársz kisgalambom egy magadban... Nem akart erre gondolni. Ki akarta üríteni az agyát, kilökni minden gondolatot, mely a régihez vonná. Érezte, hogy megmerevednek a hátizmai, a vállát is felhúzta, a nyakán megcsomósodtak az inak és az izmok. Ha mégis jönne, csak egy kőszobrot talál. Nem néz hátra, csak előre, akkor talán nem kell meglátni az apját, amint befordul az állomás sarkán... A vonat hamarosan beáll, már be is mondták: Személyvonat érkezik... Félt, hátha késni fog... Mert ő jól időzített. Pontosan előre kiszámított mindent, hogy senki és semmi se állhasson az útjába. Már napokkal azelőtt megvette a jegyet. Egyet. Csak oda. A jegykiadó, a Rostás Erzsi kiszaladhatott valahová, ezért az egyik forgalmista, a Guki Lajos bácsi ült be a pénztárba. Rávetette véreres szemét, és megismételte: Csak oda... Na, add már azt a jegyet! Add már! Ne bámulj! Gyilkos haragot érzett, de nem mutatta. Talán még mosolygott is, csak úgy haloványan, udvariasan, hogy ne legyen feltűnő. Mert egy pillanatra megállt az öreg keze a levegőben, aztán elélökte a sárgás apró kartondarabot, rajta az elmázolódott körbélyegző. Aztán el ne veszítsd, mer’ megbüntetnek! – s már csapta is be a pénztár ablakát. Ez nem fog szólni senkinek – gondolta. Mindjárt meg is feledkezik az egészről. Szerencse. Ezután is ilyen szerencséje lesz. Mindig. Nem félt, nem kételkedett. Egy csapásra beveszi a várost. A fővárost.

Elmúlt hét óra, mire befordult az utcájukba. A szél hirtelen feltámadt, a feje felett imbolyogni, kolompolni kezdtek a bádog lámpa búrák, fénycsóvájukat hol erre, hol arra vetítették.. Újra meg újra sötétbe borult előtte az út. Vigyáznia kellett, el ne botoljék, a járda hepehupás volt, vékony sártól csúszós, gödrök, árkok szabdalták, hasogatták, tócsák akadályozták a haladását. Néhol a kerítésbe kapaszkodott, úgy oldalazott a szélen, vagy az árok melletti fűcsomókon egyensúlyozott. Nézte a kocsiutat, de látta, ott se volna jobb. Mélyen felszánva, tarajos sárhegyek, tócsák, árkok... Persze, hogy nem változott semmi. De jól tette, hogy itt hagyta ezt a sárfészket! De ki is menti Annát innen! Nem engedheti, hogy ebben nőjön fel. Talán az anyja is hajlandó lesz itt hagyni ezt a nyomorúságot! Ki tudja! Gyűlik a pénze. Előbb vagy utóbb kitelik egy kisebb lakásra, aztán később nagyobbra cserélik. Miért ne? De ha az anyja nem is, Anna... Egy év még vagy kettő?

Már látnia kellene a házuk fényét. Nincs még késő. Ilyenkor még javában fenn vannak. Igaz, eddig se igen látott világos ablakot. Behúzták már a vastag függönyt, becsukták a spalettákat, vagy pokróccal besötétítettek. Talán az anyja is így tett. Felrakta a kispokrócokat, az véd a beszökő hidegtől is. A ház.

Ott állt előtte, és nem tudott mit kezdeni a rátörő érzésekkel. Erre nem számított. Csak nem fog sírni? Most, éppen most, amikor végre megérkezett, amikor végre minden a jó úton halad, amikor mindent a saját kezébe vehet, és mindent, ha hibázott... ha mégis hibázott volna... mindent rendbe hozhat. Örülnie kéne. De nem füstöl a kémény. Miért? Hogy lehet az? Ilyen hidegben, ha mást nem is a konyhai kiscsikót mindig megrakták. A kerítés mentén araszolt, el is botlott valami gyökércsomóban, mert csak a házat fürkészte. Valami jelet keresett, hátha lát valamit, ami bizonyítja, hogy odabent élet van. De miért ideges? Hátha elmentek valahová! Szomszédolnak! Igaz, nem volt az soha szokása az anyjának. Még az apját se engedte! Jó napot, jó napot, néhány szó a kerítésen át, éppen elég az a jó szomszédsághoz, nem kell több! Hogy kikapott egyszer, amikor átszökött a Pálosékhoz a kicsi Janóval játszani.

Nyitotta volna a kaput, rázta a kilincsét, de nem engedett. Jaj, hisz be van már zárva! Nagy lakat lóg a kilincs alatt, vastag, rozsdás láncon. Jaj! Mi az a nagy lakat? Még jó, hogy belül van. Akkor valaki belülről rakta fel, igaz? Az a fájdalmas ütés a mellében, megint, megint és megint. Megmarkolta elöl a kabátját, hátha azzal nyugalmat parancsolhat a szívének. Kiabált volna, de a hangja elfúlt. Hát a kutya? Miért nem ugat? Bodri, te! Csend. Ugyan, rég elpusztult az már. Nem szereztek újat. Mert minek is! Az is csak zabál a kevésből. Istenem, biztosan szegényen élnek! Ez is az ő bűne! Kié másé? Most mit tegyen akkor? A kerítést vizsgálgatta. A régi fakerítés, itt és ott javították. De nem az apja javította, az sose toldozott foldozott így. De nem ám! Átugrik valahol. Ahol a meggyfa kihajlik. Keres egy vastagabb ágat, abba kapaszkodik!

Meg kell nyugodnia. Teljesen megőrült. Bolond. Úgy viselkedik, mint akinek elment a józan esze. Talán átmentek mégis valamelyik szomszédhoz. Vagy máshová – de hová? – talán a Fodorék tudnak valamit. Akár egy elhagyatott ház. Amiben régen nem laknak. A kiskertben az elszáradt virágok vázai, zörgő gyomok. Halottak rég. Csak senki sem temette el őket. Temetetlen holtak! Az anyja sohase hagyta így. Ősszel, legkésőbb novemberben kitakarította a kertet. Felkészült a tél, re meg az eljövendő tavaszra. Jaj! Mint egy halott kert, mint egy halott ház! A Fodorék, ők biztos tudják, hová mentek! A Fodorné az mindig mindent tud. Leselkedik, semmi sem marad titokban előtte – ezt mondta az anyja, s alighanem igaza is volt.

Kármánék! Kármánék! Van itthon valaki? – Istenem, ez a fertelmes szél. El is szakasztotta a hangját. Alig van hangja. Persze, hiszen úgy sietett, kapkodta a levegőt idáig. A kabát is kinyílt közben, míg a kerítésekbe fogódzva araszolt. Az arca meg ég, még tényleg beteg lesz. Hiszen már a kirakat előtt is, amikor ott állt... miért kellett ott ácsorognia, miért?

Jó volna leülni végre, leülni a jó melegbe, méginkább lefeküdni. Annát magához ölelné... Sohase aludt senkivel. A szeretőit is elzavarta maga mellől, még Annát sem engedte. Kitette a kiságyba. Mindenki a maga helyén. De ma talán kivételt tenne. Ez egyszer. Emlékszik a haja illatára. Az biztos ma is a régi. Csukott szemmel is felismerné a lányát arról az illatról. Anna! Anna!

Még egyszer megragadta, dühvel megrázta a kaput, mint egy ellenséget, aki lelepleződött, ő volt a bajkeverő, a rosszakaró. Mint a láva, váratlanul felforrtak benne az indulatok, de kire, mire is haragszik?

Egy kutya ugatni kezdett valahol, csaholt, egyre hangosabban, s mert a felfedezett idegen nem távozott, tovább riogatta. Egy másik felelt rá a távolból, aztán egyre tovább adták a hírt. A Fodorék kutyája lehet. Mert nem hagyja abba. Elindult a szomszéd ház felé, de csak vonszolta magát kiüresedett aggyal, akár egy gyötrelmes álomban, melyben az álmodó már tudja az addig csak sejtett rémséget, mégis megy, egyre közeledik felé, minden lépéssel közelebb, közelebb. Nem tehet másképp. Tapasztalnia kell a már tudottat. Így teljes, így teljesül be a végzet. 

– Csiba te! – egy magas férfi állt az ajtóban, körbenézett. – Na, mi van má’? Bodri, kushadj má’, mer’ megcsaplak! – A kutyához szólt, közben félszemmel a közeledőt vizsgálta, fürkészte. – Kit tetszik keresni?

...

Lélekharang - Giselle hazatér

Kapkodva csomagolt. Csak a legszükségesebbet. Az utazótáskába. Ma megy, holnap jön. Délelőttre beteget jelent, este tízkor meg... nem lesz semmi baj. Egy próbát kihagy. Nem dől össze a világ! Észre sem veszik, hogy elment. Most jó volna Paulin. Megkérné, hogy hívja fel őket, mondja, hogy ki sem tud kelni az ágyból, olyan beteg. Lázas. Az orvos ágynyugalmat rendelt. És rekedt. Nem beszélhet. Mindegy... Meglesz Paulin nélkül is. Vajon, mikor megy vonat? Át is kell szállnia... Kár, hogy nincs ideje vásárolni... Ott állt egész délelőtt az áruház előtt, ha tudta volna... vehetett volna valamit Annának. Igaz, a méreteit se tudja, de ha rá ütött, már pedig a vékonyka kis csontjai azt mutatták... Nem baj! Majd otthagy pénzt, ha az anyja ellenkezne, odaadja a lányának, vegyen valamit magának. Valami szépet. Ezután látogatni fogja őket. Lemegy, ha tud. Eddig, milyen bolond volt! Miért is törődött az anyjával? Egy öregasszonnyal! Csak egy ostoba öregasszony. Tán még örülni is fog előbb vagy utóbb! Biztosan kell nekik az a pénz! Most már adhat, van miből.

Észre sem vette, hogyan úszott el addigi rosszkedve, szorongása. Utazik! Ma este, ma este..., ha szerencséje van, már késő délután megkocogtatja a konyhaablakot. Öt óra felé, vagy inkább hat táján? Ha van két óra körül egy gyors, akkor talán elcsípheti a négy után érkező csatlakozást...

A villamosmegállóban sokáig toporgott, aztán nem bírta tovább. Gyalog is odaér a pályaudvarra néhány perc alatt. Talán egy negyed óra. Már megint fut. Nem volt fáradt, erőt érzett magában, valami hajtotta, égett, izzott, dolgozott valami legbelül. Ma este látni fogja a lányát. Hogy is tudta odaadni az anyjának? Hogyan is tudott lemondani róla ennyi éven át? Mi történt vele? Nem tehetett mást. Egyszerűen nem volt más megoldás! Aztán meg kiégetett magából mindent, hogy ne kelljen átélnie naponta a hiányát. Úgy járt-kelt, mint egy tetszhalott, érzelmek nélkül. Miatta tette, csakis őmiatta. Anna miatt. Majd egyszer hálás lesz neki ezért! Majd, ha megérti... mert meg fogja érteni... és az anyjánál végül is jó helyen van! Ez bizonyos. Teri szeretetlen, de a tisztessége, a kötelességtudata nem engedi. Őt is ellátta mindig, kifogástalanul. Végül is semmiben sem szenvedett hiányt. Nyilván Anna sem. Az anyja előteremti, a föld alól is, ami kell... Micsoda ereje van!  Ezt tőle örökölte. Az erőt, az akaratot. Talán éppen ezért nem jöttek ki soha. Két azonos erő, két azonos akarat csapott össze, s összemorzsolta, ami közé került. Az apja is majd belehalt kettőjük állandó küzdelmébe. Vagy bele is halt? Gyenge ember volt, szegény. De jó ember. Puha, mint a frissen kelt kenyér. Néha rajtakapta, amikor Teri keménysége miatt kitörölt egy-egy könnyet a szeméből. Miért nem vágta képen? Azt kellett volna! Na, ő volt a hibás! Úrrá tette a feleségét, aztán szolgálhatott neki egész életében. Szeretett volna a lánya mellett kiállni, de ereje ahhoz sem volt.

Mindegy most már. Jó ember volt. Nem volna szabad így gondolnia rá. Kimegy a temetőbe, megnézi a sírját. Majd vesz egy kis koszorút is. Talán, ki tudja, egy kis kőre is jut... ha az anyjának eddig nem jutott. Az özvegyi nyugdíjból... hogyan is jutott volna. De majd most. Átmennek Rozsdra a sírköveshez, rendelnek valami műkövet. Kis kereszt, galambbal, rajta az aranyozott felírás, Itt nyugszik... Az anyja nevét is odavésetik. Az apja szerette a galambokat. Sokat bíbelődött velük, becézgette őket. Néha az ő kezébe is odanyomta a fiatalabbakat: Nézd, tubi-tubi! Fogd meg! Ne félj tőle, kislyányom! Érzed, milyen puha, hogy dobog a kis szíve? Aztán elengedte, és a galamb felröppent. Ő meg megrémült a szárnysuhogástól, csaknem elpityeredett. Akkor felkapta, feltartotta a magasba: Tudsz te is repülni, ládd-e! Tubi-tubi, tubicám... Még apa, még! Szállj, repülj a szelek szárnyán tubi, tubi, tubi, tubi kis tubicám. Ezt énekelte, s meg is pörgette fent a levegőben az imádott lányát! Sikongatott, kapaszkodott az apja karjába, amikor meg letette, a nótát követelte. Az apja el is énekelte neki: Fehér galamb szállt alája rózsáskertem pázsitjára. Hívogattam, édesgettem, tiszta búzával etettem. Mért jársz kisgalambom egymagadban...

Szépen énekelt, tisztán, de erő nem volt a hangjában. Éppen olyan volt a hangja, mint a lénye. Szelíd. Szelíd ember volt. Senkinek sem ártott volna. Hány évet is élt? Mikor is halt meg? Nem emlékezett a dátumra. Belévájt a szégyen. Észrevétlenül mélyült a lelki kaverna. Elment. Egyedül hagyta őket. Aztán meg engedett az anyja követelésének! Lemondtál róla. Én nevelem most már. Nincs közöd hozzá! Jól van – gondolta. Csak fogadd be! Majd később... meglátjuk! Akkor úgy volt jobb. De most... mostantól minden másképpen lesz. Minden másképp lesz, minden másképp lesz... Ezt zakatolták a kerekek.

Régen érzett ilyen boldogságot. Ilyen pezsgő örömöt. Kibámult a vonatablakon, de nem látta az alaktalan rozsda és piszokfoltok közé szövődő tájat, azt sem vette észre, ha valaki leült mellé, vagy leszállt uticélja végéhez érve. Állomások jöttek, mentek, egyik a másik után, egymásba tűnő homoksárga, kopott zölddel, szürkébe fordult falak, lepergett, repedezett festék, koromfoltok, betonra pingált mészcsíkok, bordó-barna tehervagonok végtelen sora, támla nélküli padok, szalutáló forgalmisták, olyan egyformák, mégis mind mások. Utasok és forgalmisták, kalauzok, sípszó és indulás, megállás, várakozás, sípszó, kiáltások, zakatolás, fékcsikorgás vonatfütty. A vonat megállt, majd lomhán, pöfögve elindult, sü, sü, sü, sü...

Az egyik állomáson tovább vesztegelt, miért, miért nem indul tovább, eszébe jutott, tán vizet vesz, aztán indul csak, de mikor indul már végre. Ennyi meg ennyi óra és perc kell még, hogy elérje a csatlakozást. Sietett volna, mégsem bánta az utat. Egy véget nem érő utazás az öröm felé. Jó lehet. Amikor semmi kétség, hogy az út végén a várt öröm kitart, míg oda nem érsz. 

Ősz van. Késő ősz. Jó lett volna tavasszal menni. Akkor az övék lehetett volna az egész nyár. Nyáron minden egyszerűbb, könnyebb utazni. Fel kell hoznia Annát a városba. Megmutat neki mindent. Minden szépet. Akár minden hétvégén felhozhatná. Miért is ne? Igaz, csak néhány órájuk volna napközben és az estéket sem töltheti vele, sőt az éjszaka egy részét sem, de Paulinra rábízhatja. Semmi sem fog történni. Akkor az angol és társai nélkülözni lesznek kénytelenek. Majd megszokják. Az a néhány óra, amit együtt tölthetnek, rövid lesz... csodaszép lesz. Megéri, biztosan megéri.

Az egész olyan egyszerű. Miért nem gondolt erre korábban? Akár a nagyanyja is vonatra teheti szombat délután, amikor vége az iskolának. Nagy lány már. Elmúlt tizenöt éves. Az átszállás sem lehet probléma. Okos lány. Egyszer elmagyarázzák neki, vagy a nagyanyja elkíséri odáig... Talán az volna a legjobb. Fizetni fogja a vonatjegyet. Este meg Paulin kimegy érte a Nyugatiba, s hajnalban... hajnalban már ölelheti az ő nagy lányát. Nem fogja felébreszteni. Majd másnap. Ez összesen... számolta a szabad órákat, melyeket együtt tölthetnek. Éhes volt. Hogy is nem vette észre eddig, mennyire hiányzik neki Anna? Különös. Nem volt jó anya. Igaz. De van mentsége. Túl fiatal volt az anyaságra. Még maga is gyermek. Semmit sem tudott az egészről. Csak úgy megtörtént vele. Egyszerre ott volt a baba, de nem tudott vele mit kezdeni. Eleinte még megérinteni is félt. Idegenkedett tőle. A nővér észre is vette a kórházban. Mondta: Ne féljen tőle, nem harap! Aztán hallotta, amint kifelé menet félhangosan odaszólt a másiknak: Amikor csinálta, akkor nem félt a kis rüfke! Nevettek. Az első három évbe, majdnem belehaltak mindketten. Ha Piri néni nem lett volna...! Jobb nem is gondolni erre... Amikor Anna tüdőgyulladást kapott... Jó döntés volt hazavinni az anyjához. Nem volt más megoldás.   

Mint a vérmérgezés - Giselle és Paulin

A nyugtalansága egyszerre berobbant, átütötte a mozdulatlanságát. De miért? Miért aggódik? Most, amikor szinte minden rendben. Miért szorong? Az új revüben végre főszerephez jutott. Megérdemelte. Megdolgozott érte, sohase hiányzott, sohase volt beteg, de ha az is volt, letagadta, lázasan is színpadra állt, próbát sem mulasztott soha. Még az ellenségei is elismerték, hogy fegyelmezett, és munkabírása akár egy igavonóé. Mert ide az kellett. A gyilkos próbák után bedagadt lábait borogatta, felpolcolta, de a fájdalom gyakran nem engedte, hogy végre elaludjon, s felébredéskor sokáig vizsgálgatta a bokáját, az izületeit, mielőtt lelépett az ágyról. Vajon aznap képes lesz-e újra végigdolgozni a próbát, és az estét? Mindent itt és most kellett megtanulnia, ellesnie a rutinosaktól, az öregektől. Mozdulatokat, technikai trükköket. Neki ugyan nincs táncos múltja, de jövője az igen. Ezt vágta oda, jó hangosan, hogy mindenki hallja, amikor a táncmester többedszerre lehordta ismétlődő ügyetlensége miatt.

Mint a vérmérgezés. Észre sem veszed a parányi sebet, melyen keresztül a véráramba kerül a rothadt sebváladék. Amikor már bent van, szétspriccel az ereken át, behálóz, szétterjed, megfertőz. Ilyen a nyugtalanság is. Csak akkor veszed észre, amikor már késő. Nem vigyáztál eléggé. Kutathatod, honnan támadt, miért, s ha nem jössz rá... meg is ölhet.

Szállnak a darvak, szállnak az égen, vége a nyárnak, szép napok szállnak... Mióta áll már itt? Micsoda bolond, hát nem volna jobb otthon?

Már fordult volna, amikor megakadt a szeme valamin, ami addig elkerülte a figyelmét. Annyira elmerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor átrendezték a kirakatot? Hogy került oda az a baba? Vagy már az előbb is ott állt? A baloldalon, hátul, kissé félrefordult testtel, mintha indulna valahová, és visszanézne, mert utána szólt valaki: Hová, hová? Sehogy sem illik ide. Közelebb hajolt az üveghez, a tenyeréből ernyőt csinált, hogy jobban lássa. A tekintete... Behunyta a szemét. Kék, szürkéskék szemek. Rőt-barna pillák keretezik, kissé nedves, hosszú pillák. Az előbb még sírt, de talán megnyugodott végre. Félálomban is belékapaszkodik. Óvatosan lefejtette magáról az erőtlen kezet. Letörölte a forró homlokát. Megizzadt kissé. Indulnia kell. Remélte, hogy hajnalig nem ébred fel. Nehéz volt, nagyon nehéz az első három év.

A nyugtalanság már a torkát karcolta. A ruházata, akár egy iskolás lányé. Sötétkék szövetnadrág, valami kis pulóver, halványkék, alatta fehér blúz, csipkés gallér. Valami bolond idehozta, pedig az Úttörő Áruházba kellett volna szállítania. Hát persze! Na ebből elég! Megfordult. Keres egy taxit. Néhány perc múlva otthon is lehet. Nincs jól. Annyira elgyengült. Influenza? Taxi! Taxi! Foglalt? Hogyhogy foglalt? Az előbb nem jelzett foglaltat! Jobb lesz, ha nekiindul. Jobb lesz, ha siet. Hiszen nem lakik messze! Talán egy negyed óra. Jaj, csak ne legyen beteg!

Az ismeretlen forrású, emelkedő nyugtalanság a lábába költözött, futni kezdett, valakinek neki is ütközött, de nem kért bocsánatot, észre sem vette, csaknem elsodort egy idősebb nőt, az méltatlankodva utána szólt, a Deák térnél átvágott a piroson, az autó dudált, a vezető lehúzta az ablakot, valami trágárságot üvöltött utána, meg, hogy hol vannak ilyenkor a rendőrök. Nem válaszolt, rohant tovább, érezte, hogy reszket, a hátán vékony érben végigcsurog az izzadtság.

A kapu előtt megállt, felnézett a második emeleti ablakra. Látni vélte Paulin sápadt arcát, villanásnyira a nyugtalan tekintetét, ahogy az utcát kémleli, mikor jön már imádottja. A másik, a mellette lévő ablak sötét volt. Hát persze, hiszen nincs otthon, s ha otthon is volna, a roló csak addig van felhúzva, míg Paulin szellőztet. Egy kissé megnyugodott. Ugyanaz a ház, a néma, romos homlokzat, a belövések nyomaival. Mi történt volna? Semmi sem történt. Csak az ő bolond fejében zakatol valami. Jól tudom, nem jösssz, jól tudom, nem jössz...Többet kellene pihennie. Úgy viselkedik, mint egy félnótás. Majd’ elütötték a Deák téren.

A lépcsőn felfelé menet kezdődött újra felerősödött a zakatolás. Tak-tak, tak-tak, tak-tak... A szíve? Minden lépcsőfokra esett egy szótag. Így ment felfelé. An-na, An-na, An-na. Anna? A lépcsőfordulóban meg kellett állnia. Elgyengült. Megmarkolta korlátot. Jó volna leülni valahová, csak egy percre. Istenem, az a rohadt lift! Mindig fent hagyják! Anna? Mióta is nem látta őket? Vajon hogy nézhet ki most? Már tizenöt éves. Betöltötte. Biztos vékonyka, madárcsontú. Szőke volt, amikor ott hagyta, de a hajszín változik. Talán megbarnult. Gesztenye, akár az övé, aranyló csíkokkal. Semmit sem tud a lányáról. Nem is ismeri. Eleinte hiányzott, gondolt is rá, hogy megnézi, lemegy, mit tehet ellene az anyja! De annyi dolga volt. Mindig kimerült volt. Pénze sem volt elég. Azt gondolta, jobb neki a nagyanyjánál. Csak megzavarná. Nincs még elég pénze, ahhoz, hogy felhozassa. Most csak útban volna. Beadhatná ugyan valami kollégiumba, de onnan is ki kellene hoznia néhanapján, szünetekben, hétvégeken. Mit mondana neki, miből él, és hogyan? És egyáltalán hová vinné? Itt kellene hagynia ezt a csodás lakást. Lehetetlen.

Újra felrémlett a kirakati bábú, ahogy ott állt, törékenyen, tanácstalanul, és visszanézett rá. Miért nem képes szabadulni tőle? A gyomra maroknyira szűkült, hányinger kerülgette. Biztosan beteg lesz. De most, éppen most, amikor a főszerepre kell próbálni... Reszketett a kulcs kezében, alig talált a zárba, jó lenne, ha Paulin most nem jönne ki... – Nincs semmi baj, dehogy, hagyjon már Paulin, majd, majd később, most csak egy zuhanyra van szükségem. Van meleg víz? Később Paulin, később... – bevágta maga mögött az ajtót, s ruhástól az ágyra vetette magát. Aztán felugrott. A vénlány még mindig ott állt az előszobában, rémülten bámult rá, a kezét tördelte. Ez éppen olyan elviselhetetlen, mint amikor az ágya fölé hajolt. – Nem jött..., nem jött valami... levél? Nem kaptam levelet?

Látta Paulin szemében a szorongó alázatba oldódott értetlenséget, rémületet: - Nem drága Giselle, odatettem volna a kisasztalra, ahogy máskor. Szóltam volna, hogy távirata érkezett. Nem semmi... Vár valamit? Majd szólok...

Ez jó. Hanyatt dőlt a kádban, a fejét hátrahajtotta, nem bánta, hogy a víz a koponyájáig hatol, pedig tönkre teszi a haját. Jó volt, átjárta a meleg, jó forró ez a víz, kis fürdősóval... majd délután lemegy a fodrászhoz, most csak pihenni akar... Hívnálak vissza – nem lehet, kiáltok érted – jaj, hová vittétek...Hogy nézhet ki most? És az anyja? Biztos öregedett. Sokat. Tizenkét év... Hosszú idő. Hetven éves. Vajon hogyan élnek meg ketten egy nyugdíjból? Küldenie kellett volna valami pénzt. Gondolt is rá, de attól tartott, nem fogadja el. Amilyen kemény, kérlelhetetlen. Amikor ott hagyta a gyereket, azt mondta: Lemondtál róla. Én nevelem most már. Nincs közöd hozzá. Így hagyd itt. Nem fogadná el a pénzt a konok, gyűlölködő vénasszony. Persze, hogy nem. Csak megalázná azzal is. Vagy mégis meg kellene próbálni? Végül is nem neki, a lányának küldené. Anna nagylány. Szép lehet. Biztosan szép. Anyja, apja szép, akkor...

Hetven múlt februárban? És ha már nem is él? Mi van akkor a gyerekkel?

Sírni kezdett. Eleinte nem is vette észre, hogy a nedves arcot végigszántó apró patak a szeméből ered. Olyan új volt ez, olyan rémisztő. Küzdött ellene, aztán elengedte magát. Kitekerte a csapot, pedig egyre hidegebb lett a víz, hogy Paulin ne hallja, de ő, ő sem akarta hallani a zokogását, a kétségbeesett csuklásokat és nyögéseket. Régóta tartott ettől. Ha egyszer elkezdi, nem lesz vége. Nem lesz képes abbahagyni. Rettenetes, rettenetes!

Paulin kopogása áthatolt a vízcsobogásba mosódó fuldokló sírás zaján, de mert nem kapott választ, egyre erőteljesebben verte az ajtót, rázta kilincset, dörömbölt: Giselle drága! Csak nincs valami baj? Történt valami? Rosszul van? Engedjen be, hadd segítsek, Kérem drága! Nagyon kérem! Jaj, mi van magával? Ugye valami nagy baj történt?

Feltépte az ajtót, megállt Paulin előtt, meztelenül, csuromvizesen, végigpermetezte az előszoba fénylő parkettáját, beterítette Paulint is. Üvöltött: – Milyen baj? Menjen innen! Hagyjon! Miért nem fogja fel, hogy egyedül akarok maradni? Még itt sem hagy békén? Ne zaklasson! Mit képzel? Baj? Miféle baj? Az a baj, hogy rám telepszik! Hogy egyfolytában zaklat! Undorodom magától! Hát, nem érti? Undorodom.

Paulin rémületét letörölte az arcáról a halálos sápadtság, sarkon fordult, a kezét a szájára szorította, a szobája felé tartott. Halkan becsukódott mögötte az ajtó. Talán sír. Hadd sírjon! Dögöljön meg!

Miféle baj? Mit hordott ez itt össze-vissza? Ha történne valami, meg sem találnák. Senki sem tudja odahaza a címét. Senki.

Szállnak a darvak.... Giselle

Hamuszürke és foltos pergamen. Egy pillanatra lehunyta a szemét. A kopott vakolatú házak fölé hajoltak, ránehezedtek, próbált mély levegőt venni. Hogy kívánta valamikor ezt a várost, jobban, mint a szerelmet - erről álmodott, álmai városát szomjazta! Még mindig nem akart, nem tudott volna máshol élni, pedig már nem szerette. Kopott volt, varas volt, redves, áporodott. Odavolt a hajdani szépsége, srapnelverte falait kilúgozta, szétmarta az idő. Omladozó oromzatok, párkányok, kopott, szúette kapuk, a boltívek mögött öklendező kukák, bűz... Az esti neonfények ugyan kendőzték némileg, de a napvilágnál tehetetlenek voltak. Talán a balkonokat tartó romos figurák is megunják, s továbbállnak... Megborzongott. A belvárosi kirakatok sápadt fényei beleolvadtak a szürkeségbe. Füstködöt nyelt, fulladozott a város. Csókaszemmel bámultak rá a még kivilágítatlan portálok és az ablakok.

Unottan pásztázta a szemével a kosztümöket, a táskákat s egyéb kiegészítőket.  Hát, igen. Az egyetlen hely, ahol vásárolni érdemes. Megkérik az árát, az igaz, de a minőség megközelíti a bécsit. Igyekeznek. Gyakorlatilag bármit megvehetett volna, semmit sem talált túl drágának, talán éppen ez vette el az étvágyát. Egyik napról a másikra ért véget a mértéktelen vásárlások kora. Végtére is, kár. Elveszítette a feloldódás egyetlen megbízható módszerét. Mire a lehetetlen tűsarkúban, felesleges holmik garmadájától roskadozva, kibicsakló bokával kibotladozott a nemtudomhányadik üzletből, úgy érezte magát, mint egy eldurrant petárda. Zaklatottsága kiüresedett helyét betöltötte a fáradtság meg a közöny. Inni nem is akart, nem is tudott, a kábulatot ígérő kis golyók, a macskaszar meg... kell a fenének. Miután elmúlt a hatása – volt hatása egyáltalán? – fájt a feje, s még nyomottabb volt. Minek! Az élet olyan, amilyen. Szembe kell nézni vele. Muszáj.

Az egyik bérház ablaka kinyílt, s mielőtt egy porrongyrázásnyi idő múlva becsukódott volna, kikúszott rajta egy dallam: Szállnak a darvak, szállnak az égen, vége a nyárnak, múlnak az évek, jól tudom, nem jössz… Valami új sláger... Semmi különös, mégis küzdenie kell a könnyeivel. Micsoda hülyeség, egy kis nyálas sláger!

A kirakati holmik elmosódtak, elúsztak, mögékerültek, az üveg dermedt valósága őt tükrözte vissza, meg a járókelők bizonytalan sziluettjeit. Látta, hogy felajzva fürkészik, bámulják a nők és a férfiak, résnyire húzott szemmel keresik a kirakat tükrében. A fényes portál kerete engedett, képlékennyé vált, kitágult, beszívta, befogadta őt is. Egy középkorú nő állt meg csaknem a háta mögött, hátrahajtott fejjel szimatolta a parfümje illatát, leplezetlen érdeklődéssel vizsgálgatta, mások csak titokban, félszemmel, meg ne riasszák, el ne repüljön a ritka madár. Egy elegáns, cigarettázó férfi mind közelebb oldalazott. Ha vetne rá egy pillantást, ha csak megmozdulna, megszólítaná! Az elegáns felöltő úgy karnyújtásnyira tőle lecövekelt, már-már megszólalt, de az elutasító félprofil láttán kényszeredetten elfordult, s odébb araszolt.

Nem vágyott a csodálatukra. Már nem. Nem is gondolta, hogy ilyen hirtelen torkig lesz vele. Tegnap még meggörnyedt a lekicsinylő tekintetek súlya alatt, vigyáznia kellett, hogy eltitkolja, mennyire szenved a lesajnálástól, most meg közönnyel, sőt ingerülten fogadja a bámulatot. Mozdulatlanul állt, mint a pózoló próbababák. A halott arcukban csak a kármin szájuk tüzel, a kontúros szemek, az ívelt szemöldök alatti kifejezéstelen tekintet. Mégis szépek. A tükörképét bámulta – hasonlít rájuk? Jó volna belépni közéjük, megállni mellettük szenvtelenül, beledermedve a változatlanságba, nem érezni, nem gondolkodni. Végtelen mozdulatlanságban.

Megborzongott. Mióta állhat itt? Nem érdekes. Ma nincs próba, nincs előadás. A hétfői szünnap után, a KÖJÁL utasítása szerint kedden is zárva maradtak. A féregtelenítés miatt. Persze műszaki hibára hivatkoztak. Jól jött a kétnapos szabadság, fáradt volt. Végre kialudhatja magát, aztán vásárolgat egy kicsit, délután meg, ha úgy tartja kedve, újra ágyba bújik. Elhatározta, hogy aznap senkit, senkit sem fogad. Az angol is elutazott végre, ki tudja, mikor jön vissza. Persze, ha sohasem jön, az sem számít... Dehogynem jön! Egy hónap, tán kettő, itt lesz megint, gyötörni fogja, untatni, ráerőlteti az őrültségeit. Hogy miért nem megy a fenébe! Nem. Ma még nem szabadulhat meg tőle, ezt nem engedheti meg magának. De eljön annak is az ideje... még össze kell szednie magát...

Vége a nyárnak, múlnak az évek...jól tudom, nem jössz… Hogy is van tovább? Vége a nyárnak, múlnak az évek...jól tudom, nem jössz… de én... mégis? De én, várlak? Hideg van. A nyirkos, nyúlós szürke köd, már a novembert idézi. Tíz tájban még remélte, hogy felszáll, de már látszik, nem bír vele a nap. Hazamegy, ágyba bújik. Paulin majd kiszolgálja. Majd szól neki, ha kér valamit. Végre leszoktatta, hogy óránként rákopogjon, amikor egyedül van. Egy jó kávét? Finom húslevest főztem! Megyek a Csemegébe! Valamit? Giselle, drága! Olyan csendben volt, már féltem... Nincs jól talán? Ne haragudjon, ha zavarom... A tekintete égette. Be akart jönni. Vele akart lenni. Miért nem hagyják őt békén?

Giselle tudta, hogy a vénlányban nincs bátorság, hogy felfedje zavaros érzéseit, vágyait, főleg azután, hogy meglátta az ágya fölé hajolva, amikor a tekintete leleplezte. Egy ideig kerülték egymást, de a felfedezés keltette zavar és undor gyorsan elpárolgott, később még örült is: hatalma van felette. Főbérlőjének titkos vágyakozása azonban olykor gátat szakított, a barátságosság leple alatt zaklatta lakóját. A legszívesebben lesöpörte volna magáról, mint egy hernyót. Pedig tudta, hogy ártalmatlan, hogy beéri a fehérneműivel, azzal hogy meglesi néha, hogy hagyja, hogy gondoskodjon róla. Tudta, hogy imádóját boldoggá tehetné egyetlen pillantásával, mely elárulja, hogy észrevette és méltányolja őt, hogy szolgálatait legalább jó szívvel fogadja, ezért mindig kerülte a tekintetét. Bolond vénlány!

Egyébként a második emeleti belvárosi lakás, elégtétel volt mindenre! Irigyelték tőle a szerelmes Paulinnal együtt. Neobarokk bútorok, diszkrét elegancia, példás tisztaság, melyet csak az ő hanyagsága dúlt fel. A háziasszony mégsem panaszkodott, ha a fürdőszobában szertehagyta a sminkkészletét, nem szólt, ha a rúzs szétkenődött valahol, nem rótta fel a nehezen eltávolítható festéknyomokat, se a koszos vattapamacsokat, se a szétszórt harisnyákat. Ráadásul bárkit, bármikor felhozhatott. Ilyenkor Paulin felszívódott, mintha eggyé vált volna tárgyai valamelyikével, hangtalan jelenléte észrevétlen maradt. Hallgatózott? Biztosan. Csak a házmestert kellett pénzelnie. Na és! Bármikor is kellett kiugrania az ágyból, Lelesz bácsi jött villámsebesen - talán le sem feküdt, míg legjobb lakója és annak kísérője haza nem tért. Hajlongott, suttogott: Kezeit csókolom a kisasszonynak! Tiszteletem az úrnak! Fordult a zárban a kulcs, és Lelesz bácsi már el is tűnt, akár az árnyék.

Mindez kétsaroknyira a mulatótól, és nem is volt drága. Főnyeremény.