Nevezd Jesuának!

1. A kenyér háza

Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy eltűnjön a gyötrődő arc, mely most is fénylett, mintha a nap beleköltözött volna, s úgy tűnt szemhéján is áthatolva sugárzik, s csillagokat fest a benti éjre.

Nézte az édes arcot. Most is szép, amikor eltorzul a fájdalomtól. A pillák remegnek, a száj hol levegő után kap, hol összeszorul, a fogak kapcsolják össze, belevájódnak, hogy elrekesszék a fájdalom hangos jeleit. A sápadt halántékon újabb csepp indul el, majd lefut a szalmába. Gyolcsdarabbal törölgette a gyötrelem gyöngyeit. Alig változtatta meg az idő, de még a várandóssága sem, nem veszítette el üdeségét. Maga volt a tisztaság mindig! Jaj, hogyan is történhetett meg ez, éppen velük! De most is tiszta, tiszta az ő jegyese! Még így is, még most is, bármi történt is! Hogyan is ragyogna akkor így ez az arc, ha bűn szennyezné! Meg kell védenie, akár az élete árán is. Még önmagától is, ha úgy kell!

Így kellett lennie. El kell fogadni, mint Jahve próbáját és ajándékát. Most együtt élik a fájdalom és a várakozás ólomléptű óráit a zsúfolt fogadó istállójában, ahol egy aprócska szegletet csak hosszú könyörgésre ürített ki a fogadós a vajúdó asszony számára. Nincs hely - értsétek meg, mindenki idecsődült az összeírásra - mondta, amikor keményen megragadta a karját, hogy figyelmét valahogy magára és az asszonyra irányítsa, hogy irgalomra bírja, hisz Mirjam arca szinte világított a sápadtságtól, és újra meg újra összegörnyedt, neki kellett felfognia a terhével együtt is pille testet. Végül a fogadós elrekesztett az állatoktól úgy két hosszú lépésnyit a jászol mellett, s oda lekuporodhattak. Akkor újra számba vette, hogy mindent előkészítette-e, s megtapogatta a zsákját is, nem maradt-e el valami. Sebtében, kapkodva gyűjtögette össze a nélkülözhetetlen dolgokat, a bensejében az állandó remegéssel, amitől minden végtelenül nehézkessé vált, még az is, hogy gondolatait összeszedje. Pénzük is kevés volt, meg az idejük is kevés.

Mindent megtett, amit csak tehetett, de a fájdalommal szemben, ami újfent támadt, és úgy tűnt, csaknem darabokra szaggatja a vajúdó gyermektestet, tehetetlen volt. Itt nagyobb erő dolgozott, mint az ő férfiereje, sokkal nagyobb. Várnia kellett. Mirjam néha felnyögött, bár alig hallhatóan, hogy a figyelmetlen csupán nehéz sóhajtásnak vélhette, de az arca elárulta és a keze, ahogy egyre görcsösebben, elfehéredő ujjakkal markolta hol a jászol peremét, hol az ő köpenyét, ha föléje hajolt. Bárcsak lenne vége már, bárcsak a karjába vehetné már azt a gyermeket! Az ő fiukat! Ha fiú lesz! Mert az övé is lesz, bárki is az apja! Így döntött végül, és így is lesz! Soha, senki sem fogja megtudni, hogy nem Jószéf, a názáreti ács nemzette Mirjam első gyermekét, az elsőszülöttet!

Nem könnyen, de beszerezte a sót, mellyel be kell majd dörzsölnie az újszülöttet, s a puha kelmét, mit erre a napra vásárolt, maga mellé tette, hogy Mirjam is lássa, ha egy pillanatra kiszabadul a fájdalom szorításából és felnéz. Akkor tudni fogja, hogy ő mindenről gondoskodott, lesz mibe pólyálni a gyermeket. A gyermeküket.

Alig volt képes számbavenni kavargó érzéseit. Ez volt a legrosszabb, ez a belső zűrzavar. Kétségek, félelmek, a csalódás fájdalmának mindent beborító, sűrű ködje, és mégis, mégis, mindennek ellenére az izzó remény, és az iránta érzett szerelem, a szeretet parttalan áradása. Hét-nyolc évvel volt csak idősebb nála, de már közvetlenül a születése után -, amikor először megpillantotta az anyja ölében a csecsemőt, azonnal érezte az érthetetlen, ijesztő nyilallást a szívében, ami csak akkor csillapodott kissé, amikor megtudta, hogy a szülők megegyeztek, s egymásnak szánták őket. Attól kezdve ők jegyesek voltak. Hét évesen esett szerelembe. Ez az igazság. Jó lett volna megérinteni a kis menyasszonyt - de bár a szájpadlása kiszáradt a kívánságtól, eszébe sem jutott, hogy megkérje az anyját, adja oda, csak egy percre legalább. Férfinak nincs helye olyankor az asszonynép körül.

Csaknem elviselhetetlen - gondolta, mert ez az érzés, azzal fenyegette, hogy átüti a szokások alkotta rend súlyos falát is. Igen, így történt: újra meg újra megrepesztette a napok békéjét, végleg felhasította, s felmorzsolta mindazt, amit építeni akart kívül és belül. De nem tehetett ellene semmit, talán nem is akart, hordta a szeretet igáját rendületlenül. Most meg csaknem végleg kihullottak a mindennapok megtartó rendjéből, veszélyessé vált még az otthonuk is, a család, meg az ismerősök is, amióta kiderült, hogy, hogy... Mirjam gyermeket vár. A közösség, mely addig védte őket, attól kezdve hol így, hol úgy fenyegetette őt és a jegyesét. A zűrzavar napjait élték, minden ingoványossá, bizonytalanná vált.

Jó volna aludni, csak néhány percet! Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy eltűnjön a gyötrődő arc, mely most is fénylett, mintha a nap beleköltözött volna, s úgy tűnt szemhéján is áthatolva sugárzik, s csillagokat fest a benti éjre. Talán éppen ez a fény, ez az állandó ragyogás győzte meg végleg Mirjam ártatlanságáról. Fáradt volt, pedig még nem pihenhet, semmiképp sem. Szüksége van rá, szükségük van rá.

Immánuel

Ébren kell maradnia. Látta a fájdalom szaporodó permetét a fényes homlokon, és újra feltörő félelemmel gondolt magányukra. Éppen most kellett idejönniük, mert a népszámlálást Augustus császár elrendelte. Abban bízott, hogy lesz még idejük visszatérni Zakariás házába, a szülés után meg együtt mennek haza Názáretbe, s bemutatják a fiukat. De nem maradt elég idő. A magzat, ha indulni akar, hogy magát e világnak megmutassa, meg nem állítható. Ez a bátorság nagy pillanata, amikor elege van már az anyaméh forró biztonságából, s kifele vágyik a megpróbáltatások hidegébe.

Most egyedül vannak itt Betlehemben. Nincs segítség, ha valami baj támadna... Jahve, segíts! Fohászkodott, és tette, amit tennie kellett, hogy Jahve figyelmét, könyörületét kiérdemelje, hogy ne vétsen egyetlen aprócska szabály ellen sem, hogy megtartsa az áldott rendet, a Törvényt, annak minden, még a legkisebb parancsolatát is, de összeszorult szívvel gondolt arra, hogy mióta kiderült, hogy Miriam egy idegen gyermekét hordja a méhében, azóta nem segített semmi. Sem imái, sem böjtje, a félelem hullámai újrameg újra elborították, betakarták, alig jutott levegőhöz. Hogy eltitkolja a félelmét, főként éppen őelőtte, óriási erőfeszítésébe került. Először éppen önmagától félt. Különösen éjszakánként, hogy holnap, ha felkel, mit fog tenni. Mert tennie kell valamit! Közel a nap, amikor már senki előtt el nem titkolható, hogy mi történt. Attól félt, egy nap, ha felkel, az egyik napon, ha véget ér az álmatlan éjszaka lázas vergődése, nem bír már tovább a fájdalommal, és világgá kiabálja, hogy becsapták, megszégyenítették, elárulták. De ha arra gondolt, akkor talán elragadják tőle, megszégyenítik, talán meg is kövezik... hiszen lány létére várandós! És nem tőle! Ő sohasem illette egyetlen tisztátalan gondolattal sem, nemhogy kézzel! Dehogy! Volt, hogy az éjszaka egykor vad álmokat küldött rá, de másnap megtisztította magát, testét és gondolatait is, újra meg újra. Tudta, egy napon az övé lesz egészen... Micsoda boldogság lett volna a házába fogadni őt, asszonnyá tenni, és együtt várni az elsőszülöttet, ahogy a többi boldogok! Mert, ha legalább ő volna az apa! Hogy nem ő, ez annyira fájt, hogy az is megfordult a fejében, hogy elbocsátja. De minden feltűnés nélkül, csak menjen! Sorsára engedi, utána sem néz. Találtak volna tán valakit, aki befogadja, s azt mondták volna: Szegény özvegy, a férje hirtelen halt, lám, még a kicsi jövetelének sem örülhetett.

Aztán mégis másképpen döntött. Jobbnak látta elküldeni őt Zakariáshoz, mert annak a felesége is várandós volt. Mióta észrevette, hogy a jegyese törékeny teste elváltozott, mióta nem titkolhatta már maga előtt sem a szörnyű tényt - de mit is érzett azóta? Az érzések elöntötték, mint a tenger, mely hol égig érő hullámokkal fenyegeti a hajósokat, hol meg csendes és derűs, akár a koranyári ég, és gazdag halajándékát bőkezűen osztja.

Mirjam, talán félelmében és fájdalmában olyan furcsa dolgokat beszélt akkortájt, amikor nem várhatott tovább és megkérdezte... az angyalról, meg egyebekről. Furcsa, sőt igen veszélyes dolgokat. Először attól tartott, talán megbolondult. Egészen megzavarodott. Szegényke. Ha a papok tudomására jutott volna mindaz, amit fogantatása körülményeiről mesélt... Jaj, jaj, jaj! Akkor megkérte, senkinek egyetlen szót sem... soha. Igaz, ő is szinte tébolyult volt, s miután Mirjamot vallatóra fogta, azon a kegyetlen éjszakán is csak egy-egy percre hunyta le a szemét, mégis különös, zavaros álma volt. Nem vallotta be a jegyesének, hogy továbbálmodta, amit neki súgott, hol alabástrom fehér, hol lángoló arccal, dadogva és akadozva, szinte maga is hitetlenkedve, nem, dehogy is mondta el, hogy ő is álmodott... egy angyallal. Az angyal fölé repült, érezte a szárnyak suhogását, hosszan, riadtan lobogott a mécses, csaknem ellobbant az ágya fejénél, ahogy az égi látogató megállt felette, és mozgott az ajka, hangtalanul, mégis tisztán értette minden szavát: Jószéf, Dávid fia, ne félj magadhoz venni a feleségedet, Mirjamot, mert fogantatása a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, s a gyermeket nevezd Josuának, mert ő szabadítja meg a népet bűneiből. Mindez azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: "Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek" - ami azt jelenti: Velünk az Isten.

A csillag

Reggel sokáig aludt, s bár verítékben ébredt, mégis megnyugodva, s csaknem derűsen, sok-sok nap óta először. Tudta, mit kell tennie. Igaz, az a béke csak néhány napig tartott, de égből jött ajándék volt, egy lélegzetvételnyi szünet, csend az érzések már-már viselhetetlen viharában - kegyelem.

Persze sohasem ismerte volna el a világ előtt, hogy a gyermek, aki nemsokára világra jön, nem az övé, de hiába minden, ez a tény. Talán egy római katona erőszakolta meg, ki tudja! Igaz, ha a légió bármelyik tagja effélét elkövetett, s kiderült valahogyan, sőt ha tanúk bizonyították, mégpedig legalább két férfi, akkor a bitang kereszten végezte! De számos történet keringett légionáriusok eltussolt kegyetlenkedéseiről! Meg aztán sok minden ki sem derül! Minden gyilkos úgy hiszi, éppen ő lesz az, akit úgysem érnek utol. Még az sem lehetetlen, hogy többen voltak! Uram segíts! Hiszen Mirjam olyan szép! Ez megmagyarázná, miért háborodott meg szegény! Ha megtudná, ki tette, a két kezével fojtaná meg! Ízekre tépné! De, nem, nem, az Úr tiltja a bosszút! Enyém a bosszúállás, én megfizetek – ezt mondja az Úr! De mégis, jó volna ölni, megölni a szörnyeteget, aki meggyalázta Mirjamot, és tönkretette egész életüket. Elvette tőle az elsőszülöttet!

Úgy látta, egy kissé csillapodnak a fájások, megtörölte Mirjam homlokát, s kissé meg is nyugodott. Kiment a szállás elé, felnézett a tiszta égre. Mostanában, ha elkerülte az álom, gyakran kiment éjszaka is, és az eget bámulta. Egy különösen fényes csillagra figyelt fel, aztán mindig megkereste, mert, ha megtalálta, édes nyugalom szállt rá és béke. Annyira vágyott arra a nyugalomra, hogy később még arra is rákapott, hogy napközben lezárt szemhéja mögött keresse azt a csillagot, az ő csillagát, s ha jó szorosan lehunyta a szemét, kis idő múlva fel is tűnt.

Pillantásával az eget pásztázta. Jobb volt felfelé nézni egyébként is, mert, ki tudja miért, a kinti hideg volt-e az oka, vagy más, de a szeme megtelt könnyel, és erejét összeszedve küzdött ellene, ki ne csurranjon a szemgödörből a sós nedv. Mert nagy erő rejlik ám egyetlen kicsorduló cseppben is, még elmoshatja nehezen épített bástyáit.

A vágóeszköz! Jaj, arról csak nem feledkezett meg! Hiszen neki kell elvágnia a köldökzsinórt! S ezt nem teheti ám egy akármilyen késsel! Megvan az pontosan, milyennek kell lennie, hogyan kell tartani, s utána, mit kell tenni, az élőkkel is, meg az eszközökkel is. Elöntötte a veríték! Nem mindegy, hogy bánnak az anyával, s az újszülöttel ilyenkor! Bizony nem! A jövevény egész életére kihathat, ha most valamit elvét! Bárcsak elhívhatna egy bábát, ha még volna pénze, nem habozna egy pillanatig sem! Akkor minden könnyebb volna! Vagy ha nem ez volna az elsőszülött! Akkor már tudná, mit kell tennie! A zsidó férfiakat nem küldik el a szülő nő mellől! Ez jó dolog, áldott dolog. Csakhogy neki nincs még tapasztalata! Megy most mindjárt, megnézi azt a szerszámot, hátha ott van mégis az aranyló szalmán, ahol a só, meg a pólyának való.

De még mielőtt visszafelé indult volna, hallotta, amint halkan felsírt egy gyermek! Körül is nézett: ugyan honnan jöhet a hang? Talán a fogadóból, valamelyik kicsi rosszat álmodott talán. Jaj, megy mindjárt, csak még egy utolsó pillantást hadd vessen az égboltra! Hátha megtalálja mégis azt a csillagot, az ő csillagát! Ó, megvan, megvan! Áldott az Úr, aki felhelyezte ezt is az égboltra, s irányítja útját! Áldott legyen, áldott legyen! És áradt megint az öröm, elmosta az utolsó idő szennyes hordalékát! Leszakadt róla az elmúlt napok minden terhe! Csak a csillagot bámulta, már nem is látott egyebet, csak a fentről áradó fényt.

- Jószéf!

A hang alig jutott el hozzá, mert úgy belemerült a fenti ragyogásba, hogy elfeledett mindent, csak egyetlen pillanatra, elhagyta a lenti bajt és fájdalmat, a fenti fényességért, de aztán újra hallotta, ismét: -Jószéf!  Ez Mirjam hangja! Szüksége van rá, ő meg itt ácsorog kint, egymagában, bámulja az eget, mint akinek ügye-dolga nincsen! Jaj, Uram, csak baj ne legyen!  A könnycsepp, ami ellen úgy küzdött, mégis kigördült, elhomályosította végképp a látását, s bizonytalanul botorkált pár lépést az aranyló ködben. A csillag! Nem kellett volna annyit bámulni - gondolta - , most csak úgy káprázik a szemem - mintha ezer gyertya égne körbe-körbe! Jaj nekem! - nyögött fel.

- Jószéf! Nézd, itt a fiad! - suttogta alig hallhatóan Mirjam, s mert alig látszottak ki az aranyló szalmából, Jószéf újra megdörzsölte a szemét, vadul, csaknem fájt, hogy lásson végre. Hogy tisztán lássa végre élete csodáját.

Adventünk fanyarédes zamata 1960. 2. rész - Angyalvárás -

Azt hiszem, azon a karácsonyon kezdtem kételkedni.  Noha sejtelmem sem volt milyen nehéz, göröngyös útra tévedtem, ismeretlen eredőjű szorongás szorította torkomat, miközben a tagadás első csírái feltörték gyermeki hitem szilárd talaját. Éppen a karácsonyi készület , az angyalvárás tündér köde kezdett felszállni először, s bár kétségeimről még nem szóltam, hallgatásom egyre inkább cinkos hallgatássá lett. Abban az évben még részt vettem a játékban, s várakozás izgalma vissza is vetett a hit boldog birodalmába. Hinni akartam, s győzködtem magam, hogy hátha, mégis, hiszen a mesék is igazak.

Kemény küzdelmet folytattam. Felidéztem elmúlt karácsonyok eseményeit, a hirtelen támadt ragyogásokat, az angyalok neszeit, s hogy a szűkölködés néhány napra bőséggé változott, egy-egy nem is remélt ajándék ölembe hullását, mely, ha nem is a vágyott volt, hát nagyon is hasonló. Nyugtattam magamat, ez nem történhetett másképp, csakis isteni, angyali beavatkozással. De a megtalált kis lucfenyő is eszembe jutott. Épp egy évvel azelőtt a fenyőillat vezetett minket nyomra, s kutatásunk eredményes volt. Ott állt a kamra sarkában egy ócska pokróccal letakarva, talán a molyrágta lyukak árulták el, azon keresztül áradt a fűszeres illat, spárgával összekötve, féloldalasan a sarokban, mint egy megbüntetett gyermek. Azonnal Icuhoz fordultunk felfedezésünk hírével.  Kicsit elpirult, ez nem kerülte el a figyelmemet, s a karácsonyi forgalomra hivatkozott, tudniillik, hogy kevés az angyal, sok a szállítandó fenyőfa, ezért előre dolgoznak, de a díszítő angyalok majd időben jönnek, ne aggódjunk. Ez a magyarázat elfogadhatónak tűnt, s a fácskát el is felejtettük néhány napra.

A szentestén aztán, mint máskor is rendesen, a hideg konyhaelőszobában várakoztunk kabátban, sapkában. A legalább kétfunkciós apró helyiséget meg egy kis kamrafélét nagyapám biggyesztette hozzá a méretes szobához, amikor a kitelepítés után kénytelen-kelletlen menedéket kaptunk ifjabbik húgánál.  Nyáron a kis előtér konyhaként funkcionált, s meg lehetett benne gyulladni főzés közben, panaszkodott Dédi, majd Icu, de télen, ha akis sparhelt a főzés után kihűlt jégveremmé változott. Egyébként kifűthetetlen volt az egyetlen szoba is, jól jöttek éjszakára a meleg vizes palackok, meg az összebújás.

Angyalvárás közben azonban sohase fáztunk, inkább kigyúltunk, s csak figyeltünk, füleltünk, hátha kikémlelünk valamit. Icu néha kidugta a fejét a szobából, nyugalomra intett, mi meg próbáltunk belesni, hátha megpillantunk egy angyalszárnyat vagy bármit, ami a csodás jelenlétre utal. A konyha kis ablaka előtt kis fapad állt, a mosóteknőt erre szokták állítani nagymosáskor, arra feltérdeltünk, s kibámultunk a sötétbe, mert a nevelőanyánk azt mondta, hogy odakint is hemzsegnek az angyalok. Egyszer mintha fel is tűnt volna valami ragyogó fehérség, ami lázas izgalmat váltott ki mindkettőnkből, de ma már azt gondolom, hogy a nagynénénk hófehér kandúrja, Bonzó lehetett.

Akkor jutott először eszembe az is, hogyan lehetséges, hogy a felnőttek jelenléte nem zavarja az angyalsereget, csak mi vagyunk kitiltva a szobából, mi, akik a legjobban várják őket. Végül is éppen hozzánk jönnek, s talán ők is szomorúak, hogy velünk nem találkoznak. Ez igazságtalan. Tenni kell valamit. Elhatároztam, hogy a következő évben másképpen lesz a karácsony. 

Adventünk fanyarédes zamata - 1960 decemberében 1. rész

- Tiszafa! - Mondta Dédi, miközben a teáját kortyolgatta az ágyban üldögélve, a háta mögött felpolcozva két nagypárna, hogy kényelmesebben üljön, a fején hófehér fejkötő. - Nagyanyátok móringja. Ilyen sublótja akkoriban tán csak Zita királynénak volt. Bizony.

Erre, a csaknem áhítattal kiejtett tiszafára gyakran emlékszem, ha közeledik egy újabb karácsony, s ilyenkor, bár a kép egyre elmosódottabb, az illatok felidéződnek. A kihúzott sublótfiók jellegzetes szaga, mit szaga, aromája, valami különleges, azóta sem érzett illatelegy, talán valóban a tiszafából, meg a benne tárolt friss ágyneműből, és a makacs mindenhová beszivárgó dohból, amit a vályogpalota termelt szakadatlan. A cukrozott orosz tea fanyarédes zamata, a reggeli begyújtás füstje, a közelgő ünnep fenyőillata. Mikor vette meg, hogyan hozta haza Icu a kis lucfenyőt, hogy észre sem vettük, s hová rejtette, hogy nem találjuk? Egyszer az ágy alá tette, de ott nyomban megtaláltuk, a kamrában sem lehetett, talán a padláson, de oda a nevelőanyánk nem tudott volna felmászni csak az öcsém segítségével. Szóval titok maradt hol rejtezett, mint ahogy az ünnep is rejtezett még, csak várakozás volt, sejtelem.

- Mit gondolsz, elférne még benne a gyerek? – Hiszen csak egyetlen éjszakát kellene kibírnia. Alulra betenném a szakadt paplant. Matrac helyett…A lánynak meg összetoljuk a két fotelt…

- Ajjaj! Csak össze ne vesszenek rajta, hogy ki alszik a fiókban! Tudod milyenek!

Csak félfüllel hallgattam a párbeszédet, mert éppen a Benedek Elek meséskönyvet bújtam, de mégsem akartam egyetlen szócskát sem elejteni, hátha elhangzik valami érdemes, amit később javamra fordíthatok. Azért odapillantottam a kihúzott fiókra is, jó volna-e ha én feküdnék benne, s mindjárt eldöntöttem átengedem az öcsémnek a különleges élményt.

- Hol az a gyerek? – kérdezte Dédi egy idő múlva, és megigazgatta a főkötőjét. – Miért engedted ki ebben a hidegben Icukám?

- Jaj, anya, hát hadd menjen, kell neki a friss levegő, nem ülhet mindig idebent, mint ez a lány. Ki se mozdul, csak a könyveit bújja.

- Nem baj, legalább látjuk, mit csinál. Lánynak otthon a helye.

A háromszor elhagyott béka-királykisasszony és a szép királyfi esete járt a fejemben, s hogy annak a csúfságnak, ki valójában szép volt, hogy fájt a megvetés, a cserbenhagyás, s hogyan szerzett mindezekért elégtétel, s hogy nyerték el a végső boldogságot. Erre a boldogságra vágytam én is mióta megszülettem, s bizakodtam, csúfságom elmúlik, és a végső nagy öröm is elér. Csak az aggasztott, velem lesznek-e ők, Dédi, Icu meg Gyuri is, a tökéletes boldogság idején. Ezt kívántam volna azon a karácsonyon is ajándékként, meg egy szép szőke, lehetőleg hosszú hajú babát és mesekönyvet.

Az apám meg az anyám is eszembe jutott, hogy mi volna, ha egy tündér valahogyan egymás mellé varázsolná őket újra, és Sanyi bácsi meg Vera néni is egy pár lehetnének, hogy ők se maradjanak egyedül. De sejtettem, hogy a tündéri tett ellenállást váltana ki a felekből. Azt is tudtam, hogy Karácsony lévén Jézushoz is fordulhatnék, s talán tőle kérhetném, hogy anya meg apa együtt jöjjenek, de Jézust nem akartam ezzel zaklatni. Nem akartam, hogy reménytelen ügyekbe fogjon. Az nem volna jó. Dédi mesélte, mit tettek vele. Rettegve, hitetlenkedve hallgattam a történetet, elborzadtam, ezért megpróbáltam nem gondolni arra a bizonyos dologra. Különösen a bevert szögek gondolata volt elviselhetetlen, és hogy senki sem tett semmit azért, hogy ezt megakadályozza. Egyszer láttam egy felakasztott macskát, s az emlékét kétségbeesetten próbáltam kitörölni, mégis visszatérő álmommá lett. A macska a kötélen vergődött, rángatózott, s a tekintetével mondta: Szabadíts ki! Én meg elfutottam.

Mindig verítékben ébredtem, és sokáig nem tudtam, nem mertem elaludni, mert hátha folytatódik az álom. Éppen így voltam Jézussal is. És abban sem voltam biztos, tőle kell-e kérni az ajándékot, vagy a kicsitől, a Jézuskától. 

Kapu egy teljesebb létezésre - Vigasztalás egy kandúr halálára

Amikor - jaj, hát valójában nem is volt neve kedves kandúromnak, egyetlen hímként a nőstények világában, csak így szólítottam: Kandúrcicám - utolsó harci kiáltással elbúcsúzott az élettől, jobban mondva a földi élettől, egy részem vele halt, jobban mondva vele búcsúzott. Magával vitte lelkem egy darabját odaátra, éppen úgy, ahogyan a többiek, mindazok, akik engem megelőzve eddig távoztak. Hogy hogyan illet meg a közös gyász egy közönséges házimacskát, családtagjaimmal? Egyszerűen az élet jogán. Mindannyian éltek, ahogyan tőlük tellett, ebben semmi különbséget nem látok. Életük ugyanabból a forrásból származott. Mindannyian ugyanabból a forrásból táplálkozunk. Ezért oltok ki oly nehezen bármilyen életet.  Ezért hagyom a gazokat szaporodni, ezért őrzöm a haldokló fát is. Esztelen? Talán igen, talán nem. Misztérium az élet, alig tudunk róla valamit.

Kandúrcicám a kandúrság minden megnevezhetetlen erényét és szépségét viselte, hirdette. Kandúrkodott és szenvedte ennek minden fájdalmát és örömét, egyszóval, míg élt teljes életet élt. Teljes volt harci és sejtem, szerelmi kedve is, mert a hozzá hasonló nagyfejű cirmosok  igencsak szaporodtak az időtájt, míg a földön járta rendelt sorsát. Elvesztése, ha végleges, valóban végzetes.

Élet-halál pengeélén egyensúlyozunk életünk minden pillanatában. Testi törékenységünk, sebezhetőségünk nyilvánvaló. A legveszélyesebb dolog megszületni, élni, s így van ez a parányok világától az emberi létezésig mindennel, ami él. De nincs vége, az Élet él és élni akar. Bennem és benned is tovább. Ha jobban figyelnék, talán meghallanám rég halott anyám szavát egy másik létből, s a többieket, mind, akik azóta is szólnak hozzám. Nem igaz, hogy csak emlékeinkben élnek, s velünk halnak, ha már mi sem emlékezünk! Bennem lobog a remény, hogy új vágyakkal újra kezdhetik új útjaikat, hogy torzólétüket kiegészíthetik, míg végső teljességgé nem lesz az addig töredékes.

Miért nem tudunk, miért nem akarunk tudni erről? Miért? Miért nem nézünk komolyan szembe ezzel a ténnyel, miért nem vesszük észre, ami éppen ebben egyszerre vigasztaló és megtartó?

"Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
Aki elől élő ember el nem futhat."

Miért nem hiszünk Assisi Szent Ferencnek, aki áldással szemléli a földi elmúlást, mert tudja, hogy kapu egy teljesebb létezésre? Mi volna, ha így tekintenénk a elmúlásra mindannyian, szelíd bölcsen, ha hinnénk, hogy a teremtett lét "igen jó". Miért gondolja bárki, hogy a bőkezű teremtés egyben pazarló is, végső megsemmisülésre ítéli alkotásait? 

"Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta

Véres s ostoba feneségek."

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)