Macskák... A szerelmes levelek folytatása

Drága Tiborkám!

Csendes a reggel. Október végi, nyájas búcsúzás. Nyájas - milyen szép szó, de mostanában nem hallom, nem olvasom, pedig olyan gazdag. Félek, szegényedünk, de az igazi kincseket soha nem veszíthetjük el, mindjárt ezzel vigasztalódom, Carmen az ölemben dorombol, a kis mancsát simogatom, érzem a finom csontperceket és izületeket, a szőre selyem. Tudom, nem lakásba való, de lásd be, hogy nem elég a testben élőnek csak a távollevők üzenete, kell az érintés bizonyossága. Te tudod, hogy jól végzik a dolgukat, és én is igyekszem. Mindegyiknek szüksége van rám, és nekem is szükségem van mindegyikre. Persze, hogy sok az öt macska, de lehet-e sok a szeretetből, a gondoskodásból? Te nálam jobban tudod, hogy nem.

Így aztán reggelenként létszámellenőrzést tartok, megnyugszom és hálás vagyok, ha mindegyik itt sürgölődik körülöttem. Kérlek, ne nevess ki, neked bevallom, ezek a közönséges házimacskák számomra istenbizonyítékok. A kutyások talán felhördülnek, dehogy, a kutya, a kutya az, és természetesen igazuk van, s azoknak is, akik a cinegét emlegetik, és van, aki a teknőst.

A természetben valahogy könnyebb rátalálni és rád találni.

Eleinte tiltakoztál, Bubut mindjárt elfogadtad, de macskát ne! Tudtam, hogy megszereted őt, őket, s amikor heten voltak, éreztem, erősen tartasz a további szaporulattól. Tulajdonképpen a befogadó szeretetedtől tartottál, most már te is tudod.

Ideát minden jó fordulhat rosszra, és fordítva. Az egyik feladat a mérték megtalálása és megtartása. Odaát ez ugye, könnyebb?


A dal szövege magyarul:

Éjfél, sűrű csönd ül a járdán
Mire gondol a vén Hold
Hogy csak mosolyog rám?
Lomha szél fú, rőt avar fut a lábam elé
Tépett ág jajong a fán

Holdfény derűs emléket ébreszt
Újra ébred a régmúlt, minden gyönyörűség
Boldog órák az ifjúságom szép idején
Gyertek hozzám vissza még!

Halvány lámpa villog fenn
Még áldott árnyék rejt el
Szúrós zaj kél, összerezzen a csend
Ha rámtör majd a reggel

Hajnal, ne tarts tükröt a vénnek!
Ha csak emlék az élet, talán szép marad még
Tán a kék éj, a holdvilág még ifjúnak lát
Úgy, mint egykor, régesrég

Füstben barnult új nap kél
A korhadt, pállott széllel
Kihunyt lámpát gúnyol az ömlő fényár
Ha elkullog az éjjel.

Nézz rám! Kicsit érints meg némán!
Maradj még, szelíd emlék
Színes hajdani nyár...
Érj csak hozzám, és feléled a boldog idő!
Jajj, a hajnal pirkad már...

Egyetlen társam földi születésnapjára

Ma lennél, ha még itt lennél velem... De számít ez? Persze, hiszen az itt és most számomra a minden, a létezés egésze. A többi csak homályos sejtés, vágyak, veled, velük lenni újra, magam köré gyűjteni, ölelni, akiket valaha szerettem. Jól, rosszul, igen, ahogy én akkor és most szeretni tudtam, tudok.

Igen, nem szégyellem, állatok, növények, tájak, tárgyak, fények, ízek és illatok is vannak az elporladtak között. Hiányoztok.

Mindannyian, akik elmentetek, és én már nem tudlak jobban jobban szeretni, vigyázni, védeni, őrizni titeket. Elfogyott az időm, a drága időm. Akkor még, nem is sejtettem a pillanat értékét. Pazaroltam.

Ha ma itt lennél velem, még jobban szeretnélek. Vagy mégsem? Csak az elveszett értéke fénylik fel a maga teljességében?

Ha ma itt lennél velem, megünnepelnénk a születésnapodat. Semmi nagy cécó, csak egy jó ebéd együtt, a kedvenceidből valami, egy pohár jó bor az egészségedre, a boldogságunkra. Nekünk minden közös napunk ünnep. De mégis, ezen napon a szüleidre is gondolok, akiket nem is ismerhettem. Általad szeretem őket is, és meghívom születésnapi ebédünkre. Neked nem szólok róla, mert tudom, mit gondolsz a halálról. Nemlét.

És most? Most mit gondolsz drága Egyetlenem?

Egy éve ment el...

Nem akartam az utolsó hetekre, napokra gondolni. Pedig nem volt könnyű az évforduló körüli mély csendemben elküldeni a végső nagy küzdelem hangfoszlányait, rémítő zajait, az egyre gyorsuló lélegzetvételének fenyegetését, a tompa puffanást, ahogy kizuhant az elbarikádozott ágyból, s a többit.
Az első találkozásunkra akartam gondolni, a növekedő, majd kiáradó szeretetünkre, a szelídségére, a jelenléte ölelő békéjére.
Nagyon szomjaztam a vigasztalására. Senki máséra, csak az övére.
Végre megérkezett! Egy lap vezércikkében újra olvastam Szent Ágoston sorait, s a szavak Élő Vízfolyamként mostak át. Holnap felkelek, megújult hittel indulok. Hiszen nem vagyok egyedül!

Szent Ágoston: Ne sírj azért, mert szeretsz

A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
Ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
Folytasd kacagásod, nevessünk együtt
Mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is
Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi,
Miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed nem lát…
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet,
És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.