Én is vizsgázom naponta... - Egy régi levél Vikinek, az újvidéki ifjú írópalántának, akinek írásai mindig megihlettek

Alcsúti részlet - Arborétum

Sokat jársz az eszemben, méginkább, jártok, mert elképzelem szeretteidet is, mintha távoli rokonaim volnának, akiket bár nem láttam, valami erős kötelékkel hozzájuk csomózódtam. De nem így van-e? Ilyenkor érzem igazán, mit jelent a magyarságom, hogy ezekről a kötelékekről tudok, meg az aggodalomról, ha azoknak a sorsára gondolok, akik a fészekből valamikor, valami viharban kihulltak – lehet, hogy kővel kirakott ez a fészek is, sárral, nagy görönggyel, de fészek mégis – , s most idegenben dideregnek. Tudom, mindent meg lehet szokni, el lehet fogadni, meg lehet hajolni, sőt törni is, s azt is tudom, akik otthonukban befogadókká váltak maguk is mind emberből vannak, akárcsak mi magunk, de azért a szórványban élet valami nagy próbát rejt magában.

Pénzgondokkal idehaza is küzdenek sokan: az egyik a kenyérrel, jut-e elég az asztalra, a másik meg, hogy nem telik az idén a Kanári-szigetekre menni. Mondhatnánk, van-e internetünk vagy sem, kicsiség csupán, de a háló mára olyan fontos kommunikációs eszközzé vált, hogy a hiánya valós hiányt teremthet. Magam is elkeserednék, ha le kellene mondanom róla, s reménykedem, nem fordul úgy a sorunk. Én is munkanélküli lettem – biztosan írtam már – de eleinte T cége adott munkát nekem. Aztán jött a válság, és a kisvállalat (mérnöki tervező), mely éveken át egy négytagú családot látott el biztonsággal, veszteségessé vált. Elmaradtak a megrendelések, így engem sem alkalmazhatott tovább. Ebben az évben mintha valami megmozdult volna, akadt valami munka itt és ott, de még senki sem fizetett. Talán majd decemberben. Meglátjuk.

Ezzel együtt jól élünk. T nyugdíja tisztes, s egy régebbi találmány díja úgy egészíti ki, mintha én is dolgoznék. Ezt a pénzt félévente küldik – mindig felettébb izgulunk, jön-e vagy sem, de eddig még mindig megérkezett. Micsoda áldás! Micsoda Gondviselés!

Már ezért is naponta kéne írnom Istennek egy szerelmes levelet, meg ezer másért, fel sem sorolom szerelmem végtelen tárgyát. A fájdalmakat sem sorolom, tudja azt jól az én Uram, s hitem szerint ő is szenved, olyan fájdalommal, melyet ember fel sem érhet. De örül is, s velem énekel és táncol, meg Veled, Veletek, nagy örömében nagy bánatában.

Lusta, rossz lány vagyok, mert keveset írok mostanában. Talán éppen Te hiányzol ehhez, hogy olvassam kép- és érzelemgazdag írásaidat, melyekben egyre-másra régi önnönmagamra találok. Ilyenkor olyan izgalom fog el, hogy írnom kell.

Még mindig nem tudok szabadulni a kerttől, az odakinttől, a biztos vonalaktól, fényektől és formáktól, nehezen megyek befelé, a lélektúra is kevéssé vonz, mintha volna ott valami legbelül, amivel kemény-nehéz szembesülni. De végleg el nem halaszthatom a találkozást, hát valamiként készülök rá, talán álmaimban, vagy a nappal titkos pillanataiban, amikor a gondolat átüti a tudatosság felszínét, s egy villanásra a mélybe hull.

Én is vizsgázom naponta, s nem mindig sikerrel, remélem, Te hősiesen sorra veszed az akadályokat, és a tavasz valóban megszabadít ettől a tehertől, hogy aztán újakat rakjon rád.

Hát erről szól az életünk, de jó hír, hogy számos terhünk egyben édes és könnyű teher is. Szeretettel átkarolni egy családot, ez is efféle teher, bár súlyosnak tűnik, az édességét is észre kell venni, meg a magot, az életet termő hasznát. Manapság ezt a feladatot kevesen vállalják magukra, örülök, hogy te odaadtad ehhez a válladat, s engeded, hogy aki fáradt egy kicsit rád támaszkodhasson. Csak ne add fel, soha ne add fel, még akkor sem, ha kegyetlen nehéz, ha látszólag kudarcra ítéltetett! A megfáradtat kiegyenesítő igyekezet, a másik lélek ápolása olyan szolgálat, mely talán csak egy másik létezésben szökik virágba. Én hiszek ebben, bár nem mindig voltam jó kertész, sok virágot hagytam kiszáradni, kis fácskát, bokrot szomjan veszni, de még nincs vége, még ültethetek, ápolhatok. Hát te se hagyd abba, öntözz, éltess!

Boldog-e az őszi kert, és a téli, a látszólag halott?

Te is tudod a választ. 

Mindig közelebb...

Semmiért nem adnám magánypergette óráimat. Már ha kérnék tőlem, de senki sem kéri, Istennek hála. Telítettek, teljesek voltak. A csendjeimben készülődés, időkilökődés, volt, mindannak az eltaszítása – nem inkább gyengéd odébbtolása - , ami akkoriban az utamban állt. A feleslegességek eltakarítása léphetőbbé tette, simította az utat. Televénnyel telítődtek a kátyúk. A valódi célról, merre, miért, mi vár a végén, alig sejtettem pedig valamit, de megéreztem annak a másik akaratnak a jelenlétét, talán a célját is, mely fontosabbnak tűnt a magam akaratánál. Én magam döntöttem, hogy megkísérlem a szinte lehetetlent, magam elé engedem, engedem, hogy vezessen. 

Megmosolyogtam néha nagy, bátor vállalásomat, a Szentnek szóló ígérgetéseimet, s azt is láttam, hogy ő is mosolyog. Ettől pirultam, de meg is könnyebbültem. Sóhajtottam és ültem a rácsos, függönytelen kisablak mögött, gyakran órákon át, bámultam kifelé és befelé, hallgattam a szőlő indáinak tekergését, a szú percegését, a gerenda roppanásait, a sohasem csituló, forgolódó szelet, az idő fodrozódását. Énekeltem. Néha csak súgva, hogy magam is alig hallottam, máskor meg kieresztettem a hangomat. Nem tudom milyen nyelven énekeltem. A szöveg talán valami ősi, holt nyelven szólt, rá- rácsodálkoztam, de eszem ágában sem volt abbahagyni emiatt a dalolást. Csak hadd szülessen újjá a számban. Meg aztán, biztos voltam benne, van, aki érti. Vannak, akik értik és hallják az én dalaimat. Talán éppen emiatt nem fájt sohasem a magányom azokban az áldott időkben.

Szegények meg olyan bánatosak lettek miattam. Kik? Hát azok, akik úgy hitték, hogy szeretnek engem. Sokan voltak vagy kevesen, nem is tudom. Néha feltűntek, szorongó-kíváncsian, bezörgettek hozzám, s láttam, miközben érthetetlen történeteiket mesélték – ezek egy idegen, távoli világról, képzeletvilágukról szóltak – hogy a szemük sarkából egyre csak azt figyelik, mikor árulom el magam könnyel vagy zavaros-bús tekintettel. De nem volt mit elárulnom. Ők meg azt hitték, magamba fordultam egészen, becsukódtam, elborultam, megszomorodtam, elmém zakkant, pedig dehogy, dehogy. A legnagyobb kinyílásom ideje volt. Bimbóztam. A lelkem nyiladozott, hajnalra hasadozott, kiáradásra várakozott, Isten után vágyakozott. Nem. Nem mondom most el, mit gondolok arról, ki is az én Istenem, találd csak ki, jöjj rá, méginkább ismerd meg a magad Istenét, aki ugyanaz, mint az enyém és persze mégis más. Miért hiszitek, hogy csak az emberek felé nyílhatunk? Miért riadoztok minden mástól? Talán az eltévedéstől, tévelyedéstől, a keretek elveszítésétől tartotok? Hogy az égiben valóban feloldódik a lélek, s beteljesülés helyett elvész, elporlad? Hogy az égi mégiscsak erősebb a földinél, s testetlenül lebegünk tovább – pedig drága, ami a test, és felettébb áldott -  vagy elégünk, mint Ikarusz?

Hirtelen feltámadt a szél,  szétrántotta a sikoltozó lugas indáit, behatolt a veranda oszlopai közé, nekicsapódott a meszelt falnak, s dühödten kitépte helyükből az ablaktáblákat rögzítő kallantyúkat. A támadás megfélemlített, reszkető kézzel illesztettem helyére a két kampót, s mindjárt visszahúzódtam szobám védelmébe. Ahogy lecsillapodtam kissé, leültem a gép elé, írni kezdtem. Ezek voltak az első soraim:
Egész életemben szeretni tanultam. Csúfos kudarcok után, amikor már barlangom bejáratát csaknem teljesen eltorlaszoltam, és halni készültem, a Kegyelem egy sugara áthatolt egy résen, betört hozzám és átjárta a szívem. Összekuporodva, arcom eltakarva feküdtem a legtávolabbi sarokban, de az érintésre mégis lassan, óvatosan felálltam és elmerészkedtem a kijáratig. Időbe telt, míg bátorságot vettem, hogy kitekintsek. Végül vak szemem kinyílt, és én megláttam, hogy odakint minden fürdik a fényben. Akkor hirtelen elhatározással, rettegésemet magamról lerázva, kiléptem a világosságra. Próbáltam megragadni a sugárzó, életmeleg csodát, de rá kellett jönnöm, hogy egyszerre vagyok igen közel a forráshoz – simogatott, dédelgetett, erőt adott, bátorított, melegített, éltetett – és még igen távol tőle. Nem adtam fel a reményt, hogy egyszer egészen közel jutok Hozzá. Tanulok Benne járni, mozogni, beszélni, lélegzeni, egy szóval: élni. Mindig közelebb.

Áldott a csend... - Levéltöredékek

A napokban eszembe jutott Popper Péter egyik idézete, miszerint a buddhizmus azt tanítja, olyan korszakváltásban élünk, melyben a formakultúrát (a lényeges elem a forma) felváltja a dinamikakultúra, melyben a mozgás ereje a meghatározó, az erőt és a gyorsaságot istenítjük. Rohanunk, s a rohanásban törünk, zúzunk, minden felmorzsolódik, összekuszálódik. Lassítsunk akkor, ha nem is könnyű, s közben figyeljünk fűre, fára, arcunkba hajló ágra, szívdobogásra, simogató, adakozó tenyérre, csendre, s mindenre a lüktető létezésben, táncoljunk, mozduljunk vele, a legszebb ritmusban. Lassítsunk!

A fájdalomról nem akartál írni... mert bűn az, mert szégyelled... és hogy méreg az. Van olyan is, de másmilyen is, ami ma tanít, holnap meg erőt ad, megértést, tisztánlátást, érzékenységet mások iránt. Nagy ajándék az igaz fájdalom. A szerelmi bánat meg, állítólag, igen jót tesz a költőknek, ennélfogva az olvasónak. A mérték persze, a lépték... de hiszen ezzel küzdünk mindannyian, amikor bármiből merünk, korán el ne fogyjon, túl ne csorduljon!

A csoda nem fogyott el. A csoda csak (legfeljebb) pihen. Töltekezik. Az is energiából lélegzik, létezik, kívül van és belül. Más világokkal fűz össze mindannyiunkat, s egymással, ha úgy akarjuk, meg az örök eggyel, a mindig létezővel, a VAN-nal, aki legyőzte a semmit. „Csodák fellegei vesznek minket körül” -, mondta Pál apostol, s hiszem, ma is így van. Ezen az sem változtat, hogy kevés a látó, de Te egy vagy a kevesek közül, s alighanem én is, még ha vannak is még/már homályok, foltok gyengülő szemem előtt, de remélem, a látásom mégsem veszítem el. Mert látni akarok. A saját fájdalmamat is, a másokét is, meg persze a teremtett, általunk megrontott, mégis fényes jót is.

Így gondolok néha – a tisztánlátó, áldott percekben – a magam írására is, hogy csak pihen, töltekezik, majd megtelik a medre, s újra árad, de nem gyilkos erővel, hanem szelíd, termékeny jóakarattal. Így kell lennie.   

Egyébként a netes írás is – mint korunkat jellemző egyéb kellékek – arra ösztökél, hogy tempósan gyártsd az újat, hogy produkálj (szándékosan nem alkoss), mert ma csak a vadiúj a trendi, aki nem kapcsolódik, nem klikkel azonnal az lemarad, és az őrült klikkelgetők elfelejtik, leírják, elszáguldanak, szörfölnek mellette. Nem kell, hogy ennek a sürgetésnek engedjünk! Sőt, nem is szabad. Áldott a csend, amikor itt van az ideje. Minden nagy dolgok így készülnek, csendben, előbb láthatatlanul.

Mindannyian türelmetlenek vagyunk. Ez is a rohanás-betegség egyik tünete. (Gyakran észre sem veszem, csak a fájdalmas következmény figyelmeztet rá, s nagyobb baj, ha az sem.) Ifjan még nehezebb kiszakadni ebből, mert az ifjú ember a legéhesebb, így a legtürelmetlenebb - különösen egy dinamikaimádó kultúrában. Én azt mondom, ne bánd a csendjeidet, se a töprengés idejét, se a feldolgozás, az emésztés szürkének tűnő óráit! Lassítsunk! Meditáljunk, imádkozzunk minden nap!

Újra meg újra arra gondolok, főként a fenyegetés, fenyegettetés idején, az Isten azt mondta a teremtett földre: Igen jó. Mondta vagy nem mondta valóban, akit Istennek nevezünk, mert nincs más, jobb szavunk rá, s a ráaggatott egyéb nevek is csak rontanak, ártanak, elválasztanak, s távolabb visznek a valóságtól. Igen jó. Ami rossz benne, mindenekelőtt tőlünk rossz. Javítani azonban olyan nehéz. De mégis! Mégis lehet! A belső rendteremtéssel – ha sziszifuszinak tűnik is, mindig újra kell kezdeni, takarítani, tisztítani a lakott szobát -, az őszinte szóval, a jó akarattal, a tiszta érintéssel, a felszedett fiókával, az öntözéssel, és így tovább...

Jó csendjeimben megérzem a bennem lélegző egyetlent. Elfogadott engem, jó neki ez a szerény szállás, meghúzza magát, és velem örül, velem szenved. Ez a törvény, nem lehet másképpp. Ilyenkor nem lázadozom, nem káromolom, nem fenyegetem, hirtelen, akart halállal nem riogatom, és meglátom az öregasszony szemében, akinek elvitte a vályogházát, meg egyszem kutyáját a mocskos ár, a tekintetét.  Mert nem lehet másképp. Csak így, a szenvedés mozgatórugójával. Talán keresztre kell mennünk... de akkor is megéri az élet.

Ne várj semmit az emberektől, csak adj nekik, ha elfogadnak tőled, ha nem, könnyű szívvel engedd el őket. Ezt magamnak is mondom. Újra meg újra. Az erőszakot önmagaddal szemben is vesd el. Hajolj lágyan, odaadón a jó felé. Mi a jó? Tudod jól. Az ember esendő, esendő vagy magad is. Ne légy túl szigorú, se magaddal, se mással, de... hajolj lágyan, odaadón a jó felé. ... Így és hasonlóan tanítgatom magamat, immár hamarosan 62 évesen, de mindig elölről kell kezdenem.

Mindig arra várunk történjék valami, a nagy megváltás, a nagy megújulás, sorsforduló, nagy kiigazítás, nagy megújulás... Én is így vagyok ezzel. És ha már megtörtént? Ha végbement a megváltás kozmikus méretű műve, de csak akkor teljesül be végleg, ha bennünk is megtisztul a lélek? Ha elhisszük, elfogadjuk, hogy megváltottak vagyunk, akkor megélhetjük az eljövendő Országot. Mert az bennünk van.

Szeretnék jó lenni én is. Most én mondom ezt. És megint hallom a hangot, amit te is hallasz, s gyakran el is árulod, hogy hallod: Csak hajolj szelíden a jó felé, mással ne törődj.

Elég program ez egy egész életre. 

A tisztánlátók 2.

Csak a Teremtő tudhatja az igazat. Az igaz teljes megismeréséhez (elviseléséhez) emberfeletti erő szükséges, az igaz utáni tudakozódáshoz elég az esendő ember ereje.

A látás. Sokszor, sokhelyütt írtam már a látásról, s arról, hogy a tisztánlátáshoz nincsen szükségünk a szemre. A vakok is lehetnek (tisztán)látók, s jobban tájékozódhatnak a sasszemű sportlövőknél. Aki lát, nem a felszínt pásztázza. Én sokáig vak voltam. Tapogattam és szimatoltam. Ne hidd, hogy úgy kevesebb a világ! Dehogy. Csak más. Kérdezd csak a vakokat! A másik arcát mutatja, de abban is a mindent – nem kevesebbet. A mindenség adakozó, odakínálja magát – élj belőlem, had tápláljalak - , s nem érti, miért veszünk csak kiskanálnyit, de azt sem, ha bezabálunk, megbetegszünk, hányunk. A türelmes mindenség a vakoknak érintésekkel adja tudtára áldott rendjét, de ha kell, jelel, hogy a süketnémák is értsék. Megmutatja, hogyan kell asztalánál ülni, és várni, hogy megérkezzen a falat, amit éppen nekünk szánt, amit nem eszünk el más elől, amit ha megeszünk, megszaporodik, amiből élet lesz nem halál. A menürend először szigorúnak tűnik, s az etikett dühít, de ha legyőzöd gőgöd, türelmetlenséged, megáld, és áldott leszel.   

Aztán egy nap kiderült, hogy nem is vagyok vak, csak színvak. Azt mondják, van aki megvakul, ha valami nagy fájdalom éri. Hát, velem éppen fordítva történt. Visszanyertem a látásomat. Először formákat láttam csupán, felületeket, síkokat, redőket, tereket, ahogy elúsznak egymás alatt és felett, és ahogy egymásba kúsznak. De nem voltak színek, csak színtelen fények és különféle fényhiányos árnyékok. Sokáig nem voltam tudatában színvakságomnak. Az első valódi szín, amit megláttam, az volt, amit a kórház téglafalára festett a haldokló napfény. De ezt már tudod. Attól kezdve a fekete és árnyalatai lassan átszíneződtek. A fotográfusok régen, még a színes film előtti időben néha kiszínezték a fekete-fehér képeket. Az ecsettel felvitt pacsmag alól kilógott a szürke, mint feldúlt ágyból a piszkos ciha. Na, így voltam eleinte én is. Nem is igen tetszett. De az a bíbor, az belém ivódott. Most, hogy olvastalak, már tudom, hogy látok. A színeket is.

Nem könnyű a dolgok mögé nézni, s meglátni a rejtezőt. Nagyon is nehéz, gyakran fájdalmas, sőt veszélyes akár a bánya, mely bármikor berobbanhat. A bánya próbára teszi a leszállókat, sokat kér azoktól, akik lemerészkednek. Mindenekelőtt azt, hogy felejtsék el a felszíni ragyogást, s ne féljenek a sötétségtől, de tudják hatalmát. Aki leszáll, annak hinnie kell, hogy olyasmit talál, amivel odafent, a káprázatoktól vakon nem találkozhatna.

Akárhányszor leszálltam pokolian féltem, rémes sebeket kaptam, mégsem bírtam ki, hogy újra meg ne próbáljam, mert semmi sem vonzott jobban, mint lelkem sötét titkai, s a homokkövei, paleozoikumi üledékei között található gyémántszemcsék. Nem volt kétségem afelől, hogy a nagy titokhoz, az őstitokhoz is el lehet érni valahogyan - ha (végleg) lemondunk az önféltésről - , ha nem is annak teljességére, de legalább egy porszemnyire – mustármagnyira – rá lehet találni. S ebből nem is kell több. Ez a mustármagnyi elég mindenre, ez halálig táplál, s tán azon túl is, s olyan gazdagon, hogy másoknak is jut belőle.

Még mielőtt félreértenétek nem a misztikus, ezorterikus tisztánlátásról beszélek, mert nem vagyok auralátó, és nem dicsekszem azzal, hogy a felszín alattit tévedhetetlenül meglátom, felismerem. Nem is vágyom ilyesmire. Sőt! Ha volna vagy alakulóban volna efféle tulajdonságom elaltatnám, elfedném, visszaparancsolnám a mélységes-mélybe, ahonnan feltörekszik. Igyekszem tisztelni az emberi, a személyes titkot, és fenn akarom tartani tévedhetőségem jogát. Mert senki sem tévedhetetlen, s aki ezt állítja az vagy bolond vagy démonikus. Nem látok tisztán, de sokat látok, mert a megélt fájdalom éleslátóvá teszi az embert, de nem tisztánlátóvá. Az emberi lény folyton változó bonyolultságában meg nem fejthető. Ha titkait kutatjuk azt csak a legnagyobb tisztelettel tehetjük, s véleményem szerint magunk kell, hogy legyünk az első és legfontosabb kutatási terület. Vizsgálódásaink eredményének hitelességét azonban tartsuk mindig kétségesnek. 

Csak a Teremtő tudhatja az igazat. Az igaz teljes megismeréséhez (elviseléséhez) emberfeletti erő szükséges, az igaz utáni tudakozódáshoz elég az esendő ember ereje.

Ma végtelen hálával gondolok a kézre, mely orromra nyomta hároméves koromban a gyűlölt szemüveget.  A fájdalom nem vált káromra. Sőt. Ennek köszönhetem mai viszonylagos tisztánlátásomat, meg azt, hogy néha, igaz ritkán, még olvasóimat is látom – vagy látni vélem?  Nem számít. Az hogy látom az olvasóimat elsősorban azt jelenti, a magam éhségén, szomjúságán keresztül érzem, s etetni, itatni vágyom őket. Régebben volt arcuk: ez azt jelenti, hogy láttam őket képzeletemben, de hogy jól láttam-e, ezt nem tudom, és talán nem is lényeges. Látható-láthatatlan közösségünkben szólásra (írásra) ösztökélő erő feszült. (Ez fogyott meg az utóbbi időben.)

Ha az ember az égből akar kapni valamit, kell hogy az arcát az ég felé is fordítsa. Is. Ég és föld között, matéria és szellem határán... de nem is határán, e kettő szerves egységében, a mindenség egyik kitüntetett (találkozási) pontján állunk. Hogy is lehet, hogy elfelejtem/elfelejtjük különleges helyzetünket?

Én most az újra kiáradó kegyelemre várok. Nem, nem is így van. A kegyelem árad, csak mi nem vagyunk képesek magunkhoz engedni, én nem vagyok képes magamhoz engedni – a Szentet. Mégis bízom a kitartó kegyelmi áradásban, és hogy egyszer  - ha csak egyetlen pillanatra is – megint nyitott és fedetlen leszek, és akkor megértem az angyali üdvözlet szavait.  Aztán, ha csak egyetlen lélekhez elér az üzenet, az már elég. Egyetlen lélekben, életben benne sűrűsödik a világmindenség. Nem kell, hogy sokan olvassanak, csak az az egy értsen.

Tisztánlátók és tompalátók 1.

Repülj néhány kört, nézd egy kicsit messzebbről a tájat, mielőtt a fészkedre leszállnál!

Háromévesen biggyesztették az orromra a csúnyácska szemüveget. Jaj, milyen jól áll! Nézd, milyen kis okos azzal a szemüveggel, mint egy iskolás – ilyesféléket mondogattak, többnyire furcsa hanghordozással, nagyon hangosan, de egyetlen szavukat sem hittem. Restelltem a kezdetektől, mert elválasztott a többiektől, azoktól a boldogoktól, akiknek nem volt szüksége az orrot, fület kikezdő olcsó pápaszemre, anélkül is jól láttak, és nem kancsalítottak, ahogyan én. Vakegér, vakegér! Ez én vagyok – gondoltam, de nem fordultam meg, hogy a csúfolkodókkal szembenézzek. Addig is gyanítottam valamit csúnyácska voltomról, de attól kezdve a sejtés bizonyossággá vált.

Apámék hirtelen elhatározással fényképészhez vittek bennünket, ma sem értem miért, mert az anyám azelőtt is készített rólunk fotókat, régebben magukról is önkioldóval, s elő is hívta a képeket. Semmi szükség sem volt a fotográfus közreműködésére. Később az a gondolatom támadt, amikor a hajdani képeket nézegettem, hogy a végső percet akarták megörökíteni, megragadni együvé tartozásuk utolsó bizonyítékát, s megőrizni maguknak és nekünk, s talán mindenki másnak. Valamikor egy boldog család voltunk. A fekete-fehér sorozat azonban egészen másról tanúskodott. Az egyik képen, bár együtt a kis család - klasszikus beállítás: az anya ölében a fiú, az apa a lányt fogja, s mindenki a kamerába bámul –, mintha senki senkihez sem tartozna. Anyám arca fáradt, a mesterkélt derű még inkább elárulja, milyen riadt, milyen esendő. Mintha rejtegetne valamit, talán önmaga előtt is. Ha a szájat letakarom kitűnik, hogy a tekintete könyörgő, bocsánatkérő. Hiszen mit is tehetne ő a végzet ellen, bár éppen belőle támad ránk orvul, és elsöpör mindannyinkat, felkap, akár a forgószél, s ki tudja hová repít. Néhány évvel idősebbnek tűnik a koránál ő is, akárcsak az apám, ezen a képen nyoma sincs a szépfiúnak, a mastroiannis vonzerőnek. Kialvatlannak tűnik, és a Terv kesernyés illatát is érzem, mert megint túl sokat szívott, pedig mennyit köhög mostanában. Elnéz valahová, nagyon szomorúan, nagyon messzire, Isten tudja kit, mit lát, de nincs velünk. Még az öcsém sem látszik boldognak, pedig még nincs három, kényszeredetten ül az anyja ölében, én meg keservesen kancsalítok, és a szám sírásra görbül. Lám, a fényképezéshez csak levették rólam a rút szemüveget, de jaj, semmi haszna sem volt.

Egy évvel azután, hogy a megnyomorító szemüveget rám kényszerítették, újabb gyötrelem várt, letakarták a jobb szememet, s a tompalátó ballal csetlettem-botlottam. Az érzékelhető világ végképp zavarossá, bizonytalanná vált. Amikor a nagyanyám rajtakapott, hogy amint látótávolságon kívül kerülök megpróbálom lekaparni a lencséről a leukoplasztot, kertelés nélkül felvilágosított engedetlenségem várható következményeiről. Először is, hogy kancsal maradok egész életemre, aztán, ha nem tanulok meg látni a lusta szememmel, s ne adj Isten, később elveszítem a jobb szememet, megvakulok végleg. Vakegér leszek – gondoltam borzadva, és többé nem kapartam le a ragasztót, de attól kezdve méginkább kerültem a többieket, s tovább, egyre beljebb barangoltam belső világomba, ahol egyre jobban láttam, s egyre több vigaszra leltem.

Nagy vigasztaló lehet a képzelet, ha engedjük szárnyalni, s az ellenséges valóságot könnyen legyűri.