Az első Karácsony nélküle és vele, mégis vele. Ideképzelem magam mellé, ülünk a kanapén, szorosan egymás mellett, néha megsimogatom a kezét, és mindketten a betlehemi békét érezzük. Ő, aki állítólag materialista, és én, aki állítólag hívő vagyok. Miért írom így? Mert "a tükör által homályosan látunk" mindannyian, egyikünk sem tudja a teljes igazságot idelent. Mégis, ott, abban a csendben, egymás mellett mindketten közel voltunk a teljességhez. Húsvétkor és Karácsonykor Bach passióit hallgattuk. Ő, a materialista, még nálam is nagyobb áhitattal. Hiszem, ő már elérte, én pedig egyszer, ha eljön a végső perc, én is elérem a kimondhatatlant, a teljeset, a minden földi hiányt betöltőt. Várakozom, de nem mozdulatlan némaságban. A földi élet felé fordulok, mely "él és élni akar". Szólalj meg bennem, cselekedj általam Teremtő! Cseh Tamás karácsonyi éneke megrendít. Pedig nem különösen szép a hangja, nem is iskolázott, de ha énekel nem fél a lélek legmélyéről meríteni. Cseh Tamás ismeri, ami odalent van, és ismeri a fájdalmat is. Ezért hiteles, ezért vigasztaló, ezért nem feledhető, katartikus. Az ember jobb lesz tőle. Nekünk is így kéne szólnunk, énekelnünk, nevetnünk, hogy jobbak legyünk és mások is jobbak legyenek ettől.
Szörnyű kor a miénk, mert tagadja a fájdalom jelentőségét. Hazug kor. A fájdalom kell – nem az önkínzásról, nem a mazochista arcátlan kalandozásáról beszélek, és nem a szadista embertelenség keltette fájdalomról, mert ezek rossz fájdalmak, hanem arról, melyből kiserken az élet. Mint a szülés. Olyan egyszerű képlet. De mi nem akarjuk. Kell nekünk a fájdalomcsillapító, mindenféle gyilkos formában. Pedig csak az az öröm nem porlad el, melynek kifizettük az árát.
Csak a Teremtő tudhatja az igazat. Az igaz teljes
megismeréséhez (elviseléséhez) emberfeletti erő szükséges, az igaz utáni
tudakozódáshoz elég az esendő ember ereje.
A látás. Sokszor, sokhelyütt írtam már a látásról, s arról, hogy a
tisztánlátáshoz nincsen szükségünk a szemre. A vakok is lehetnek
(tisztán)látók, s jobban tájékozódhatnak a sasszemű sportlövőknél. Aki lát, nem
a felszínt pásztázza. Én sokáig vak voltam. Tapogattam és szimatoltam. Ne
hidd, hogy úgy kevesebb a világ! Dehogy. Csak más. Kérdezd csak a vakokat! A
másik arcát mutatja, de abban is a mindent – nem kevesebbet. A mindenség
adakozó, odakínálja magát – élj belőlem, had tápláljalak - , s nem érti, miért
veszünk csak kiskanálnyit, de azt sem, ha bezabálunk, megbetegszünk, hányunk.
A
türelmes mindenség a vakoknak érintésekkel adja tudtára áldott rendjét, de ha
kell, jelel, hogy a süketnémák is értsék. Megmutatja, hogyan kell asztalánál
ülni, és várni, hogy megérkezzen a falat, amit éppen nekünk szánt, amit nem
eszünk el más elől, amit ha megeszünk, megszaporodik, amiből élet lesz nem
halál. A menürend először szigorúnak tűnik, s az etikett dühít, de ha legyőzöd
gőgöd, türelmetlenséged, megáld, és áldott leszel.
Aztán egy nap kiderült, hogy nem is vagyok vak, csak
színvak. Azt mondják, van aki megvakul, ha valami nagy fájdalom éri. Hát, velem
éppen fordítva történt. Visszanyertem a látásomat. Először formákat láttam
csupán, felületeket, síkokat, redőket, tereket, ahogy elúsznak egymás alatt és
felett, és ahogy egymásba kúsznak. De nem voltak színek, csak színtelen fények
és különféle fényhiányos árnyékok. Sokáig nem voltam tudatában színvakságomnak.
Az első valódi szín, amit megláttam, az volt, amit a kórház téglafalára festett
a haldokló napfény. De ezt már tudod. Attól kezdve a fekete és árnyalatai
lassan átszíneződtek. A fotográfusok régen, még a színes film előtti időben
néha kiszínezték a fekete-fehér képeket. Az ecsettel felvitt pacsmag alól
kilógott a szürke, mint feldúlt ágyból a piszkos ciha. Na, így voltam eleinte
én is. Nem is igen tetszett. De az a bíbor, az belém ivódott. Most, hogy
olvastalak, már tudom, hogy látok. A színeket is.
Nem könnyű a dolgok mögé nézni, s meglátni a rejtezőt.
Nagyon is nehéz, gyakran fájdalmas, sőt veszélyes akár a bánya, mely bármikor
berobbanhat. A bánya próbára teszi a leszállókat, sokat kér azoktól, akik
lemerészkednek. Mindenekelőtt azt, hogy felejtsék el a felszíni ragyogást, s ne
féljenek a sötétségtől, de tudják hatalmát. Aki leszáll, annak hinnie kell,
hogy olyasmit talál, amivel odafent, a káprázatoktól vakon nem
találkozhatna.
Akárhányszor leszálltam pokolian féltem, rémes sebeket
kaptam, mégsem bírtam ki, hogy újra meg ne próbáljam, mert semmi sem vonzott
jobban, mint lelkem sötét titkai, s a homokkövei, paleozoikumi üledékei között
található gyémántszemcsék. Nem volt kétségem afelől, hogy a nagy titokhoz, az
őstitokhoz is el lehet érni valahogyan - ha (végleg) lemondunk az önféltésről -
, ha nem is annak teljességére, de legalább egy porszemnyire – mustármagnyira –
rá lehet találni. S ebből nem is kell több. Ez a mustármagnyi elég mindenre, ez
halálig táplál, s tán azon túl is, s olyan gazdagon, hogy másoknak is jut
belőle.
Még mielőtt félreértenétek nem a misztikus, ezorterikus
tisztánlátásról beszélek, mert nem vagyok auralátó, és nem dicsekszem azzal,
hogy a felszín alattit tévedhetetlenül meglátom, felismerem. Nem is vágyom
ilyesmire. Sőt! Ha volna vagy alakulóban volna efféle tulajdonságom elaltatnám,
elfedném, visszaparancsolnám a mélységes-mélybe, ahonnan feltörekszik.
Igyekszem tisztelni az emberi, a személyes titkot, és fenn akarom tartani
tévedhetőségem jogát. Mert senki sem tévedhetetlen, s aki ezt állítja az vagy
bolond vagy démonikus. Nem látok tisztán, de sokat látok, mert a megélt
fájdalom éleslátóvá teszi az embert, de nem tisztánlátóvá. Az emberi lény
folyton változó bonyolultságában meg nem fejthető. Ha titkait kutatjuk azt csak
a legnagyobb tisztelettel tehetjük, s véleményem szerint magunk kell, hogy
legyünk az első és legfontosabb kutatási terület. Vizsgálódásaink eredményének
hitelességét azonban tartsuk mindig kétségesnek.
Csak a Teremtő tudhatja az igazat. Az igaz teljes megismeréséhez
(elviseléséhez) emberfeletti erő szükséges, az igaz utáni
tudakozódáshoz elég az esendő ember ereje.
Ma végtelen hálával gondolok a kézre, mely orromra nyomta
hároméves koromban a gyűlölt szemüveget. A fájdalom nem vált káromra.
Sőt. Ennek köszönhetem mai viszonylagos tisztánlátásomat, meg azt, hogy néha,
igaz ritkán, még olvasóimat is látom – vagy látni vélem? Nem számít. Az
hogy látom az olvasóimat elsősorban azt jelenti, a magam éhségén, szomjúságán
keresztül érzem, s etetni, itatni vágyom őket. Régebben volt arcuk: ez azt
jelenti, hogy láttam őket képzeletemben, de hogy jól láttam-e, ezt nem tudom,
és talán nem is lényeges. Látható-láthatatlan közösségünkben szólásra (írásra)
ösztökélő erő feszült. (Ez fogyott meg az utóbbi időben.)
Ha az ember az égből akar kapni valamit, kell hogy az arcát
az ég felé is fordítsa. Is. Ég és föld között, matéria és szellem határán... de
nem is határán, e kettő szerves egységében, a mindenség egyik kitüntetett
(találkozási) pontján állunk. Hogy is lehet, hogy elfelejtem/elfelejtjük különleges
helyzetünket?
Én most az újra kiáradó kegyelemre várok. Nem, nem is így
van. A kegyelem árad, csak mi nem vagyunk képesek magunkhoz engedni, én nem
vagyok képes magamhoz engedni – a Szentet. Mégis bízom a kitartó kegyelmi
áradásban, és hogy egyszer - ha csak egyetlen pillanatra is – megint
nyitott és fedetlen leszek, és akkor megértem az angyali üdvözlet
szavait. Aztán, ha csak egyetlen lélekhez elér az üzenet, az már elég.
Egyetlen lélekben, életben benne sűrűsödik a világmindenség. Nem kell, hogy
sokan olvassanak, csak az az egy értsen.
Repülj néhány kört, nézd egy kicsit messzebbről a tájat, mielőtt a fészkedre leszállnál!
Háromévesen biggyesztették az orromra a csúnyácska szemüveget. Jaj, milyen jól áll! Nézd, milyen kis okos azzal a szemüveggel, mint egy iskolás – ilyesféléket mondogattak, többnyire furcsa hanghordozással, nagyon hangosan, de egyetlen szavukat sem hittem. Restelltem a kezdetektől, mert elválasztott a többiektől, azoktól a boldogoktól, akiknek nem volt szüksége az orrot, fület kikezdő olcsó pápaszemre, anélkül is jól láttak, és nem kancsalítottak, ahogyan én. Vakegér, vakegér! Ez én vagyok – gondoltam, de nem fordultam meg, hogy a csúfolkodókkal szembenézzek. Addig is gyanítottam valamit csúnyácska voltomról, de attól kezdve a sejtés bizonyossággá vált.
Apámék hirtelen elhatározással fényképészhez vittek bennünket, ma sem értem miért, mert az anyám azelőtt is készített rólunk fotókat, régebben magukról is önkioldóval, s elő is hívta a képeket. Semmi szükség sem volt a fotográfus közreműködésére. Később az a gondolatom támadt, amikor a hajdani képeket nézegettem, hogy a végső percet akarták megörökíteni, megragadni együvé tartozásuk utolsó bizonyítékát, s megőrizni maguknak és nekünk, s talán mindenki másnak. Valamikor egy boldog család voltunk. A fekete-fehér sorozat azonban egészen másról tanúskodott. Az egyik képen, bár együtt a kis család - klasszikus beállítás: az anya ölében a fiú, az apa a lányt fogja, s mindenki a kamerába bámul –, mintha senki senkihez sem tartozna. Anyám arca fáradt, a mesterkélt derű még inkább elárulja, milyen riadt, milyen esendő. Mintha rejtegetne valamit, talán önmaga előtt is. Ha a szájat letakarom kitűnik, hogy a tekintete könyörgő, bocsánatkérő. Hiszen mit is tehetne ő a végzet ellen, bár éppen belőle támad ránk orvul, és elsöpör mindannyinkat, felkap, akár a forgószél, s ki tudja hová repít. Néhány évvel idősebbnek tűnik a koránál ő is, akárcsak az apám, ezen a képen nyoma sincs a szépfiúnak, a mastroiannis vonzerőnek. Kialvatlannak tűnik, és a Terv kesernyés illatát is érzem, mert megint túl sokat szívott, pedig mennyit köhög mostanában. Elnéz valahová, nagyon szomorúan, nagyon messzire, Isten tudja kit, mit lát, de nincs velünk. Még az öcsém sem látszik boldognak, pedig még nincs három, kényszeredetten ül az anyja ölében, én meg keservesen kancsalítok, és a szám sírásra görbül. Lám, a fényképezéshez csak levették rólam a rút szemüveget, de jaj, semmi haszna sem volt.
Egy évvel azután, hogy a megnyomorító szemüveget rám kényszerítették, újabb gyötrelem várt, letakarták a jobb szememet, s a tompalátó ballal csetlettem-botlottam. Az érzékelhető világ végképp zavarossá, bizonytalanná vált. Amikor a nagyanyám rajtakapott, hogy amint látótávolságon kívül kerülök megpróbálom lekaparni a lencséről a leukoplasztot, kertelés nélkül felvilágosított engedetlenségem várható következményeiről. Először is, hogy kancsal maradok egész életemre, aztán, ha nem tanulok meg látni a lusta szememmel, s ne adj Isten, később elveszítem a jobb szememet, megvakulok végleg. Vakegér leszek – gondoltam borzadva, és többé nem kapartam le a ragasztót, de attól kezdve méginkább kerültem a többieket, s tovább, egyre beljebb barangoltam belső világomba, ahol egyre jobban láttam, s egyre több vigaszra leltem.
Nagy vigasztaló lehet a képzelet, ha engedjük szárnyalni, s az ellenséges valóságot könnyen legyűri.
