A nyomozás - Még nem élők és már halottak: Anna és Teri

A boncolás során megállapították, hogy a fiatalkorú személy halálát nem a koponya sérülései okozták. A koponyán találtak ugyan hámhorzsolásokat, bevérzéseket, melyek tompa felszínű tárggyal történt ütéstől, illetve a test tompa felszínű tárgyhoz történő ütődésétől keletkezhettek, de ezek miatt az áldozat legfeljebb múló tudatzavarban szenvedhetett. A boncolási jegyzőkönyv szerint az exitus fulladás következménye. Ezt bizonyították az apró vérzések a szemhéjban és a szem kötőhártyáján, valamint a félholdalakú, alig észrevehető körömnyomok a nyakon. A boncnok a nyak mélyebb kötőszövetében is talált bevérzéseket. Azon kívül, hogy a szájüreg teli volt bomló avarral, a tetemen egyéb rendellenességet, illetve külsérelmi elváltozást nem talált. A szűzhártya érintetlensége nyilvánvaló volt, nemi erőszak tehát nem történt.

A holttestet két nappal a halál bekövetkezte után fedezték fel egy lakatlan faluvégi házban. A sértett egy szakadt huzatú, háromlábú díványon feküdt, a szemtanúk szerint, mintha csak aludna. A fej feltámasztva, alatta fűszálakból tekert gurigaféle, amibe apró virágok voltak beletűzdelve, a legtöbb elszáradva a fej körül. A hevenyészett, feltehetően párnaként szolgáló fűcsomó alig látszott ki a gondosan elrendezett hajkorona alól. Úgy tűnt, hogy a ruházat gyűrődéseit, amennyire lehetett, kisimították, a kardigán gallérjára kihajtva az alatta viselt blúz nyakfodra, a fehér papucscipő meg az ágy alatt, szorosan egymás mellett.

Az elhagyatott vályogház közelében kétszer is elhaladt az alkalmi kutatóosztag, de a száraz gaztengerbe fúlt düledező falú épület, melynek tetején csak foltokban maradt cserép, elkerülte a figyelmüket. A várostól kölcsönkapott nyomozókutya fedezte fel a tetemet. Az eset után az ebet gyorsan visszavitték a városi kapitányságra, mert mindenki látni akarta a hőst, s a rendőrök nem győzték kidobálni az eb ellátását szolgáló küldeményeket. Mindenki a kutya bravúrjáról beszélt, dicsérték okosságát, s számtalan történet keringett széltében-hosszában hős és önfeláldozó kutyákról, melyek csecsemőt hoztak ki az égő házból, golyótól védték meg rendőr gazdájukat, és sorozatgyilkosokat kutattak fel. A félelem és bizalmatlanság ködét csak ezek a történetek szárították fel egy-egy rövid időre. Hiszen még a bódogszentai eset okozta riadalom sem ült el. Elrendelték pedig az országos nyomozást a kislány ügyében, mégsem találták, s fia tanú sem akadt. Mintha a föld nyelte volna el, senki sem látta, senki sem hallott róla. A kétségbeesett szülők még jósokat, látnokokat is bevontak a kutatásba. Ezek különféle mesékkel álltak elő, melyekben voltak ugyan hasonló vonások, de a szakértők abban sem tudtak megegyezni él-e, hal-e a keresett személy. Eleinte a láp, az orgyilkos láp volt az egyik fő vádlott, de érthetetlen volt, miért ment ki a gyermek egyedül a mocsárra. Nyilván nem saját akaratából – már ha arra ment egyáltalán.

A rendőrség tehetetlen volt, s ez a közegben állhatatosan bízókat megfosztotta a védettség maradék reményétől. Elgyengültek, s még erőre sem kaphattak, még idejük sem volt újraépíteni a bizalom erődítményét, máris rájuk csapott a következő szörnyűség. Közülük rabolt el valakit a bódogszentai rém. Egy idő óta így emlegették. A tettes ugyanaz a személy, nem fér hozzá kétség. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy létüket, gyermekeiket netán két szörnyeteg is fenyegetheti. Nem, az lehetetlen!

Néhány napig tartó dermedtség után a falu új erőre kapott, s az összetartás és szervezettség példájává lett. A két eddig jobbára csak fitymált önkéntes rendőr mellé felsorakoztak a férfiak, s esténként végigjárták a falut és környékét, egészen a felszegi mocsarasig. Különösen a gyermekek mozgását kísérték szemmel, mindenekelőtt a lányokét. Az iskolásoknak attól kezdve csapatban kellett közlekedniük. Az iskolánál páros sorba fejlődtek, így indultak hazafelé megszabott rend szerint. Aki hazaért, kilépett a sorból, s együtt haladt tovább a fogyatkozó kis csapat, s a magányos utolsót is óvó szemek kísérték hazáig.

*

A tizenöt éves lány eltűnését a nagyanyja jelentette be a helyi rendőrőrsön, este hat óra negyvenöt perckor. A bejelentő feldúltan követelte, hogy azonnal kezdjék meg a nyomozást.

– Hogy hívják magát? – Az őrmester érezte, hogy emelkedik benne az indulat, mert az asszonyságot ismerte ugyan, igaz csak látásból, a nevét is tudta, de mégiscsak úgy illik az, ha beállít a személy a hatósághoz, hogy megmondja elébb a nevét, címét, s aztán jöhet a panasz. Nyomban látta, hogy nehéz esettel áll szemben, mert a feldúlt asszony csak eszelősen bámult rá, mint aki nem hall, majd alig érhetően elhadarta a nevét. Idegesítően toporgott előtte, a kezét tördelte, törölgette a homlokát, a többszöri felszólítás ellenére – mint aki menne is, maradna is – sem ült le. Sütött róla a rettegés, s ez előrevetítette a bonyolult ügymentet. Hisztérikus némber. Az effélék csinálják a vaklármát. Hej, de értik! Jól ismeri a fajtáját. Ezért a legnagyobb határozottsággal és éberséggel kell eljárnia. Csak szigorúan, csak szigorúan.

– Szóval Kármánné, kezdjük az elején, mert másképpen nem megy! Délben hazajött a boltból, ebédelni, ahogy máskor is, de akkor még nem volt otthon a jány. Nem jött még haza az iskolából. Aha. Hogy arra gondolt, talán valami különleges iskolai elfoglaltsága akadt, csak elfelejtette mondani, hogy később jön haza. Na ugye. Az is lehet. Na, üljön má’ le Kármánné! Ha áll, attól nem fogunk jobban haladni! Néha az is előfordult, hogy el-elmaradt, mert odavolt az állatokért, és ha beteg állatot talált valahol, nem nyugodott, míg valahogy haza nem hozta. Na lássa! Ki tudja akkor, most hol kurjászik az a bolond jány? Ilyenkor elfelejtett mindent és mindenkit. Hát maga mondja akkor! Akkor nincs is semmi baj! Akkor mér ilyen ideges? Nyugodjon már le! Szóval erre is gondolt. Igen. Ilyenek ezek a mai fiatalok! Gondolnak egyet, aztán teszik, ami az eszükbe jut! A bolond kölkei! Mit törődnek vele, ki izgul miattuk. Egyik se megbízható. Higgye el! Nekem is van kettő. Tudom én! Csavarognak! Volt olyan kölyök, akit a harmadik megyében csíptek el egy hét múlva. Hogy ez nem olyan! Jaj, csak ezt ne mondja, Kármánné! Haj, dehogynem! Olyan az mind! Sunyi kis gazemberek! Rohadt kölykei! Tudom én! Hogy délután fél ötkor, amikor hazament még mindig nem volt otthon az unokája? Na és aztán? Hát hány éves az a jány? Tizenöt is elmúlt! Jajjaj! Annak már mindnek... Hm. Kérdezgette a szomszédokat, de senki sem látta. Na azok is csak azt látják meg, amit éppen akarnak, vagy amit nem kéne! Igaz-e? Szóval, elment az iskolához, de minden be volt zárva. Az iskolaigazgatót felkereste a lakásán, de az sem tudott semmit a leányról.

Hú, az öregasszony ténleg rosszul lesz itt nekem – gondolta az őrmester. Még hűdést kap itt! Felszólította a bejelentőt, hogy üljön le, s közölte vele, hogy gondosan felvett adatok és tényállás nélkül esélye sincs a rendőrségnek, s eredménytelenség esetén csak a bejelentő hibáztatható, aki nem képes a szerv által feltett kérdésekre fegyelmezetten, összeszedetten válaszolni, s így hátráltatja a nyomozást.  Jegyzőkönyvet köll fölvenni. Anélkül semmit nem tehet. Értse már meg! Özvegy Kármánné erre leült.

Az őrmester további kérdéseire válaszolt is meg nem is, néha egészen másra válaszolt, mint amit az kérdezett tőle, máskor meg csak bámult értetlenül, izgatottan hajtogatta a retikülje fülét, előre-hátra, előre-hátra. A szolgálattevő folyamatos hümmögéssel, s időnkénti krákogással fejezte ki a rosszallását, amire a bejelentő mindig összerezzent. Egyre dühödtebben ütögette az írógép billentyűit, monoton felolvasást tartott a leírtakból, s sorváltásnál szigorúan a szemüvege mögül az őt abajgató termetes asszonyságra pillantott, tán jóváhagyást kérve, de valójában nem is látta őt.

Özvegy Kármán Józsefné mindebből semmit sem vett észre. Kalimpált a szíve, a dobhártyáján a dobolás nagyothallóvá tette, hol fázott, hol meg melege volt, s egyszer, amikor az egyik billentyű leütése után némi csend keletkezett, mert nem hallotta meg a kérdést: Az eltűnt kiskorú anyjának neve? –, felállt, hogy menjen végre, hogy tovább keressen, de hová, hová fusson még – de nem vitte a lába, reszketett, s erőtlenül visszahuppant a székre, mely megreccsent a súlya alatt.

Jó lesz végezni – gondolta az ügyeletes – mindjárt elájul, vagy gutaütést kap az öregasszony! Egy kis csavargó ribanc miatt! – Hét óra körül szokott vacsorázni, és ilyentájt már rendre fel is tette a kis rezsóra a kopottas zománcozott lábaskát, az ízes hazaival. A lábaskát az asszony gondosan lezárta, még le is kötötte spárgával a kis piros fedőt, hiába szagolgatta, amikor óvatosan kipakolta a kosárból, semmi sem árulkodott a tartalomról. Majd a felbontáskor, akkor derül ki, mi van benne. Talán lecsót adott az asszony – ábrándozott, – jó csípős lecsót, füstölt kolbásszal, alatta egy kis szalonna, mert azt rak alája, azzal pirítja a hagymát. A jó szalonnabőrt sokáig szopogatja azután. Összefutott a szájában a nyál. Ha gyorsan végeznének, máris hozzálátna a melegítéshez.

Vajon hová csavaroghatott el a kis kurva? Mert már tizenévesen randizgatnak, nyomogatják őket a fiúk! De jól is teszik! Tegyék csak, ha hagyják! De majd csak előkerül a kis rüfke előbb vagy utóbb! Akkor eszébe jutott a pletyka, amit néhány éve suttogtak a szép Kármán Giziről. Hát persze, ez itt a szép Gizi anyja! Hú, micsoda lány volt az! Nem igazán az ő ízlése, annál vékonyabb, de azért megvolt annak mindene. És a pofikája! A kis segge, a kis ugráló csöcsei! Micsoda falat! Na és a Gizi baba egyszerre csak eltűnt. Azt mesélték valami idegennel, valami sehonnai útkaparóval szűrte össze a levet. Később meg idepottyantotta az anyjának a kölkit. Ezt beszélték legalább is. Ajajaj! Megvan akkor! Hogy erre nem gondolt előbb! Minden világos! Nem lehet, hogy a Gizi lopta vissza a jányát? Dehogyisnem! Hogy nem gondolt ő erre mindjárt! Hány, de hány ilyen, s ehhez hasonló történetet tud ő, amikor a porontyát eldobóban egyszerre feltámad az anyai, apai szeretet, s akkor követeli, ami az övé. Persze, amikor már nagyobbacska a gyermek, s valami hasznát is lehet venni.

Erre kérdezgetni kezdte a lányáról. Hogy látogatja-e a gyerekét, szokott-e írni a Gizi, meg hogy mikor látta utoljára, s nem gondolja-e, hogy az anyja jött vissza, hogy magával vigye, s tán erről elfelejtett szólni az édesanyjának. – Na, mit gondol Kármánné? Hogy ez nem jutott a maga eszébe! Pedig milyen okos asszony! – Látta, hogy ez a feltevés újfajta érzések áradatát kelti az asszonyban. Hol még fehérebb lett, aztán elvörösödött, cékla színűvé vált, kapkodta a levegőt, felállt, majd újra leült a székre, csak úgy féloldalasan, közben az íróasztalba kapaszkodott, mint az egyetlen biztos dologba. Aztán mesélni kezdett a lányáról, dőlt belőle a szó, aki ráhagyta az egyszem gyerekét, de az is lehet, hogy most visszaköveteli, de téved, ha azt hiszi, megkaphatja. Nincs az az isten, aki a kislányt elvehetné tőle.

- Na látja. Nincs titok előttünk. Várjon még egy kicsit Kármánné, talán néhány nap és kiderül, hogy a leányka az anyjával ment Pestre. Igaz? De visszajön az, ne féljen! Egy kicsit kiszórakozza magát, aztán elege lesz! De ha akarja, felhívom az állomást, és megtudakolom, nem látták-e a leányt, meg az anyját! Mindenki emlékszik még a Gizire! Ezek szerint visszajött már külföldről! Ő is, meg a férje is! Igaz? Hát szépen megköszönte, hogy vigyázott a gyerekére!

Na, most oda a szép mesének – gondolta kajánul. Az asszonyt leste, hogyan reagál a leleplezésre, de semmit sem vett észre rajta. Az csak bámult maga elé, kifejezéstelen tekintettel, motyogott valamit, nem értette mit, úgy tűnt, már nem akar menni, szinte ráfolyt a székre, mint akinek elszállt az ereje. Nincs már szégyen az emberekben – gondolta rosszkedvűen. Abba is hagyta a jegyzőkönyv felvételét. Majd később befejezi egy záradékkal, hogy a bejelentő elállt... – Újra, az orrában érezte a lecsó ínycsiklandó szaftos gőzeit, nyelt egyet, ,  látta jó sűrű piros lé, amit tunkolni lehet a fehér kenyérrel, a kolbászdarabokat. Felvette a kagylót, tárcsázta az állomásfőnök számát, aztán lenyomta a billentyűt: – Nem. Magam megyek ki! Ha maga elment Kármánné, már indulok is, aztán értesítem az eredményről. Na minden jót! Akkor holnap, de lehet, hogy még ma benézek magához a hírrel. Rendben van?

Az asszony üveges tekintettel meredt rá, mint aki nem érti, ezért megismételte: – Még ma benézünk magához, ha nem én, akkor a váltás, a Tóth Pista. Ismeri. De lehet, hogy mire hazamegy, a lány már odahaza várja. Igaz? Helyes, várjunk még néhány órácskát, vagy napot, előkerül az a huncut lány, még az is lehet, hogy valami szerelem bolondította meg. Ezek a mai fiatalok korán kezdik, nagyon korán. Felsegítette a székről - jó nagydarab asszony ez a Kármánné, jó testes - s terelgette az ajtó felé. Az ment görnyedten, lassan, szinte araszolva, mint aki álomban jár, rémálomban, ahol a lépést a rettegés lefogja. Már a kilincsen volt a keze, amikor visszafordult:

– Mi lett a bódogszentai kislánnyal? Megtalálták?

– Hát, sajnos... de még nyomozunk! De nincs az már errefelé, ki tudja hová vitték, kik vitték... de majd megtaláljuk... - Érezte, hogy rosszul válaszolt, mert az asszony szemében eszelős fény villant. – Keressék meg az unokámat! Most! Nem megyek el addig, amíg el nem kezdik keresni! Az a kötelességük! Nem mozdulok, amíg el nem kezdik a nyomozást! Nem én! És fellármázom az egész falut, ha kell, és világgá kiáltom, hogy hiába kértem segítséget a rendőrségen! Jaj, nekem! Jaj, nekem!

Dühös lett. Mit fenyegeti ez itt őt! Mit jajgat itt! Nevelte volna meg az unokáját, tanította volna rendre, akkor nem kéne most utána loholnia. Kijelentette, hogy eltűnt személy körözését a rendőrséghez tett bejelentést követő 24 órán belül kell elrendelni, s a hatóság majd eldönti, hogy a 24 órán belül mikortól kezdik keresni a kis tekergőt. Különben sincs senki az őrsön, akit kiküldhetne, ketten vannak szolgálatban, a kolléga éppen járőrözik, egy meg a pihenőideit tölti, mert nekik is jár a pihenés, meg kell hát várni a reggelt. Tudja jól a bejelentő is, hogy hat község tartozik az illetékességi területükhöz, meg a hozzájuk tartozó tanyavilág 1800 ember esik egy rendőrre, s gondolja csak el, mi volna, ha minden elcsavargó gyereket ők köröznének. És ha közben történik valami, garázdaság, rongálás, gyilkosság, vagy egyéb bűncselekmény, s szükségessé válik a rendőri beavatkozás, akkor mit mond a kapitány úrnak, hová lettek a rendőrök. Nem érnek ők rá erre, ezt a Kármánné is megérthetné.

Éjféltájban mégis megkezdték a nyomozást, mivel a bejelentő a rendőrőrs parancsnokához Bodnár Ferenc r. százados mb. őrsparancsnokhoz fordult, aki erre az eltűnt kiskorú körözését soron kívül elrendelte, s az őrs illetékességi területének átkutatását önkéntesek csatlakozásával azonnyomban meg is kezdték.

A szerelem harmadik napja - Anna

Az első szerelmi élmény korán jött. Mágia, áthatolhatatlan titok, amiből a kívülállók semmit sem vettek észre, s úgy perzselt, hogy sokáig semmi sem nőtt a nyomán. Tizenkét éves alig múlt, amikor a láz, szinte egyik napról a másikra, váratlan átizzította, akár egy heveny gyermekbetegség. Fehér lánggal égett, de érett, felnőttes lobogással. Az első szenvedély mindjárt szerelmi háromszöggé alakult, mert a varázslat a páron kívül egy harmadik leánykára is ráhullott, s úgy tűnt, éppen azzal a hevességgel, mint emezekre. A lovag szerelme is komoly és mély lehetett egy vakuvillanásnyi időre, ám a harmadik állandó jelenléte a kezdetektől zavart keltett.

Aznap éppen a Pável Lacira esett a választás, hogy megnyomja a nagyszünet végét jelző csengőt, s akkor véletlenül vagy készakarva, ki mondhatná ezt meg, de éppen abban a végzetes pillanatban Anna szemébe nézett, s így esett, hogy a kicsengetés sehogy nem akart véget érni, mert a két szempár, az égkék, meg a mély barna összekapcsolódott.

– Hagyd már abba! Megbolondultál, fiam? – Ez a kiábrándító, az eseményhez egyáltalán nem illő mondat szakította félbe az első epizódot, de a szerelemmagok ennek ellenére mély, termékeny talajba hullottak. Anna attól fogva álomban járt és kelt, mert megnyílt előtte a szerelemtitok, amiről addig csak olvasott, valósággá lett, sőt, felragyogtatta kincsestárának a legjavát. Megvakult és megsiketült, bármerre ment és bárhová nézett, két teljes napon át csak a barna pillantást látta. Amikor leguggolt Zafír mellé, hogy a szokásos vakargatással bekoronázza a malac hétköznapját, csoda történt, mert Zafír gombszemei mélybarna, gyengéd pillantással néztek rá, éppen úgy, mint azé a bizonyos személyé, amíg a csengőt nyomta: víjjjjjjjjjjijjijijjj , aztán a malacka el is tűnt, a serte selymes barna hajjá változott. Amikor észrevette, hogy gyengéd ujjainak csak Zafír örül, elpirult, kigyulladt, ment befelé, de igen remélte, hogy a nagyanyja még nem ért haza, s mire megjön, majdcsak lehűl valahogy. Elő is vette a történelemkönyvét, beletemetkezett, akkor meg I. László hermájának tekintete változott át, az aranyozott vörösréz telt meg forrósággal, szinte elolvadt, ezért becsapta a könyvet, s ült sokáig, egészen addig, míg meg nem hallotta az ajtó csikorgását, s a nagyanyja zsörtölődését, hogy az a piszok kutya már megint elvitte a lábtörlőt.

Fel sem merült benne, hogy lehetne valamiféle folytatás is, nem várt semmit, ami történt, szétáradt benne, betöltötte a teljesség örömével. Lebegett. A szerelem harmadik napján történt, hogy újra egymás mellé sodródtak, megint a szünet végén, amikor a gyermekáradat befelé nyomult a lengőajtót szétfeszítve. Csak úgy sütöttek a felhevült gyermektestek, valami kíméletlen életakarással törtek utat maguknak, áradtak befelé, egymást félrelökve, egymásra taposva, s akkor a tömegben sodródva ösztönösen újra a barna pillantást kereste, amibe el lehetne merülni. Akkor érezte először, hogy szomjazik valamire, és most ihat egy kortyocskát, s lám ott is van a közelében a kedves fiúarc, a kerek sima barna koponya, a sörtehaj, a pirospozsgás barna arcban a hosszú pillákkal árnyékolt szemek, melyek tegnapelőtt valami sötét csóvát sugároztak, mely elnyeli, aztán feloldja az óvatlant. Csaknem azonnal észrevette a másikat is. A sápadt, ezüstszőke hajjal körbevett mohó arcot, Harmati Juliska egész pasztell lényét, melyen átütött, amit ismét csak a beavatottak láthattak, a szerelmi sóvárság.

Vége – gondolta. Támadt a fájdalom, az elvesztés, a szeretetvesztés kínja, a kirekesztettségből meg feltámadt a magány, az egyedüllét tudata. De mindennél rosszabb volt a kiábrándultság érzése, mely a lelkében lévő űrt, újra feltárta. Mert méltatlannak adta a szerelmét. Bár jeltelen volt, nagyon erős, nagyon gazdag volt, amit érzett. De nem becsülték. Nem haragudott rájuk mégsem. A Juliska csak áldozat volt, a kis Don Juan feltehetően második áldozata, bár ki tudja. A donjuanság is mintha veleszületett tulajdonsága volna néhány férfiúnak. Vagy nemcsak férfiúnak. A hűtlenség, álhatatlanság, az örök másra vágyás nyugtalansága átok, mely megtapadhat bárkin. Átok, melynek rezgése már a csecsemősírásban is fellelhető.

Anna úgy védekezett, hogy elfelejtette őket, de nem felejtette el a szerelem tapasztalatát, csupán rázárta a lelki ajtót. Sokáig fel sem idézte a történteket. Hamarosan véget ért a tanítás, s a szünet jótékony függönye eltakarta őket, aztán a következő évben elköltöztek a Pávelék, és a Juliska is eltűnt, úgy hírlett, a nevelőszülei visszaadták az otthonba.

A következő nyáron, egy kénsárgán izzó júliusvégi vasárnapon, látta viszont a Harmati Juliskát a fakult ég alatt, a futballpálya szélén. A falu apraja–nagyja ott tolongott azon a kíméletlen délutánon, a férfiak felhevülten, terjengő izzadtságfoltokkal az ingükön, kezükben sör meg cigaretta. Nevettek, hangoskodtak, a forduló, eseményeit taglalták, egymást lökdösték, hátba veregették, a fiúkat szorongatták, sőt a középcsatárt még a vállukra is emelték, úgy vitték a futballpálya körül. Ugyanis a délutáni győzelemmel a csapat megyei bajnokságot nyert, s akkor ezt meg kellett ünnepelni jó hideg korsó sörrel, borral, pálinkával, kinek mi tetszett. A fagylaltosbódét is majd’ felborították, csak úgy rajzott az aprónép, rohangáltak, fogócskáztak a sétáló, trécselni meg–megálló asszonyok körül. De kivonultak a lányok is, lánykoszorúk alakultak itt is meg ott is, szétváltak, aztán új girlandba rendeződtek, mind kiöltözve, párálló, szagos izgalomban.

Mintha a rekkenő hőség az aggodalmukat is elégette volna a terméssel együtt. A hetek óta tartó kánikula felperzselte a kaszálót, a kapások a határban sorra kiégtek, furulyált a kukorica, még az akácok leveleit is megsodorta, megperzselte az eszeveszett déli szél, fújt lankadatlan, és forró porral szórta be az egész falut, de senki, egy lélek sem – hacsak nem volt beteg vagy holt – maradt volna el az ünnepléstől. Még Teri is elővette az ünnepi fűzős cipőjét, meg a csipkés nyakú fehér blúzát, és ösztökélte Annát, készüljön, mert ők is kimennek. Veszek neked valamit. Valami szép kis gyűrűt! Jó? Felülsz a körhintára! Valami ismeretlen izgalom foghatta el a nagyanyját is, soha sem tapasztalt kedv, derű párállt belőle. Régvolt öröm támadt fel tán, aligemlék, sárgult csipkeszél, ami visszaidézte a múltba hullt valóság parányi darabját.

Juliska a partvonal szélén, a közös öröm partján nem mozdult, mégis nyugtalannak tűnt. Hát mégis itt van? Tán csak látogatóban. Nem törődött a féktelen embertömeggel, nem látta, nem érezte őket. Valamit vagy valakit várt. Először csak a csaknem átlátszó, keskeny arcot, a vékony szálú szalmahajat látta, azután nézte meg az egész alakot. A vékony, eldeformálódott gyermektestet az irdatlan hassal, mely arról árulkodott, hogy megfogant, eltökélten növekszik, és hamarosan a világra jön egy gyermek. Összeakadt a pillantásuk, de Juliska elfordult, mintha nem ismerné meg. Aztán feltűnt mellette az ünnepelt középcsatár, a Gáti Zoli, lehúzta a mezét, és összecsavarva a Juliska kezébe nyomta. Az atléta maradt csak rajta, azt is hónaljig felhúzta, azzal törölgette már mentében az arcát, homlokát, a hóna alá fújt, ide is meg oda is, vörös volt, izzadt, de senki se bánta. Be akarták szívni a csípős izzadtságszagát, meg akarták érinteni, mintha az érintéstől rájuk is ragadna valami a Gáti Zoli nagyszerűségéből. A falu hőse meg – jaj, micsoda nagy gólokat rúgott –, begyűjtötte a vállonveregetést, ölelést, a dicséreteket, hogy még a válogatottban is örülhetnének, még nem érdeklődnek? - majd fognak! – és hajtogatta a jutalomsöröket derekasan. A rajongó szemek rátapadtak, nézték hosszan, gyengéden, ahogy felemeli a korsót, s issza, issza a Kőbányai világost, csak az ádámcsutkája jelzi a lé útját. Az öreg Szurdi még meg is könnyezte, ha nekem egy ilyen fiam volna, ezt hajtogatta. Amerre haladt megnyílt, majd összecsukódott a tömeg, mint fáradhatatlan ölelő karok. A Juliska meg ott állt a pálya szélén, az arcán a már ismert szerelmi sóvárgás, ott állt, a hasán a Zoli meze csomóba gyűrve, ahogy odalökte neki, azt ölelte magához, és bámult utána tikkadtan.

Kostyál Anna háza felett égi madarak…

A felszínes szemlélő csak egy nyakigláb kamaszlányt láthatott, aki jelzésszerűen, de birtokolja az asszonyi bűbáj sajátos eszköztárát, és aki kedvesebb, s talán értelmesebb az átlagnál. De ki tudja, mi lesz belőle! A sanda megjegyzés elsősorban arra irányult, hogy a gyermeki báj akár nyomtalanul eltűnhet, s ami marad... nos, majd meglátjuk. Az aggódóknak igazuk lehet, ám nem számolnak egy másik, az előbbinél fenyegetőbb veszéllyel. Az életfolyóban jócskán akadnak zavaros szakaszok, a kamaszkor meg igencsak örvényes. Sokan, még mielőtt a folyó elkanyarodna, s nyugodtabb, szélesebb folyással folytatná útját a tenger felé, melyben végül eggyé lesz a határtalan vízzel, éppen itt törnek zabolátlanul gátat. Ki tudja mikor, hogyan, s egyáltalán visszatérhetnek-e a mederbe később! Nehéz kor ez, mesélik, akik visszaemlékeznek a gátrombolás, -szakítás félelmes munkájára, a riasztó változások okozta zavarodottságra, melyben síkossá, képlékennyé vált, ami addig biztosnak tűnt. Nehéz kor ez, mondják, akik kamaszok karcos, netán metsző jelenlétét tűrik.  Nehéz kor ez, emlékeznek, akik már túl vannak rajta, aki meg benne jár, szenvedi, s nem tudja, hogyan történt, hogy a gyermekkor üde örömei sisteregve elpárologtak egy pillanat alatt, s itt hagyták a kamaszkor fülledt forróságát.

Teri is félt ettől az időszaktól, mert a Gizivel vívott elkeseredett küzdelmek, melyekbe Józsi is bekapcsolódott, rendre imádott lánya védelmében, kizárólag vesztesekkel és súlyos veszteségekkel, s olyan utórezgésekkel jártak, melyek szétromboltak mindent, ami a közös építményt még úgy-ahogy összetartotta. Gizi már tizenkét évesen szépítgette magát, a tükör előtt billegett, magára tekert mindenféle rongyokat, ráadásul szerzett valami rúzsmaradékot, azzal pingálta az arcát meg a száját, nem engedte a haját befonni, és titkos szerelmi ügyei voltak. Legalább is Teri így konferálta be az elcsípett levelet, melyet hangosan fel is olvasott. A hódoló ezt írta ceruzával egy kitépett irkalapra: „Szeretlek Gizi!!!! Délutan 5 ko várak az el hagyot dombokon.” Aláírás nem volt, ám a levél végén a két elnagyolt, de félreérthetetlen ábra láttán Teri a felháborodástól és az aggodalomtól fuldokolva lerogyott a konyhaszékre, s közben a gyűrött papírlapot Józsi orra előtt lengette, hogy ő is lássa a kimondhatatlant.

Gizi csak a vállát rángatta, és állította, hogy fogalma sincs róla, ki a levél szerzője, de nem is érdekli. Valami kis hülye – mondta. Na az egyszer nem lódított a Gizus, más miatt kente-fente magát már akkor. Később Teri fülébe visszajutott, hogy az útkaparók közül az egyikkel látták a kislányt, itt is meg amott is. Álltak, beszélgettek, furcsállták is, mit akar attól a gyerektől az a fiatalember. De nem szóltak neki az átkozottak, csak a markukba röhögtek, s lesték, mi lesz. Magas barna fiatalember volt, lehetett húsz–, huszonöt éves, nagyon jóképű – ezt mesélték.

Az útkaparók kerekes vagonokban laktak a falu mellett, mert errefelé nem volt útkaparóház, itt tanyáztak azidőtájt évente úgy egy-egy hónapig. Aztán eltűntek, senki sem tudta, visszajönnek-e még. De Teri elhatározta, a föld alól is előkeríti a gazembert, és akkor az ég irgalmazzon annak. Ki kellett volna vágni azt a dögöt, börtönbe juttatni, döglött volna meg ott, hogy nem átallott megrontani egy tizennégy éves gyereket, az ilyet talán nem is anya szülte.

A lány nem árulta el a nevét, még akkor sem, amikor a motyójával elhagyta a házat. Ha megmondod, ki volt, maradhatsz! – ezt kiáltotta utána fuldokolva, de Gizi meg se fordult, ment kemény léptekkel, leszegett fejjel. Az apja meg bent sírt, mint egy gyermek. Ne menj el kislányom, ne menj el! Majd visszajön, meglátod! Még ma, mielőtt beesteledik. De nem jött. Elnyelte a város. Ha valaki kérdezte, azt mondták, Pesten tanul, a nagynénjénél lakik.

Anna meg túltesz az anyján szépségben. Milyen kár – gondolta keserűen. Nem jó az a nagy szépség. Nem köll az! Minek! Pedig nem volt oka aggodalomra. Annát hallatlanul izgatta minden, égett a tudásvágytól, csak a másik nem iránt nem mutatott érdeklődést. Pedig a nagyanyja éberen, hiúzfigyeléssel leste, s kérdezgette is, csak úgy óvatosan, szőrmentén, hátha elárulja a lányt egy pirulás, egy-egy aprócska szünet, netán elszólja magát. Az osztálytársakról faggatta, nőttek-e, hát, a Bokrosék fia, a Péter, jól tanul-e, meg hogy milyen szép magas fiú lett a Jambrik Jani. Előhozta, akiről úgy vélte, ha kinövi magát, számíthat a másik nem érdeklődésére. Anna nyugodtan, derűsen válaszolt, néha némi gúnnyal emlegette furcsaságaikat vagy rakoncátlankodásukat. Teri még meg is leste néha –szégyenkezett is emiatt, de jobb félni, mint megijedni –, de sohasem vett észre semmit. Lassan meg is nyugodott. Hál’ Istennek – gondolta –, szerencsére nem az anyja vérét örökölte. De hogy az is kire ütött? Se az ő, se a Józsiék családjában nem fordult elő ilyesmi... micsoda szégyen – nem is szeret rágondolni.

Néha furcsállta a kamasz közönyét, ebben a korban azért már érdeklődnek egymás iránt, s nincs is abban semmi, ha a dolog a rendes keretek között marad, de végül úgy gondolta, ráér még, majd eljön annak is az ideje, és hálát érzett, hogy az unokája ettől is megkíméli. Emiatt nem kell féltenie, emiatt legalább nem kell aggódnia, s ezt úgy tekintette, mint mennyei ajándékot a másik okozta fájdalomért cserébe.

A serdülőkor depressziója nem kerülte el Annát sem. Mintha egy vizes kötél csavarodott volna rá olykor. Kezére, lábára hurkolódott, ha nem volt elég éber a nyakára is. Óriáskígyó, vastag, erős, síkos, mely meglékelte az életerejét, s ha megmarkolta erősen, hogy magáról lefejtse, kicsusszant a kezei közül, s másutt keresett fogást. Ilyenkor aztán jól jött a természet, a mindig kéznél lévő szövetséges. Elsősorban az állatok körüli kötelezettségek oldották, vagy le is tépték az óriáskígyó szorítását, a jó- vagy balsors nyújtott fogódzót gyakran, vagy mert berepült valami váratlan öröm – mondjuk, a beteg malac végre lábra állt –, vagy éppen ellenkezőleg, betört a baj – a macska egyszem újszülöttjét cserbenhagyva vőlegény után kujtorgott. Akkor figyelmének széljárása nyomban fordult, feledte a benti árnyékot, és kereste a kintit, mert fényt akart gyújtani mindenáron. Nem tűrhette, hogy a rábízottak szenvedjenek. A nagyanyja nem értette ezt a lázas tenniakarást, sőt ismeretlen forrásból fakadó ellenszenvet támasztott benne, keserű féltékenységet a lény iránt, melyet Anna gyámolított. Eleinte mindent megtett, hogy meggátolja Annát, hogy a segítségre szoruló és unokája közé álljon. Egy összecsapásuk alkalmával olyan tett, melyet később sem megérteni, sem megbocsátani nem tudott magának.

Egy októberi hétvégén Anna haját mosta. A lány a kis sámlin térdelt, fejét meg belehajtotta a hokedlin álló bádoglavórba, ő meg kancsónként öntötte rá a vizet. Ecettel is leöblítette a végén, attól fénylett, mint a templomtornyán a frissen aranyozott kereszt. Jól befűtött a sparheltbe, hogy a lány meg ne fázzon. Boldog volt. Jó volt megérinteni a fejét, a szép kerek koponyáját masszírozni, aztán dörgölni a haját a vászontörölközővel. Az eső dőlt, csobogott, dobolt, az is jó volt, összezárta őket, szürke függönyével leválasztotta kintet. Egy világ voltak ők ketten odabent, érinthetetlen, védett, zavartalan örömben. Együtt. Lekapta a tűzhely tetejéről a karikákat, rádobott még egy-két vékonyabb akácdarabot, eligazgatta, hadd legyen jó meleg, a sámlit is odahúzta a tűzhely közelébe. Még dudorászni is kezdett, eszébe jutott egy régi nóta, énekelgette félhangosan, hogy a lány is hallja, s örüljön.

Kostyál Anna háza felett égi madarak sipognak.

Sem üsti aranyé, csak a szép lyány kedvijé.

Kostyál Anna háza előtt, egy szép kis kert kerekedik,

Egy szép kis kert kerekedik, abba rózsa nevelkedik.

Egyszerre lódobogást hallottak, rohanó szekér ugrálásának robaját! Na a Vonnák Feri megint felöntött a garatra, akkor hajt így, majd éri valami, vagy elgázol valakit – gondolta. Aztán vonyítás hallatszott, tán tényleg elcsapott valami dögöt ez a bolond, s máris csend, az eső zaja benyelte, elmosta az előbb történteket. Anna az ablakhoz rohant, törölgette a párát, kibámult, orrát az üveghez nyomta, hogy a mosott szürkeséget vallatóra fogja, kinyomozza, mi történt.

– A kutya! Elütötte! – sikoltott, s fordult kifelé, hogy rohan, a nagyanyja meg elkapta, kemény kézzel megtartotta. Fuldoklott a felháborodástól: – Nem mész te sehová! Ilyen vizes hajjal! Hogy képzeled, te bolond lány!

Anna kitépte magát a kezéből, de a nagyanyja megelőzte, az ajtóhoz ugrott és rárivallt: – Sehová! Nem mondtam? Megfázik a fejed, agyhártyagyulladást kapsz, mint a Józanék kislánya, a Pirike. Eltemették nyolc évesen. Azt akarod? – Megpenderítette a lányt a karjánál fogva, odébb az ajtótól, de nyomban meg is bánta, tán túl szigorú volt. Nem baj, a lány érdekében tette, amilyen bolond, még megfázatná magát azzal a nyavalyás döggel. Lehet már ki is lapította az a szekér, de az is lehet, hogy odébb állt, ez meg rohanna ki az esztelen a zuhogó esőbe.  Hogyne, aztán majd ápolhatja, hívhatja az orvost. Még mit nem!

Anna meghőkölt, csak bámult a nagyanyjára, aki már ott állt a konyhasztalnál, eltökélten, és ellentmondást nem tűrően. Kezében a húsvágó kés, hogy valami szalonnát szeljen a tepsiskrumpliba. A deszka fölé hajolt, nem ránézett rá. Döntött.

– Mennem kell, mennem kell! Nagyanyám, kérem, mennem kell!

– Nem! Megmondtam. Nem.

– Felveszem a kendőmet! Nagyanyám! – indult az ajtó felé, a fogashoz, ott lógtak a meleg holmik, kendők, kabátok.

Akkor történt az az érthetetlen és szégyenletes dolog, melynek a halálos rémülete átjárta mindkettőjüket, és kimoshatatlan pecséttel szennyezte kapcsolatukat, bár az eset emlékét mindketten sietve eltemették.

Mi mozdította Teri karját, milyen ismeretlen erő, ki vezényelte az izmokat, ki parancsolt a zavarodott agynak, milyen erő, milyen indulat? Mi vagy ki állt eredőjében? Ki tudja? Teri azt gondolta később, ha minden ellenállása és tiltakozása dacára a tett, mint vizihulla, felvetődött a tudattalan mély tavából, és hideg verítékkel kiverte, hogy nem ő volt. Nem lehetett ő. Abban a pillanatban valami átvette felette az uralmat. Valami ismeretlen erő sajátította ki a kezét, az erejét, az hajította el a húsvágó kést, hogy az íves, szép reptével átszelte a teret, és egyenesen a dermedt gyermek felé tartott, hogy beleálljon, megsebezze, mindegy, hogy hol, csak sebet ejtsen. Miféle bosszú lehetett ez, kitől, s valójában ki felé tartott – ez volt, s maradt az örök kérdés.

Anna megrémült, nem mozdult, ideje sem lett volna rá, hogy elhárítsa a támadást, vagy odébb lépjen, el a kés elől, fel sem fogta először, hogy a nagyanyjától száll felé a gyilok, tőle, akit úgy szeretett, aki úgy szerette. Csak állt és kitágult szemmel bámulta a húsvágó kést, hogyan tart felé, egyre közelebb, a fényes penge hogyan szeli a levegőt. Behunyta a szemét, hogy ne lássa legalább, de a fegyver, mielőtt célba ért volna, erejét veszítve, tompa koppanással a földre hullott. Vége volt. Anna lassan az ajtó melletti padkához lépett, felemelte, s azzal a mozdulattal, ahogyan a nagyanyjától látta, magára terítette a nagyanyja nagykendőjét, ment kifelé, hogy tegye, amit tennie kell. 

Boldog sóhajok súlya - Anna

Mióta Anna vele volt, minden megváltozott. Minden felborult és összekuszálódott. Úgy jött az egész, mint egy hirtelen csapás, amire senki sem készült. Özvegy volt, nyugodtan élt, békében, tisztelték és becsülték. Nem akart már semmit, csak csendet. A feketét sem vette le. Minek! Nem akar már férjhez menni, kinek vetkezzen, öltözzön! Rendben tartotta a portáját, a temetőben a sírokat, adósa nem volt senkinek, neki sem tartozott senki, emelt fővel járt-kelt. Mindenki láthatta, hogy özvegy Kármánné megáll a maga lábán. Esténként békében feküdt, reggelente nyugodtan kelt. Semmire nem vágyott. Ez jó volt.

Aztán megjelent Gizus a lyánnyal, és fuccs mindennek! Minden erejét össze kellett szednie az elején, hogy ellássa, akárcsak, amikor Gizus csecsszopó volt. Jó, hogy ezt nem kell szoptatni legalább! Néha körül is nézett, sőt a szájára is csapott, riadtan, nem mondta-e ki hangosan, amit gondolt. Szégyellhetné magát, hiszen a nagyanyja! Ki gondozná, ha nem ő? Csak nem adnák tán a lelencbe, az volna csak a szégyen! Eh, nem ő tehet róla, nem ez a poronty, hogy idepottyantották, most már élni akar, ahogy a többi élő a földkerekén. A mesét is kitalálta hamar, mivel lehet jóllakatni a sok kíváncsiskodót, betömni a viszkető fülüket. Olyan mesét kanyarintott, hogy maga is megmulatta. Kiküldetésbe megy a Gizus ura, tudják, katonatiszt, a felesége meg vele. Nem akarják vinni a kicsit, mert a körülmények ott nem kedveznek a gyermeknevelésnek. Ne kérdezzék hová, államtitok. Jaj, nem is szólt semmit, tán már most is túl sokat mondott. Még azt sem lehet tudni, hány évre mennek, de ötre-hatra bizonyosan. Nem, jobb lesz itt a kislánynak. Az anyja, apja odavan, de mit tehetnek! Hogy a fizetésük? Hát, képzelhetik! Mindenki megértheti, hogy ez áldozattal, lemondással jár, de megéri.

Új rendet kellett kialakítania, legalább a felszínen, hogy megtartsa őt és a nem várt jövevényt, de odabent nem állt helyre, ami megborult. Gyakorta nem bírt kavargó érzéseivel. Egyszerre feldúlta, de meg is nyugtatta Anna jelenléte. Régen nem volt ilyen. Különösen, mióta az a bitang lány elment, nemigen hozta ki senki a sodrából. Néhány napig fájt az árulása, aggódott is miatta, mi lesz vele a városban, nem tesz-e olyasmit, ami megintcsak szégyent hoz rájuk. Aztán rájött a megoldásra. Kitagadja. Neki nem a lánya többé, ha egyszer elment! Igaz, hamar lehiggadt. Patyolat volt megint a lepedőjük, talán végleg eltűnt róla a szégyenfolt. Majd azt mondják, férjhez ment Pesten, nem ér rá hazajönni, dolgozik. Na így jó lesz. Mint a szikla, olyan volt. Ha az ura előhozta, mi lehet vele, ha legalább írna pár sort, ha tudnák, hol van, merre jár, mert így nincs nyugovása, csak az ajtót lesi, ha egyenruhást lát, összeszorul a szíve - Teri leintette. Nekem ne mesélj róla! Eridj utána, ha annyira hiányzik, keresd meg, majd meglátod, hogy fogad! Eridj csak, keresd meg! Tudta, hogy nem megy a Józsi sehova. Mióta a lány elment, ki se mozdult a házból, még a kocsmába se tette be a lábát. A leghosszabb útja a kertvégébe vezetett. Ott megállt, mint a megmászhatatlan csúcs előtt a hegymászó, álldogált egy darabig, majd lehajtott fejjel visszaballagott, s leült, mint, aki nagy utat tett meg. Mintha mozdulatlansággal védekezett volna a fájdalom ellen. Begubózott, összehúzta magát. Régebben dolgos volt, munka után nekiállt az otthoni teendőnek, a gyászos nap azonban kiszikkasztotta az akarását, csak Teri ukázára végezte el, ímmel-ámmal, amit kellett. Hogy ingerelte ez a kitartó szenvedés, hogy a férje nem akarta elengedni a bánatát, sőt még hizlalta is! Néha dühödten oda is lökte: Emészd csak magad, megérdemli az a büdös lány! Majd csak a sírba tesz! De engem nem fog! De nem ám!

A Józsi nemigen válaszolt, csak odább húzódott, kiült a tornácra, a kispadra, nem mozdult, nem szólt. Eggyé vált a szúvas fával. Ha kiment a vödörrel, vagy bejött a kertből, néha észre sem vette, s odabent kereste, ha tálalni akart. Neki meg kipöfögött a mérge, sercegve, sziszegve kitört, ami odabent forrt, de egyre kevesebbszer kellett megnyitnia a csapot, s egyre kisebb erővel lövellt ki. Majd elfelejti ő is. Túl lesz rajta, s akkor majd élnek, mint azelőtt. Ha a Gizus férjhez ment volna Pestre, éppúgy, ahogy állította, vagy valami távoli faluba, akkor se volna másképp. Alig látnák. Azt is el kéne viselni. Ugye?

Józsi üldögélt a padon, s egyszercsak furán megmozdult a lába, épp erre lett figyelmes, valahogy kirúgott, mint aki görcsöt kapott. Oda se ment, gondolta, álmodott valamit. Csak órák múltán vette észre, hogy vége. Koszorúér-elzáródás. Nem szenvedett – mondta az orvos. A halála semmin sem változtatott. Nem hagyott jelet maga után. Ha a porronggyal az esküvői kép cirádáit törölgette, egy idegen arc nézett rá. Ki ez? Ez volna a Józsi? Sohasem élt ifjú férfi, akit fotográfus csak úgy melléügyeskedett, mert miféle kép lett volna, ha csak a menyasszony van rajta. Szégyellte, hogy semmit sem érez, nem bánkódik, de kifelé hangos volt egy darabig, a gyásztár minden kellékét alkalmazta. Ha megállították – Micsoda veszteség, micsoda veszteség! Micsoda jó ember volt, lám, a rosszak meg a kocsmapultot támasztják! –, rögtön a szeme elé kapta a gombócba gyűrt zsebkendőjét, s abba belenyögött, nyöszörgött, de kerülte a vizsgálódó pillantást, s hamar elköszönt, hogy még ki kell mennie a temetőbe, meg mennyi a teendője most, hogy nincs már szegény Józsi.  

De estelente, ha magára zárta az ajtót, s az ágy szélén ülve fonogatta a haját, arra gondolt, bedől mindjárt az ágyba, nem zavarják a súlyos sóhajok, se a lélegzetvesztett horkolás az álmát, nem tudta elnyomni az érzést, a szégyenteljes megkönnyebbülést, hogy végre szabad, a maga ura most már. Ebbe az állóvízbe csapott aztán bele a Gizi, de úgy, hogy a tengernagy nyugalom kilöttyent a medriből, vissza nem tért soha. Eleinte csak csalódott volt, hogy ilyen rövidre szabta a békét a sorsa, mert nem sejtette, hogy csapdába esett. Egy nap, amikor a gyerek valahol kint feledte magát, nem lehetett messze, az imént még a szomszédból hallotta a hangját, valamit magyarázott, tán a Mártonnak, de az meg épp az imént hajtott el. Csak nem ment vele? De szó nélkül? Na, itt lesz mindjárt, engedelmes gyerek az, nem csavargó, ahogy az anyja. Mégis rosszul lett az aggodalomtól, mert az első kiáltására nem felelt. A Gizus után sohase keresett. – Eh! Rossz pénz nem vész el! Csalánba nem üt a ménkű!  – ezt mondta az apjának, ha az nyugtalankodott, mert leszállt az este, az meg még sehol. De Anna más volt. Kiáltott még egyszer, közben nyugtatta a bolond szívét, mert majd’ kiugrott, még rosszul lesz itt, pedig nem volt eddig baj a szívével. Le is ült a hokedlira, de felpattant nyomban, kifutott a kiskapuig, kikémlelt, erre meg arra, hátha meglátja valahol az utcán, hazafelé tart már, de üres volt minden és csendes. Ismeretlen érzések törtek fel belőle. Egy hang sem hagyta el a torkát, mégis hallotta a sikolyt, velőtrázó volt. Honnan jött? Nem ő volt! Dehogy! Oka sincs rá. Aztán meg elhomályosodott a látása, kapta elő a köténye alól a zsebkendőt, törölgette mindkét szemét, durván, szinte fájt, a halántékán dobolt az ér. Mi van, ha valaki elcsalta? 

Amikor Anna befordult derülten, s tele mondandóval, szóval sem említette a rémületét. – Hát, megjöttél! Kész ám az ebéd!

Hányódott, mint egy csatahajó a viharban, s félő volt, hogy zátonyra fut, hol dühös volt, hol sírt volna, jajongva, kiabálva, mint egy siratóasszony, máskor meg meghatódott, büszke volt, hogy az övé, az övé ez a gyermek, senki másé. Volt mit féltenie. Sejtette, hogy efféle a boldogság, hát, ezért kerülte is addig.

A baba halála - Félnótás 2.

Az idő múlását nem érzékelte, csak azt, hogy a lába egyre jobban sajog, de tovább csörtetett, küzdött az ágak-bogakkal, indákkal, melyek sűrűsödtek, beléjük akaszkodtak, ellenük voltak mind. De nem dehogy! Megvédik, eltakarják, elrejtik őket. Menni, menni, menni! Érezte, hogy ereje fogytán, hogy egyre szomjasabb, és a könnyű leánytest is ólomsúlyúvá vált, és milyen merev, mintha porcelánból volna, jaj, csak el ne törje, de képtelen volt lassítani, képtelen volt megállni. Pedig jó lett volna, jó lett volna letenni a terhét, óvatosan, gondosan, de sehol egy száraz hely, egy tisztás, nem, nem teheti le. Nincs már messze a lidércsziget. Ott felépíti a gunyhót nádból, jó vastagon befedi, nem fog beázni, de csak addig, csak addig kell ott maradni, amíg valami jobbat nem talál.

Aztán megriadt. Hogyan is gondolhatta, hogy az a szedett-vedett gunyhó jó lesz neki! Ostoba volt, hogy egyáltalán a lápra gondolt, hogy elhozta idáig. Nem alkalmas. Rossz hely. Nem való a mocsár egy babának. Puha ágy kell neki, szép takaró, díszpárna. Igaz, a baba nem szól, nem tiltakozik, pedig régen beszélt hozzá, a nevén szólította. Mit is mondott? Arra már nem is emlékszik. Jancsi! Jancsi! Jancsikám! Talán így szólította, és hívta, hívogatta: Gyere! Gyere gyorsan! Most nincs itthon! És ő ment is, és felvette! Nagyon óvatosan, nem szorította meg, vigyázott rá. Akkor történt, hogy rányitotta a szép kék szemeit.

Jaj, most biztosan haragudni fog, ha felébred. Tudja, érzi, hogy ez a dolog nem tetszik neki. Nem akar idejönni. De hát akkor hogyan lesz most? Csak nem fog megharagudni rá? Talán ő is veszekedni fog, kiabálni, rosszakat mondani, talán el is zavarja.

Csaknem szűkölt. Visszafordult. A visszaútra később nem is emlékezett, félig önkívületben járta meg, s amikor végre letette a testet az egérrágta piszkos díványra, az egyetlen bútor, mely csodálatos módon ott maradt az elhagyott házban, melynek jószerével már csak a falai álltak, melléhullott, s álomtalan álommal aludt két napon át. Amikor felébredt, mardosó éhséget érzett újra, de nem törődött vele. A lány ott feküdt mellette, félrebillent fejjel, kissé még mindig kicsavarodva, akár a baba, az is mindig engedetlenkedett. De nem haragudott rá. Dehogy. Eligazgatta, vigyázva, hogy nehogy durván érintse, csak nagyon finoman, éppen hogy, s közben beszélt hozzá. Egy szép takaró kell ide, meg díszpárna. Egyszer a vásárban látott egyet, ami most jó lenne. Kék fényes anyagból fodor volt körbe-körbe, a közepén meg szép virágok, piros pipacs, margaréta, búzavirág. De lehet, hogy nem is látott ilyet, csak az anyja beszélt erről valamit. Hogy kellene a baba mellé egy efféle díszpárna. Nem baj. Azt valahogyan megszerzi, mert az kell a feje alá. Az anyja is azt mondta. Szép lesz a szőke hajjal. Fésűt is vesz, persze. Lázasan gondolkodott, mi kellhet még, s hol is lesz kirakodóvásár legközelebb, az se baj, ha messze, nem számít, mert ha megtudja, odamegy, s meghozza, ami kell.

De óvatosnak kell lennie. Meg kell várnia az estét. Amikor kialszanak a fények, és a sok részeg mind elalszik. Sokszor, ha több napos a vásár, s jó idő ígérkezik, el se pakolnak. Ott lógnak a rúdon a cipők, a csizmák, meg a sok színes kelme, meg cifraság, pántlikák, csatok, kendők, sipkák. Na majd ügyes lesz! Amikor hallja, hogy horkol az árus is, meg horkol a segédje is, na akkor odalopakodik, s leakasztja, ami kell. Mert ketten vannak ott legalább, vagy még többen, gyakorta az egész család. De majd ügyes lesz. Kifigyeli őket. Majd akkor. Beszerez mindent. A kék nadrág is elszakadt. Abból is kell új. Vagy inkább egy szoknyácska, fodros.

De hogy fogja átöltöztetni? Régebben sokat gondolt a szép meztelen combjára, az apró melleire, még álmodott is vele, de most, hogy végre vele volt, valahogyan szégyellte magát. Majd kimegy addig, s odakint várakozik, amíg átöltözik. Örülni fog. A női személyek szeretik a szép ruhát. Emlékezett rá, hogy a húgai hogy marakodtak a rongyokon, amit itt–ott összeszedtek. Eszébe jutott a Margit is, amikor hónaljáig húzta a bő tarka szoknyát, s még egy fekete melltartót is felvett, csak úgy, a koszos ing tetejére. A bolond. A többiek meg csúfolták, hogy asziszi mellye nőtt, mert mellytartót vett fel. Elül deszka, hátul deszka, se fari, se hasi, csak a víkon labaszari! Röhögtek nagyon. A Margit meg sírni kezdett, pedig sose sírt azelőtt. Biztos azér, mert a nagyobbak elvették tőle a mellytartót, felkötötték egy póznára, s szaladgáltak vele, lobogtatták, s énekelték, hogy se fari, se hasi... Addig lobogtatták, addig, amíg egyszercsak fennakadt az akácfán, aztán sehogyan se akart lejönni. Akkor a Margit még jobban rítt, de a Laca aszonta neki bedobja a budiba, ha nem hagyja abba.

A Toncsi bácsi megmondja biztosan, hol lesz a vásár. Halványan felrémlett ugyan a domboldalon kígyózó hosszú menet, meg a goromba asszonyság, a bolt új gazdája, de mindjárt ki is hullott a fejéből, csak az öröm maradt meg, hogy ha nem ma, de holnap odamegy a bolthoz, és ha kijön az öreg a csomaggal, megkérdezi, hol lesz a vásár, s mikor. Elmegy ő akármerre, nem fél ő a gyaloglástól. Mert kellene sok minden. Legfőképp a szép takaró az ágyra, meg a párna.  

Azon az éjszakán álmodott. Talán nem is egy álom volt, de ha az egyikből felriadt, a másik továbbszőtte az álomfonalat, ráhurkolódott, mint a keserű végzet. A vásárban járt, a sátrak között araszolt a tömegben. Mindig kerülte, félte pedig a tömeget. Meg-megállt, ruhákat válogatott, cipőket. A fehér mohersapka is a kezében volt: Örülni fog – gondolta. Sok pénzzel fizetett, mindenféle papírpénzzel. A hangzavar sem bántotta, áradt, befogadta, mintha neki szólt volna a zene. A körhintán repülők pörögtek, sikongattak, felé nyújtogatták a kezüket: Fogj meg, kapj el! Az egyik épp a feje felett suhant, hallotta a lánc nyikorgását, az ülés reccsenését, csaknem hozzáért, megijedt, behúzta a fejét. Megszédült, mert megérezte az ismert virágillatot. Belémart az éhség. Felnézett. Ő volt. Kibomlott hajjal repült, nevetett, leszorította a szoknyája szélét, de hiába, a szél félgömb sátorrá feszítette, látta a formás, hosszú combokat. Egyszerre őt is felszívta a hinta forgása, mellette repült, elkapta a láncot, odahúzta magához, egészen közel. Az üde lehelete megrészegítette, közelebb, még közelebb! A lány sápadt-vérfogyottá vált, elszürkült, a szemei helyén kék üveggolyók, vékony vércsík a szája szegletén. Ellökte magától, de az már lefejthetetlen kézzel markolta az ő láncát, pedig a feje hátracsuklott, letört és elrepült. Reszkető térddel kereste odalent a tömegben, Meg ne lássák, észre ne vegyék! Megtalálta. Most már minden rendben lesz.

Hazafelé a lápon vágott át, vállán a mozdulatlan, boldogító teherrel. A hosszú szőke haj úszott utánuk, könnyű léptekkel haladt, de az erdő megharagudott, összefogott ellenük, körbeállták a fák, fenyegették, a lányt követelték. Add ide, add ide, tedd le azonnal! Karjaikkal utánuk kaptak, körmeik nőttek, hosszú véraláfutásos körmök, az indákból kötelek csavarodtak, a lábára, fejére tekeredtek, végül már mozdulni sem tudott, vergődött a szorításban. A lányt megragadták a karrá vált ágak, ölelték, dédelgették, vitték felfelé, egészen a fák koronája fölé, a fény felé. Utána nézett, hátha visszanéz, de hiába. Lám, a fején ott a fehér sapka! Mégsem veszítették el. Kiáltani akart, hogy megvan a sapka, de nem jött ki hang a torkán, mert a szája lassan megtelt a láp fekete televényével.

Felriadt. Hideg veríték hártyája fedte, vacogott. A gyomrában kő, pedig mióta nem evett, a szíve a mellkasát ütlegelte.  Hol van? Itt van még? Átnyúlt a heverő másik oldalára, éppen a puha mellét érintette meg. Gyorsan visszakapta a kezét, nem fog hozzányúlni. Nem bántja, bármilyen jó volna. Nem, nem akar erre gondolni. Itt van, és ez a lényeg. Az övé most már. Ott fekszik mellette, éppen úgy, ahogyan délután elhelyezte. Jó kislány. Nagyon jó kislány. Milyen csendes. Most már nem sír, nem nyöszörög, fekszik szép csendben, ahogy az igazán jó kislányok.

Sötét, hold nélküli éjjel volt. Hozzá volt szokva a szeme a sötétséghez, mégsem tudta kivenni a mellette fekvő arcát. Jó lett volna gyönyörködni benne, a szép hajában, a szép combjaiban. Majd reggel, de csak amíg alszik. Sokáig fogja nézni az ő babáját. Aztán, ha felébred, megkérdi tőle, mit hozzon neki a vásárból.

Mintha megmozdult volna! Ébredezne? Nincs még reggel, alhatna még! Talán fázik. Hideg van. Az ablakokon törött az üveg. Papírt tehetett volna az ablaktáblák közé. Elmehetett volna a konténerhez, hajdani leshelyére, ott akadt volna kidobott papundekli vagy valami rongy legalább. Az öröm, felszökellt, mint a gejzír, könnybelábadt tőle a szeme: Már nem kell órákon át várni a konténerben, nem kell leselkedni! Itt van, vele. Ki hitte volna? Nem kell többé szenvednie attól, hogy eltűnik. De csak, ha vigyáz rá! Ha nem veszik észre, hogy ők itt laknak...akkor nem veszik el tőle.  Hogyan is lesz ez akkor?

Kavarogtak a fejében a gondolatok! Mint amikor a forgószél felkapja az őszi leveleket, s előbb megkeveri jól, mint a hamiskártyás, aztán leosztja, nagy sietve, s lop is belőle, tesz is hozzá. Próbálta kiválogatni a fontosakat, megragadni, s annak nyomán továbbhaladni, de sohasem sikerült. Tüzelő kellene, valami kis kályha. Emlékezni próbált nagy akarással, felidézni, látott-e valahol kidobott vaskályhát, rozsdás sparheltet. De ha befűt, valaki biztos észreveszi a füstölgő kéményt, bekopogtat... Aztán az ennivaló. Napok óta nem evett. Máskor is előfordult, hogy egy-két nap kimaradt, de ennyi még sohasem. Már nem is kínozta. Inni is alig ivott, mert a zajló események minden szükségletét feledtették. És ő? Biztosan éhes már, csak nem mer szólni. Attól fél, megharagszik rá, ha kér! Dehogy. Reggel majd megmondja neki, hogy nem haragszik rá. Hiszen akkor sem haragudott, amikor eltűnt, amikor befordultak az iskolaépület sarkán, pedig az nagyon fájt. Nem haragudott rá, soha. Akkor sem, amikor a szájába kellett tömni az avart... Nem haragból tette, csak azért, mert hangoskodott. Nem kellett volna kiabálnia, de hiába kérte. Könyörgött neki, hogy hagyja abba... de nem, csak nyöszörgött és sikoltozott. Nem tehetett mást.

Mint a baba. Éppen úgy. Pedig először hívogatta, mosolygott, még intett is neki. Felemelte a rózsaszín kezét, és háromszor is intett. Szólongatta, Jancsi, Jancsikám, gyere ide hozzám, vegyél fel engem. Vigyél ki, játszhatsz velem! Csak te meg én. Sokáig állt a koszos takarójú ágy előtt, mozdulatlanul bámulta, a nyála lassan kicsordult a szája szegletén. Amikor először szólt hozzá, sohasem tapasztalt izgalmat érzett. Álom, biztosan álmodik, de mégsem, mert közben hallotta a testvérei ricsaját odakintről, ahogy távolodnak. Vitatkoztak, merre induljanak, a fiúk a lányokat riogatták, veréssel fenyegették, ne kövessék őket. A Rozál meg visított, mert eltalálták egy kaviccsal, s fenyegetőzött, hogy álmában felgyújtja a tettest. Őt ritkán vitték magukkal, csak útban volt a gyagyás, ha futni kellett, lemaradt, és ha nyakon csípték, s kérdezték, rögtön vallott.

Valami különleges véletlen, érthetetlen kegyelem folytán megnyílt egy másik tér-idő, ahová csak ő léphetett be. Sohasem hallotta a szót, csoda, de a történés megrázta az egész lényét. A valóság, mely addig alig felfogható dolgok zavaros halmaza volt, kitágult, átlényegült, rétegezetté, bonyolulttá vált, ezzel együtt rendezetté és érthetővé. A pillanat egy sűrített töredékében valamit felfogott a tapasztalhatón túli létezésből. Mámorító volt az a tudás, az a világosság. Bátornak és erősnek érezte magát. Repült.

Így kezdődött. Odahajolt hozzá, óvatosan, gyengéden, amennyire tőle telt, felvette és vitte ki a ház mögé. Befúrta magát a szeméthalmok, kacatok, mindenféle hulladék közé, hogy elrejtőzzön a zsákmánnyal, ha kell örökre. Sokáig a karjában tartotta, simogatta, csókolgatta. Beszívta az illatát, a szoknyája alá is nyúlt, simogatta a puha babatestet. Jó lenne megnézni, mi van a ruhája alatt! És akkor történt valami, ami miszlikbe törte a boldogságát. A baba arca elváltozott, eltorzult, az anyja vonásait vette fel, de nem, az nem lehet! Ledobta, iszonyodva, gyűlölettől elvakultan. A baba a fejére esett, beleállt, mint ék egy sárral és szeméttel telt lyukas lábos és egy rozsdás biciklisárhányó közé, a szoknya a fejére borult, a lábai furcsán szétnyíltak. A pillanat sűrűsége elkábította. Mint a fenyegetett állat, nem mozdult, hátha akkor elmúlik a vész, megállnak a tébolyult történések, visszarendeződnek vagy lassulnak, és megragadhatóvá válnak. Gondolkodni próbált, de most is cserbenhagyták a gondolatok, ahogyan már annyiszor. A mállott vakolatú házfalnak dőlt, a törek szúrta a vállát, a hűs, nedves vályog meg lassan visszaszívta az elhagyott valóságba.

Sok idő múlt-e vagy kevés mire összeszedte a bátorságát, és a bábut óvatosan kihúzta a fogságából, reménytől reszketve, hogy talán rányílnak az égkék szemek, aztán becsukódnak, és kinyílnak ismét, felemelte, de akkor a nyelvét öltötte rá, és kiabálni kezdett: – Ronda vagy, büdös vagy! – Egyre hangosabban, ő meg csitította, befogta a száját is: – Ne, ne, ne! Meghallják! – Büdös gyagya, tele a gatya! Szaros gatyás! – Miért mond ez neki ilyesmit? Nyüszíteni kezdett, de kívülről hallotta a maga hangját, s mintha távolodott volna, egyre messzebbről. A balsejtelem, hogy valami elháríthatatlan rossz közeledik, bizonyossá vált. Érezte, hogy bevizelt.

Akkor miért hívta magához, miért vette rá, hogy kijöjjenek? Ha az anyja észreveszi, ütni fogja a fejét, és bezárja a budiba. De lehet, hogy valami rosszabbat tesz. Pedig ő nem is tehet róla. A baba csalta ki, azt mondta, hogy menjenek játszani. Most miatta kap majd megint. Pedig nem is szereti őt, becsapta. – Rohadt, büdös dög! Megöllek! – Nem érted, hogy nem nyúlhatsz hozzá? Te állat! Nem érted? – Hiába kérte, hagyja abba, de mikor ő is üvölteni kezdett: kuss, kuss, ezt ordította, és a szőke fejét a favágó tuskóhoz csapkodta, akkor elhallgatott végre. De mindjárt meg is bánta, amit tett. Nyomban felvette, magához szorította, és kérlelte, hogy nézzen rá, de nem engedelmeskedett. Az arca behorpadt, a feje is. Nem nyitotta ki a szemét. Kék szeme volt pedig, égkék, körülötte hosszú fekete pillák. Ha lefektették, becsukta a szemét, ha felvették, kinyitotta. De akkor nem nyitotta ki a szemét, hiába kérlelte. Ez okozta a bajt.

A történést ezen az éjszakán kivetette az emlékezete, mint a régen vízbefúltat a folyó, minden az emlékezés partjára került olyan élességgel, mintha éppen akkor történt volna. Régebben hiába próbált visszaemlékezni, hogyan is volt, hogy végül ott feküdt a baba kicsavarodott testtel, levágott fejjel. Nem, nem lehet, hogy ő tette. Miért is tett volna olyat?

Sokáig álldogált, kezében a megnyomorított testtel, nyöszörgött. Egyik lábáról a másikra dőlt, ide-oda, ide-oda, ringatta magát, hogy a feszültsége oldódjék, elpárologjon valahogyan, mert képtelen volt megmozdulni. Levegőt is alig kapott. A feje elviselhetetlenül fájt, sötét foltok terjengtek a szeme előtt, melybe fényes villanások hasítottak, s minden villanással egyre gyötrelmesebb lett a fájdalom. Két sötét folt között aztán feltűnt a megoldás. A rossz kisbalta, aminek mindig leesett a feje. Azt vette a kezébe, s a babát feltette a tönkre. Ahogy az apjától látta, amikor egyszer fát vágott. Csodálta, ahogy a balta lecsapott, a tuskó meg engedett az ütlegnek, széthasadt, lehullt. Gyönyörűség volt. Éppen úgy lesz. Aztán el kell tüntetni a fejet. Nem akarja látni többé. Megkönnyebbült.

Így történt.

Kusza árnyak - A félnótás 1.

Késő délután lehetett. A nap árulkodott csak a múló időről, meg a kusza árnyak. Ahogy a mocsárban csörtetett, vállán a testtel, fény és árnyék váltogatta egymást szakadatlan: fény, árnyék, fény, árnyék, de nem takarhatta el a szemét, mert mindkét kezére szüksége volt. Csaknem lobbot vetett már a tüdeje, majd’ kiszakadt, lihegett, zihált, de gázolt tovább. A láp közepe felé tartott, oda, ahová csak a legvakmerőbb pákászok, csíkászok jártak, ha jártak egyáltalán, mert ő eggyel se találkozott soha. Ezek pedig hetvenkedtek, hogy megint megjárták a lidércszigetet.

Akik gyékényt meg nádat vágni jöttek, sohase hatoltak be a mocsárnak ebbe a részébe. Itt nehéz volt a járás, veszélyes minden lépés, s ami nekik kellett, azt bőkezűen osztogatta a mocsár máshol is. A mocsár élet és halál. Falvak éltek belőle, ha nem is gazdagon, de éltek, ám ha megharagították, el is nyelte őket. Néha egész falvakat, mindenestül. Legalább is így tartották az errefelé élők. Ő nem gondolt effélével. A láptól sohase félt. Ott csend van mindig, jó csend.

Az ingovány poshadt illata errefelé már a betolakodó torkát szorongatta, s riogatta: eridj innen, mert nyakon ragadlak, s lenyomlak a mélybe. Keresgélnie kellett, hol egy talpalatnyi biztos pont, de egyre többször megbillent, elsüllyedt, és rémülten fürkészte, hová, mibe kapaszkodhatna, hogy drága terhét el ne ejtse, vagy jaj, fel ne sértse a finom bőrt valami erőszakos csapódó ág, nehogy belekapaszkodjon a szép hajába egy tüskés inda! Csak meg ne sérüljön valahogyan! De most nem lesz baj! Vigyázni fog rá nagyon. Akkor régen még gyerek volt, nem tudta, hogyan kell bánni egy babával, de most... Hirtelen meghőkölt, csaknem egyensúlyát veszítette újra, mert a teher megbillent a vállán, valami visszatartotta. A haj kibomlott, beleakadt valami ág, durván megragadta. Jaj, elveszítették a fehér mohersapkát. Emlékezett rá, hogy indulás előtt reszkető kézzel a fejére illesztette valahogyan, a dús szőke fürtöket is alányomkodta a tőle telhető gondossággal, sehol se lógjon ki egyetlen fürtöcske sem, közben ájulás környékezte az érzéstől, hogy érintheti, vágyott beletemetkezni, hogy betöltekezzen az érzéssel, de nem lehetett. Majd később, majd ha biztonságban lesznek – gondolta... Hol lehet vajon a sapka? Nem semmiképpen sem fordulhat vissza, hanem majd előbb lefekteti, had pihenjen, aztán visszajön. Jaj, most bánkódni fog a sapka miatt, de szerez neki másikat, még szebbet. De először keresni kell.

Egyszer régen ő is kapott egy sálat, nagy kockás sál volt, sötét színű, alig vásott. Egy kis szakadás volt a szélén, semmi több. Az is a csomagban volt, de valahogyan senkinek sem kellett, talán, mert még nem volt hideg, azért maradt a széttúrt, ízekre szedett papírok, a csomag burka, madzagai között. Ő meg felvette, a nyakába tekerte, jó meleg volt, és valami furcsa füstszag járta át. Nem is vette le többé. Hozzánőtt.

Nem is emlékezett, mennyi ideig viselte azt a sálat, talán egy évig vagy kettőig, amíg egyszer rossz dolog történt. Pár nagyobb testvérével kóboroltak a falu szélén, egyre szűkebb köröket írtak le, akár a kóbor kutyák, amikor a nyáj közelébe kerülnek. Egyszerre megszimatolták a pörzsölés szagát. Na akkor arra, mert a disznótoros reggeli jókedv, gyakran termett ezt meg azt, még pálinkát is. Nehezen találták meg a helyszínt, csak egészen fent a dombtetőn akadtak rá, a szőlők végében a kis tisztáson, a keskeny sávú bozótos mögött. Azon túl már nem is volt más csak a kopár határ, de hamar elfogyott a szántó is, mert a mindig éhes mocsár harapott belőle. A házak odalent a völgyben akkor kezdtek kivetkőzni a reggeli ólmos szürkeségből. Korán volt még nagyon, de vitte őket a gyomruk, meg fáztak is odahaza, jobb volt így menetelni odakint, reménykedni, hátha valamit mégiscsak terem a decemberi reggel. Jó volt a sál nagyon. Belefújta a leheletét, az meg visszacsapta az orrára, úgy melengette nedves párával.

A három férfi a kondérok körül tett-vett, látszott igyekeznek, odébb állt a szekér a két lóval, a hátukon pokróc. Csak az illat árulkodott a nemrég történtekről. Az égett szőr és bőr szaga. Az is furcsa volt, hogy már kondérokban a nyesett hús, de se hurka-, se kolbászkészítés, a hozzávalókat sem látták. Tán majd, odabent, a házban – gondolták, de különös volt az egész.

Pista bátyja ösztökélte őket, menjenek oda, ismeri a gazdát, ganajozott már nála, nem is egyszer. Bámulták a szokatlan színhelyet, keresték a gazdaasszony, azzal még jobban szót lehet érteni, mondta a Pista. Valami kis harapnivalót attól tán kapnának, egy kis segítség fejében. De az asszony sehol, nem is értették, hogyan lehet az, csak a három férfi, meg hát itt a kert végibe, a szőlő mögött, mér nem az udvaron, jó szokás szerint.

Szépen köszöntek, Pista odament a gazdához, segítenének valamit, ha volna mit, de csak odébb tessékelték őket - eriggyetek, tágujjatok, nincs itt rátok szükség. De Pista addig kunyorált, míg kaptak egy-egy kupica pálinkát, aztán még erőteljesebb lett a sürgetés – Na, ittatok, most mán eriggyetek dógotokra, keressétek meg a villa végit valahol, itt nem köllötök.

De a Pista nem tágított, s kérdezgetni kezdte, hogyan, hogy nemrég vágták a kivénhedt anyadisznót, s akkor még csak két kis süldő volt még az ólban, ezt a vágnivalót vették-e tán? Meg hogy a Boglyaséknak eltűnt a disznaja, a cigányok vitték el, bizonyosan. De az is ilyenforma volt, még a füle is ígyen állott – s rábökött a perzselt disznófejre, az egyik kondér tetején. Még a rendőrségre is bejelentették, keresik is. Látta ő, hogy a gazda véreres pillantása döf és vág, de a Pista csak mondta a magáét, látszott belőle is kifröccsen mindjárt a gyűlölet, szította az éhség, meg a csalódottság. A két munkás leszegett fejjel dolgozott, nem szóltak, csak tették a dolgukat, de érzett, hogy figyelnek, s ugrásra készek, ha a gazda úgy akarja. Aztán csak azt látta, hogy a Pista odalép a gazdához, közel hajol hozzá, súg valamit, annak meg céklaszínű lett a képe, s megmarkolta a Pista grabancát: – Te a béled ontom ki, ha elpofázol valamit. Te gané! Velem huzakodsz, te dög? A kurva anyádat! Fel is kapott egy jókora kést, hogy hitelt adjon a szavainak. A másik kettő is úgy gondolta, csatasorba áll, erre aztán menekülésre fogták. Csak neki nem ment a futás a kacska lába miatt, meg gödörbe is lépett, akkor utolérték, rugdosták, ő kapta azt is, amit a másik kettőnek szántak. Odalett a sál. Nem is vette észre, mikor tekeredett le a nyakáról, csak hogy vágja az éles szél. Még aznap visszamerészkedett, kereste, de hiába. Valaki megtalálta, felvette.

Elhatározta, hogy visszamegy oda, ahová a biciklit rejtette, talán még ma, ha már a baba elaludt és megkeresi azt a sapkát. Jaj, csak meglegyen még!  De lám, a fél bakancsát is elhagyta, pedig de örült neki, amikor a konténerből kibányászta. Tavalyelőtt, vagy még azelőtt történt? Haj, de örült. Az meg éppen ősszel történt. Vagy tavasszal? Micsoda szerencséje volt! Egy pár bakancs, a talpa csaknem ép. Csak a sarka volt félretaposott, meg az orra kopott, de még fűzője is volt, igaz, csak egy. Jó volt nagyon. Éppen a lábára illett. Igaz, vizes lett benne a lába, ha esett, de száraz hidegben jó volt. Jó bakancs, most odavan.

Az átok - Teri és a cigányok 2.

A harmadik alkalommal, amikor ismét ugyanott találta, ahol két nappal azelőtt, a harag mellé bekúszott a félelem is. Volt valami fenyegető ebben a hallgatag kitartásban, a bolond jelenléte az elkerülhetetlen végzetet idézte, ami ellenáll az emberi akaratnak. Úgy döntött, hogy a rendőrséghez fordul, de még azelőtt szövetségeseket akart gyűjteni. Így aznap a vegyesboltba betérők mind-mind értesülhettek mindennapos küzdelmeiről.  Akkurátusan előadott története végén, mindig feltette a kérdést: Maga, mit tenne a helyemben? – mert, úgy gondolta a tanácskéréssel  hadállásait erősíti, s erős táborral könnyebb a győzelem. Így értesült arról, amit rajta kívül mindenki tudott, hogy Toncsi bácsi élelmezte a szegény bolondot évek óta, meg hogy ezt mindenki rendben lévőnek találta, bár eleinte a gyanú is felmerült, hogy a jótékonykodás a készletek megkurtításával történik. Mert ugye, hogyan is lehetett odaadni abból a kenyérből egy darabkát is, amit a pékség darabra, kilóra szállított! Mert vajon ki fizette azt a darabkát, meg a többi maradékot, ki, ha nem a vevők ugyebár. De végül a szóbeszéd is abbamaradt – ugyan hagyjátok! – mindenki belenyugodott, hogy ami leesik itt és amott, a leggondosabb kezelés mellett is megszárad vagy megpenészedik, nem a disznóknak jut, hanem ennek a szerencsétlennek. Mert minden falunak jár legalább egy bolond, s azt illik is ellátnia.

De nem lesz ez így ezután – jelentette ki az új boltos. Itt egy morzsa sem eshet le, amivel ő el ne számolna! Meg különben is, inkább a kutyáknak adná, mint ennek, akiről minden feltételezhető. Akkor kezdte mesélni a bódogszentai kislány eltűnésének a történetét, amit egyébként mindenki ismert, de senki sem akadt, aki a féleszűt gyanúsította volna. Már születése óta ismerik, mondták. Ő maradt itt egyedül. Anyja, apja rég halott, de jobb is így, nagyobb a haszon, ha előbb, s nem később, nyugodjanak békében, ivott mindkettő, mint a kefekötő, csak a gyerekcsináláshoz értettek azonfelül, hogy a szeszt pusztították, nyolc gyereket csináltak, ebből hetet az állam vett gondozásba. Hogy ezt miért nem? Talán elszökött, amikor begyűjtötték őket. Valaki még azt is tudni vélte, hogy mi okozta visszamaradottságát. Hogy a szülei ittasan szexuálták – így mondta, hogy senkit meg ne botránkoztasson, de lehurrogták, mondván, hogy számtalan esetet tudnak, amikor a nemző szülők nem voltak egészen józanok – de nem illik ilyesmiről nyilvánosan beszélni –, de azért jóravaló, dolgos emberek lettek az utódok. Nem árt ez a szegény ördög senkinek sem – ez volt az általános vélemény, de Teri már döntött. Így vagy úgy, de megszabadul a mindennapos ácsorgótól. De meg ám!

Így is történt. Igaz, semmi újat sem kellett bevetnie, és rendőri segítségre sem volt szükség. Ugyanis, amint kinyitotta az ajtót a szokásos déli záráskor, abban a minutában amint feltűnt az ajtóban, a nyomorult bámészkodó máris hátat fordított és elment. Teri nem is látta többé.

Valami nyomasztó érzés mégis maradt utána, mind fel nem szálló köd, s ha néha felrémlett előtte a túloldalon ácsorgó alak képe, a furcsa tartás, a nyakba húzott kócos fej, a kifejezéstelen tekintet, az egész várakozó alak, akiről lerítt az éhség – igen, éhes volt, gondolta később, de mi dolgom nekem azzal! – alig bírta szorongását leküzdeni. De nem etethet minden csavargót, s különösen nem a bolt készletéből. Hogyne! Nem is értette, mit képzelt a Toncsi, hogy ezt ideszoktatta. Micsoda dolog! Micsoda könnyelműség! Most meg kínlódhat vele. Aztán arra is gondolt, jobb lett volna mégiscsak tűrni a jelenlétét, akkor szemmel tarthatta volna a nyavalyást. Most ki tudja, hol kóborol, mire készül. Az eltűnt kislányt sem tudta kiverni a fejéből. Hónapok után, mert semmi nyomot sem találtak, abbahagyták a keresését, felfüggesztették a nyomozást. Csak a szülők vártak még és reménykedtek. De addig hiába. Egyszer szólt is az egyik rendőrnek, akit még gyermekkorából ismert, hogy nézzenek utána a félbolondnak is, mi van a füle mögött, s az meg is ígérte, de ki tudja, nem szép szó maradt-e csupán az ígéret.

Azután egy ideig ment minden a maga rendjén. Időnként még odapillantott a bolttal szemközti homokos járdára, amikor egy kétkilós kenyeret kellett leemelnie a pult mögötti kenyeres polcról, s visszafordultában éppen odalátott, ahol néhány napja gyötrője ácsorgott. Megragadta és leszorította a deszkára a veknit, birkózott a friss kenyérrel, mert ellenállt a jókora éles késnek is, puha volt, mégis rugalmas, mint az eleven test, eközben felnézett, nem áll-e megint ott az az átok, nem bámul-e az ajtóra, nem lesi-e. De semmi. Egy darabig furdalta a kíváncsiság, hová tűnhetett ily szőrén-szálán, túl egyszerűnek, túl gyorsnak tűnt a győzelme is, tán nem is győzelem, csak fél siker, de kérdezősködni nem akart.

Végtére is elégedett volt. Ahogy a félnótás, úgy a vevők is megismerték a Teri rendjét, tudomásul vették a bolti szabályokat, az új boltos szokásait. Igaz, a hitellehetőség elveszítése miatt volt egy-két nézeteltérése, voltak, akik erőszakoskodtak, naponta rányitották az ajtót, hogy csak ezt meg azt a fizetésig, nyugdíjig, mert éhesek a gyerekek, mert beteg az ember. Könyörögtek, meg a Toncsi idejét emlegették, hogy akkor ez másképpen volt, a jó szívére apelláltak, a szegénységre hivatkoztak, betegségre, iszákos férjre, meg ki tudja, még mivel nem hozakodtak elő. Még a tanácsnál is bepanaszolták egyesek, akik mindig tovább nyújtózkodtak, mint a takarójuk ért, de mehettek ahová akartak, ő nem engedett. Büszke is volt rá, hogy állta a sarat, nála semmivel célt nem értek.

Tán a harmadik héten történt, amikor már kezdett minden a rendes kerékvágásba zökkenni, hogy cigányokkal megrakott szekér állt meg a bolt előtt. Lehetett vagy háromnegyed tizenkettő, közeledett a déli zárás ideje. Ezidőtájban már enyhe nyugtalanság költözött a gyomrába, ment volna, hadd lássa végre, mi van a kicsivel, minden rendben van-e odahaza. Először nem is látta jól, hányan vannak és kifélék, mert az üvegre ragasztott mindenféle kiírás eltakarta őket, de a hangzavarról, meg a hanglejtésről gyorsan rájuk ismert. Nemsokára úgy ellepik a boltot, mint a verebek a kiszóródott búzát. Aztán itt is felcsippentenek valamit, meg ott is. Jó lesz vigyázni. Ezektől aztán minden kitelik. Enyveskezű mind egy szálig. Mennyi cigány, annyi tolvaj, a mondás szerint is.

Készült minden idegszálával. Sürgette is a két vevőjét, mondják gyorsan, mit akarnak, mert zárni akar, s azok, mintha értették volna, mire a nagy sietség, sorolták is, s rövidre fogták. Jól van – gondolta elégedetten –, mert jobban szemmel tudja tartani őket, ha nincs egyéb dolga. Hajh, de így sem lesz az könnyű!

Aztán beszállingóztak, először egy magas fekete férfi, lehetett negyven éves, talán a családfő, tömött lelógó bajusszal, sűrű összenőtt szemöldökkel. Véreres szemekkel nézett, mint, aki napok óta nem aludt. Utána egy-két asszony jött be, jókora batyukkal, kettőnek a karján gyerek, aztán a fiatalabbak is beperdültek. Nyílt, csukódott az ajtó, végül, lehettek vagy nyolcan, tízen, alig fértek, csak két férfi maradt kint a kocsinál. Áporodott test- és füstszag terjengett. Putriszag – gondolta Teri –, de mire készülnek ezek, mert szokatlanul csendesek. Na, ki velük mielőbb, menni kellene már, mindjárt dél, a gyerek már hazafelé tart, biztosan éhes. Mindig mondja, ne jöjjön haza miatta, olyan hosszú az út. Meg tudja ő is melegíteni az ételt, de nem engedett. Látnia kellett délben.

A férfi megállt hátul, az ajtó előtt, elfogta azt a kis fényt is, ami beszűrődött, előtte tolongtak a többiek, majd egy középkorú asszony nyomakodott előre a pulthoz, és előadta, hogy kéne ez meg az, három kenyér, két kiló lecsókolbász, jó lesz a legolcsóbb, meg egy kis savanyúcukor a gyerekeknek, s valami kis pályinka, ennyi meg ennyi a torhoz.

Teri szó nélkül kitett mindent a pultra, a kenyereket egymásra rakta, toronyba, mert alig fértek, de amikor valamelyik az egyik vekni után nyúlt, erélyesen rászólt: – Majd, ha fizettek. Addig ez a kenyér a bolté. Ne fogdossa össze! – Aztán összeadta a tételeket a kenyérpapír szélén, közben azonban minden zizzenésre, moccanásra figyelt, s ezt a vevők is jól tudták.

– Ötvennégy negyven.

– Mennyi? – kérdezte az asszony, mint, aki nem hisz a fülének. – Ennyi pinz azér a pár falat kenyirkiért, pályinkáért? Haljak meg, ha láttam ennyi lovét íletembe. Azér a kis éretlen zsíros kolbászér? De száraz az a kenyir is! Biztos nem mai!

– Hát, akkor minden jót maguknak – zárok –, s kezdte visszapakolni a kenyeret, s bontogatta a zsírpapírból a kolbászt is.

Erre széttört a feszült csend, éktelen zsivajgásba kezdtek, mindenkinek volt szava az esethez, kérő, könyörgő, panaszos, követelő, sőt még valami átokféle is elhangzott az egyik asszony szájából, bár Teri nem értette, mert a maga nyelvén mondta, a hanglejtés, meg az arckifejezés beszédes volt, s ez végképp felmorzsolta a türelmét. A lány meg majd nem tudja hová lett, miért nem megy haza időben, aggódni fog, tán félni. Fojtogatta a harag, a szívét, a torkát, s arra ösztökélte, hogy tegyen valamit, ami kifejezi a megvetését és gyűlöletét. De nem lett volna bölcs dolog, s talán nem is méltányos, ezt súgta egy halk, igen halk hang, de aztán újra beterítette a düh dagályának hulláma, mert a percek teltek, lassan félórává sokasodtak, azok meg, mintha sátrat verni készülnének, nem akartak mozdulni. Tanakodni kezdtek egymás között, az érthetetlen keveréknyelven, melyből kihallatszott imitt-amott egy-egy magyar szó is.

Teri a kabátjáért nyúlt, de úgy akasztotta le a szegről, hogy vizslatta őket félszemmel.

– Nem lehetne hitelbe, kedves boltosné asszonyság? – kérdezte akkor a szószólójuk. S magyarázták, hogy nem sikerült a pályi vásár, nem adtak el semmit, nézze meg, a szekéren ott van az összes üst, meg kampó, csengő, rosta meg kések, micsoda jó kések pedig. Talán itt a tanyasoron mégis lesz egy-két vevő, s akkor jönnek is vissza, és fizetnek mindent, de még mást is vesznek. De ha így se jó, a boltosné asszonyságnak szívesen adnak ezért a néhány száraz vekniért, vizes pályinkáért cserébe egy fájin üstöt, ráadásul meg késeket. A kákosdi állatorvos úr futtában heréli a malacot azzal a késsel, amit tőlük vett. Nagy híre van annak.

– Na essik má meg rajtunk az asszonyság drága, jó szíve! Mert nem elíg, hogy még egy tetves dögöt se kaptunk sehun, pedig tíz falut is bejártunk írte, a bajok is egymást írik, az egyik lú lesántult, a gyerekek is betegek, lássa boltos asszony, orra folyik, szeme csipás, oszt köhög, majd megfú, a Kaló meg rendesen meghótt útközben idefele, aszittük alszik, de mer nem ígett a szájába a pipa, míg viccelődtünk is, Kaló, féted a bajuszod tán, hogy hideg pipát szopogatsz, s miko megböktük, me nem szótt, hát eldőtt, mint a zsák. Nézze meg, ott van a hóttest a szekéren!

S folyt a panasz, kidőlt, mint mosóteknőből az áztatólé, hogy hogyan adjanak tisztességes temetést neki, ha még egy torra valót sem tudnak összeszedni szegény cigányok. Nem lesz így nyugovása a Kalónak! Jaj, jaj!

Teri már indult, s taszigálta őket az ajtó felé:  na menjenek már, kifelé, zárok. Nincs tovább. Akkor, mint egy vezényszóra elkezdték kikötözni a batyuikat, s kínálni belőle mindenfélét. De elhárította erélyesen, hogy nem akar vásárolni, mert ő itt boltos, nem pedig vevő, s újra mondta, táguljanak, a bolt bezárt. Akkor meg bíztatták, válasszon valamit a kocsiról, ha valami megtetszik, azzal fizetnének, mert pénzük egy fillér se – és forgatták kifelé a kötények zsebeit. A gyerekek éhesek, legalább azokon könyörüljön, és a kenyeret adja ide.

– Sajnálom, de mi dolgom nekem a maguk bajával – mondta Teri rekedten az indulattól –, maguk se törődnek az enyémmel. Semmit sem adnak ingyen, ezt még maguknak is tudniuk kell.

Becsületes khelderasi cigányok ők, üstfoltozók, nem ismerik ők a csorelést, se a koldulást. Nem kell ám ezeket ingyen adni, de még hitelbe se, megköszörülik úgy az összes kést, hogy... – és akkor előállt egy vénasszony, mocskos kártyát rakott ki a pultra: – Megmondom a szerencséjét, drága boltos asszonyság...

–Takarodjanak! – Mint a láva, úgy tört ki belőle az indulat – takarodjanak, mert a rendőrökért küldetek, s azokkal veretem ki innen magukat. Azok majd megnézik, mi van a kocsin, meg, hogy miért van ott, és honnan került oda. Szólok is mindjárt a Botoséknak, fogjanak be!

Akkor az egyik fiatal fiú, aki az előbb még odakint volt, ki tudja, mikor jött be, megállt egészen közel hozzá, az arcán érezte a leheletét, savanyú volt és erős dohányszagú, belesziszegte az arcába: – Buti le rom sa maren tut, vi tyo shero pharravena!

- Magyarul mondd, te gyerek, hogy értsem – a hangja elfúlt a haragtól, hiszen már egy fél órája küzd itt ezekkel!

- Sok a cigány megver téged, beverik a fejedet is – az egyik asszony fordított szenvtelenül, fenyegetően.

Zörgést hallottak, s mindenki kifelé figyelt, lesték, ki jöhet. A gumikerekű fuvaroskocsiról két férfi szállt le, hátul meg, a zsákokon még két ember ült. Teri megkönnyebbült, végre, végre! A cigányok erre kezdtek szedelőzködni, s indultak lassan, kényszeredetten kifelé. Már mentében az egyik félhangosan megszólalt, s mintegy magának mondta:

- Nem lesz akkor a szegény Kalónak most már tora se. Itt köll elásni valahol az út mentén.

Erre az egyik fiatalasszony üvöltve sírni kezdett. A hangban olyan sötét kétségbeesés volt, olyan súlyos kötege a reménytelenségnek, hogy Teri megdöbbent. Az iménti öröm, hogy végre, mehet most már, kihunyt egy pillanatra. Hát mégis igaz, meghalt valamelyikük. Tán ennek a férje, szerelme, tán gyereke, vagy ki tudja, kije. Valami halovány sajgást is érzett, egy halovány árnyékát a megbánásnak, hogy azt a kenyeret csak oda kellett volna adni valamiért cserébe, választhatott volna valamit, talán a késeknek is hasznát vette volna, s akkor tán hamarabb el is kotródnak....

Az öregasszony, aki addig a fő szószólójuk volt, a küszöb előtt visszafordult: – Az hajjon meg, akit a legjobban szeret! Azt vegye el az Isten magától! A Devla verje meg magát, sírjon maga is így egísz íletibe.

Végzetes találkozások - Teri és a Félnótás 1.

Teri eleinte aggódott a bolt miatt, hogyan is fogja vezetni, micsoda nagy felelősség, áruval is bánni, pénzzel is. Már nem az igazi a memóriája sem, és a lábai! Végül is már közel jár a hetvenhez. Na de ki mondaná azt meg? A karja még most is izmos, csak úgy hajigálja majd a ládákat, még a negyvenkilós liszteszsák sem fog ki rajta, a dereka is bírja még, hál’ istennek. Az a lényeg! Csak a lába, a lába! Be fog dagadni a sok állástól, de majd esténként belelógatja egy lavór sós vízbe, aztán másnap újra belefér a cipőbe. És bírnia is kell, még kitudja meddig. Addig nem halhat meg, míg a lánynak nincs biztos megélhetése, vagy férjhez nem megy valami tehetős emberhez. De kihez? Nem talál az magához valót errefelé! De nem is baj, jobb lesz, ha nem is megy férjhez, megáll az a maga lábán. Majd elvégzi az egyetemet, diplomát szerez. Orvos lesz. Doktor Kármán Anna! Akkor meghalhat már nyugodtan. Jaj, csak azt megérhetné! Azt a diplomaosztást! Akkor majd bámulnának a faluban és irigyelnék. Na de most is irigylik! Biztosan irigylik.

De miért is ne? Melyik hatvannyolc éves néz ki úgy, mint ő? Hisz a korosztálya lassan kihal. Sorolta, kit és mikor temettek el, és miben halt meg. A legtöbben nem érték meg a hetven évet. Ez a generáció már fabatkát sem ér – gondolta. Nem úgy az előző, ott nem volt ritkaság a nyolcvan, kilencven év sem. Igaz, sok gyerek halt meg, sok már a bölcsőben, meg a háború is kaszált, de ha valaki megérte a felnőttkort, akkor már reménykedhetett, hogy fog nélkül teszik fel a Szent Mihály szekerére. Na, ki van meg még? A Pável Pisti meg a felesége, ott megvannak még mind a ketten, a Nagysamuné özvegy, akárcsak ő, az ő ura vagy négy évvel a Józsi után ment el. Vagy öttel? Na, özvegyek vannak még jó páran, főként asszonyok, azok jobban bírják az élet kemény öklözését.

Vajon él-e még szegény Palcsó Sára, akit az a híres ura, a Szalajka Péter, akit a jósnő megjósolt neki, aki után úgy sóvárgott, majd megveszett érte, betett az öregotthonba? Jó messzire vitte, hogy látogatni se kelljen. Valahová a határszélre. Azt mondta a Péter, csak ott talált helyet. Azért is le kellett pénzelnie az igazgatót, hogy ha üresedés lesz, a Sára kerüljön a helyre. Jó helyre, igen jó helyre. Háromágyas szobába. A kertre néz. Van felügyelet éjjel és nappal. Ügyeletes orvos meg ápoló. Muszáj volt. Azt mondta, a Sára egyszercsak nekiindult, se szó, se beszéd, eltűnt a házból. Mire hazajött a szőlőkapálásból ajtó, kapu nyitva, a jószág szanaszét, a Sára meg sehol. Napokig kóborolt, mert betévedt az erdőbe, onnan a mocsarasba. Meg is fúlhatott volna, meg is fagyhatott volna, hisz odakint éjszakázott. Amikor megtalálták végre, s megkérdezte tőle, miért ment el szó nélkül, valami csuklyásokról mesélt. Hogy papok jöttek, földig érő fekete ruhában, mindegyiknek csuklya takarta az arcát. Körülvették, úgy kísérték ki a havasdombi kápolnához. Ott énekeltek, s őt nem engedték vissza. Aztán hetet-havat összehordott a kisfiáról, hogy az ott várta, de a papok ellopták, azt kellett keresni. Ő nem tud rá vigyázni – ezt mondta a Péter – ezért kellett az öregotthonba bevinnie. Nem tehetett egyebet. Neki dolgoznia köll, nem őrizheti reggeltől estig, szegény Sárát.

Talán tényleg jobb ott neki – gondolta Teri. Na meg az öregnek is, aki még most sem átall a szoknya után futkosni. Nagy kan volt a Péter mindig, és az is maradt a vén lókötő, hogy nem restelli magát a vénember! Pedig a Sára úgy szerette, hogy még azt is elnézte neki, hogy időről-időre felemel valahol egy szoknyát, s alája bújik. Fuj! Egyszer egy lakodalomban a Sára kicsit többet ihatott, becsípett, s akkor azt is elmesélte, hogy olyan örömöt ad neki az ura, hogy azt sem bánja, ha húsz szeretőt tart, csak térjen mindig vissza hozzá. Micsoda beszéd! Meg is szidta, jól lehordta, hogy tisztességes asszony számára ez nem beszédtéma. Akkor a Sára elhallgatott, de nemigen vette a szívére az ő szigorú szavait, elengedte a füle mellett, nem látott, nem hallott, csak az urát bámulta. Az a tekintet! Többet mondott az minden szónál! Pedig a Péter éppen más nők derekát markolászta, pörgette-forgatta, szorongatta, magához húzta a menyecskéket, fiatalt, öregebbet, aki hagyta magát, a Sára meg csak ült és a szemével kísérte a játékot. Az arca meg fénylett, tüzelt – na, jobb arra nem is gondolni. Egyszer aztán illaberek nádak, erek, eltűnt a Péter a tömegben, észrevétlen kifordult az ajtón, kitáncolt a párjával. Onnan vette észre, hogy a Sára arcáról eltűnt a ragyogás. Mintha lemosták volna, sikárkefével lesikálták volna. De még a szín is, megsápadt.  Olyan lett, mint a halott. Akkor azt mondta neki: gyere Sára, mi is arra megyünk, gyere, majd mi hazakísérünk. Késő van már. Nem tiltakozott, némán felállt, igazította az álla alatt a kendőjét, jött velük. Az a gazember ura meg ott maradt, ki tudja, miért, kiért, mikor ment az haza!

Aztán megvan még a Pesti Bözse is, aki a Józsi miatt kútba ugrott. Tanárnő lett, már rég nyugdíjas, de még mindig ő tanítja a kémiát meg a biológiát a felső tagozatban. Szívós fajta az is. Na ugye, az sem ment férjhez, és most mi gondja, mi baja van? Kár volt úgy odalenni a Kármán Józsiért! Hejh, ha ő mesélhetne! De nem mesél! Hogyne! De nincs is mit – gondolta aztán restelkedve –, jó ember volt végtére is. Szép temetése volt, méltó. Ő nem sajnálta rá a pénzt. A sírja ma is rendben, virág van rajta mindig, s amikor lehetett megcsináltatta a kőkeresztet is, pedig sokba került.

Amikor eljöttek érte, hogy megkérjék, vállalja a kis vegyesboltot, mert a Toncsi meghalt, az egyik küldött, különben tanácstag, a Vastagh Ferkó megkérdezte: „Má’ ne haragudjék Teri néném, ha megkérdem, hány éves?” Akkor szemérmetlenül letagadott kilenc évet. „Ötvenkilenc” – vágta ki gondolkodás nélkül. A szeme sarkából látta, hogy egy kissé felszalad a Dognai Pista szemöldöke, hisz iskolatársak voltak, nemigen kellett számolgatnia, hogy rájöjjön a turpisságra, de nem szólt. Kellett a boltos nagyon. A Pista biztosan azt gondolta, micsoda hiú vénasszony. Pedig nem azért mondta. Dehogy. Ha tartott is tőle, hogyan és mint áll majd be ennyi év után újra a pult mögé, a szíve kalimpált az örömtől, mert igencsak kellett az a kis pénz az özvegyi nyugdíj mellé. Annának mindent meg kell kapnia, ami csak megilleti.

Nem is volt aztán semmi baj, ment minden a maga útján, rendesen, ahogyan kell. Igaz az elején volt ez meg az, amit el kellett rendeznie, akkurátusan, hogy mindenki értsen a szóból, hogy mi itt az új rend. Először is a félnótás csavargót kellett eltávolítania, aki ott ácsorgott a bolttal szemben a túloldalon. Eleinte azt gondolta, majdcsak elhúzza az irháját, mert ott volt már a nyitáskor, s délig, amíg ő ki nem ment, nem mozdult az egy tapodtat sem. Ugyanott állt, ugyanabban a pózban. Mint egy szobor. Eleinte azt gondolta, tán vár valakire, aki munkát ad neki, vagy talán venni akar valamit, de akkor, miért nem jön be, kéri és kapja, amit fizet, aztán menjen dolgára. Délben aztán elzavarta. Mondta neki, táguljon innen, ha nincs itt semmi dolga, ne bámulja a boltot, ne leselkedjen. A félnótás szó nélkül eltakarodott, s akkor jó érzéssel vette tudomásul, milyen rendjén mennek a dolgok. Aztán meglepetten látta másnap, hogy a jómiska már megint ott áll, s ugyanúgy bámulja a bolt ajtaját. Akkor már alig várta, hogy dél legyen, s elhatározta, ha nem megy mindjárt, még a seprűvel is ellátja a baját.

Emlékezett rá, hogy verte ez az állat, ez a falu bolondja a teheneket, amikor néhány hónapig ő volt a gulyás. De hogy is bízhatták rá a jószágot egy elmebajosra! Hej de örült, amikor elcsapták. A fene egye meg a dógát, most meg itt meresztgeti a szemét. Egész délelőtt forrt benne a méreg, újra meg újra odatévedt a szeme a túloldalon ácsorgóra, s amikor délben kilépett az ajtón, éppen csak kitette a zárva táblát, elfordította a zárban a kulcsot, sietve megpróbálta a kilincset, aztán mindjárt nekiesett a bámészkodónak. Pörölt és kiabált, jó hangosan, hogy hallja csak meg utca hosszat mindenki, s lássák, így kell az ilyennel elbánni, ám kissé furcsállta, hogy nem jelenik meg senki, hogy melléálljon, hogy segítsen a semmirekellő elűzésében, csak a kutyák kezdtek veszettül csaholni.

Hogyan? Hát egyedül marad ezzel? Pedig valami veszélyes is lehet egy ilyen csavargó! Ki tudja, mit forgat abban a zavarodott fejében! Eszébe jutott az a történet is, amit széltében hosszában meséltek azon a nyáron, hogy eltűnt egy kislány Bódogfalváról. Lehetett vagy tizenkét éves, éppen amennyi az ő Annája, eltűnt, s azóta senki sem látta. Ki tudja, nem egy ilyenféle van-e a dologban. Talán éppen ez! De szól is a rendőrnek, nézzenek ennek utána, mert igen gyanúsan viselkedik. Bár, akárcsak az első napon, a féleszű semmit sem szólt, tán nem is tud beszélni – futott át az agyán – csak kifejezéstelen tekintettel meredt rá, aztán hátat fordított és elballagott, még csak nem is sietett. Nem érezte a győzelem örömét, sőt a szívét aggodalom járta át, mint, aki valami mulasztást követett el. De mit is tehetett volna, mi egyebet? Végtére nem az ő feladata, hogy megvédje a falu népét az efféléktől. De a boltot, meg a környékét igenis neki kell megvédenie. És ezt meg is tette és teszi ezután is.