2013. július 27., szombat

A szerelemkertben - új képek

Kívül forró perzselés, belül szikkasztó viharok, s én újra csak  ide menekülök. A kertemben rejtezem el, előlük és magam elől. Belé kapaszkodom a fáim ágaiba, leveleik közé bújok, összekucorodom, a virágkelyhekbe préselem a félelmem, az állandó sajgást, a nem szűnő szűkölést. A Gazdát keresem mindenhol, a mindenütt jelenvalót. Hol vagy? Nőttön nő bennem a sóvárgás. Szomjazom, s ezért még nagyobb lendülettel locsolok, permetezek, öntözök és árasztok: Igyatok, igyatok, hiszen szörnyű a szomjúság! Reménykedem, a Gazda is hallja, s végre előjön rejtekéből, felfedi fényes önmagát, s engedi, hogy a lábaira hajolva zokogjak végre, parttalan, gáttalan, mint boldog-boldogtalan gyermekkoromban, s hajammal szikkasszam fel a sós permetet. (Lk7)

Az első  bougainvillea satnya kis tövecske volt, mert drágállottam a nagyobbakat, szebbeket. Egyébként is folytonos lelkiismeretfurdalás gyötört, hogy ennyit meg annyit adok ki egy-egy növényért. De a kívánság rendre letepert, előbb vagy utóbb megvettem egy csúnyácska leértékeltet, majd szépre dédelgettem, erősre szerettem. Milyen egyszerű! Csak várni kellett, gondozni és reménykedni. Ma már négyen pompáznak az előkertben, s ha már minden virágot elégetett a perzselés, velük nem bír. Igaz, szomjasok, éhesek, szinte állandóan, s én nem sajnálom tőlük sem az esővizet - néha napjában 2-szer, 3-szor is kirohanok a kannával, főleg 30 fok felett - , sem a virágzásra buzdító szereket. Mindent megérdemelnek. 
Ez a piros vilmoskörténk (Vilma) a rózsák ölelésében. Haj, de nehezen indult növekedésnek! Pedig huncut szerzet volt, mert még kamaszkorában megteremte első gyermekeit, még azon az évben, amikor gyökereit megvetette a kertünkben. Kicsit megkésve ugyan, mint aki zavarban van az időket és alkalmakat illetően - már ami a virágzást illeti, mert a többiek már javában növesztgették csemetéiket, amikor megirigyelve amazokat koranyári bimbózásba kezdett. Néhány hét múlva meglepetten láttam, hogy megfogant, három pici körtéjét dédelgeti a nyári verőfényben. Azt hittem majd eldobja őket, hiszen gyermek még maga is, s minek gyermeknek magzat, de tévedtem. Mindhármat felnevelte, s én, bár többször is megpróbáltam, nem tudtam leszakítani a túl korai termést. Hát így történt. Ez a kaland visszavetette a kamaszlányt egy időre, de mostanra mindez a múlté. Most is karcsú, de erős és kitartó. Megérdemli a rózsaparfümöt, s az illatos kakukkfűszőnyeget a lába alatt, de meg ám! 
A libanoni cédrusról majd következőben mesélek...
Nos, nem is tudom ezen a képen ki a főszereplő, a selyemakác vagy az astilbe, másképpen tollbuga avagy a rózsák? 


2013. július 17., szerda

A szerelemkertben

A kép 2010 júliusában készült az előkertünkről. Azóta sokat változott, mert a díszszilva elhagyott bennünket - máig fájlalom - a hortenzia is máshová költözött, de szerencsére csak a kert egy árnyékosabb sarkába. Talán ott jobban érzi most magát rejtett szépségében ontja a virágokat vagy egy hónapja, s nem lankad, de itt volt igazán szép. A magnóliák a hátsó kertbe vándoroltak, ott virágoznak minden tavasszal buján és hivalkodón. 
2012 júniusában készült. Tibor készítette. Akkor még nem volt beteg, azaz nem tudtunk róla. Boldog idők. Most ébredtem rá, hogy azóta alig készítettem képet a kertről - vagy csak nem töltöttem le a képeket? Azóta minden megváltozott. Minden. De nem adhatom fel! Ma este újra előveszem a gépet! Alkonyatkor. Akkor a legszebb. Miért nem vesszük észre a múlás gyötrelmes szépségét, miért csak a gyötrelmét? 

2013. július 11., csütörtök

A gödöllői kastélyparkból

Most már én is beteg vagyok. Betegnek lenni sohasem jó, de nyáron talán a legrosszabb. A kinti zsongás és a benti elgyengültség kontrasztja nehezen viselhető. És a láz! Arra a forróság még rákontráz. Nem tudok írni, ezért csak néhány képet töltök fel anélkül, hogy bármit is hozzáfűznék. Majd később.
Ezen a képen mutatkozik meg talán a legteljesebb módon a kertész koncepciója: a kastélyra mintha egy természetes rétről látnánk rá. Az itt hajladozó jó tűrőképességű növények foltjai mögötti zöld fűszőnyeg  kiemeli a teret lezáró nyugodt falsík elegáns fehérségét. Szép ez így is, persze nem mérhető sem a hajdani kert eleganciájához, sem a tőlünk nyugatabbra fekvő kastélyparkok gazdagságához. Ez a kert a jelenlegi lehetőségekről, adottságokról is vall, de reméljük, ahogy a kastély is, tovább épül, szépül.