Kétségek és remények könyve - Van örök élet? 5.

Carpe diem – másképp

A híres horatiusi mondást "Carpe diem!" többnyire így fordítjuk: Élj a mának! Ez az üzenet sok jelent habzsoló, felzabáló kortársunk - utóbbit nem kevés ráhagyással értem, mert az életzabálás nem új keletű szenvedély ­- számára vált igazolássá. Ők az „egyszer élünk" nehezen vitatható igazsága szerint élnek, s úgy döntenek, a jó módszer, ha szűkre szabott idejükbe - mert mi az a hetven-nyolcvan év! - mindent belegyömöszölnek, ami számukra öröm vagy annak látszik. Pénzt kell szerezni, minden áron, hiszen minden eladó, megszerezhető, csupán a megfelelő árat kell kínálni érte. Gyorsan, gyorsan, amíg lehet! Mert ha kopogtat a rút öregség, ha már a plasztikai műtétek sora sem segít, akkor mi lesz velünk! Ha nincs pénzünk, hogyan veszünk ifjúságot, legalább magunk mellé?

Talán szánhatnánk őket, a mindig éheseket, akik mohó szájukat be akarják tömni mindenképpen! Szánhatnánk bizony, hisz éppen ez a tantaluszi kín, az örökös éhség, örökös szomjúság! Szegények tulajdonképpen csak egyet akarnak: nem akarják érezni többé a hiányt, be akarnak telni az élettel. Egyébként, ez nem rossz törekvés, később kifejtem, hogyan gondolom, mégis hiábavaló az erőlködésük. Aki csak önmagát kívánja táplálni, jóllakatni, annak éhsége újabb éhséget szül, betelni sohasem fog, megemészteni sem lesz képes, mit elfogyasztott, csak kihányni. Ebből a be nem tölthető éhségből, mely mindenekelőtt materiális vagy anyagi úton megszerezhető javakra vágyik, származik a legtöbb boldogtalanság. 

Tudjátok, hogy Tantalus, valamikor az istenek kedvence volt, együtt lakomázott velük, és részt vehetett tanácskozásaikon? És - ha hiszitek, ha nem - ahelyett, hogy áldotta volna jó sorsát, s elégedett örömben élte volna szép napjait, megrészegült a mennyei jótól. Hogy a mennyei jó tulajdonképpen nem szolgálta jellemének épülését arra már akkor fény derült, amikor féktelenül, gonosz módon fecsegni kezdett. Bár pontosan nem tudom, miket beszélt (ki), de el tudjuk képzelni - végtére is mindannyian hallottunk már részegeket handabandázni. A sors, no meg az istenek pártfogoltja hamar visszaélt jótevői kegyével, nemcsak kibeszélte, de meg is lopta őket, hisz mint sajátját kínálta barátainak a nektárt és az ambróziát. Mondhatnánk, megosztotta a mennyei jót, de még egyszer hangsúlyozom: nem a sajátját osztogatta. Igaz, ez sem ritka dolog. A magunkéból szűkmarkúan, de a másokéból bőkezűen.

Aztán rosszakarói azt is feljegyezték, hogy nemcsak nem adta vissza a rábízott arany kutyát, hanem meg is esküdött, hogy meg sem kapta! De lehet, hogy elfelejtette, vagy nem is vette észre, hogy rábízták az a bizonyos ebet! Végül is, ez sem példátlan eset, számos ilyesfélét olvashatunk a sajtóban, vagy bírósági jegyzőkönyvekben, igaz? Hogy Ganymedest megkivánta, sőt el is rabolta, ráadásul a testvérétől - ezen manapság egyáltalán nem is csodálkozunk. A szerelem ugyanis sokféle bűnre magyarázat, meg mentség is, ugye? A test követelte természetadta jogait, és miért is ne engednénk neki? Hiszen olyan éhes! De mégiscsak rossz fiú volt ez a Tantalus! Hiszen végül még a fiát is megölte, feldarabolta és az isteneknek lakomául feltálalta. Igen, vannak, akik semmiféle áldozattól nem riadnak vissza, hogy elnyerjék a hatalom elégedett főbólintását.

Hogy ez az eredendően szerencsés flótás hogyan jutott idáig? Megmondom nektek. Tantalus rájött, hogy az élet véges, hogy egyszer ő is meg fog halni, ezért habzsolni kezdett. Erre az igazságra végképp fény derül, ha megtudjuk, végül azt kérte az istenektől, tegyék önmagukhoz hasonlóvá, azaz halhatatlanná. De az istenek megelégelték sok csínyét, ezért Tantalus örök éhséget, örök szomjúságot kapott. Meg kell mondanom nektek, ezt a rakoncátlan Tantaluszt senki sem biztatta azzal, hogy éljen a mának! Nem. Fogalma sem volt Horatiusról, sem közismert mondásáról, melyet újabban boldog-boldogtalan idéz, s életelvként alkalmaz, így félre sem érthette. A szállóigévé vált üzenetet egyébként inkább így kellene fordítanunk, értenünk: "Szakítsd le a napnak gyümölcsét!", azaz tekints arra (is), amit a jelen terem, értékeld, élvezd, légy cselekvő részese! A költő elsősorban azoknak üzen, akik folyvást a múlton keseregnek, siránkoznak, vagy a jövőtől szoronganak, s baljós jövendölésekkel ijesztgetik magukat és egymást, vagy éppen ellenkezőleg rózsás ábrándokat kergetnek, s így kipergetik kezükből az értékes jelen perceit.


Kétségek és remények könyve

Születésünk csak álom s feledés:
létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél,
messziről ered, és véget nem mivelünk ér:
nem teljesen emléktelen,
és nem egészen védtelen
de jövünk az Istenből, ki otthonunk, fénycsóvát vonunk:
gyermekkorunkban a menny vesz körül!

William Wordsworth, „Óda: A halhatatlanság sejtelme. A kora gyermekkor emlékeiből”

De még tartozom nektek valamivel. Betelni az élettel, úgy menni el - az jó dolog, ezt állítottam az imént. De most a gyors beszédűek zavara kínoz, s nem tudom, amit tegnap mondtam, nem fog-e ócska luftballonként csattanva miszlikre szakadni, s kimutatni csúf belsejét, amiben a nyálon kívül semmi sincsen. Mert mit is jelenthet, betelni az élettel? Megpróbálom mégis elmondani, mit gondolok erről:

Életed legfélelmetesebb ugrása, minden bizonnyal, amikor átlépsz az odaátba, az ismeretlenbe, mert nincs senki, aki biztosan megmondhatná, mi vár rád a túlsó parton, vár-e egyáltalán valami vagy valaki, sőt, van-e egyáltalán túlsó part. Ha te vagy az a boldog távolugró, aki úgy hagyod el az ismert, az élet legalább ily módon biztos partját, hogy többé semmit sem nyújthat neked - ha olyan derűvel hagyod el hogy azon még a végső ugrás rettegése is kisiklik, akkor beteltél az élettel. Számodra az élet késszé, teljessé lett, akár egy gömb, a te gömböd, létezésed legteljesebb formája. Tökéletes - ha elvennél belőle, ha hozzáadnál, gömbléte megsemmisülne. Földi létezésed készleteit kimerítetted, kiittad fenékig a poharat, mely édes volt és keserű volt, felajzó és nyugtató volt, a létezés minden ízét, zamatát tartalmazta. Legalább is mindazt, ami számodra íz, zamat volt, lehetett. Igen. Talán ezt jelentheti: betelve az élettel.

De van-e egyáltalán ilyen élet, és ebből következően, van-e egyáltalán ilyen halál? Be lehet-e telni az élettel egyáltalán? A fájdalom csúcspontjain, sőt még korábban, hiszen erről szól az öngyilkosok életfélelme-halálmerészsége, biztosan lehet azt mondani: elég, elég, inkább a halál! De betelni az élettel, bizonyosan nem ezt jelenti! Hanem az utolsó korty áradó örömét, az elég gyönyörűséges pillanatában, ami fölött már nincs, nem lehet semmi. A betelni az élettel, a szerelmi beteljesüléshez hasonlíthat, a lebegéshez az öröm csúcsain, amikor már csupán lefelé vezethet az út, de nem is baj. Egyszer a lebegésből is elég lehet, meg az élet öleléséből is, mert - ilyen az ember természete, az örömöt sem viseli végtelenül - azután már másra vágyik.

Jaj! Hiszen a betelt élet az is jelenti, hogy már nem is vágyunk másra! Úgy elég, hogy nincs több új kívánság! A vágyakból, a kívánásból is elég. Ilyenkor a lélek megérzi, hogy képességei végső határa ért: mert éppen a vágy ürült ki belőle, elfogyott, maradék nélkül, és elfogyott a kívánsággal a kíváncsiság is, hogy mi jöhet még!

Ha a szeretteim halálára gondolok... talán a nagyanyám, aki kilencvenkilenc évesen aludt el. Talán ő... De nem, mégsem... Utolsó éveiben sokkal több volt a szenvedés, mint az öröm... be volt zárva betegségei, gyengesége sűrű iszapjába, fuldoklott benne, s hajdani erejét siratta szüntelenül, visszavágyott emésztő vággyal abba az időbe, amikor még hasznos volt. Nagyanyám a maga egyszerű módján így fordította a hasznosságot: aki még dolgozni tud, akit nem kell eltartani. Nem ismerte azok hasznát, akik éppen azzal gazdagítják az életet, hogy megengedik, hogy önzetlenül segítsünk nekik, akik elfogadják, nem tolják el a segítő kezet, hanem bizalommal és örömmel megragadják. Közben a szemedbe néznek, s a pillantásuk ígéri, az adott jó visszahull majd rád is, tán kamatostul. De ha mégsem, ha mindenki elhagy is, nem hagy el, annak öröme, hogy szeretni tudtál, adni, akár viszonzás nélkül is. Az emlékezés aranya kiömlik rád, mint a kenet Áron szakállára.

Aztán sorra veszem őket, a többieket, a dédnagyanyámat, akinek utolsó éveit az agy-érelmeszesedés morzsolta méltatlanná, a nevelőanyámat, akit az Alzheimer kór zabált fel lassan és módszeresen, anyámat meg a rák, egyetlen falásra, nagyapámat az első, apámat a második szívroham vitte el korán. Lehet, hogy mindegyikük élete befejezett volt - nem tudom. Mit láthatunk mi ebből kívül levők, kirekesztettek, amikor még a lélek, ki odabent van, az is bizonytalan saját minőségét illetően -, de azt tudom, hogy egyikük sem ment el betelve az élettel.

Sőt. Ha a többiekre, azokra gondolok, akiket valaha, mióta tudunk életről, halálról, elveszítettünk, akkor úgy látom, még a legtökéletesebb élet is csupáncsak torzó maradt. Egy torzó - mely lehet szép, lehet rút - de egy valami bizonyos, nincs még készen. Pedig ezekbe a torzókba rengeteget invesztált az élet - remélem, hogy nem hiába - hogy világra hozza, hogy megtartsa, hogy nevelje, oktassa, formálja, hogy a létrehozott kincset valahogyan megossza, és megőrizze a végső napig. Abban bízom, hogy ez a beruházás is értelmes volt, ahogy az élet minden ténykedése, még ha első pillantásra nem is mindig látszik. Ahogy a földbe elvetett mag elrothad, mert ha nem rothad el, nem kelhet ki újra...[1]

Látjátok? Nekem (még) van reménységem. Néha elvékonyul ez a reménység, csaknem eltűnik, felszívódik az élet forróságában, vagy éppen megdermed ridegségében, és széttörik, mint jéghártya a víz felszínén, ha rátaposnak - de mégis feltámad később és újra él. Erőt gyűjtök, hogy higgyem az alig hihetőt, és újraidézem Jób mondatait: "Én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll." (Jób 19,25).

Megragadom az évszázadok, évezredek reménységét, meg a jelen foszladozó reménységét - és mégis, mindenek ellenére hiszek. Ne higgyétek hitetlenek, hogy hinni oly könnyű, lám ti vagytok a példa, milyen nehéz! De megmaradni a hitben, az még nehezebb! Ha pislákoló lámpásomat mégis újra meg újra megtöltöm olajjal, elsősorban azért teszem, hogy világítsak, nektek, magamnak. Hogy el ne tévedjünk.

Van örök élet? Ez volt és ez marad a kérdés. Mindannyiunknak meg kell kísérelnünk a választ, még akkor is, ha tudjuk, e kérdés itt, és most megválaszolhatatlan. Miért? Hogy miért kellene válaszokat keresnünk a megválaszolhatatlanra? Mert emberlétünk, -voltunk erre is felhív, és feljogosít, mert ez is feladatunk. Én így gondolom.

Végül, de nem utoljára. Már írásom elején elhatároztam, hogy bár a választ nem tudom, valami vigasztalót mégiscsak mondok nektek. Miközben kétségeim és reményeim megosztottam veletek, vajon sikerült-e egy-két cseppet kitöltenem a vigasztalás italából? Mert rájöttem, erre vágyom a legjobban. Tudjátok miért? Mert szeretlek titeket. Mert egy vagyok közületek, ugyanazokkal a fájdalmakkal, ugyanazokkal az örömökkel, ugyanazokkal a megválaszolhatatlan kérdésekkel és bátortalan, de reménykedő válaszokkal. Vagy legalább hasonlókkal. Mert amikor Erzsikét kikísérte a néma menet, rátok is gondoltam és magamra. Ránk.

[1] "Ha a földbe vetett gabonamag el nem rothad, csak egymaga marad. De ha elhal, sok gyümölcsöt terem." (Jn 12,24).

Halálra születtünk? - Van örök élet? 5.

Lélektelen kényszerimáim aligha érhettek el a címzetthez, tulajdonképpen nem is voltak imák. De hiába volt a haragom, a csalódottságom, a kiábrándító álmom - melyet a felébredés józansága nem törölt el -, többé nem hagyott nyugodni a kérdés: szenvedésre, halálra születtünk-e csupán? S ha így van, kihez címezzem panaszom, hol van mindennek a forrása? Lehet-e a semmiből valami, s az örök valami, vagy valaki vajon honnan ered?

Ezek a kérdések azért különösek, mert egy gyermek kérdései. Ám, aki ismeri akkori csillapíthatatlan szomjúságomat, nem csodálkozhat ezeken. Csaknem elsorvadtam a szeretethiánytól, ezért elkezdtem keresni a szeretet forrását, s eközben, úgy tűnt, a szeretet forrása helyett a halál és a fájdalom forrására találtam. Iszonyú tapasztalat ez egy gyermek számára! De gyermeklelkem nem roppant össze, éppen ellenkezőleg, megerősödött, és nem nyugodott bele ebbe a válaszba. Sőt, valami - vagy valaki - ott legbelül azt tanácsolta: tégy valamit a fájdalom ellen! Tégy valamit a halál ellen! Minden külső és belső nyomorúságom ellenére valami, valaki legbelül azzal bátorított: Hatalmas erő lakik benned! Még erre is képes vagy!

Ne mosolyogj szeretett olvasóm, és ne hitetlenkedj! Nyolc évesen határozottan éreztem, hogy feladatom van, bár nem tudtam a mibenlétét, csupán annyit, ez az én feladatom, és senki másé, meg hogy... roppant feladat ez: teher is, meg áldás is. Ennek az átruházhatatlan tennivalónak az eredőjében feszült az az erő is, mely egyfolytában biztatott: vedd fel a harcot, ha kell, még az Istennel is! Lehet, hogy a piramis csúcsán trónoló most nem nézett rád, de ne hagyd magad, meglátod, egyszer rád néz, és akkor ne remegj, állj meg egyenesen, tekints a szemébe bátran, és kérdezd meg: Mondd meg igaz lelkedre, egyenesen! Halálra teremtetted-e az embert? Halál-e a földi élet vége, vagy csak elalszunk, s másutt ébredünk újra, örömre, vigaszra, teljességre? Valld meg! Igazságos vagy-e, vagy igaztalan? De sokáig semmi sem lett az egészből. Sőt, be kell vallanom nektek, el is felejtettem az egészet. El akartam felejteni. Túl sokba kerül az az embernek, ha csillapítani akarja a szenvedést, és igen hálátlan feladat. Többnyire senkitől sem számíthat biztatásra, nem szurkolnak neki, még annyira sem, mint egy unalmas futballmeccsen, nem tapsolnak, ha bármit elér is, sőt lehurrogják, bosszankodnak erőfeszítésein - ugyan, mit erőlködsz! - nem hogy segítenék, inkább gátolják, egyszóval sültbolondnak nézik, akitől jobb, ha távol tartja magát az ember. Igen, ezek a világmegváltók fantaszták, életképtelen bolondok! Pláne, ha az a bolond még Istennel is harcol, sőt isteni előjogokra tör, és el akarja törölni a halált! Kényszerzubbonyt rá! Hiszen a legtöbben azt állítják: Isten nem is létezik, csak az effélék, a gyávák meg az erőtlenek találták ki, a maguk vigasztalására!

A biztatás mellett akkoriban jelent meg egy másik hang is, aki azt ígérte, ha olyan leszek, mint a többiek, nem fog bántani többé senki! Sőt! A hasonulás, nem a kiválás a szeretet útja. Nézd a többi boldogot! Hajlottam rá, hogy higgyek ennek a hangnak. Egy napon sehogyan sem volt kedvem felkelni az ágyból. Fáradtság vett rajtam erőt, vagy lustaság? Semmihez sem volt kedvem, sem erőm. Hogyan is volna bennem olyan tetterő, hogy Istennel, meg a halállal hadakozzam! Hiszen még az is nehezemre esik, hogy kikecmeregjek az ágyból! Mert még az is olyan, de olyan nehéz dolog: felnőni! Mert mikorra úgy-ahogy rendbe jön az ember a gyermeklétével, rájön, ki is ő, hová tartozik, leküzdi a gyermekbetegségeket, belenyugszik apró, kiszolgáltatott voltába, egyszerre elsöpri nehezen szerzett biztonságát a kamaszkor zavarba ejtő, lázakkal teli időszaka. Ami egyenes volt, elgörbül, ami sima volt, összekuszálódik, ami csendes volt, viharossá lesz. Az én kis hajóm is léket kapott a változások viharában, s csaknem meg is feneklett. Abban az időben ugyanis oly erővel kerestem elvesztett önmagam, hogy csaknem végleg utat tévesztettem.

A gyermekkoromat elsöprő szélben kihunyt világító lámpásom, mely addig bevilágította gyermekkorom éjét. Hiszen én akkoriban, tizenegy, tizenkét éves koromig szinte naponta beszéltem Istennel! Ezen semmit sem változtat az a tény, hogy fogalmam sem volt erről, nem is sejtettem, hogy tulajdonképpen imádkozom. Haragosan, kétségekkel telve, tiszteletlenül, akár némely indulatos prófétája az Úrnak - és éppoly őszintén, kertelés nélkül, minden hamisságtól mentesen. Nem vettem észre, hogy már akkor rám tekintett az Isten, amikor az első kérdést feltettem neki.

Mirtuszkoszorú - Van örök élet? 4.

Mert miféle Isten az, aki életet teremt, de azt az életet eleve halálra is szánja? Micsoda gyalázat! A harag beette magát a szívembe, s attól kezdve lankadatlanul vájta benne féregjáratait. Akkoriban, amikor Erzsikét a néma menet kikísérte a dabasi temetőbe, ezügyben gyakran meg is szólítottam az Atyaistent, gondoltam a legjobb, ha mindjárt a legmagasabb rangúhoz szólok, bár attól, hogy dühömet gátlástalanul kiárasszam rá még visszatartottak áldozáskori emlékeim, meg egy álombéli tapasztalat.

Az első áldozás zavarodottságára, a nyugtalanságra, mely szinte elemésztett előtte és utána, tisztán emlékeztem, hiszen alig egy évvel Erzsike halála előtt történt, hogy a szájamban az ostya - amit megrágni semmiképpen sem szabad -, sehogyan sem akart elolvadni, s ennek nyomasztó terhét, meg a bűntudatot, hogy én azt az ostyát végül mégiscsak lesegítettem valahogy, még javában hordtam. Amikor igent mondtam nagyanyám kérésére, elnyomtam a hirtelen támadt szorongást, mely megremegtetett, csupán a krémesekre gondoltam, amiből - mert nagyanyám azzal kecsegtetett - áldozás után annyit ehetek, amennyi belém fér. De nem érte meg az a két krémes, gondoltam utóbb, s ígéretet is tettem magamnak, máskor óvatosabb leszek.

Visszaemlékeztem a budai templom sűrű homályára, melyből a gyertyák lobogó fényében kiragyogott ugyan a fő és mellékoltárok pompája, mégis azonnal elnyelt, amint beléptem. Amint úgy-ahogy megszoktam a fényhiányt, először a beltér tágassága, a kupola magassága, azután a falakat díszítő hatalmas freskók furcsa öltözetű szereplőinek megfejthetetlen arckifejezése riasztott meg. Elkaptam a tekintetemet róluk, inkább lefelé néztem, a jéghideg márvány kockaköveket bámultam a lábam alatt. Ki tudja, talán egyszercsak rám tekint onnan fentről valamelyik, s megszólít. Lehet, megkérdezi tőlem, hogyan tudna onnan leszállni, kiszabadulni a fal fogságából, s kifutni a fényes, zajos utcára. Én meg nem tudok válaszolni, s így jobb, ha többé nem nézek rájuk. A pap földig érő fekete ruhájának surrogó zajára is jól emlékeztem, és a megfeszített alakra a kereszten, akinek lehorgasztott fejére még egy koronát is tettek szúrós ágakból, ami alól csurgott a vér. A szobrok, a gazdag díszek, cirádák kopottas aranya, a hímzett oltárterítők, de még a virágok és a gyertyák is mind-mind egy különös álom fenyegető díszleteinek tűntek, melyből jó lett volna mielőbb felébredni.

Ahogy beléptünk a nehéz ajtón, elvakult szemmel még alig láttam, a nagyanyám odavonszolt egy fali edényhez, ami nekem túl magasan volt, így a csuklóm megfeszült, amikor belemártotta menekülő kezem - jaj, valami hideg víz volt benne! Szerettem volna azonnal letörölni, de nem engedte, sőt a vizes ujjammal még a homlokomat is meg kellett érintenem. Vess keresztet - suttogta - ahogy tanítottalak! Nem emlékeztem a hogyanra, így ő vezette a kezemet, kissé ingerülten, amitől még szomorúbb lettem, s méginkább valahol máshol szerettem volna lenni. Azután le kellett térdelnem, pontosabban csupán mímelni kellett, egy kicsit megroggyantani a térdet, végül le lehetett ülni valamelyik padba. A pad kényelmetlen volt, a templom meg hideg, a néhány padban ülő, görnyedező ember szomorúnak tűnt, mert némán, lehajtott fejjel ültek, néhányan hangtalanul mormoltak valamit. Mindenki suttogott egyébként, még a félosztálynyi gyermek is, sorstársaim, kissé megilletődötten ültek kísérőik társaságában a kopott padok rabságában, mindjárt az első sorokban, akárcsak én a nagyanyámmal. Nem törődtem velük, nem is kerestem a társaságukat később sem, iskolai tapasztalataim azt súgták, tőlük sem várhatok semmit.

A fotómontázs Gedei Viktória alkotása

Lassan a suttogás is elhalt, csak az elöl álló fekete hosszú ruhás férfi hangja visszhangzott aztán, felkúszott a mennyezeti kupola festett égboltjára, ott ezer darabra tört, aztán nekiverődött az üvegablakok színpompás mozaikjának, és visszahullott ránk. Néhány szó, mondattöredék azért eljutott hozzám, hírt adott egy érhetetlen, szörnyű világról, mely a képzeleten innen is és túl is lakik. Fel is adtam a próbálkozást hamar, hogy az érthetetlent felfogjam, így a titok csak mélyült, én meg sodródtam az eseményekkel, melyekről tudtam, elkerülhetetlenül magam is a középpontjukba kerülök hamarosan. Készült már a hófehér ruha, hátul a masnival, elöl meg a finom csipkedísszel, meg a mirtuszkoszorú. Mindez nem lelkesített, nem vigasztalt, s el is jutottam hamar egy fontos bibliai igazságra: minden hiábavaló.

Az áldozás előtti napon egyetlen dolog volt csupán érthető számomra: Másnap, a gyónás után - jaj, elég bűnnel tudok-e majd szolgálni? - a számba veszem a szent ostyát, amit semmiképpen sem szabad megrágni, mert az a Krisztus teste! A Krisztus meg az a meztelen férfi a kereszten, akinek nemcsak a kezét és a lábát szegezték meg, de a fejéből is vércseppek hullnak. Ha ezek után még én is megrágnám - az szörnyű volna! Azon az éjszakán álmodtam is a mennyei hatalmakról. Piramisszerű égig érő állványon ültek kétoldalt az ég lakói, angyalok, szentek, s fent, a legtetején a szörnyű építménynek, trónolt mindenek ura, az Atyaisten. Szerettem volna szólni hozzá, megismerni, megtudni róla valamit, ezért felnéztem a magasba, de néma maradtam, s ő sem szólt hozzám. Az ismeretlen Istenről semmit sem tudtam meg, és az álmom is csak egyet üzent: az Isten hatalmas, az ember meg parány. Erzsike halála után ez az álom is eszembe jutott, meg az, hogy ilyen hatalommal szembeszállni ostobaság volna. De a harag forrt bennem kegyetlenül.

Csaknem minden este felszólított dédnagyanyám az imádkozásra, nevelőanyám meg kontrázott, de csak úgy tessék-lássék módon, s ez a parancsot ajánlássá szelidítette, egy ajánlással pedig vagy él az ember, vagy nem él. De ha el is hadartam az Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem kezdetű gyermekfohászt, csak azért tettem, hogy a teljesítés békéje kiáradjon rám. Úgy vélekedtem ugyanis, hogy ennek a hatalmas Istennek aligha lehet szüksége egy ilyenfajta imára - s azt hiszem, ez a gondolat teológiailag még ma is megállja a helyét.

"Élet az élet után" - Van örök élet? 3.

Egy árny - Gedei Viktória fotómontázsa

Nos, ígértem, hogy idézek néhány halálközeli élményt, tapasztalatot, pontosabban élményeket, tapasztalatokat a klinikai halálból, ezek összefoglalóját adom, és mivel nem akarok adósotok maradni. Künghöz fordulok ismét, aki Moody könyvét, a Life after life (Élet az élet után) címűt idézi:

„Amikor a haldokló testi szenvedéseinek csúcspontjához ér, hallja, amint az orvos halottnak nyilvánítja. Majd kellemetlen zajt hall, átható, sivító harsogást, és olyan érzése támad, mintha nagy sebességgel egy sötét alagúton rohanna át. Azután hirtelen saját testén kívül találja magát, amelyet most már környezetével együtt kívülről vagy felülről, bizonyos távolságból képes szemlélni. Lassan megszokja azt a különös állapotot, hogy a teste - a maga mögött hagyott fizikai testtől merőben különböző teste - új tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezik. Végül új események történnek: Más lények közelednek hozzá, hogy köszöntsék őt és segítsenek neki. Meghalt barátok, rokonok szellemét pillantja meg, majd soha nem látott szeretetet és melegséget árasztó lény, egy fényes alak jelenik meg előtte. Ez a lény - szavak nélkül - kérdéseket intéz hozzá, amelyek a haldoklót arra indítják, hogy saját életét mint egészet értékelje. Segít neki, és életének fontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik, mintha egy sorompóhoz vagy határhoz közeledne, amely nyilvánvalóan a földi élet, és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie a földre, mert halálának ideje még nem jött el. Küzd ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, a szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére - anélkül, hogy tudná, hogyan - újra egyesül fizikai testével, és él tovább."

Így tehát. És erre mondja Küng: nem bizonyíték. (Csatlakozom.)
Igen, igen, tudom, azt ígértem, több szép példával szolgálok, s most idedobom ezt az összefoglalót. Jó, legyen akkor egy másik is.

Egy újraélesztett férfit idézek, aki elmondta: „hogy a lelke, mihelyt a testéből kilépett, sok más lélekkel egyetemben ment-mendegélt, amíg elérkezett egy csodálatos helyre, ahol a földben egymás mellett két hasadék volt, velük szemben fenn az égen, ugyancsak kettő. A hasadékok közt bírák foglaltak helyet, akik - miután az ítéletet meghozták - az igazságos lelkeket a jobb oldali hasadékon át fölfelé, az égbolton keresztül indították útnak, miután cselekedeteik megítéléséről elöl jelet akasztottak rájuk; az igazságtalanokat pedig a baloldali hasadékon át lefelé; ezek hátul hordták az összes cselekedeteiket feltüntető jeleket. ...

Azután látta, amint a lelkek az ítélet elhangzása után az ég és a föld hasadékainak egyikén eltávoztak, míg a másik két hasadék egyikén át a föld alól feljönnek mocsokkal és porral belepve, a másikon át pedig az égből lejönnek tisztán. A szakadatlanul visszaérkező lelkek azt az érzést keltették benne, mintha hosszú vándorlás után jönnének oda; lelkendezve vonultak a térre, s ott - mint valami ünnepi gyülekezetben - letelepedtek, az ismerősök üdvözölték egymást; a föld alól érkezők pedig amazoknak a tapasztalatai felől érdeklődtek."

Ez a szöveg nem kórházi tudósítás napjainkból, „hanem egy Ér nevű férfi elbeszélése, amelyet Platón jegyzett fel 2500 évvel ezelőtt az Állam tizedik könyvében."

De mit bizonyít ez? Csupán annyit, hogy az ember minden bizonnyal a kezdetektől, az első haláltól fogva, keresi a választ a kérdésre: Mi lesz velem a halálom után? De hadd kérdezzem meg tőletek itt és most: Csak a bennünk munkálkodó élet sóvárog tovább élni, mert az élet élni akar, s azért nem nyugszik bele az elmúlásba, a kihunyásba, vagy legbensőbb bölcs énünk tud mégis valamit arról, hogy van még azután is valami?

A halál pazarló és értelmetlen 

Édenkertünk 

A halál értelmetlen, felülírja magát az élet értelmét. A halálon minden, mi értelmes volt, véglegesen és javíthatatlanul kicsorbul. No igen, mindig voltak/vannak túlélők, legalább is ezidáig, ám ők is halálra ítéltettek. Ennek az igazsága már gyermekkoromban belém mart. Kígyó, lassan ölő méreggel. A halál tényének tudata önmagában halálos.

Korán megkezdődött harcom a Teremtővel, s a végső küzdelem - akkoriban úgy tűnt, hogy a végső -, rá nézve megsemmisítő vereséggel zárult. Mert nem bírtam vele, nem létezőnek tekintettem. Nem vagy! - kiáltottam felé elkeseredetten. Miért haragudtam akkor rá oly veszetten? Ahogy Jákob harcolt az angyallal, megharcoltam én is első nagy csatám, s a győzelmem, akár amott, igen kétséges volt. Megsebesültem örökös sebbel, megjelöltettem nem múló heggel, s bár győzelmi mámoromban nem vettem észre, különös sóvárgással, a betöltetlen hiány állandó érzésével.

De mikor is történt, hogy a kígyó - villámsebesen odacsapott a szívemre - megmérgezett? Alig vettem észre, de a lelkem kékült-zöldült belé, s lassan felpuffadt, mint a vízbefúltaké.

Úgy nyolc éves lehettem, amikor falunk egyik homokfelhős utcájára hirtelen rátelepedett a gyász. Úgy valahogy, mintha egy sötét viharfelhő szállt volna alá. Az ólmos felhő napról napra vastagodott, elfogta a napot, s mindenre súlyos árnyékot vetett, s bár tompán dörgött mögüle az ég, a megváltó eső elmaradt. Akkoriban már elfeledték vidéken is, hogyan kell gyászolni. Sírni kell, jajgatni kell éjt nappallá téve, égre kell kiáltani a fájdalmat - ahogy csak a siratóasszonyok tudják. Az a ház azonban kőszerű, mégis mozgalmas csendbe hullott. Jöttek, mentek, újra meg újra érkezett egy-egy szekér, s leszálltak róla a feketébe öltözött emberek, a rokonok, közeliek és távoliak, de mint egy némafilmben, hangjukat nem hallottam soha. Mert a halottat ugye el kellett temetni a legnagyobb rendben, a legnagyobb tisztességben. Így volt bőven jó nép, volt bőven tennivaló - s közben erre a házra, udvarra figyelt, rámeredt az egész falu riadt-kíváncsi szeme. Néha nyílt az ajtó, az ablakok azonban zárva maradtak, még az állatok is elnémultak, a falevelek megdermedtek az ágakon, a szél is elült. Az udvar patyolat tiszta volt mindig, a szörnyű hír órájától egészen addig a napig, míg elindult a menet, melynek úgy tűnt se vége, se hossza, elöl azzal a kis fehér koporsóval és jéghideg lakójával.

Ha lehetett volna, elkerülöm messze azt az udvart és azt a házat! De nem lehetett. A vasútállomás, ki tudja mily meggondolásból, a falutól jó két kilométernyire épült, mi meg ott laktunk az állomás közelében, az iskola meg a faluban volt. Az állomástól csupán egyetlen, végeláthatatlan utca vezetett a központig, ezen jártak-keltek az ingázók, gyalog vagy biciklivel, később a mustársárga farmotoros busszal, meg a többiek, akiket sorsuk a központtól távol, netán a tanyákon pottyantott le.

Házak sora kísérte ékes rendben, s figyelte a nyílegyenes utcát, s itt állt az a boldogtalan ház is, mindjárt az elején, ahová akkoriban ellátogatott az ostoba halál. Nyilván otthon mást nem talált, így elvitte a háromgyermekes család legidősebb leánykáját, Erzsikét. Éppen annyi idős lehetett, mint én vagy tán egy évvel idősebb. Már régen betegeskedett, mondták, így történhetett, hogy nem volt iskola- vagy osztálytársam. Én azonban elképzeltem őt, és a fájdalmat, mely elvesztését, végleges eltűnését kísérte, s az ő fájdalmát is, hisz oly korán kizáratott az életből. Most meg koporsóba teszik Erzsikét, majd ásott gödörbe süllyesztik, soha többé nem látja senki! És ő sem lát senkit és semmit! Fekszik a vaksötét éjben egyedül, mereven, tehetetlenül, míg a kukacok szorgossága révén maga is földdé lesz. Végtelenül gonosz és igazságtalan. Hiszen élnie kellene! Ilyen elképesztő igazságtalanság után meg kellene állnia az egész életnek és tiltakoznia, nemet mondania erre a szörnyűségre! Követelni a változást, megtagadni mindent, mindent ebben az életben! Hogy lehet, hogy mindenki tűri ezt, hogy senki nem mond, nem tesz semmit ez ellen?

Azt hiszem ezek voltak lázadásom és ebből fakadó hitetlenségem első órái, mert, hogy Erzsikéből esetleg angyal lehet, azt kizártnak tartottam. Akkor nem hullott volna rá arra a házra a némaság kőfelhője. Akkor nem volna ilyen végtelenül fájdalmas és szomorú minden. Akkor most mindenki örülne: Erzsike angyal lett! 

Lázadásom végül arra is rávitt, hogy Istennel nyíltan perbe-haragba szálljak. Valóban, most már emlékszem. A kígyó sziszegésére, meg nyílhegy alakú fejének villámsebes mozdulatára. Akkor történt, amikor a néma menet elindult. Mert a csend még akkor sem szakadt fel. Ez kedvét szegte az éppen arra járó bámészkodóknak, hogy akárcsak sugdolózzanak is. Mert az egyébként szokásban volt. Egy-egy mondatocska csupán, mely feltépi a szorongás ködét: Jaj, szegény Boris, mi lesz most már vele, egyedül! Vagy: Nézd azt a sok virágot, még a Pista temetésén sem volt ennyi, pedig ott csak két szekér tudta kivinni a koszorúkat a temetőbe! De ilyet is hallottam már: Teszi csak magát! Hogy vóna ez szomorú! Alig várta, hogy a Jóska elmenjen, a Feri meg gyühessen! Nézd, a Julis sajnálta az anyjától a drágább koporsót! Pedig megérdemelte volna az a szegény asszony, aki annyit dolgozott, de meg ám! 

Azon a napon, a temetés napján azonban, a szürke felhő, mely alatt a némaság lakott, immár az egész falut birtokba vette, a suttogás is odabent rekedt, alig gondolatként elhalt. Csak a lélekharang tudósított újra meg újra a szörnyű, egetverően igaztalan eseményről. 

A paralimpiai verseny győztese - Van örök élet? 2.

Olyan könnyen mondunk véleményt valamiről: ez ilyen vagy olyan, ez fekete, amaz meg fehér. Mintha úgy gondolnánk, ha nem alkotunk véleményt, lehetőleg minél gyorsabban, hitelünket veszítjük, értékcsökkentekké válunk. Akkor azt gondolják majd rólunk, hogy nem vagyunk elég tájékozottak, nem vagyunk elég felkészültek, elég okosak vagy nincs elég bátorságunk. Nemritkán éppen azért csúszunk át az ítélkezésbe, mert elfeledkezünk arról, hogy eredendően tompahallók és tompalátók vagyunk. Sebtében megalkotott véleményünk híg lőre, ahelyett, hogy érett bor volna, életadó és élvezhető, mert elfelejtjük, hogy az egyszerűnek tűnő dolgok is bonyolultak, többnyire nem ilyenek vagy olyanok, hanem ilyenek is, meg olyanok is. Tévedünk, mert egyszerűsítünk, gyakran végletesen, mert nem adunk magunknak elég időt a gondolkodásra, a tapasztalásra, a megértésre, vagy mert nem hallgatunk meg másokat, vagy csak felszínesen engedjük be elménkbe és szívünkbe a tőlünk idegen gondolatokat.

Pedig jobban tennénk, ha inkább megmaradnánk a szemlélődésnél és a gondolkodásnál, s végül a higgadt eszmecserénél, melyben nyugodtan meghallgatunk és végiggondolunk egyéb, netán a miénktől gyökeresen különböző nézeteket is.No igen, azt gondoljuk, nincs időnk sem erre, sem amarra, rohanó világunkban döntenünk kell, győznünk kell a nagy versenyben, mert ha nem, elsodornak és lehagynak a gyorsak, a frissek. Elmélkedni? Ha, ha, ha! Hogyan, mikor? Elfut mellettünk az élet, kiszöknek kezünkből a megragadható dolgok, mindenről lemaradunk, s akiknek keze után nyúlunk, elrobognak mellettünk, csak a hátukat látjuk, mi meg ott maradunk magányosan, útszéli, szánalmas koldusok, remeték. Egyszercsak kihunyó tudattal már csupán az elmúlt képeit pergetjük, egy pillanatra végigéljük életünk színes, netán fekete-fehér filmjét, azután vége - s a többi néma csend. (Ez aggasztott téged is, szegény William!) Micsoda esztelenség ezt várni tőlünk!

Édenkertünk

Itt azonban meg kell állnom, és írásom menetét, legalább is, már ami a szigorúan vett témát illeti, némileg meg kell szakítanom. Egy történet kedvéért teszem ezt, mely újra meg újra gondolataim közé furakszik, mintegy követeli, hogy osszam meg veletek. Engedek neki. Végtére is ideillik ez mégis.
Egy paralimpiai futóversenyen két kislány között folyt a küzdelem az első helyért. Mindketten beleadták minden erejüket, a közönség meg harsányan biztatta őket, nagy volt az izgalom. Már csak néhány méternyire voltak a célszalagtól, amikor egyikük megbotlott valamiben és elesett. Képtelen volt felállni, csak ült, majd kétségbeesetten sírni kezdett. Eldőlt a verseny. A másik futott még néhány lépést, vitte a lendület, de amikor észrevette, hogy vetélytársa elmaradt tőle, hátranézett, megállt, majd elindult visszafelé, földön ülő, síró társa felé. Lekuporodott mellé, átölelte, vigasztalta. Közben a többiek utolérték, majd elhagyták őket, sorra célba értek. Nos, így szól a történet, legalább is ez a lényege. 

Lám az imént én is hogy odavágtam írásom végére: Az emberi lény sohasem jut földi életében teljességre. De vajon így van-e? Elég példát gyűjtöttem-e ehhez a véleményhez, s nagyjaink életének titkaiba vajon belelátok-e? Hiszen elsősorban ők lehetnének, akik vallhatnának nekem, nekünk arról, teljesnek, befejezettnek érzik-e földi pályafutásukat. Volt-e valami, amit visszatekintve másképp tennének, maradt-e valakivel, valamivel szemben adósságuk, és maradt-e bármi tartalék a készletükben - még egy könyvre, még egy kutatásra-felfedezésre való, vagy egy ölelésre, vagy bármi másra, mivel a fájdalmat, éhséget, szomjúságot csillapítani lehet. A kísérlet persze úgy volna hibátlan, ha a befejezettség 0 pontjából érkezne a válasz, ám ez lehetetlen, mert ezen a ponton már nincsenek szavaink, ez a pont már odaát van. Az odaát alatt a tényleges halált értem. A tényleges halál ugyanis nem klinikai halál, onnan semmiféle beavatkozással nem lehet visszatérni, mert visszavonhatatlan. Nos, éppen ebben hibádzik az az érvelés, mely a halálközeli élményeket az örök élet egyik bizonyítékának tekinti. Hans Küng szerint ezek a tudósítások nem bizonyítékok - jaj, pedig de jó volna! -, s véleményem szerint sem azok. Néhány történetből azért idézek majd, mert olyan szépek, izgalommal és jóízű reménnyel töltik meg a sóvár lelket - s ki tudja, talán mégis, mégis előszobái az öröknek!

Ám lehet, hogy előbbi eszmefuttatásom ostobaság elejétől a végéig. Mert még azt sem döntöttem el, amikor a befejezett, teljes életutat kívántam górcső alá vonni, hogy kik is a nagyok? És miben is áll nagyságuk? Lehet, hogy sokan elérik a teljességet, csak mi, akik nem ismerjük a teljesség mibenlétét, nem vesszük észre, amikor történetük a legfelső pontra ér. Talán az a fogyatékos gyermek, aki a vágyott győzelmet azonnal feláldozta azért, hogy az elesetthez lehajoljon, talán éppen ő példázza a teljes, azaz a beteljesülő életet. Az is lehet, hogy a teljesség csupán egyetlen értelemben elérendő, elérhető cél, mégpedig morális értelemben.

Sebezhetetlen ifjúság - Van örök élet? 1.

Milyen mély volt gyerekkorom,

s milyen magos az ifjúság! 

A két halál megérte-é? 

kiáltottam a kép felé, 

mely ott sütött szobám falán. 

(Radnóti Miklós: Huszonnyolc év) 

Hans Küng könyvét olvasom újra. A könyv címe: Van örök élet? Erre a kérdésre ifjan, a fiatalok gőgjével, mely éles és veszélyes, mint a penge gyermekkézben, hetykén azt válaszoltam, tán még nevettem is: Ostobaság! Igen nevettem, de nem boldogan, hanem azzal a nevetéssel, mellyel el akarjuk titkolni, ha az elevenünkre tapintanak. Aztán, hogy azt az apró fájdalmas nyilallást, ami nem több mint egy parányi tű szúrása, elfelejtsem, folytattam a nevetést és a hangoskodást. Hogyan hihet bárki is ilyet? Nevetséges. Látjuk, hogy minden múlik, megromlik, szétporlad, s a test sem egyéb, mint bomló-romló anyag, semmi több. Azt is tudjuk ma már, hogy nincs tudat anyag nélkül, hogyan is lehetne! És soroltam a nagy neveket, filozófusokat és más tudósokat, kiket mind-mind magam mellett tudhattam. Na és? Folytattam pimasz meggondolatlansággal, mely nyomán megkarcolódik az érzékeny élet sebezhető felszíne, és apró cseppekben kiserken a vér. Hallgatóim nem ritkán az idősebb korosztályból kerültek ki, olyanok, akik szerettek engem. Nem vitatkoztak velem, elismerték szellemi fölényem, vagy éppen ostoba, sérthetetlen ifjúságom verte ki kezükből a vita ártatlan fegyverét. De láttam, amint a szemek lassan szomorú tóvá üvegesednek, elrejtik a mélység gondolatait.

Miért voltam ilyen kegyetlen, miért voltam ily meggondolatlan? Mert fiatal voltam. Mert még igen távol volt tőlem az az idő, amikor éveim számára, mint megszámolhatóra gondoltam. Akkor még úgy éreztem, miközben tagadtam az örök életet, hogy én örökké élek. Igen. Éppen így. A lelkemben súlyos lakatok őrizték azt a kaput, mely mögött a halálfélelem lapult. Egy másik volt nyitva, igaz, jobbára csak résnyire: az életfélelem kapuja, de csupán ritkán tárult oly szélesre, hogy beleborzongtam, s tompalátó szemem rányílt, ha csak egy pillanatra is, a jövő valóságára, és saját bátortalanságomra.

Először nagyapám, majd dédnagyanyám, később anyám halála szembesített ugyan az elmúlás szívremegtető tényével, s bár mindez megrázogatta a titkos lélekajtó lakatját, nem volt elég erős, hogy letéphette volna, így a szörnyű lakó bent maradt odújában... Azt írtam "szörnyű" lakó? Igen, igen. Mindenféle vélt vagy valós vigasz ellenére ez a lakó szörnyű, szörnyű - ne tagadjuk. Egyelőre azonban a szemtől-szembe találkozástól megóvott az ifjúság. Mert a fiatalság sok módon sebezhetetlen, s ez így is van jól. Csak bátorsággal lehet nekiindulni az életnek, s a bölcs természet - az én hitem szerint Isten teremtette a bölcs természetet is - meg is tette a szükséges lépéseket, hogy még a legbátortalanabbak számára is jusson legalább egy erőmagocska. Aztán később, jó földben, a magocskából akár egy mezőnyi bátorság is teremhet!

A teljesség hiányáról

Hans Küng a barátom. Úgy értem, ahogyan Andersen, a különc dán agglegény, aki mindezeken túl a legnagyobb meseíró, ahogy Thornton Wilder, a költő-filozófus, aki a halálon is túlmutató szeretet titkait kutatta, és Bulgakov, aki elég erős volt ahhoz, hogy a halhatatlanság számára írjon, így lett halhatatlan, meg a többiek, akik megengedték, hogy felfedezzem őket, akik adakozón feltárták szívüket és gondolataikat. Szellemi társaim voltak mind, s ha életem során nem volt ki vagy mi vigasztaljon, vigasztaltak, tápláltak, segítettek élni. Úgy is mondhatnám, pótszüleim voltak, sőt máig azok.

De térjünk vissza Hans Künghöz, és újraolvasott könyvéhez, melyben ezt kérdezi: Van örök élet? Hans Küng mindenekelőtt hívő és teológus, akinek utóbb a hivatalos egyházzal jócskán meggyűlt a baja, de megtörhetetlen volt. Ám nyilván nem sebezhetetlen, mint ez kiderül könyve előszavából is, melyben köszönetet mond azoknak, akik kitartottak mellette. Ne gondoljátok, hogy ez semmiség! Ha orkán erejű szél fúj, nem olyan egyszerű egymásba kapaszkodva együtt haladni, s ellenállni a légörvénynek. Sokkal egyszerűbb leszakadni, és beállni a szélvédett helyekre, vagy együtt fújni az orkánnal...

Hans Küng tudja, sőt éli, hogy csak az önmagukhoz hű emberekből fakadhat fel az a béke, mely ellenáll a külső hatalmaknak, s ezért kikezdhetetlen. Ez a béke a mennyből száll alá, s egyetlen pillanatának átélése a létezés csúcspontja. Ezért a békéért is fizetni kell, de mindig megéri. Küng is megfizette az árat - megvádolták, elhagyták, kiközösítették - így övé lehetett a béke, mely odabent van, de odafentről táplálkozik. Ennek a kincsnek a birtokában a lélek szinte állandó nyugtalansága elsimul, az ember megnyugszik, és erőre tesz szert. Ez az erő segít azután számbavenni a létezés számos fájdalmas tényét, ennek a kincsnek a birtokában ezekkel, például a halál, az elmúlás tényével is képes az ember szembenézni.

Küng is szembenéz, nyugodtan, méltósággal, majd az élet iránti határtalan szeretettel, és hitéből fakadó meggyőződéssel szeretné azt mondani, hogy van örök élet, de nem mondja. Pontosabban, nem így mondja. (A hogyanról, majd később.) Mert Küng sohasem állít olyat, mely bizonyíthatatlan, sohasem választ olyan érvet, mely mindenekelőtt az ő malmára hajtja a vizet, mely elsősorban az ő igazságát támasztja alá, Küng sohasem lódít, az ő igazsága nem olcsó, de meggyőződésem szerint, éppen ezért áll a legközelebb a teljes igazsághoz.

Édenkertünk 

Ma reggel a kedvesemmel, férjemmel, életem legnagyobb, ma már tudom, egyetlen szerelmével, többek között a szexualitásról beszélgettünk. (Talán érthetetlennek, ez írás keretei között indokolatlannak tűnik a fenti felsorolás: kedvesem, férjem, életem szerelme - de a társam, akit éveken át kerestem, mindezt jelenti számomra, s csak így tudok, csak így akarok róla beszélni.) Kérdése így szólt: Hogyan lehetséges, hogy életünknek ezt a lényeges elemét, ti. a szexualitást - sem tartalmát, s főként nem a gyakorlatát tekintve - sohasem volt képes az ember a helyén kezelni? Én meg visszakérdeztem: Életünk egyéb fontos, középponti tényét, lényeges elemét talán sikerült véglegesen tisztáznunk? Született-e ezekben társadalmi megegyezés, melyet azután következetes gyakorlat követett? Hiszen ez a lényeg. Nemcsak ezt vagy azt mondani, de úgy is tenni! Ráébredtünk-e bárminek a végső igazságára? Válaszunk egybehangzó nem volt.

Az emberi lény nem jut földi életében teljességre.


Elült a moraj. Várt a színpad rám.
Ajtófélfának támaszkodtam.
S századom üzent - bár meghallhatnám,
mi történt? - messzi visszhangokban.
Látcsövek veszik arcom célba, lám
ezerszám fedezék homályból.
Ha lehetséges, Abba Atyám,
hadd el a keserű pohárt, óvj!
Szép törvényeden vétó sem másít,
meg is birkóznék a szereppel.
Ám ez a próbált dráma oly más itt,
hogy arra kérlek, most engedj el.
Kész már a rendezés, hisz köztudott,
és régtől ismerős a vég is.
Én magam. Mindtöbben a hazugok.
Nem rét a lét - indulok mégis.

(Borisz Paszternak: Hamlet, Németh István Péter fordítása)

Halálos szépség - Vakon a szépségről 5.

Frau Akárki és családja felidézte bennem a magam elszánt szeretetküzdelmét, mely elsősorban azért folyt, hogy engem szeressenek. Meggyőződésem ugyanis, hogy a bánatos és kétségtelenül kövér német hölgynek és túlsúlyos családjának RTL-en bemutatott fogyókúrája, heroikus, nyilvánosságot is vállaló küzdelme, nem elsősorban az egészségért, sokkal inkább a külső szépségért illetve az elismerésért, pontosabban a társadalmi elfogadásért folyt, s a szeretet és a megbecsültség kétségbeesett akarásáról tanúskodott. (Meg a hiú reményről, hogy ezek talán valamilyen komoly erőfeszítés árán megszerezhetők.) Valószínűleg életük egy világító pillanatában ráébredtek, ha nem igazodnak jobban a ma elfogadott – és elsősorban a média által diktált szépségeszményhez –, jaj nekik. Félelmük nem alaptalan. De mielőtt megvizsgálnánk mennyiben jogos a félelmük, félelmünk, meg kell kísérelnünk felfejteni mit is rejt a szép fogalma, s hogy miért fontos, hogy értsük – de legalább megpróbáljuk megérteni – ennek a mindannyiunkra ható fogalomnak a mai tartalmát.

Sohasem volt közömbös az ember a szépség iránt. A szépség ugyanis eredeti emberi szükséglet – nyilván egyidős az emberi fajjal –, s nemcsak a szépség élvezete, hanem megteremtése is az. Ezért végigkíséri az emberi társadalom életét és fejlődését, kihat az egyéni és közösségi létre egyaránt. (Gondoljunk csak az állítólag vadászmágiát szolgáló, úgy 20-30 000 éves, Altamírában felfedezett barlangrajzok színeire és dinamikájára.)

A legtöbben azt állítják, hogy a szépség sohasem volt abszolút, nagyon is változó, mindig korok és tájak szerint alakult, sőt szubjektív, tehát kultúra-, környezet- és egyénfüggő. Ha így van, aligha kerülhetünk közelebb a lényeghez a történeti áttekintéssel, inkább belezavarodnánk az egymásnak nemritkán ellentmondó sokféleségbe, s valószínűleg fel is adnánk, mielőtt a megoldásra lelnénk. Én más módon közelítettem a kérdéshez, mégpedig úgy, hogy ismét Saint-Exupery-t hívtam segítségül, már idézett állítását, melyet magam is igaznak vélek: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” 

Elismerem, hisz magam is tapasztaltam – s erről tanúsít a történelem is, az emberiség és a vele egyidős esztétika története – a szépség tartalma változó. Amit azonban az idézett szerző, s magam is vallok: a szépségnek van állandó eleme is. Utóbbi a szemnek láthatatlan, mégis, vagy éppen ezért, ez áll a szépség tengelyében, ez adja a lényegét. Állítom, nincs esztétika etika nélkül, s hogyha gyengül az erkölcsi aspektus, veszélyben az esztétikai is. Sőt. Bolonddá, veszélyessé, ember és életellenessé válik az a „szép”, melyet az erkölcs nem határoz meg, nem formál emberi léptékűvé, tartalmúvá, s így jár a morál is, melyet nem ellenőriz a józan ész és mindenekelőtt a szeretet. Egyszóval arról remélem meggyőzni olvasóimat, hogy a szépség nem elsősorban az érzékszervek ügye, sokkal inkább a szívé és a léleké. De semmit sem ér a tétel bizonyítás nélkül, s mondhatják olvasóim: összehordok hetet-havat, elméletem csak légből kapott ötletfüzér, homályos és érthetetlen, minden alapot nélkülöző. Nézzünk ezért néhány példát, itt és most elsősorban az emberi szépség témaköréből, vegyünk hát sorra néhányat a szépség betegeiből, méginkább áldozataiból. 

A kínaiak nagyjából a 10. századtól űztek egy rémítő gyakorlatot. A 2-3 éves leánygyermekek lábujjait elkötötték – a hitelesség kedvéért meg kell jegyeznem, először minden ujjat eltörtek a nagylábujjon kívül -, hogy meggátolják a láb növekedését. Ha ez a módszer nem bizonyult elég hatékonynak, a gyermek talpát is bevágták. Eredetileg azzal a céllal, hogy a nő majdan ne legyen képes egyedül, úgymond ellenőrizetlenül elhagyni a házat. A gyermektestre méretezett lábak azután örök fájdalomra kárhoztatva cipelték felnőtt terhüket. Az ennek nyomán kialakult imbolygó járást a kínai férfiak igen erotikusnak, tehát szépnek találták. A lábzsugorítást csak 1911-ben tiltották be.

Gyermekkoromban láttam először valamelyik képes újság oldalain a nyakékszerrel megnyújtott zsiráfnyakat, tán ugyanott tepsiszerűre nyomorított alsóajkakat, és vállig megnyúlt fülcimpákat, melyek a méretes ékszerek terhe alatt gyakran kiszakadtak. Gyomrom, szívem összeszorult a látványtól. Mindezek az afrikai nők szépségét, s nyilvánvalóan kelendőségét hivattak szolgálni.

De nem kell ily messzire utaznunk! Európában is találunk példát bőven a szépség áldozataira. Vegyük például a fűzőt. Ebben a kínzóeszközben, melynek elsődleges célja a férfivágy feltüzelése, a nő kívánatosabbá tétele, a nők hát- és hasizmai elsorvadtak. Állítólag sokszor már csak fűzőben voltak képesek egyenesen ülni. Gyakran a májuk is károsodott, sőt előfordult, hogy a fűző miatt szerveik elmozdultak normális helyükről – állítja Geoffrey Regan Történelmi baklövések című művében.
Meg kell jegyeznem, hogy a fűző legalább ugyanannyi védőre talál még ma is, mint vádlóra a nagy fűzőperben. A védők az előbbi állításokat koholt vádaknak kiáltják ki, s hazugságnak minden károsító hatást. Én azonban azon a véleményen vagyok, hogy a szabadság jobb, mint a rabság, s testünk éppúgy kívánja azt, mint a lelkünk. Úgyhogy azt mondom a fűzőre is: le vele!

Nem régen egy brazil modell haláláról tudósított a média. Ana Carolina Reston állandó fogyókúrái miatt huszonévesen veszítette életét. Nem ő volt az első anorexiás, akit a leggondosabb kezeléssel sem tudtak orvosai megmenteni, sem az utolsó.

A táplálkozási zavarok terjednek, legalább is a világ azon felén, ahol a táplálékhoz jutás nem okoz különösebb nehézséget. A világ eme részén az emberek jó része, úgy tűnik, túl sokat foglalkozik az elfogyasztott ételek mennyiségével, ízével és tápértékével. Az evészavarok lassan népbetegséggé válnak, s azért is rémítők, mert elsősorban a serdülőkorúakat érintik. A fogyókúrázás csaknem össznépi kényszercselekvésnek tekinthető. A nyugati társadalmakban ugyanis a karcsúság, méginkább a vékonyság jelenti ma a szépséget, végső soron a siker lehetőségét. Az utóbbi két évtizedben egyre több az olyan evési zavar, melynek középpontjában a súlygyarapodástól való halálos rettegés áll. (A bekezdés Garfinkel és Garner, 1982; Crisp 1981. nyomán) 

Ha az okokat keresnénk, a legkülönfélébb aspektusú tudományos munkák oldalakon át sorolhatnák a szociális, fiziológiai, pszichológiai és egyéb tényezőket. Ezek közül is kiemelkedik az a társadalmi nyomás, mely az új szépségeszményt diktálja. Utóbbit az örökké éhes, bulémiás gazdaság, az ipar és a kereskedelem gerjeszti, és nem utolsó sorban: a média. A fogyasztóért folytatott harc csatlósa időközben maga is hatalmi tényezővé vált, mégpedig gazdasági és szellemi téren egyaránt. Félő, hogy ezek a nagyhatalmak, modern-posztmodern démonokká válnak - váltak? -, akik öntörvényűen léteznek, s maguk diktálnak. Félő, hogy már csak azt látjuk, amit látni engednek nekünk. Félő, hogy látásunk végképp megromlik, de ne higgyük, hogy magunk vétlenek vagyunk ebben. Vétkes a szemünk, és vétkes a szívünk is. Mindenki részes vagy cinkos a bűnben, társtettes, aki hozzájárul elfedéséhez. „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma” – üzeni Babits a Jónás könyvében. Mindenki cinkos, aki elfedi a bajt, tagadja a betegséget, így elodázza, vagy elutasítja a gyógyulás lehetőségét. "Jaj azoknak, kik a rosszat jónak mondják, a jót rossznak, a keserűt édesnek és az édeset keserűnek" – kiáltja a világnak Jeremiás próféta Isten és ember igazságát. 

Hogy mit kellene tennünk? Azt hiszem tanácsosnak jó lesz ide a Tao Te King igazsága, forgassuk szívünkben, hátha táplálékká lesz bennünk:

Aki teste-lelke egységét megőrzi,

azt a kétség nem bontja meg.

Aki természetét szelíddé simítja,

egyszerű, mint az újszülött gyerek.

Aki látását megtisztítja,

elkerüli a tévedéseket.

(Weöres Sándor fordítása)  

Miniszoknya és extázis - Vakon a szépségről 4.

Nos, nem szeretném a kamasz és korai ifjúkor falkakereső ösztönét egyetlen okkal magyarázni. Nem mondom, hogy mindig súlyos és fájdalmas indíték vezeti nemritkán destruktív kortársi közösségekbe a kamaszt. Nem mindig tragédia, de mindig dráma, életjáték telis-teli feszültségekkel, viharokkal, sodrásokkal - s ilyen vagy olyan véggel. Néha végzetessel. Nem vitatom a közösséghez tartozás nevelő erejét sem, de nem közömbös, hogy milyen okból, és milyen közösséget választ az ember ­- legyen bár gyermek, ifjú avagy felnőtt. Én akkor, a fájdalom reggelén vagy egy kicsit később az elvegyülést választottam, a teljes hasonulást, a mimikrit, mert az elmúlás vágya megkísértett. Tulajdonképpen el akartam veszíteni magam, legalább is elpusztítani lényemnek a legérzékenyebb részét. Attól kezdve kettős életet éltem. Az egyik fő célom a betagozódás lett. A legnépszerűbbeket figyeltem, ők hogyan csinálják. Twiggy, a csontsovány angol modell volt az egyik ideál, rá akartunk hasonlítani. Tombolt a soványság kultusza. A középiskola egyik ünnepelt szépsége, maga is hihetetlenül vékony, derékig érő festett szőke hajával, parányi miniszoknyájában valódi bálvánnyá lett. Megvoltak hát a mintapéldányok, így megkezdődhetett az erőfeszítés. Persze, eszem ágában sem volt az élvonalba kerülni, hiszen az egyet jelentett volna a kiválással. Csak besimulni a tömegbe, arra vágytam.

Nem voltam jó tanuló többé, tökéletesen érdektelenné vált számomra a felnőttek elismerése, és ellenszenvessé az iskola által kijelölt tudás felé vezető, szigorúan szabályozott út. Állandósult a küzdelem köztem és tanáraim között, s végül ők veszítettek, igyekezetük, ha volt, kicsorbult rajtam. A gimnáziumi évek alatt tulajdonképpen magántanulóvá lettem. A magam választotta könyvek jelentették számomra az egyetlen hiteles tudásforrást, olvastam, amikor lehetett és amikor nem. Iskolai tevékenységem időnként csupán a pad alatti elmerült olvasásra korlátozódott. Az így szerzett ismeret azonban ritkán volt összhangban a tanintézeti követelményekkel.

Miközben külsőmben egyre jobban hasonlítottam kortársaimra, magányos különc maradtam mégis. A fájdalom ugyanis nem szűnt. Tulajdonképpen csupán az olvasás által megélt virtuális világ csillapította, meg a festett, melyet magam alkottam ecsettel vagy ceruzával. Aztán új mámorra leltem, a zenére és a táncra. Az újdonsült bódulat azonban majdnem végzetemmé vált. Egy iskolai buli, a beatkorszakon innen és éppen túl, extázis volt, dobhártyaszakító dübörgésben, szédült pörgés, tánc életre, halálra. Nem is láttam táncosaimat, csak önmagamra figyeltem, engedelmes testemre, ahogy eggyé vált a ritmussal, az erőre, mely repített, pörgetett, csaknem szálltam, meg a fájdalomcsillapító kábulatra. Fogalmam sem volt a derékig érő, szőke haj, és az égszínkék miniruha mágiájáról.

Tizenegy óra táján döbbentem rá, hogy az utolsó vonat is elment, s reggel fél ötkor jön a következő. A két idős nőre gondoltam, az aggodalmukra, s felelőtlenségem csaknem leterített. Kétségbe estem. Táncosom azonnal felajánlotta, hogy haza visz, kint áll az új Moszkvics, csak előbb még a haverokat is haza kell szállítani. Fáradt voltam és összetört, gondolkodás nélkül igent mondtam, és meg is könnyebbültem a hazatérés reményében.

Odakint a novemberi éjszaka hidege és ólmossága hullott felhevült testemre, rám tört az álmosság is, csaknem kómában szálltam be az autóba. Két fiú ült elöl, hátul hárman szorongtak. Öt fiú, inkább fiatal férfi, meg én. A férfitestek izzadtságszaga szinte berobbant a kocsiba, s a bent ülők izgalma, lassan a tudatomig hatolt. Csend volt. Senki sem szólt, mégis éreztem a kimondhatatlan feszültséget. Csapdába kerültem. Talán így érezheti magát az üldözött, ha bekerítik. A menekülő pattanásig feszült idegeiben már érzi, hogy a fenyegető csendet hamarosan felszakítja a halált osztó csattanás.

Magam adtam üldözőim kezére magamat - ez járt elmémben, s emelkedett bennem a kétségbeesés hulláma, végül elborított egészen. Ösztönösen éreztem, nem szabad elárulnom, hogy gyanítom, mire készülnek, nem szabad, hogy megsejtsék páni félelmemet, mert akkor elvesztem. Hirtelen megálltunk egy sátortetős ház előtt, ablakai fekete lyukként bámultak rám. Fogalmam sem volt, merre járunk. Ismeretlen utca, ismeretlen néma házak sora úszott a novemberi szürkeségben. Tudtam, a dermedt utcát fel nem ébreszthetem. Hiába is kiáltanék, senki sem hallaná, s ha hallaná, senki sem sietne segítségemre. A sofőr, egyébként ő volt aznap este legbuzgóbb táncosom, színtelen hangon megszólalt: - Csak bemegyünk ide egy pillanatra, azután hazaviszünk.

Némán követtem őket. "Mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul." Vajon miért éppen Ézsaiás próféta sorai jutnak eszembe, amikor erre az éjszakára gondolok? Hiszen az én feláldozásom olyan értelmetlen, olyan hiábavaló lett volna! Talán, mert ártatlan voltam, s közöttük szinte szeplőtelen. Az események sodortak, a lidérces álom folytatódott. Egy fűtetlen szobában találtam magam. Talán ez volt a kihalt kockaház tisztaszobája. Bénultan engedtem, hogy türelmetlen kezek kapkodva lefejtsék rólam az égszínkék minit, s az engedelmesen a földre hullott. Tehetetlenül tűrtem, némán a rettenettől. Sápadtan, vérfogyottan álltam, üres kagylóhéj, melyből kiszippantották az életet. Minden erőm elhagyott, az agyam kiüresedett. Nem emlékeztem, hogyan kerültem a kihűlt ágyra. Dideregve feküdtem, a kombiném vállpántja lecsúszott, és vágta a vállamat, de nem igazítottam meg.

Azután mégis hirtelen, talán hogy élhessek az utolsó szó jogával, visszatértek hozzám a szavak. Suttogva, hogy az odakint várakozók meg ne hallják, esdekeltem rablómnak, hogy engedjen el, sőt, azt kértem, hogy mentsen meg a többitől. Meglepően gyorsan hajlott szavamra. Talán éppen dermedtségem, hogy inkább hasonlíthattam halottra, mint elevenre, bizonytalanította el. Valószínűleg nem volt kedve egy halotthoz. Másra számított. Vagy, tán az hatott, hogy nemeslelkűségére apelláltam, amire egyébként semmi okom nem lehetett. Nem tudom. Csodás szabadulásom máig érthetetlen.

Odakint várakozott nyálát csorgatva az éhes falka. Amikor végigmentünk közöttük, dermedt sorfalként álltak, sisteregve körbefröcskölt bennünket csalódottságuk. Valamit mormogtak, nem értették, hogy a forgatókönyv történéseit milyen akarat írta át ily váratlanul. Elrablóm-megmentőm maga mellé ültetett az első ülésre. A többiek nem maradtak el tőlünk, egyként követtek néhány kilométerre lévő otthonomig. Körbelihegtek, nyálukat csorgatták, s végig abban bíztak, hogy a szabadító csak tréfát űz, bár nem értették, mi végre. Én is úgy éreztem, bármely pillanatban fordulhat a kormány, s akkor ez a hajnal lesz végső hajnalom.

Hogy mit láthattak elrablóim, amikor a mögöttem úszó aranyfolyamba gabalyodott pillantásuk elhomályosodott, nem nehéz kitalálni. Hogy mit üzent éhségüknek a szédült pörgés-forgásban combokat felfedő miniszoknya, s a ritmusra rezdülő, ugráló ifjú mellek, nem titok. Látták, amit látni akartak, s kevésen múlott, hogy farkasvakságuk nem lett vesztemmé, vesztükké. Igen. Ha tervüket végrehajtják, az nemcsak áldozatuk gyötrelmére, gyalázatára történt volna, mindez visszahullott volna rájuk, valahogyan, valamikor. A bűn ugyanis, mindig visszahull az elkövetőre, következménye mindig erkölcsi halál, de legalább is seb, gyakran gyógyíthatatlan, mely végül az egész testet megfertőzheti. Valaki, valahol azt írta: a bűn sebet ejt a léten. Igaz. Aztán a seb elfertőződhet, megmérgezheti, halálba küldheti az egész testet - legyen az egy emberé, legyen az egy társadalomé. Ezért mondja a Szentírás: A bűn zsoldja a halál. 

 „Amit tagadunk, az nem gyógyítható." Klaus Douglass

A rút kiskacsa csodás változása - Vakon a szépségről 3.

Ahogy anyám nyugtalan méhéből kiszakadtam a világra, a besenyőtelki pincehideg és sötétség várt. Anyám csatlakozott kitelepített férjéhez, s a többi otthontalanhoz, aki idegen és kivetett volt saját hazájában. A pincében élő családok aligha fogadhatták örömmel a mindig síró csecsemőt, a kezdetektől gyilkos indulatok vettek körül. S ez nem volt minden. A pincébe csupán egy parányi ablakszemen át szűrődött be a napvilág, este meg petróleumlámpák, gyertyák vették fel az erőtlen harcot a sötétséggel, de azokkal is spórolni kellett. Nem tanultam meg nézni a bal szememmel, ezért tompalátó lettem - mondta egy orvos később. Három éves koromtól le kellett takarni a jobb szememet, hogy ez a balt nézésre, látásra ösztökélje. Vaksin csetlettem-botlottam, és próbáltam megszabadulni a rám erőltetett kötéstől, mely kényelmetlensége mellett másságomat is aláhúzta. Ráadásul kancsal voltam, s tejfogaim a rosszul tápláltság következtében megfeketedtek. A bölcsődében, s méginkább az óvodában társaim kíméletlenül hozták a tudtomra, hogy csúnya vagyok. Gyermeki kegyetlenségüket fel nem róttam, azt gondoltam, igazuk van, megérdemlem a kiközösítést. Bűntudat gyötört, alkalmatlanságom, silányságom tudata. A végső bizonyítékot később szüleim válása szolgáltatta. Nem voltunk elég jók, így nem tartottak meg minket.

Gedei Viktória képe

A rút kiskacsa azonban lassan, különösen a fogváltás után, kezdte felölteni majdani hattyúformáját, s kamaszkorra szinte észrevehetetlen szépséghibává, titokzatos pillantássá lett a gyermekkori kancsalság is. De ahogyan a mesében, éppen előttem maradt titokban a csodás változás.

 „A segítség rendszeresen belülről érkezik, éspedig nem azt a külsőt kaptam meg, amit kívántam, hanem azt a belsőt, amire ténylegesen szükségem volt." Hamvas Béla

A vidéki évek alatt kieszeltem, hogyan ragadjam meg a vágyott szeretetpillangót, környezetem figyelmét és megbecsülését. Szép nem lehettem, ezért jó tanuló lettem, ha lehet azt mondani, az osztály legjobbja, a színjeles. Igaz, így meg a gyermektársadalom irigysége karcolt, büntették az eminenst, ha csak szerét ejthették. Magányos bolygó maradtam közöttük, de tanáraim, erőt adó, fénylő napjaimmá lettek, kitüntettek figyelmükkel, s én követhettem őket, s otthon is szeretet és elismerés fogadott. Feladataimra koncentráltam, s teljesítettem elszántan és hűségesen, s mert éhségem a tudásra egyre nőtt, könnyedén. Megéri - gondoltam, hisz ettől függ minden, ezen múlik, hogy elfogadjanak, szeressenek. Csaknem boldog voltam.

Ezt a derűt hasította fel a szégyenletes esemény, gyermeklényem vérben és mocsokban haldoklott, s először úgy tűnt, számkivetettségem is újraéledt. Eszembe sem jutott, hogy feltételezzem, hogy a két idős nő, dédanyám és nevelőanyám, nők lévén szintén sorstársaim, s végképp nem jutott eszembe a többi általam ismert nő sem, ezért jó ideig fel sem merült bennem a sorsközösség gondolata. A délelőtt folyamán azonban felvillant egy kép. A tornaórán felmentést kérő osztálytársak alkalmi közössége, a lányok, akik a tanár bácsi beleegyezésével nem vettek részt az óra eseményeiben, ki tudja miért, felöltözve üldögéltek, sugdolóztak. Csiklandós cinkosság fűzte össze őket, de már megszoktam kiközösítettségemet, így nem sokat törődtem az újabb szövetséggel. A közös titok ugyanis összetörte az addig szilárdnak hitt klikkeket, és újrafonta az össze nem tartozókat. Amikor megsejtettem a valódi okot, életemben először, mohón vágytam hozzájuk tartozni és hasonulni. Nem akartam kiválni többé, hanem elvegyülni, és éhes voltam arra, hogy éppen ők fogadjanak be. Minden erőfeszítés nélkül, azon a jogon, hogy nő vagyok.

Fuldokoltam, és vergődésemben valami szilárdat, valami biztonságosat kerestem. Azt hiszem, akkor kísértett meg először az önpusztítás vágya, de a gondolat megrekedt valahol a tudattalanban. Ott lapult és várakozott, éhes ragadozó, állati türelemmel. Fordulóponthoz értem, testem-lelkem vad változásai kétségbe ejtettek, megálljt kiáltottam volna, de tudtam, hiába. Fel fogok nőni, ez elkerülhetetlen, hacsak... Addigi tapasztalatom azt bizonyította, hogy a felnőtt lét kockázat és szenvedés, majd kudarc és árulás és cserbenhagyás, vagyis bukások sorozata. Szüleink árulásának lassan ölő mérge belém ivódott, átitatott, s hiába világított mellette a másik példa, idős rokonaim kitartó szeretete. Utóbbit csupán kivételnek tartottam, s egyébként is úgy éreztem, minden erőfeszítésük hiábavaló. Bár a fészek melegét pótolták, nem voltak képesek a fészek biztonságát is nyújtani. Ők is védelemre, támogatásra szorultak volna. Egyikük túl a hatvanon, a másik a nyolcvanon. Gyakran gondoltam arra, mi lesz, ha bármelyikük meghal.

A gyermekkor vége - Véres titok - Vakon a szépségről 2.

”A szépség mindenütt ott van, nem rajta múlik, hogy nem látjuk meg.” Auguste Rodin

Pedig mindig úgy gondoltam én is, ahogyan Saint-Exupéry is: „Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Már gyermekkoromtól, hét-nyolcévesen, amikor első utam a harmatos nyári reggelben a szomszédba vitt egy öreg parasztasszonyhoz, aki rám várt a kiskertben. Ő volt az én egyik pótnagyanyám, aki vigaszul a távollevőért mesével gyógyított, és kertjének, udvarának mindennapi csodajeleivel. Mindig talpig feketében, ahogyan egy özvegyhez illik, ahogyan az illendőség, és a szokás megkívánja. Ki tudja, milyen időszakot zárt le a szigorú fekete, boldogot vagy boldogtalant, vagy mindkettőt, ahogyan általában, de nyilvánvaló volt, hogy véglegesen, s viselője megadással fogadta özvegységét. Nem kifelé élt, így nem volt szüksége semmilyen jelre, mely a figyelmet felé fordította volna. Engem mégsem rémített az örök gyász, mert mögötte megláttam az élet örök lüktetését, erejét. Ez az erő népesítette be a sivár futóhomokot az udvaron és a kiskertben. Erről árulkodott a sok fészekalja kiscsibe, kiskacsa, meg a többi lábasjószág, és a fekete tulipán. Amit különösen csodáltam, az a szekérbejárót szegélyező porcsinrózsa szőnyeg, mely birokra kelt a sárga homokkal és legyőzte.

Ha végül hazahívott nevelőanyám, öreg barátnőm mindig kezembe nyomott valamit, egy tojást, egy szál virágot vagy egy hamvas gyümölcsöt, ami csak azért sietett idő előtt megérni, hogy ajándékommá lehessen. Az ajándékozási aktus rendre gyors volt és szemérmes, a megköszönésre alig jutott idő. Tehát akkor még tudtam, méginkább jó ösztönnel sejtettem, mi a szép valójában. Hogy a szépség lehet nyilvánvaló, szemet gyönyörködtető látvány, mint a reggeli harmatban szikrázó virágoskert, máskor azonban a szemnek láthatatlan, búvópatakként rejtező, a felszín alatt csörgedező titok. Ma már nem is emlékszem pótnagyanyám arcára, csak a sötét, apró mintás kendőre, s a zárt aligmozdulatokra, ahogyan szemérmesen megoldotta a szigorú fejfedőt, aztán a homlokára szorította a kelmét, majd gondosan megkötötte az álla alatt a csomót. Éppen úgy, ahogy elődei tették. Talán éppen nekik szólt a kendőkötő szertartás, a régen halott anyának, nagyanyának, az elporladt asszonyősöknek. Nem is csoda, ha nem őriztem meg arcának emlékét. Sohasem fürkésztem sem azt, sem a tekintetét. A kendőkötés alatt is többnyire szemérmesen félrenéztem, tudtam, nem nekem szánja a szürkébe forduló, lesimított, apró szigorú kontyba rendezett haj látványát. A virágágyások között kalandozott tekintetem, ott úgyis elegendő látnivaló akadt, noha márciustól a fagyokig naponta végigjártuk a talpalatnyi birtokot. Így történt, hogy az öreg parasztasszony és kertjének szépsége elválaszthatatlanul egybeforrt emlékezetemben. Gyermeki bölcsességgel lelepleztem, hogy a külső szépség forrása ő maga volt, keze nélkül a kert sivár puszta maradt volna. Tündérvolta kétségtelen volt.

Mindennek ellenére a látásom lassan elhomályosult. A valóság helyére a káprázat került. Hogy mi a káprázat? Egy másik, hazug kép, mely azzal kérkedik, hogy igaz, pedig csupán hasonló. Nyughatatlan, vibráló kaleidoszkóp, mely ámítani akar, s ha sokáig nézed, csodálod, rabul ejt, megragad, s végképp megzavarja látásodat, s elfoglalja a valódi helyét. A káprázat értéket kínál, pedig talmi. Édenkertet, oázist varázsol a sivatagba, de éhedet, szomjadat nem oltja, csupán felkorbácsolja, azután eltűnik. Azt ígéri, megajándékoz, pedig kifoszt. Azt hiszem, betegségem, mely később a vakságba torkollott, úgy kezdődött, hogy hasonlítani akartam. Nem akartam más lenni, mint kortársaim. Ami megkülönböztetett, vágytam eltüntetni, de legalább eltakarni, elrejteni. Olyan kívántam lenni, mint ők, a többiek, hogy hozzájuk tartozhassam, hogy szeressenek, de legalább elfogadjanak. Sokáig úgy hittem ez a titok nyitja, ez véd meg, ez oldja magányom.

Mécs - Gedei Viktória fotója

„Gyűlölöm a hazugságot, megvetem, nem tűrhetem, nem azért, mintha egyenesebb volnék, mint más, hanem mert a hazugság engem egyszerűen megrémít. Valami halálos illatot, a halandóság ízét érzem a hazugságban.” Joseph Conrad

Kaméleonjellemem kibontakozása, meglehetősen későn és rejtetten kezdődött. Nagyjából tizennégy éves koromig alig törődtem a felszínnel, átsiklottam rajta, mint érdektelenen, a mögöttes, rejtett valóság vonzott, s mivel látásom csaknem gyermeki tiszta volt, kutatómunkám nem volt eredménytelen. Ezzel együtt, vagy éppen ezért, elszigetelődtem a kortársaimtól, akik nem fogadtak be, hiszen nem értettek, de akikre magam sem voltam kíváncsi. A felnőttek gyakran magukról elfeledkezve beavattak titkaikba, s amikor kijózanodva rám bámultak, nyomban koraérettnek bélyegeztek, s siettek feledni a bensőséges viszonyt. Valójában sem korosztályomban, sem közöttük nem voltam otthon. Átmeneti lényként éltem a nemzedékek partján. Pedig az akceleráció engem sem kímélt.

Tizenkét évesen egy reggel, a tavaszi szünet egyébként fényes napjaiban, arra ébredtem, hogy véres a lepedőm. Először, félálomban alig tudtam mire vélni, értetlenül bámultam a tenyérnyi foltot. Aztán pillanatok alatt ért a felismerés, hogy, amit látok az vér, s ráébredtem hamar, hogy forrása én magam vagyok. Megdermedtem. Semmit sem tudtam a női test véres titkáról. Úgy tűnt, a folt növekszik, a vérfolyam el nem apad. Tehát meg kell halnom, ilyen fiatalon. A totális magány pillanatait éltem. Haldokoltam, s úgy éreztem az a méltó, hogy egyedül nézzek szembe e ténnyel. Ez az én pillanatom, csakis az enyém. A többiek leváltak rólam végleg, bizonyos voltam abban, hogy többé nincs és nem lehet közöm hozzájuk, mert ők tovább élnek. Nevelőanyám, aki akkor már évek óta nyugdíjas volt, dédnagyanyám, aki nyolcvanas éveiben járt, és tizenegy éves öcsém. Ők voltak a boldog életben maradók.

Így történt, hogy miközben tizenkét éves lényem biológiai értelemben nővé érett, aközben átestem a haldoklás összes jól ismert lelki fázisán. Paplan alatti dermedtségem végül feltűnt a szobában tevékenykedő két idős hölgynek. Egész életünk ugyanabban a térben játszódott már évek óta. A történelmi viharokban egyébként is megtépázott családunk szüleink válásával megkapta a kegyelemdöfést: lecsapott ránk egy dühödt forgószél, felkapott bennünket, s ide- s tovasodort. Mi nagyapám húga és férje kegyelméből találtunk fedelet egy pestkörnyéki faluban. Az úrias küllemű, ám anyagában igencsak silány épületet, a vályogpalotát, így hívtuk egymás között, nagyapám ajándékozta kitagadott húgának hajdani boldog időkben, mikor ő még biztos bőségben élt, s nem gondolt sem háborúra, sem hadifogságra, kitelepítésről, 56 utáni börtönről és teljes vagyonelkobzásról meg végképp nem tudott. Egykori jósága lett később fedelünkké, igaz, befogadóink nagylelkűsége hamar elfogyott, s nem kívánt kényszerbentlakókká lettünk. Attól kezdve mindent megtettek, hogy ott lakásunk ne legyen végleges, s inkább börtönné legyen, mint menedékké. Mégis volt egy szobánk, mely magányos életünket egymáshoz terelte, s nekünk gyermekeknek, s a két öregnek mindenek ellenére védelmet nyújtott.

Ebben a huszonöt négyzetméteres szobában ettünk, ittunk, aludtunk és tisztálkodtunk, tanultunk és játszottunk, itt ünnepeltünk, s lám itt haldokoltunk. Egyetlen rezdülésünk sem maradhatott volna titokban, ha el nem sajátítjuk a tökéletes mimikri tudományát, melyben időről-időre láthatatlanná váltunk egymás előtt. Ma már úgy vélem, elsajátítottuk, s éltünk is vele, s ez nem volt hazugság, csupán önvédelem, hogy önazonosságunkat, egyéniségünket megőrizzük. Az édenkerti fedetlenség ugyanis régen és végleg elveszett, és elveszítettük végleg ártatlanságunkat is. Még a legszeretettebb lény előtt is lehetnek titkaink, és még a legteljesebb egyesülést hozó párkapcsolatban is kell, hogy maradjanak terei az életnek, melybe visszavonulhatunk. Néha éppen azért, hogy újra erőt gyűjtsünk a fedetlenséghez, az önleleplezéshez. Gyakran éppen a másik fél érdekében. És még ezer okból. Igaz, visszavonulásunk nem lehet tartós, és csupán mindkettőnk érdeke igazolhatja.

Miután nevelőanyám firtatni kezdte, nem érzem-e rosszul magam, vallanom kellett. De kérdése már abban a békésebb fázisban ért, amikor úgy tűnt, rátaláltam a véres esemény magyarázatára. Egy ideig lázasan kutattam agyamban, mi lehet a végzetes betegség, melynek egyértelmű tünete a gyors elvérzés, s mely korai halálomat okozza. Sokféle gyötrelmes nyavalyáról tudtam, rákról és tüdőbajról, hallottam a tífuszról is, mely nevelőanyámat is csaknem elvitte a háború alatt, sőt a vészes vérszegénységről, miben Dédi is szenvedett, s lám mégis kigyógyult. Végül csupán egyetlen egy kórság jutott eszembe, mely ismereteim szerint heves vérzéssel jár. Az egyik osztálytársam a nagyszünetben drámai erővel ecsetelte apja szörnyű szenvedését, s akik körbeállták, kikerekedett szemmel, borzadállyal hallgatták. Az esemény érzékletes leírása gyors, bár hamar elillanó népszerűséget szerzett a helyi orvos egyébként is népszerű lányának, én azonban arra gondoltam, jobb lett volna eltitkolni a rettenetes kórt, mely az orvostudomány hiábavalóságára, tehetetlenségére mutat. A doktor úrnak súlyos aranyeres panaszai voltak, erős vérzéssel, legalább is ifjabbik leánya elbeszélése szerint, melyben az aranyér egy kitüremkedő, sőt mi több, hosszan kilógó, folyamatosan vérző béldarabnak tűnt. Talán én is ebben a betegségben szenvedek – gondoltam, hogy időt nyerjek, s erőt gyűjtsek az agóniához bár, kilógó béldarabnak, pláne hosszan kilógó béldarabnak nyomát sem leltem.

Mégis, amikor kénytelen voltam megosztani dermedtségem okát, ezzel a magyarázattal hozakodtam elő, magam, s családtagjaim megnyugtatására. A két idős hölgy azonban némi megdöbbenés után alapvetően más válasszal szolgált. Az eseményt ugyanis természetesen folyamatnak igyekeztek beállítani. Igaz, e természeteses folyamatról egyáltalán nem beszéltek természetesen, s ez aláaknázta az elmondottak hitelét. Mikor valamelyest sikerült kihámoznom a magyarázatból a lényeget, egyáltalán nem könnyebbültem meg, csupán egy másik érzéssel kellett szembenéztem. A halálfélelem helyét elfoglalta a szégyen, s ma sem tudom, melyik volt a nehezebb s fájdalmasabb.

Semmi sem lesz már ugyanolyan többé, valami végzetesen és véglegesen megváltozott. A gondolat gyökeret vert belém, torkomat és szívemet szorította. Sírással küszködtem, közben megpróbáltam elhitetni nevelőimmel, hogy közönnyel, sőt értéssel fogadtam magyarázatukat, s belenyugodtam a megváltoztathatatlanba. Nagylány lettél - ezt ismételgették, s nem szabadultam a sejtéstől, hogy ők is zavarban vannak. Szörnyű szavakat mondtak, havibaj meg tisztulás, meg menstruáció. Jaj, jaj, jaj! Tehát tisztátalan vagyok, ezért kell tisztulnom? Talán titkolnak előttem még valamit. Sűrűsödött közöttünk a félelem. Vagy csupán rettegésemet vetítettem rájuk, megosztottam, hogy viselni tudjam?

Lassan kiderült, hogy ez már mindig így lesz, pontosabban sok-sok éven át, és minden hónapban újra át kell élnem a szégyent és a fájdalmat. Örülnöm kellene, hiszen közelkerültem a felnőttséghez - mégis mintha ezt akarták volna mondani. De rajtuk sem láttam az örömöt, s ez a lehetőség engem is inkább taszított, mint vonzott. Csupán néhány éve sikerült úgy-ahogy visszanyernem gyermeki egyensúlyomat és békémet. De igen sérülékeny volt még az az egyensúly és az a béke, s most hirtelen megtámadta a kamaszkor emésztő nyugtalansága, s felmorzsolta egyetlen éjszakán, s a rá következő reggelen.

Képtelen voltam felkelni, bár sürgettek, s igyekeztek valami gyakorlati megoldást keresni a makacs vérfolyam támadásainak elhárítására. Segíteni akartak, de igyekezetükkel még jobban megaláztak. A szégyen erőtlenné tett, nem tiltakoztam, pedig menekülni vágytam, távol lenni, időt nyerni a megértésre és a megnyugvásra. Egyetlen szobánk akkor börtönné lett számomra. Eddigi történetemben új fejezet kezdődött, ebben biztos voltam. A gyötrelmes reggel folyamán, ahogy a haldokló előtt, előttem is leperegtek életem eseményei, s a visszatekintés nem tett bizakodóvá.