A neurózisról, és a gyógyulásról, az örök hiányokról és betöltésükről, kimondhatatlan dolgokról, és mindenféléről zsongó tavaszban… (Levelesládámból)

Most, az utazás után - feltelten, hevülten, kicsit csillapodott szomjúsággal – mert állandó hiányérzetem valamennyire betöltődött az elmúlt idő élményeivel - most jobb. Mély levegőt vettem, a szorítás – mintha abroncs pántjai nyomták volna össze a hátamat és a mellemet, egyre kisebb hely jutott az élhető térből az utóbbi hónapokban - valamelyest engedett. Pánikbetegségnek titulálta a neurológus és antidepresszánst írt fel, amit nem szedek. Ragaszkodom hozzá, hogy én döntsek a gyógyulásom módjáról, vagy akár a betegség megtartásának esélyéről. A neurózisról azt mondják, alkalmazkodási képtelenség, zavar, rossz válasz a világ kihívásaira - én inkább úgy érzem, a megzavarodott, összegubancolódott létezés reflexiója, tükre, belénk vetült valósága. Éppen ezért olyan nehéz szabadulni tőle, s csak ideig-óráig sikerülhet azoknak az érzékenyeknek, akik képesek a tényleges reflektálásra.

Minden iható képes a szomjamat oltani, más verse ugyanúgy vagy jobban, mint a magamé, zene, kép, még az üres tér is, amit azonnal betöltök, mert számomra az az alkotás tere, éppen úgy, ahogy mondjuk a kertem vagy egy üres Word dokumentum, és sorolhatnám...– aztán mindez nyomban új szomjúságot kelt. De nem éppen ez a „normális”? Mert valami nincs sehol... ha érezzük, ha nem. Ideig-óráig betölthető ez a valami valamivel, valakivel, de a végső ürességből minden hiánykitöltő próbálkozás kipereg – előbb vagy utóbb.

Minden (majdnem) minden érdekel. Ami nagy ajándékom, abból fakad nagy hiányom. Szomjasan betelni nem tudok, pedig minden, (szinte) minden azzal kísért, ha megiszom, nem szomjazom többé. Nem panaszkodom, csak megállapítom, hogy így van, sőt, terhemet/hibámat/vétkemet senkiével el nem cserélném. Így élek szomjasan valamiféle fájdalmas boldogságban, szorongásban/félelemben, reménységben/hitben/hitetlenségben - csaknem betelten, örök kielégületlenségben. A dolgok (általában) engednek nekem, rám nyílnak, felkínálják, odaadják magukat, leplezetlenül jelzik: hogy szükségük van rám, nélkülem valójában nem is léteznének. Mert nincs semmi, vagy csupán a SEMMI van, ha nincs, aki tudomásul venné a létezőt. Ami van, tőlünk, általunk van a végesben, attól, hogy mi (véges létezők) tudunk róluk. Ettől vagyunk aktív részesei a teremtésnek. 

Ahány tudat, annyi valóság, annyi teremtés és újrateremtés és annyi halál és végső megsemmisülés. Ami a végtelenben van/létezik, számunkra felfoghatatlan, hiába a filozófikus-tudományos játékok, elméletek, fikciók, ezen a véges elme mindig kicsorbul.

Ki tudhat a végtelenről, ki ismerheti? Az én válaszom nem a senki, hanem a végtelen létező. Ami végtelen csak a VÉGTELEN(tudat)TŐL VAN vagyis létezik. Én ezért (is) mondom: nem mi találtuk ki az Istent, csak azt, hogy milyen. És valljuk be, ez a lényeg, hogy milyen. Személytelen, akár a végtelen anyag/energia vagy személyes.

De igen, igazad van. Mégis mi (is) teremtjük, mert ahány tudat, annyiféle teremtés, annyiféle Isten. Az (enyém) engedékeny Isten, aki végtelen humorral válaszol istenalkotásainkra. (Máskor kegyetlenül. De lehet, csak nekem tűnik így, mert nem értem, hogyan is érthetném a létezés kiismerhetetlen mozdulásait. A fájdalomra ezért dühödten reagálok, felhorgadok Isten ellen, támadnék, tagadnék, kitör belőlem a hajdani pogány.  aztán csillapodom, azt mondom: csak  a tudatlanságom, a meg nem értés lázít, a gőg ágál bennem. Egyszer majd, talán odaát, megértem. Addig is jónak mondom, mert szükségem van a tudatra, hogy létezik a megronthatatlan jó - még ha útjai nem is a mi útjaink - Te vagy a szeretet – emlékeztetem és biztosítom változatlan szeretetemről, arról, hogy tudom, velem örül, velem szenved. Felismerem benne az énem részét, de a tőlem különböző ismeretlen/ismerős végtelent is. Ölembe veszem. Azt súgom neki: minden egy, te is tudod. Szóval én és te... Beszélgetünk, megbocsátunk egymásnak. – Tégy bele kakukkfüvet, még jobb lesz, meglátod... ezt súgja finom gőzeim fölött. S én intek: – Jaj, én is éppen erre gondoltam... 

Éjszakai páni félelemben mindig őt hívom.

Számomra nem lehet másképp!

(Hogy is merek neked a kimondhatatlanról beszélni? Nem is tudom... valami feloldoz a beszélgetésünkben, lepattintja ólomzáram, leoldja a szorongásaimat, még a képtelenség tudatát is, hogy csaknem reménytelen...de mégis megkísérlem... és ez jó. Nem a különbözőséged, nem a hasonlatosságod, nem a hitetlenséged, nem az érzékenységed, nem a sebezhetőséged, nem az intellektusod és nem a ... szomjúságod – de ezek is, mert mindezek belülről ismerősök. Még nem tudom, hogy mi oldja fel gátlásaimat. Talán nem is lényeges.)

  

Az én mulasztásérzésem többek között abból ered... szóval, az a ló vagyok, akit időnként feltétlenül ösztökélni kell. Különben megáll a dűlőn akácvirágot zabálni, letér a jó útról, a rövidebbet, a lejtőset választja, ha az nem is visz hazafelé. De ez csak a ló egyik oldala... van több is...

Mert a szorongás útjai kifürkészhetetlenek - így van, igen, nagyon ravasz, körmönfont, kegyetlen, de a hétköznapiságot tényleg nem szereti, ezt tapasztaltam én is. S még valamit: mások ügyeiben, ha eljártam, ha segítettem, ha sikerült szorongó/félő, rettegő magamat kilöknöm a belső színpadról, s oda egy másik szereplőt állítanom főszerepben, akkor meglapult, csaknem visszavonult.

Tehát kilábalóban vagy. Az jó. Épp egy ilyen vagy hasonló időszakomban találkoztam Tiborral, amikor már alig kerestem, éppen visszavonulóban voltam, belenyugodtam a szűkösségbe, újra elfogadtam az egyedüllétet – nem keserűen, inkább lakonikusan, csaknem közönnyel –, amiben hajdan, önféltésem totális korszakában szinte lubickoltam.

Ami az itthoni viszonyokat illeti... Elképedek, dühöngök, röhögök, szomorú vagyok... de mégiscsak utazó vagyok Belohiniában (biztosan olvastad Szathmári Sándor Kazohinia című remekművét, épp most jutott eszembe, hogy újraolvassam, és noha a könyvtáramat ért többszöri katasztrófák egyik áldozata, a neten elérhető). Képes vagyok utazó maradni, és ez a korszak kétségtelen érdeme. A nagyapámat 56-ban halálra ítélték, majd életfogytiglani börtönre, én a kitelepítés alatt egy pincében töltöttem első éveimet, ehhez képest most relatíve biztonságban érzem magam. Nem veszítettem el az éberségemet, de ma még kétségkívül utazó vagyok, és szemüvegem üvege Szathmári okuláréját idézi. Szűkebb környezetemben teszem, amit tehetek.

Szeretettel ölellek, üzengetek neked a virágzó bangita árnyékából, a hagymaágyásokból, meg a kis csobogó mellől. Mostanában odaülünk kávézgatni, beszélgetni ebéd után. Éppen Dosztojevszkijt olvasok (megint), kisregényeket. Ámulok, lelkesedem.

Az én várakozásom már másmilyen? - A pótvizsga

A lelkünk akár egy kert. Ha nem gyomláljuk, ellepik a gazok.

Az éjjel azt álmodtam, vizsgázom, de semmit sem tudok abból, amit számon kér tőlem barátságos, ám szigorú tanárom, ezért puskázom. Valakiéről másolok, még csak nem is az enyém a vaskos füzet, mely kilóg a vizsgapapírom alól, akárhogy is rejteném, gyötrődve, szégyenkezve. Képtelen vagyok bármit is kipréselni magamból, üres az agyam. Rettegek a lebukás megaláztatásától, a bűntudat éget, nem volna szabad ezt tennem. Végül, amitől féltem, bekövetkezett, megszégyenülten dadogtam a tanáromnak, írja be az egyest. És hogy megtanulom, és ismét jövök vizsgázni.

Félálomban nem tudtam mire véljem az álmot, mely verítékben fürösztött, akár egy rémálom. Hiába hessegettem az indokolatlan lelkiismeret-furdalást, menj innen, jól tudod, hogy sohasem puskáztam!  Annyira féltem mindattól, amit az álomban oly érzékletesen átéltem, hogy elkerültem a diákcsínyt, mely számomra sohasem tűnt egészen annak. Inkább tanultam, ismételtem, gyakran görcsös igyekezettel.

Hajnali négy sem volt még, s oly jó lett volna újra elaludni. De nem volt kegyelem, hiába küszködtem, megfejteni nem tudtam, zaklatottságom gyökerét milyen fájdalom táplálja. Csak másnap reggel jöttem rá, amikor újraolvastam egy régebbi írásomat. Ez is a kedves Gedei Vikinek szólt, aki akár a lányom lehetett volna kora, s talán természete szerint is. A neten éppen a berliner kendő titkai után kutattam, amikor rátaláltam. Egy ideig leveleztünk, olvastuk egymás írásait, aztán eltűnt, nem írt többé a hálón (404-es error?), és levelet sem kaptam tőle már nagyon régóta. Egy rövid kis hírt azért olvastam róla az egyik újvidéki irodalmi honlapon: megjelent az első kötete!  Az első kötet! Biztosan nagyon várta… és ekkor mint a villanófény belevilágított a megértés nappali éjszakámba. Várni, várakozni…  A várakozás, azt mondják lehet örömteli is, de én a várakozás örömét alig éltem meg, a terhét annál inkább. Ajakharapdáló, gyomorszorító. Harc az idővel, a múlással és a nem múlással. Ha jó, ha rossz, most akarom, meg akarom ragadni, mert az idő ellophatja, mert a fájdalom felőrölhet, meg akarok küzdeni vele. Most! 

Ez az az egyik múlhatatlan próbám, belém ragadt, mint a királydinnye, ez a tárgy, melyből újra meg újra megbukom.

Ezt írtam néhány évvel ezelőtt virtuális fogadott gyermekemnek:

Az én várakozásom... már másmilyen. Amit várok, belülről jöhet, csakis belülről. Ezt az üzenetet, látod, angyalok súgják, és mindentudó lelkem súgja, ha olykor-olykor résnyire rám nyílik engedékenyen. Az én lelki viharaim java – legalább így hiszem – nagy robajjal, jajjal átfordult már a távoli hegyek mögött. 

Ha utánuk kémlelek alig-alig látom már a felhőiket. Pedig hajdan fulladoztam alattuk. Azt is hittem elpusztít a vihar. A tornádó felkap, összezúz, kicsavar, nedveimmel permetezi a kavart port, az égre tépett üledéket, aztán benyel, magába szív, megemészt.

Fel-felidézem még a morajt, a bőrszaggató jeges szelet, ahogy pengéje a fogam közé hatol, és hogy meztelen testtel a nyűtt bokrok alatt keresek menedéket – de valójában már a képzeletemre kell imitt-amott hagyatkoznom.

Csendes, megadó – szeretném hinni: alázatos – várakozás van bennem. Majdnem derűs. Befelé figyelek. Inkább befelé.

Ne hidd, hogy nem érdekel az odakint, számos létnyomasztó, -emelő dolga az életnek, ne hidd, hogy azt gondolom, nincs dolgom ezekkel – de egészen más a tüzem. Kevesebb a láng, több a parázs és a hamu. Októberben 57 éves leszek. Csak ténymegállapítás. Akinek az útja még ilyenkor is kifelé visz, az bajban van. Eltévedt, talán végleg. A hold állása teljesen más, és a nap útja is....így bizony. Azért ez így igaz. Neked s nekem mást is érlel az örök, fáradhatatlan változás, de a szem, az életadó szem, mely őriz, megtart, figyel neked is, nekem is ugyanaz.

Egy a tápláléka minden jónak, istenhez-élethez tartozónak.

Ne érd be mással, csak a legjavával. Mert te adsz is az életnek, nem csupán elveszel. Létezéseddel áldod az életet, és így kezdődik, nem kezdődhet másképp az igaz áldás. Aztán csak mondjad tovább, énekeld, táncold, add oda egészmagadat, s meglátod, mi lesz!

(Itt is fakad a nyár megint! Ha néha meg is permetezne a június, az volna az igazi. Bármire gondolok, csak a szenvedő-örülő élet jár az eszembe. Ez az én örök imám.)

Folyt. köv.