2018. február 14., szerda

Macskák és illatok...




Az ellenállásom végleg megtört, a Kanci kivételével - a spriccniket végképp nem viselném - mind a négyen idebent töltik napjaikat. A télre hivatkozom, hogy csupán a cudar idő miatt, fenyegetem őket, hogy jöjjön csak a tavasz, kipenderítem a hölgyeket. Beszélgetünk.  Figyelnek, de csak Encián válaszol, sőt, kérdez is, én meg visszakérdezek. Persze unatkoznak, engem nyúznak némi figyelemért, játékért, simogatásért. Értik a dolgukat.

Most bevallom, bár lehet, hogy előtted nincs titkom, hogy Csiperke éjjel is velem van, sőt, néha beül a lábamhoz, befészkeli magát a paplan ölelő  hajlatába, és bár végtelenül kényelmetlen, mert egész éjjel próbálok úgy helyezkedni, hogy neki is jó legyen, ilyenkor boldogabb vagyok. Hajnaltájt felébreszt, sürgős dolgai, no meg a vadász szellem parancsára. Ha nem válaszolok mindjárt sürgetésére, addig nógat, míg meg nem mozdulok, s a redőnyt fel nem húzom kissé. Nem, egyáltalán nem durva, ellenkezőleg, végtelenül gyengéd ilyenkor, amikor egy puha mancs a kezedhez ér, az jó.

Ezen kívül mostanában semmi rendkívüli nem történt, Istennek hála, néhány apróbb kellemetlenség, tudod, a szokásosak, elromlik ez meg az, de lassan beletanulok a dolgok intézésébe, tudomásul veszem, hogy csak magamra számíthatok, s teszem, amit kell. Illetve, mégis! Amikor ebéd utáni sziesztára lehuppantam a fotelunkba, sokszor a másikba képzellek, s egy lapot kezdtem olvasgatni, amikor csodás illatot éreztem. Egy kicsit talán túl erős is volt az illat, de legjobb parfümömmel vetekedett. Kerestem, de nem találtam a forrását. Miután a másik foteben - a te foteledben - ültömben is éreztem, és estefelé a rekamién ülve, csak arra tudtam gondolni reménykedve, hátha te üzened, hogy élsz és jól vagy.

Másnapra megtört a hitem, előjött a realista és követelte, hogy ennek nézzek utána. A vizsgálat fenyegető eredménye szerint az efféle "hamis" illatélmények komoly betegségek előjelei lehetnek. Megrémültem, megszomorodtam. Azóta eltelt már néhány hét az illatok nem hagytak el. Szorongok és reménykedem egyszerre. Válaszodat várom drága, egyetlen Tiborkám! Boldog időtlenséget a hiányoktól mentes teljességben!



2018. február 13., kedd

Üzenetek odaátról...


Szervusz édes Egyetlenem!



Mikor is írtam neked utoljára? Egy hónapja? Még régebben? Pedig akkor elhatároztam, hogy folyamatosan tudósítalak arról mi történik velem. Igaz, te tudsz mindenről, azt hiszem! Vagy mégsem? Sőt, az is lehet, hogy már végleg elragadott tőlem az a sokkal, sokkal szebb és boldogabb világ, s már nem is gondolsz rám. Ha így van, tudd, hogy nem haragszom, sőt, kívánom, hogy így legyen!

Azok a boldogok, akik átléptek már a másik világba, de visszajöttek, nem azért tették, mert visszakívánkoztak, de nem ám! Maradni akartak, a teljes szeretet ölelésében elfeledték a tökéletlen földit. Elfelejtették szerelmesüket, szüleiket, sőt gyermekeiket. Akkor nem csodálkozhatunk azon sem, hogy itt a földön mi is felejtünk, ha akarunk, ha nem. Ez hol átok, hol áldás.

Néha mostanában reggelente én is el-elfelejtek köszönni neked. Pedig a képeiddel vettem körül magam mióta elmentél. A falon, rögtön ahogyan belépek az ajtón, ott vagy, erdő zöldjében, egy fának támaszkodva állsz... a telefonomról is rám nézel, a képernyőről... Ragaszkodom hozzá, hogy itt légy velem, mindig, mindenhol velem.

Mégis... ma reggel is csak kissé megkésve köszöntöttelek, Tudom, te nem bánod, s vigasztalsz, derűsen, szelíden: Ne is törődj vele Juditkám, nem számít! De én nagyon szomorú vagyok emiatt. Vajon Carmen emlékszik-e még rád? Tudod, hogy nagyon megöregedett? ...Bizony, már nem  a régi! A bundácskája elvékonyodott, néhol sápadt, vöröses fények maródnak a ragyogó feketébe és ezüstös szálak. A szeme sem borostyán, inkább matt cinóber, s amikor simogatom érzem az elvékonyodott bunda alatt a csontjait, s arra gondolok, meddig lesz még velem, s aztán veled lesz-e ő is, odaát az időtlen örömben....