Telihold - Lilith és Éva

A Holdtól mindig tartottam. A Nap a barátom. Pedig el- , feléget. Nem bánom. Én is égek, ki tudja, tán mégsem égek el. Vele válok inkább eggyé, a Nappal, vele hálok, nem a sápadt Holddal, a bitang csalóval. A Hold taszít. Igaz, néha mókás arcát mutatja, a kópét, a bohócot, a jóságos öreg gyereket. De nem hiszek neki, a szemébe vágom, hogy szemfényvesztő. Teliholdkor mutatja meg az igaz természetét, kimutatja a foga fehérét – ahogy Dédi mondogatta. Befurakszik a szemhéjam alá, a bőröm alá. Akár hová gyűröm a párnám, utánam ered, előbb vagy utóbb utolér, párnámra fekszik, hozzám tapad, bárhogyan forgolódom, tiltakozom. Hozzám simul, de csak azért, hogy kikémlelje a titkaimat, s ha kiolvasta belőlem az igazamat, azonnal kifecsegi. 

Azt mondják a nőiség holdszerű. Az nem lehet! De, talán. Talán mégis. Talán ő Lilith, Éva árnyékszemélyisége. Lilith holdtermészetű. Mindig változó, sápatag, elfogyatkozó beteges fénylény, de több benne az árnyék, mint a fény. Lilith az örök éhség, a sóvárság. Tetteti és sajnáltatja magát. Lássátok majd’ elfogyok, elveszek, megszűnök, emésztődöm. Miattatok bánkódom, a szerelem betege vagyok, mert nem szerettek. Pedig ő az a szenvedély, melyben nincs szeretet. Felfal, veled táplálkozik, minden élővel, aki megszereti. 

A Hold is állandóan kesereg: hogy magányos, hogy nem becsülik. Azt állítja, hogy az éji vándorok neki köszönhetik, hogy el nem tévednek, azzal dicsekszik, hogy ő világít éjjel, s ha az álnok Nap el nem homályosítaná, világítana nappal is. Néha láthatjátok kétségbeejtő erőlködését, hogy a Nappal versenyre keljen. Olyankor könyörög: sirassatok meg és dicsérjetek, látjátok én vagyok a küzdelem és a hűség. Aztán mégis eltűnik, felszívódik. 

Szeretetéhség - Levelek Hyóhoz (részlet)

Én is mohó voltam, reszkettem a felfedezéstől, hogy talán végre táplálékhoz jutottam. A szeretetéhség hajtott, be akartam falni a másikat mielőbb, fulladásig lakni vele. Éreztem, hogy jó, édes a számban, simogató a gyomromban! Ne ítéljük meg az éhezőt! De a bölcsek, a sokatéltek mondják: lassabban, lassabban... ízlelgesd, tanuld a mást, a másikat. Alig érintsd előbb, aztán, ha látod, hogy nyílik, menj tovább, ha zárkózik, állj odébb, és várj, hátha megint nyílik és beenged. 

Így is lehet szeretni. Akkor már nem a magad kívánságával törődsz elébb, őt akarod jól lakatni, ha éhes, és megitatod magaddal, de csak ha szomjas.

Tudod te jól! Csak még makrancos a lelked, a tested a próbához kell idomítanod. Én már tudom, hogy sikerül, sikerülni fog. De csak ha múlik az ifjúság.

Az elengedés iskoláját is ki kell járnunk. Nehéz. Lehet, sok-sok bukás után léphetünk csak tovább, remegő térddel, a vádliban görcsös nyilallással. Pedig a szeretet parancsa mellé oda kell tenni - de sokszor leírtam, de sokszor mondtam magamnak is: csak ha ő is akarja! Így üzent nekem egyszer az Isten egy reménytelen szerelemben. Újra meg újra találkoztam ezzel a mondattal. Eleinte ellöktem magamtól, ordítva fogtam be a fülem, hogy inkább az ordításomat halljam, mint az igazságot. Meg azt az üzenetet se akartam meghallani - de tiltakoztam - hogy nem adlak neki, mert rosszul bánna veled. Nem adlak neki, mert sze-ret-lek!

Most már értem. Nem fáj a múlt. Derűt érzek, rá sem haragszom - néha sajnálom, de ez is el fog múlni.

Éppolyan óvatos vagy, mint én. Sejtem, éppoly nehezen megérinthető is. Finoman érintesz, alig, pillekönnyű kézzel, visszahúzódásra készen. Te is ismered a "csak ha ő is akarja" figyelmeztetést, veled született óvatossággal alkalmazod - csaknem mindig. Néha aztán elfeledkezik az ember magáról, amikor már olyan szomjas az érintésre, hogy nem bánja kit, mikor és hogyan, érinteni akar végre, mikor már repedezett a lelke, csaknem széttörik és elfogja a félelem, hogy szétporlad.  

Hamar beletörődtem a magányomba, de a másokéba csak nagy sokára. Mindenáron csillapítani akartam eleinte, de ők nem mindig akarták. Talán észre sem vették azt, ami nekem, helyettük is fájt. Nagyon hamar visszavonultam, ha közönyt, vagy idegenséget  tapasztaltam. Egészen fiatalon, kis gyermekként fájdalommal, később egyre kevésbé bántott. Megtanultam ezt is elviselni. Akkoriban kezdtem falat építeni önmagam és a világ közé. A falbontásra csak negyvenes éveim közepén került sor. Ma már egyre fedetlenebb vagyok - csaknem fedetlen -, egyedüllétemről tudom, nem magány, csak bizonyítéka annak, hogy egy vagyok a földi lények közül, akik egyedül élnek és egyedül halnak meg, éppúgy, ahogy én.

Felfedett titkok - Naplótöredékek

A legnagyobb szeretetiskola, ha testközelből szeretünk: feleségként, férjként, gyermekként, anyaként, apaként, barátként, és sorolhatnám a kapcsolódás számos formáját. Lassan újra felbátorodtam a szeretetre, s reménykedni kezdtem, találok valakit, aki szintén tanult fájdalmaiból, örömeiből, és megtanult szeretni is. Elkezdődött a társkeresés izgalmas és kockázatos időszaka. Van-e nagyobb élmény egy másik ember felfedezésénél, s van-e nehezebb vállalkozás?

Életem dióhéjban, Naplórészlet

Egyetlen mondat jár az elméjében: a tökéletes mondat, melyben benne foglaltatik a legnagyobb titok megfejtése. Az egész mindenség titka, az élet és halál, a szépség és a rútság értelmének titka, a legtökéletesebb mondat a létezés értelméről és hiábavalóságáról, a hibátlan üzenet, mely fentről szállt alá. Ő tudta ezt a titkot, de amikor kezét a billentyűkre tette, hogy leírja a mondatot, erőtlen keze lehullott. Ráébredt, hogy őt senki sem szereti, és ő sem szeret senkit.  Pedig ez volt élete egyetlen valódi célja, hogy szeressen és szeressék.

Szenvedélyes ember, Naplórészlet

Te tudod-e kedvesem, hogy önmagunkhoz, Ninivénkbe, mily mélyre kell leszállnunk? Befelé lefelé vezet az út. Hogy önmagunkig eltaláljunk, süllyednünk kell, nem emelkednünk, pokolra kell akkor mennünk, s sokszor nem is elég egyszer levettetnünk. Mert bár megjárjuk Ninivét, először tán meg sem értjük a feneketlen bűnök, honnan is erednek, s hogy mindegyikhez van közünk. Ez utóbbi aztán tényleg képtelen és botrányos gondolat. Hogy lenne ezekhez közünk, nekünk, a szenteknek? S vesszen Ninive!

Mások megismerése önmagunk ismeretével kezdődik. Az öntudatlanul élők, kik elkerülik Ninivéjüket, egész életükben vakok maradnak, és önismeret híján mások megismerése is igencsak korlátozott számukra. Még önismeret birtokában sem könnyű, hiszen vetítünk, s kellő idő és komoly szándék nélkül könnyen félreismerjük a másikat – gyakran azokat is, akikkel sok-sok éven át együtt élünk. A következmény tragikus kapcsolati kudarcok, fájdalmak, be nem gyógyuló sebek.

Ninivében, Naplórészlet

Aludni és álmodni… De mit? Derengő öntudattal gyűjtögettem álmom foszlányait, de bele kellett kapaszkodnom a korareggel valóságába is, hisz fel kell kelnem hamarosan. Nem ment. Megint róla álmodtam, arról a személyről, ki oly tökéletesen ölel álmomban, ki álmaimban társam, az idők eleje óta, az idők végeztéig. (Ja igen, tudom, lelkem mélyrétegének férfi-része, animuszom, akivel ily boldogan szeretkezem – s ez sem rossz hír. Vele legalább csaknem teljes a közösségünk.) S mikor idáig értem gondolatban, cserbenhagyott minden próbálkozásom, és elöntött a vágyakozás távoli, ismeretlen kedvesem után.  Hol vagy? Meg akartam telni a téli reggellel és meg akartam osztani Veled. Csókra és örömosztásra gondoltam. Ahogyan az eső telítette patak egyre nő, majd folyóvá duzzad, végül elhagyja medrét, úgy tört rám a hiányod. A reggel eseményeit elmosta ez a hiány, csupán Aretha Franklin hangja szűrődött át fájdalmam szitáján. Aretha azt énekelte: Még a reggeli smink előtt mondok érted egy imát – ismered ezt a dalt?

Reggeli áhitat, Naplórészlet

A fájdalmak nem kerültek el, de gazdagodtam, s talán írhatom: gazdagodtunk. A végcél persze az lenne, hogy egymás melletti hűségben valakivel közös történetet írjunk. Megírni és végig "játszani" emberhez méltón az utolsó felvonást, melyről nem tudjuk meddig tart, de már tudjuk, hogy egyszer vége lesz. Bizakodom, hogy már van elég bátorságom arra a fajta szeretetre, mely kiszolgáltatottá tesz, adakozóan felkínálja magát a másiknak, nem mérlegel –, hogy egyik kedves szerzőmet, Pál apostolt idézzem: „mindent remél, mindent hisz”. Gyermeki ártatlansággal leplezi le magát, fedetlen marad a másik előtt, mint az első emberpár a Paradicsomban. Én erre vágyom, és ennek a lehetőségét keresem.

(Már megtaláltam!)

Elvetett mag...

Napok óta, mit napok óta, inkább hetek, sőt hónapok óta szinte a kertemben élek. Boldogít, megnyugtat, közben állandó tevékenységre ösztökél, s ha mégis távoznom kell néha, mert dolgaim másfelé szólítanak, hív és igencsak sürget, mint szerelmes, aki már ágyba bújt, s nem győzi várni kedvesét.

Megkurtítja az éjszakáimat is, pedig igen jó alvó vagyok egyébként, sőt szenvedélyes alvó, aki úgy véli, az alvás nem veszteség, sőt… Nyereség testnek és léleknek, s benne az álom a lélek tudattalan mélyére nyíló, titokzatos kapu.

Már a télből is tavasz nyílt ki idén, így a kert vonzása is korán kezdődött, vagy inkább meg sem szűnt. Februárban néhány orgonavessző kivirágzott nálunk, s azóta végem. A kertem friss szerelemmel megétetett, azzal a fajtával, mely erősebb a halálnál is, nem tehetek ellene semmit sem, beleolvadok és átlényegülök, mámorosan kertemmé válok magam is.

Keveset írok azóta, s néha furdal a lelkiismeret, aztán legyintek, s röpülök megint ki, mert, mert… mert nem tehetek mást. Ma azonban elhatároztam, hogy gondolatfoszlányaimat mégiscsak megőrzöm, leírom hát sebtében, s majd később, ha lázam csillapítja az ősz vagy a tél, újra írok majd. Továbbgondolom, továbbírom holnap, amit a lázas ma terem. És nem akarom, hogy felejtsetek. Nem én. Na hát lássuk akkor!

***

Aki képtelen a szenvedésre, az az együttérzésre is képtelen.

A kereszténységhez nem az örök élet reménye vonzott. Sőt, még abban sem vagyok biztos, hogy egy identitás számára „jó” lehet, ha örökké élhet. Az identitást ugyanis jellemzői behatárolják, elválasztják a többitől, hiszen éppen mássága által személyiség. A másság pedig mindig elválaszt, mert egyediséget is jelent, az egyediség pedig mindig konfliktusok hordozója, és hordozója a magányosságnak, a magányosságban pedig jelen van a szenvedés csírája.

Az örök élet az egyéniség számára egyet jelentene az örök szenvedéssel, ami pedig nem más, mint a pokol.

Az identitásnak el kell halnia, meg kell halnia, mint az elvetett magnak, hogy valami mássá legyen, ami örök, és ami nem hordja magában az örök szenvedés elkerülhetetlen lehetőségét. Ez a más csupán Isten lehet.

De véleményem szerint ez egyben azt is jelenti, hogy az örök életben az egyén elveszti minden jellemzőjét, tehát identitása megszűnik, és beleolvad a numinózumba. Új minőséggé válik, azaz attól fogva már isteni életet él.

Itt azonban meg kell állnom, mert a magányos Istent én szenvedő Istennek hiszem, sőt, úgy vélem, ha az Isten képtelen lett volna a szenvedésre, ha magányát képes lett volna elviselni, sohasem teremtett volna valami tőle különbözőt, egyben hozzá hasonlót, sohasem teremtett volna embert. Én nem tudnám szeretni azt az Istent, aki képtelen a szenvedésre, mert, aki képtelen a szenvedésre, az az együttérzésre is képtelen.

A keresztényéghez éppen a szenvedő Isten vonzott, a keresztre feszített Isten-ember. Megnyugtatott, mert az üzente, hogy nem vagyok egyedül a fájdalomban. Úgy szoktam mondani, hogy: miközben átéltem a gyötrelmeket, a fájdalom fölé emelt. Ezért nem haltam bele az életbe.

***

Fájdalom nélkül csak torzó maradsz…

Nehezen születik meg bennünk a megértés, rengeteg fájdalomba kerül, sok időbe telik. Pontosabban az idő egyenesen arányos a „beengedett” fájdalommal.  Mert elbarikádozhatod magad ideig-óráig, én is megpróbáltam, nem is egyszer. Eleinte jó volt, aztán észrevettem, hogy üresedem, száradok. Mindjárt török, porladok. Halódom. Noha látszólag virultam. Nevettem, zabáltam, szeretkeztem. (Repdeső, csak jól lét.) Jól nézel ki – mondogatták. Csak én tudtam egyedül az igazságot. Éreztem a veszélyt, mégis végeérhetetlen boldog időkért könyörögtem balga imákban. Még, még, még! Hogy ne érezzem, hiába zabálok, mégis üres maradok. Szűköltem, ha arra gondoltam, hogy hamarosan vége lesz. Mert véget ér, és kezdődik egy új, mert az a jó. Mert a Kegyelem így működik. Nincs apelláta. Kezdődik egy másik fejezet, a megtöretés napjai. Össze kell töretni és újjá kell formálódni. Enélkül, fájdalom nélkül csak torzó maradsz. Mennyire féltem az újraformálódástól!  Túlélem-e vagy sem? Eddig túléltem.

Túléltem azt is, amikor szegény Zoli teljes elborultságában, egy paranoid-skizofrén rohamban fojtogatott. Aztán túléltem éjszakai menekülésemet, gyalogutamat Érdtől Budapestig. Túléltem a zárt osztályt húszas éveimben, és ami sokkal nehezebb volt, túléltem mások szenvedését és halálát. Ezek mind a Kegyelem mozdulási volt – csak most értettem meg túl a hatvanon.

A „minden egy” sejtése/felismerése/tudata engem ujjongó örömmel tölt el. (Pontosabb: engem ez tölt el ujjongó örömmel.) Nevezd kábítószernek. Az összevisszaság látszata mögött szép, isteni  - nekem azt (is) jelenti: megronthatatlan, mert tőlünk, cselekedeteinktől független - rend lakik. A Mandelbrot fraktálok is ezt bizonyították számomra. Meg akarok kapaszkodni valamiféle transzcendentális (filozófia-meditatív) rendben. Szükségem van rá. Különösen a fájdalom korában, a Fazekas korongján.