Háromszor állt meg velem (eddig) az idő. Percegett a perc, mint a szú, végtelen kitartással rágott, megritkult, elszívódott levegő. Fuldokoltam, de nem volt erőm, hogy a fogyatkozóból kipréseljek valami még éltetőt, mellizmaim erőtlenek, a tüdőm légbuborékai beszáradtak. Állóképben vergődtem, rám pántolódott, feszített keretek között szűkült a tér, tömörödött a lélek, egyetlen gondolattá sűrűsödött: így lesz attól kezdve az idők végeztéig. Később tűnődtem, hogyan szabadultam ki a szorításból, mikor kezdődött, hogy megint tágultam, befogadó és könnyű lettem, befogadtam a magzatot, melyből sokszorozódtam, rétegeződtem - de így történt, s történik azóta is. Vagy egy ősrobbanásban születtem újjá? Nem is tudom. De újra élek.
Szerelembe estem. A vérem lüktetése, az árulkodott legelébb, a testembe költöző június. Az arcom lángolni kezdett. Először a halántékomon repedt meg a jég, hajszálnyi lék, ott indult meg az olvadás, legördült egy cseppecske, a nyakam tövében csiklandozva párolgott el a bent támadt várakozástól, meg az öröm biztos tudásától – igaz, akkor még hittem is meg nem is. Azután a szememből pattant ki a két kagyló. Megijedtem. A földön hasalva kerestem őket, vakon tapogattam, de nem találtam egyiket sem. Aztán elfeledkeztem róluk, mert az ujjaim felfedezték a tapintást, feltérképezték a tapinthatót, így jöttem rá, hogy a kagylók nélkül is látok.
Aztán meg a tangóritmus - hiába is titkoltam volna. A csípőm nyomban engedelmeskedett, ta-tam-tam-tam, ta, tam, tam, tam, simult, a gyönyörök rengő ritmusára mozdult. A bőröm a legfinomabb kínai selyemmé szövődött, ha szél érte, hűvös volt, ha karcos forrásvíz, perzselt. Mindenféle kelme darócnak tűnt mellette. Meg kellett érintenem a testem, simogatnom kellett. Gyönyörködtem benne, mintha én szültem volna. Ta-tam-tam-tam, ta, tam, tam, tam. Etettem és ajnároztam szégyentelen éhséggel, bőkezű örömmel. Test volt testetlenségében is, örök változásában, váratlan átalakulásaiban, megfoghatatlan anyagiságában és hullámszerűségében. A testem végre közel került hozzám, lényemmé lett, hazugság nélküli, szerethető testté vált.
A változások nem riasztottak meg úgy, mint először, csak örültem a mássá válásnak. Mindig fává váltam először, úgy tanultam az átalakulást, az átfordulást, azonosulást, a ki- és eggyé válást, az átlényegülést. A gyökereimmel beléhatoltam a földbe, lejjebb, egyre lejjebb. Föld volt, rétegek és víz volt mindenütt és táplálék. A humusszá szelídült rothadás telis-teli volt élettel, örömös örök éhséggel és szomjúsággal. A múlt és jelen nem számított. (Halál, hol a te fullánkod?) Életvizet szívtam. Ágaimmal öleltem, tartottam az egeket, s minden csillagait, felhőket terelgettem, s hagytam, hogy az orkán átüvöltse rajtam veszett fájdalmát, úgy szelidítettem, szellőt akasztottam, madaraknak fészket kínáltam, odús menedéket. Teremtem. Csak így éltem, egyszerűen az átlátszó, dobogó ég alatt. Szerelemben.
A tekintetedet kerestem, de csak egy rettegő állatot találtam, emberbőrbe menekült tikkadt félelmet. Te nem voltál sehol. Nem találtalak, hiába tekertem le a pólyát lékelt koponyádról. Abba is hagytam a végtelen görgetését, mert rájöttem, nem vagy, nincs a vérütötte fehér gombolyag alatt semmi, semmi, amihez közöm volna. Mégis azt suttogtam az Istennek, fehér vagy, fekete vagy, az én istenem vagy, akárki, akármilyen, erős, erőtlen, jelenvaló, távollevő, nem számít: Ne hívd még el! Töltsd vissza a gombolyagba! Életet lehelek belé az életemből, véremet adom, aranyló vizeletemmel töltöm meg az áttetsző zacskót, mely az ágya mellett himbálózik, az életmentő nedvre vár, hogy belecsurogjon a tiszta tisztátalanság.
Vagy mit adjak még? Akkor bármit kérhetett volna, de csak annyit láttam, hogy a szája mozdul, formálja a hangot. Nem értettem, mit mond. Nem hallottam a mennydörgést sem, pedig hallanom kellett volna. Mégis biztos voltam benne, hogy vele beszéltem, és abban is, hogy elfogadta, amit kínáltam. Mit is? Később próbáltam felidézni, mit ígértem végül, magamban üvöltve és jajongva, beleordítva a bennem nyiladozó szakadékba, amikor ott álltam a betegágya mellett. Az apám kopott nyakú, mandzsettájú fehér inge volt rajtam, nővérnek szólítottak. Igazgattam a takarókat, engedtem a nyirkos érintéseknek, a savanyú és ciánillatú leheleteknek. Amikor magukhoz húztak engedelmesen hajoltam, mert ez is, az is az áldozathoz tartozott, és én hibátlant akartam áldozni. Pedig csak rá figyeltem, egyedül rá – még ha háttal álltam is, vagy ha néha el is aludtam, csörgő álmok között verődtem -, meg a hangtalanul ígérő Istenre. Teljesül-e, s mikor, amit kértem - akkor azt hittem, először és utoljára.
Az állat legalább hadd maradjon, azzal is beérem. Csak legalább az állat maradjon, aki most az ő burkában lapul szelíd, riadtan. Mert, hogy szelíd, afelől nem volt kétségem. Nem lehet más. Pedig ragadozó volt.
Nem emlékszem az első szavaira. Németül beszélt, és én odahajoltam a szájához egészen közel, hogy el ne veszítsek egyetlen hangocskát sem abból, amit mondott, de minden ige lehullott, egyetlent sem sikerült megragadnom. Semmire sem emlékszem. De lehet, hogy káromlás volt, azért temettem el. Minden káromlást el kell temetnünk, csak az áldásokat kell megőriznünk mindenáron.
Azután már mindig úgy volt. Idegen nyelven beszélt, a szó az ő világából jött, ott született, formálódott, idegen tartalmakat kellett kifejeznie, ő alkotta azt a világot és azokat a szavakat.
Sokáig simogattam a kölyköt. Megesett, hogy belém mart, belém akadtak a karmai. Nevettünk. Csak játék volt. Egyszer megharapott. Láttam, hogy felizzítja a vágyát a serkenő vér. Még, még! De csak morogva elfordult, akkor még nem engedte, hogy démonarcába nézzek. Még nem volt elég erős. Várt.
Valamikor hittem, erős hittel, hogy megvárod halálom, megvárom halálod, s akkor lesz csak véged, akkor lesz csak végem.
