Ahogyan felébredek őt szólítom, s többnyire ugyanazt kérdezem tőle, mint amikor még itt volt, már nem mellettem, hanem a másik ágyon, mert többé nem engedhettem fel az emeleti hálóba, a mi széles, kényelmes közös ágyunkba. Bár menni akart, de én nemet mondtam. Mert elájultál, a múltkor is, meg azelőtt, s hányszor, már nem is emlékszem rá, a földről próbáltalak felemelni... És a lépcső... túl meredek, nem, nem, értsd meg... Kérlek!
- Hogy vagy, drága Tiborkám? - és reménykedve, szorongva várom a választ.
Hogy mennyire szeretem, azt is elmondom újra meg újra, hátha hallja, és egyszer válaszol. Közben tudom, jobb így, jobb a csend, mert ha válaszolna, talán nyomban utána mennék, s ha mégsem, már semmi más nem érdekelne többé, a hangját szeretném újra hallani: - Én is szeretlek.
Csend van. Hiába énekelnek kertünk madarai még most is, talán a második költésre készülődve, csend van a kertben.
Befelé hallgatózom. Mély, mozdulatlan, nesztelen csend. Egészen közel az értelmezhetetlen semmihez. De mégsem semmi. Valami ez. Tömbszerű, zajtalan, nehéz. Szürke és kemény, akár a beton. Mit kezdjek én ezzel? Nincs sem vésőm, sem kalapácsom, se dühöm, sem vágyam, ami felsérthetné, szétmorzsolhatná. Csak a két kezem van, szaporodó pókhálóráncokkal szabdalt, pergamen bőrrel fedett, eres öregedő, erőtlen két kezem, a fénytelen, túlnőtt körmökkel. Ha csak megérinteném kiserkedne a vér az ujjbegyeimből. Mit érek azzal? Vagy lehet, hogy mégis meg kell próbálnom? Engednem kell a pislákoló vágynak és a két haldokló kézzel neki kell esnem az áthatolhatatlan anyagnak? Bíbor, bordó, sűrű majd koráll színű, áttetsző vér a jutalmam. Istenem, milyen szép! Mindjárt rajzolni kezdek vele, festek a barlangom falára jégkorszakom elején, vagy a végén, ki tudja!
A véres zsebkendőt, amit a sokk csillapíthatatlan rázkódásában a szájába tömtem, hogy megvédjem ajkát a fogaitól, a könyvespolcon őrzöm. Egy kis üveggömb az otthona, mellette szalmaangyal és kertünk virágai. Számtalan árnyalata létezik a vérnek, és mindennek, mindennek, megszámlálhatatlan formája és árnyalata - felfoghatatlan a létezés sokszínűsége. Hosszú idő óta most először örülök, ujjongok, mint egy a gyermek, nem szégyellem-titkolom a boldogságomat - és remélem, te is örülsz. Miért? Hát azért, amit az imént mondtam neked a létezésről. ... hogy felfoghatatlan a létezés sokszínűsége. Persze, tudom, hogy te is tudod, jobban, mint én, de ki kell mondanod. Csak akkor segít. Látod, máris festek, rajzolok. Szaporodnak a csendem falán a vérrel festett krikszkrakszok, csíkok keresztben és átlósan, meg négyzetek, torzult körök jelzik a... mit is? Ma még nem tudok egyebet. Csak ezeket a suta firkákat. Ezek valahogyan megmaradtak szorongásomtól zajos kisgyermekkoromtól, ezeket ismételgetem most is, biztosan halálomig.
- Hogy vagy, drága Tiborkám? - és reménykedve, szorongva várom a választ.
Hogy mennyire szeretem, azt is elmondom újra meg újra, hátha hallja, és egyszer válaszol. Közben tudom, jobb így, jobb a csend, mert ha válaszolna, talán nyomban utána mennék, s ha mégsem, már semmi más nem érdekelne többé, a hangját szeretném újra hallani: - Én is szeretlek.
Csend van. Hiába énekelnek kertünk madarai még most is, talán a második költésre készülődve, csend van a kertben.
Befelé hallgatózom. Mély, mozdulatlan, nesztelen csend. Egészen közel az értelmezhetetlen semmihez. De mégsem semmi. Valami ez. Tömbszerű, zajtalan, nehéz. Szürke és kemény, akár a beton. Mit kezdjek én ezzel? Nincs sem vésőm, sem kalapácsom, se dühöm, sem vágyam, ami felsérthetné, szétmorzsolhatná. Csak a két kezem van, szaporodó pókhálóráncokkal szabdalt, pergamen bőrrel fedett, eres öregedő, erőtlen két kezem, a fénytelen, túlnőtt körmökkel. Ha csak megérinteném kiserkedne a vér az ujjbegyeimből. Mit érek azzal? Vagy lehet, hogy mégis meg kell próbálnom? Engednem kell a pislákoló vágynak és a két haldokló kézzel neki kell esnem az áthatolhatatlan anyagnak? Bíbor, bordó, sűrű majd koráll színű, áttetsző vér a jutalmam. Istenem, milyen szép! Mindjárt rajzolni kezdek vele, festek a barlangom falára jégkorszakom elején, vagy a végén, ki tudja!
A véres zsebkendőt, amit a sokk csillapíthatatlan rázkódásában a szájába tömtem, hogy megvédjem ajkát a fogaitól, a könyvespolcon őrzöm. Egy kis üveggömb az otthona, mellette szalmaangyal és kertünk virágai. Számtalan árnyalata létezik a vérnek, és mindennek, mindennek, megszámlálhatatlan formája és árnyalata - felfoghatatlan a létezés sokszínűsége. Hosszú idő óta most először örülök, ujjongok, mint egy a gyermek, nem szégyellem-titkolom a boldogságomat - és remélem, te is örülsz. Miért? Hát azért, amit az imént mondtam neked a létezésről. ... hogy felfoghatatlan a létezés sokszínűsége. Persze, tudom, hogy te is tudod, jobban, mint én, de ki kell mondanod. Csak akkor segít. Látod, máris festek, rajzolok. Szaporodnak a csendem falán a vérrel festett krikszkrakszok, csíkok keresztben és átlósan, meg négyzetek, torzult körök jelzik a... mit is? Ma még nem tudok egyebet. Csak ezeket a suta firkákat. Ezek valahogyan megmaradtak szorongásomtól zajos kisgyermekkoromtól, ezeket ismételgetem most is, biztosan halálomig.
Most kertet festek, a boldog kertet, ahol nem kell többé egyedül ülnöm a padon, aztán házat festek, s hiszem, az lesz a mi örök otthonunk.
Holnap ajtót és ablakot is rajzolok rá. Azon bejöhetnek, betekinthetnek az élők mind, éljenek akár itt a földön, vagy a másik világokban. Hiszen te is élsz, és talán vársz, ki tudja! Talán...
Holnap ajtót és ablakot is rajzolok rá. Azon bejöhetnek, betekinthetnek az élők mind, éljenek akár itt a földön, vagy a másik világokban. Hiszen te is élsz, és talán vársz, ki tudja! Talán...
