Lélekajánlás 3. A megfogant szégyen

A jósnő először kérdezett ezt meg azt, ő meg kényszeredetten felelt is meg nem is, már bánta az egészet. Mit keres itt, micsoda bolond volt, hogy idejött. Zavarta a félhomály is, meg a nő apró kék szeme, mely folyamatosan pásztázta, s az volt az érzése, a veséjébe lát. Csípős szag úszott az áporodott levegőben, s a lópokróccal besötétített ablak egy résén beáradt poros napfénycsík épp az ágy alatti, papundeklivel letakart serblire mutatott.

Már menni akart, amikor az öregasszony hirtelen megragadta a kezét, szorosan, hogy szinte felszisszent, s olyan közel hajolt hozzá, hogy megcsapta az olcsó rúzs és az ápolatlan száj savanyú szaga. Izgatottan súgta: Terikém, azt mutatja a kártya, hogy egy év múlva gyermeke születik.

Akkor lassan visszaereszkedett a székre, mert a lábai valamiért elgyengültek. Kérdezte is tőle elfúló hangon – de hova lett a hangja? - fiú vagy lány, de közben az is megfordult a fejében, minek is kérdezi, hiszen bolondság az egész. Honnan tudná ez a nő, hogy mi lesz egy év múlva, vagy akár holnap, és hogyan is lehetne neki gyereke, hiszen elmúlt húsz éve, hogy összeházasodtak az urával, s azóta semmi. Meg már alig fordul elő, hogy engedne Józsinak, s az kezd is végre leszokni róla. Fiú, szép egészséges fia lesz – azt ígérte az öregasszony.

Akkor váratlanul, maga se értette, de mint a láva, ha végre feltörhet, elöntötte az öröm. Fiú, fiú, fiú! Szép, egészséges fiú! Ki is gombolta a kiskabátját, mert szinte kigyúlt, s le is vetette, pedig addig hiába mondogatta az öregasszony: Vetkőzzön le Terikém! Meleg van itt!

Hülyeség – gondolta hazafelé. Negyven évesen, pont most, annyi évnyi várakozás, annyi magtalan év után. De azért azon kapta magát, hogy csaknem szökdécsel az úton, aztán meg andalogva sétált néhány lépést, és közben még a hasára is tette a kezét, éppen azzal a mozdulattal, ahogyan a várandós asszonyok, és mintha a melle is feszülne. Érezte, hogy kipirul megint, s meglazította a kendőt a fején. Egyre azon gondolkodott, mondja-e vagy ne mondja a Józsinak, amit az öregasszony jövendölt. Úgy döntött, hallgat róla, még kinevetné, s hallgathatná élete végéig, hogy beugrott a jósnőnek. Azt már nem, csak azt árulja el, hogy hol volt. Mert hogy elment, igenis elment. Miért ne ment volna el!

Vacsoraidőben ért haza. Józsi már megmelegítette az ebéd maradékát, s ráhajolt a tányérjára, fel sem nézett, amikor ő belépett, csak az ételre figyelt, bal keze meg a viaszosvászon terítőn, az asztal szélén. Mindig így evett, ilyen komótosan, nekifeszülve, elszántan, mint aki munkát végez. Eleinte még bosszantotta is: nehéz tán a villa meg a kanál, hogy úgy támaszkodik? – ezt kérdezgette tőle. Igen, az elején mindig ugratták egymást, évődtek, civakodtak egy kicsit, de csak úgy csínján, szőrmentén, valódi harag nélkül, mégis, hogy legyen valami beszéd legalább. Józsi azt mondta, szereti a durcás menyecskéket. Hát azt kapott, kettő is kitelt volna belőle. Na, mindegy. Nem éltek rosszabbul másoknál, kívülről meg akár mintapár is lehettek volna. Csak a gyerek, csak az hiányzott. Eleinte nagyon, mert a rokonság, a szomszédok, az egész falu azt találgatta a lagzi után három évvel, melyikük lehet a hibás az elmaradt áldás miatt. Ez fájt nagyon, s kezdett kerülni mindenkit, hogy szó se essék erről. De mindenbe bele lehet szokni. Már évek óta nem is tudakolta senki a gyereket, nem adtak tanácsot, hogy mit lehetne tenni, nem ajánlottak csodatévő kegyhelyeket. Minek? Megöregedtek. Józsi is az ötvenöt felé közeledett.

Azon az estén azért mégis felbuzogott benne valami. Először csak kis erecske, de nőtt, duzzadt, s feszítette, majd kiáradt. Nem bírt magával. Amikor elvette a férje elől a tányért, úgy igyekezett, hogy a mellével hozzáérjen. Az először észre sem vette, csak ült ott, maga elé bámult szótlanul, és a fogát szívogatta, amitől máskor ingerült lett, de akkor még azt sem bánta. Azidőtájt egyre kevesebbet beszéltek egymással, pedig jó lett volna, ha kérdez valamit, feszítette a mondanivaló, meg még valami más, aminek nevet sem tudott, de nem is akart adni. Aztán amikor az evőeszközökért nyúlt másodszor is odahajolt, s akkor már tovább ott maradt, a kanál meg a villa a kezében, ő meg hozzásimult.

Azon az estén úgy szeretkeztek, mint soha azelőtt. Azon a bolond éjszakán fogant meg a Gizi. Na, olyan is lett. Később nem akart erre az éjszakára gondolni többé, mely szégyenletes volt, de belátta azt is, mindez miatta történt. Mert ő úgy viselkedett, mint egy útszéli kurva, mint egy tüzelő szuka, hogy a fene ette volna meg azt a boszorkányt, az tette vele ezt a csúfságot, hogy döglött volna meg az anyja méhében. De meg is égették régen az ilyen dögöket, s meg is érdemelték. Még a Józsi is vérszemet kapott, azt hitte, aztán már ez mindig így lesz, de félretolta, a fenét, félrelökte, amikor újra próbálkozott. Hogy képzeli! Ebben a korban már nem illik az ilyesmi! Hiszen mindketten nagyszülők lehetnének! Később arra panaszkodott, hogy fáj a dereka, és attól kezdve külön ágyon aludtak.

Az volt az első és utolsó szerelmes éjszakájuk. Csak évek múltán jött erre rá, a halála előtti napon. Azon a napon, amikor végleg elhagyta a szégyen is, addigi örökös kísérőtársa, azon a napon, amikor felkészült a végső, legnehezebb útra. 

Lélekajánlás 2. Moss meg engem teljességgel...

Jó lett volna odamenni, megölelni, vagy legalább megsimogatni az aranyló koponyát, érezni a haj sima selymét, és a fejből áradó meleget, de valami visszatartotta. Ők nem szoktak ilyesmit tenni. Minek az. Az anyját se csókolta meg, még a halálos ágyán se, de még a nyanyát se, pedig azt nagyon szerette. Gizust meg az apja ajnározta, nem kellett annak más, megvolt az őnélküle. Eh, nem számít az! Nem nyalás-falás a szeretet, de nem bizony! Mégis, mintha mulasztott volna, jóvátehetetlen, átkos mulasztással, az aggodalom beette magát a mindennapjaiba, s alattomosan rá- rátámadt, amikor nem is számított rá, a boltban, amikor éppen kiszolgált valakit, a vevőkkel perelt, árut vett át, vagy odahaza a ház körül tett-vett, nagy csendben, békében. A nyugalma megrepedt, először csak hajszálrepedések, aztán meg egész vájatok, árkok és hasadások keletkeztek rajta. Érezte, hogy nyomasztja, emészti valami, de mi lehet az, hol a féreg, s merre fut a féregjárat?

Egyszerre megvolt a megoldás. Az elmaradt ölelések, a félbemaradt mozdulatok, a fej fölött visszakozó kezek, amikor a simítás csak kendőigazítássá bicsaklott, amikor még ő fürdette, s utána a durva vászonnal dörgölte, hogy a gyermek feljajdult, amikor a lázas arcát törölgette a nedves ruhával gyengédség nélkül. Miért nem tudja megölelni? Miért? Irigykedve nézte azokat a nagymamákat, akik unokáikat oly természetes módon dédelgetik. Ő ezt nem tanulta meg, nem szokott hozzá, és most már képtelen megtanulni.

De nemcsak ez mardosta. Ha arra gondolt, milyen nehezen fogadta be, felnyögött, és a gyomrába szaggató fájdalom költözött. Vajon emlékszik-e erre a kislány? Nem, dehogy, hiszen még három éves sem volt! Lehetséges, hogy rá se akart nézni, amikor a Gizi idehozta? Igaz, csak azért, nehogy elgyengüljön és engedjen mindjárt, első szóra, ezért történt, hogy nagy hangon, durván tiltakozott. „Magadnak szülted, nem? Megmondtam annakidején. Emlékezz! Nekem te ne szülj gyereket! Igaz? Így volt? Akkor nagy volt a szád! Hogy te majd eltartod, te majd gondoskodsz róla, felneveled. Hiába mondtam, hogy vetesd el! Nem való a gyereknek gyerek! Akkor még azt is mondtad, hogy gyilkos vagyok. Most meg egy gyilkosra bíznád a gyerekedet? Igen? Mondjad! Idelököd és mész tovább? Vidd innen a porontyodat, mert nekem nem köll!”

Sokáig csend volt azután, a Gizi szokása ellenére hallgatott, pedig de nagy volt a szája mindig. Ő meg hátat fordított nekik, hogy ne is lássa őket. Egyiket sem. Az ő nagy nehezen megszerzett nyugalmát nem fogják ezek feldúlni. Ezt a szégyent már nem veszi magára! Elég volt. Ő már eleget tűrt, eleget szenvedett. Nincs senki, aki ezt el ne ismerné. Olyan nagy volt a csend, s oly hosszúra nyúlt, hogy megijedt, hátha el is mentek közben, mert megragadta a balsejtelem, hogy az nagy baj volna. Igen nagy baj. Ez az érzés olyan volt, mint egy erős, hűvös fuvallat, amelynek nincsen forrása, mégis átjárja az egész testet, hogy beléreszket. Kísértésbe esett, hogy megforduljon, mentse a menthetőt, mielőtt késő volna, de akkor oda a harci állás, oda a nyert csörte, ezért inkább végigpásztázta a szemével a konyha maga felé eső részét, hátha valami elárulja, talán egy árnyék, vagy a tükör, itt vannak-e még, vagy kisurrantak, éppoly csendesen, ahogyan jöttek.

Hogy gyűlölte Gizus macskalépteit! De sokszor megijesztette, amikor ott termett mögötte, szinte a semmiből, hirtelen feltűnt a háta mögött. Néha még fel is sikoltott. Az meg vihogott, és újra meg újra megpróbálta megrémíteni. Sohasem tudta megszeretni. Ez az igazság. Nem tudta megszeretni. Talán, mert fiút szeretett volna, egy fiút, mindig is az volt az álma. Nem úgy az ura. Az bolondult érte. Talán még szerelmes is volt bele, a saját lányába. Még az is lehet. Ez meg kihasználta az apja rajongását.

Szégyen és keserűség, ezt kapta a lányától, ez jutott neki. Csak ez. És még titkolnia is kellett, hogy nem állhatja. Játszani a szerető anyát, legalább is a világ előtt. Mert a Józsi észrevette hamar, hogy hideg szívvel néz a lányára, s attól kezdve nem látta többé a férje tekintetét. Mintha megutálta volna, kerülte a pillantását, nem nézett rá többé. Ha szólt is hozzá, félrenézett. Nem is bánta. Egy fedél alatt éltek, mégis különváltan. Így volt a legjobb. Teher volt csak a közeledése. Amíg remélte a fiút, néha még kezdeményezett is. De amikor a lány megszületett, nem volt értelme többé. Tudta, nem lesz már fia. Nem is gondolt azután a szülésre. Isten ments! Hiszen nem is volt már fiatal. Öreg volt. Negyvenegy éves. És negyven – Istenem, hová tette az eszét! – amikor engedett annak a bolond ötletnek, és ő is elment a jósnőhöz. Mert annyit győzködte a Palcsó Sára, akinek a boszorkány megmondta, hogy egy évre rá férjhez megy. Ezzel aztán telekürtölte az egész falut, míg végre akadt is egy bolond, aki észrevette a Sára nagy éhségét, és megkönyörült rajta. De módos is volt a Sára, ez segített igazán. Csak csúnya és bőbeszédű. Kibeszélte az még a gyereket is az anyjából. Valamiért vissza akart menni a jósnőhöz, de nem volt kivel, addig–addig győzködte hát, hogy végül elkísérte. Amikor meg már ott voltak, akkor meg tuszkolta befelé. Mert ha már eddig eljött, miért ne! Azt a néhány tojást ne sajnálja már! Pedig a Józsi is ellenezte nagyon, azt mondta, bolondság az egész, meg gazemberség. Becsapni az embereket, kicsalni tőlük a pénzt furfanggal, hazugsággal. De talán éppen azért ment el, mert a Józsi ellene szólt. Neki nem parancsol senki.

Lélekajánlás 1. A megtalált boldogság fájdalma

Nézegette a gyermeket. Milyen elmélyülten játszik, nyugodtan, valami földöntúli békével az arcán. Fénylett. Belülről. Valójában már az első pillanattól felfedezte ezt a fényt, az első szempillantásra, amikor végre erőt vett magán és ránézett. De csak egy pillantásnyira. A fény bántotta a szemét, vagy a szívét, nem is tudta, csak elfordult ismét. Vajon kire hasonlít? Gizire tán, vagy egy ismeretlen férfi arcát formázza? Netán a Józsi szeme néz majd vissza a szív alakú arcból? Vagy, netán ő? Ő maga? A maga vonásait is megleli a fényes gyermekarcon? Lehetséges ez?

Napokig úgy látta el, hogy nem nézett rá. Ott volt a látókörében, de csak, mint életének valamelyik rákényszerített tárgya, amelytől, valami okból sehogyan sem szabadulhat. Azokat se nézegeti az ember, inkább kerüli, ha lehet. Az anyjáról maradt rá egy nagykendő, azzal volt így. Idedugta, odadugta, de kidobni... hát, hogy is dobhatta volna. A nagyanyjáé volt előbb, aztán az anyja viselte, meg kellett becsülnie. De ő sohase vette föl. Soha. Illetve egyszer, egyetlen egyszer, de akkor sem a maga akaratából. Az anyja már akkor rákanyarította, amikor a nagyanyja még csak haldoklott. Fázott, reszketett a haldokló, mert a tisztaszobába költöztették, amikor már látszott, hogy nem várja ki a kisfarsang végét, hanem hamarosan felül a Szent Mihály lovára.  A hideg, nyirkos szobában a dunyha se volt elég, se a pokróc, a kendőt is kérte, aztán már szavát nem lehetett venni. Csak nyöszörgött, hörgött.

A doktorért kellett volna mennie, hatutcányira, nem sok az, csak a temető mellett ne kellett volna elmennie közben. A nyanya elhagyni készült ezt a rögös világot, s ott kapott volna szállás ő is, a düledező keresztek erdejében, az örökre néma lakók között. Novemberi délután volt, öt óra tájt már sötét, s korán jött a tél, mert erősen fagyott. Na eridj – mondta az anyja, s lekapta a dunyha fölül a nagykendőt. Jaj, ne! Kell az a nyanyának, nem látja, hogyan reszket! Nincs itt hideg – hárított az anyja, s terítette a vállára, majd kemény kézzel fordította kifelé. – Ne, a nagykendőt, ne! Az a nyanyáé! – Nem köll az annak már! Eridj! Fordulj! Egyik lábad itt, a másik meg amott! – De a szemében az volt: minek ide orvos! Félelem és bosszúság, szűkölő félelem, ugyanakkor harag. Csak, mert az ura követelte. Ha rosszabbul van, orvost híjjatok, hallod asszony?  Meg ne tudjam, hogy... – ezzel ment el hajnalban, két kis süldőt vitt a vásárba.

Sötét volt, a nagykendőbe meg belemarkolt a szél, alá- alákapott, mind kilopta belőle a meleget, kihűlt a teste-lelke. Akár a nyanyáé. Vajon él-e még mire hazaér? Jó lett volna letépni azt a kendőt, a fekete berlinert, visszarohanni, ráteríteni a nyanyára, ráborulni, testével melengetni, hogy ki ne hűljön. Nem orvos kell ide – gondolta – a kendő, a kendő, az csodát tenne! De nem mert visszafordulni. Az anyja agyon is ütötte volna. Hát ment, a temető mellett meg futott lélekszakadva, oda- és visszafelé is. Az orvos éppen úton volt, de a felesége ígérte, ha hazatér még hozzájuk is elmegy, ha nem ma, hát holnap. De hajnalban elköltözött a nyanya. Azután az anyja viselte a berlinert, később meg őrá maradt, de csak becsapta a sublót aljába, s csak akkor nézett rá, ha vizitát tartott az elrakott téli holmik között. Megvizsgálta a kendőt is, mit végeztek rajta a molyok, aztán összehajtogatta ahogy tudta, és friss levendulacsokrot tett mellé.

Egy-két napig hasonlóan volt a gyerekkel is. Ellátta becsületesen, tisztességesen, ha már így esett, akárcsak az anyját is, de vigyázott, hogy túl közel ne kerüljön hozzá. Minek! Az nem köll! De az első perctől fogva érezte, hogy ez valami más. A lelke szűkölt, mint a kutya, ha vesztit érzi. Na, csak nem fél egy gyermektől? Bolond öregasszony! Jól nézünk ki!

Talán éppen attól tartott, hogy megbabonázza, hogy elbűvöli. Hogy rajta felejti a tekintetét, megfogja és eltűnik minden egyéb – micsoda szégyenletes bolondság! – éppen úgy, ahogy most. A fene tudja, hogyan esett meg, de a rabja lett a lánynak mégis. Ez az igazság. Bele is pirult. Ő, akit soha senki sem tudott levenni a lábáról! És ezt talán már akkor sejtette, amikor Anna még a Gizi hasában volt. Hiába küzdött ellene.

Leült a hokedlire, lassan kifűzte a magas szárú vászoncipőt, jól begyakorolt mozdulatokkal, oda sem nézett, közben a Annát figyelte. Most, hogy megengedte magának azt a néhány percet, míg nézheti, mert jó volt nézni, jó volt nagyon, megnyugodott. Ha tudta volna, mi a boldogság, megsejthette volna a jelenlétét. Mert a mézsűrű csendben, mely édes volt és tápláló, az idő megállt, és a hangok is felszívódtak, elnyelték a nap eseményeit, de még a tegnapét is, meg a holnap aggodalmát. Lassabban lélegzett, akár álmában. A legboldogabb álomban, amikor a kiválasztott bepillanthat az üdvösség koptathatatlan örömébe.

Életének erre a néhány percére később sohasem volt bátorsága visszaemlékezni, ezért engedte be testébe-lelkébe a szörnyű kórt, mely lassan megfosztotta tudatától, végül megemésztette testestől-lelkestől. Mert a bűneit meg tudta bocsátani önmagának – s aki ezt már megtette, egyetért velem abban, hogy ez nem csekélység –, de az elvesztett boldogság fájdalmával nem bírt.

Tudta, ilyenkor kár hozzá szólni, talán meg sem hallaná. Anna valahol másutt jár, a képzeletéből szőtt világban. Gyakran rajtakapta, hogy beszél valakikhez, különös neveken szólítja fantáziájának szülötteit. Ő meg sem tudta volna jegyezni ezeket a neveket, nemhogy kitalálni. Ha kiparancsolta fantáziavilágából, engedelmeskedett, de az arcán átfutó árnyék néha olyan fájdalomról tanúskodott, hogy Teri meghökkent, és szinte bocsánatkérően mondta:

– Nem Anna, játssz csak tovább! Majd később.

Az anyját hiányolja – gondolta. A családot. Játékba menekül. Én nem vagyok elég neki. A tény nem háborította, igazat adott a gyermeknek, mert ki is ő Annához képest! Észre sem vette, mikor vette át a kislány az irányítást, pontosabban, ő mondott le róla, átadta Annának, mint a különbnek, mint annak, aki alkalmasabb a vezetésre. Mindig mindenről beszámolt neki, s a gyermek komolyan meg is hallgatta. Gyakran csak a szeme tanácsolta, nem is kellett mondania semmit, és ő engedelmeskedett. Pedig addig mindig, mindenhol ő vitte a prímet. Mindenki elismerte, hogy helyén van az esze, meg hogy jól kösse fel a fehérneműt, aki vele ki akar kezdeni. Még Józsi is belátta hamar, jobb, ha vele nem kötözködik, jobban jár. De a gyerektől elgyengült, és nem bánta ezt a gyengeséget. Anna azonban sohasem élt vissza a nagyanyja gyengeségével. Szelíd volt.

Teri addig sohasem találkozott szelíd emberekkel. De ha találkozott is volna, megvetette volna őket. Mert az erőseké a világ. A gyengét eltapossák. Ezt mindenki tudja. De Anna, más volt. Lassan azt is észrevette, hogy ebben a gyengédségben erő lakozik, végül arra is ráébredt, ez az erő semmisítette meg az ő hitvány erejét, ez szerelte le a durvaságát, ez tette néha szinte gyermekké, s olykor Annához hasonlóvá. Majd csodálkozva vette észre, hogy nemcsak ő érez így Anna iránt, s ez előbb büszkeséggel, majd növekvő féltékenységgel töltötte el. Talán majd elveszik, elszeretik tőle. Féltékenyen leste a gyermekhez közeledőket, és éberen figyelte a kislány válaszait, minden mozdulatát, és rémülten tapasztalta, hogy az adakozó, egyértelmű és elbűvölő. Anna szeretete nem válogat, kiárad, fű, fa virág, s mindenféle élőlény iránt. A kóbor vagy beteg állatoknak különleges figyelmet szentelt már egészen kis korától. Ha elgázolt kutyát, macskát látott mindenáron oda akart menni, hogy megvizsgálja, és könyörgött, hogy vigyék haza és gyógyítsák meg. Tetves koldusok és vándorcigányok sütkérezhettek szeretete melegénél, ha jó szerencséjük Anna mellé sodorta őket, ezért elhatározta, mindent meg fog tenni, hogy a kislányt ezektől megvédje. Ha csak tehette, elhárította a szeretet és figyelem megnyilvánulásait. Ha az utcán járókelők megálltak, hogy megcsodálják a gyermeket, hogy szóljanak hozzá egy–két szót, azonnal idegesen odébb húzta a kislányt. – Sajnos, nem érünk rá. Nagyon sietünk – vetette oda, már mentében. Nem. Nincs joguk hozzá. Ő neveli, ő viseli gondját. Megszenvedett érte, hogy az övé legyen. Milyen bolond volt valamikor, amikor úgy ragaszkodott a fiúgyerekhez! Hogy is jöhetne ehhez egy fiú! Nem fog osztozkodni senkivel, az már bizonyos. Néha az is eszébe jutott, ha még élne a Józsi, talán ezt is elszeretné tőle, ahogy a Gizit, de nyugodjon békében, ettől már nem kell tartania. 

A félnótás 6. Hideg verítékben fürdik a szerelem

Amikor végre elhagyhatta leshelyét, a temető melletti búfelejtőbe igyekezett, mint máskor, ahol kábult részegek néha őt is megitatták, s ha hagytak valamit a pohár alján, az is az övé lehetett. Akkor is talált valakit, aki másra nem akadt, ezért az ő vállán sírta ki részeg bánatát, s itatta is derekasan, sőt, amikor a szaga miatt ki akarták tessékelni, meg is védte. Nem hagyom a barátomat – dünnyögte, merev tekintettel bámult rá, majd teljes súlyával rádőlt a vállára. A többiek röhögtek, s mondták: – Disznóólban a helyetek, a haveroddal együtt, úgy bűzlötök. De aztán nem törődtek velük, s ők beleolvadtak a kocsmabűzbe, meg a növekvő hangzavarba.

Lehetett úgy ötóratájban, amikor a részeg lecsúszott a székről, s akkor kisomfordált, maga is bizonytalanul, elmosódott látással, mégis csaknem józanul. Hazafelé tartott. Gallyakból épített magának hevenyészett lakhelyet, akkoriban az erdőben, a mocsár szélén. Még nem volt nagyon hideg, s ha megázott is néha, nem igen bánta. Sokszor feldúlva találta az odúját, a hevenyészett ácsolat szétzúzva, taposva, rongyai szanaszét. Akkor újra kezdte az építkezést, mindig odébb költözött, egyre beljebb. Kábultan arra gondolt, jó lenne, ha épen találná a kunyhót, ledőlne mindjárt, s aludna. Akkor történt a csoda.

Először a kerékpárt látta meg. Csak a kifordult első kerék látszott ki az árokból, s mellette egy barna csatos bőrtáska, olyanféle, amit fiatalok szoktak cipelni a hátukon vagy vállukra vetve. Arra gondolt visszafordul. Nem akart találkozni senkivel. De hátha van valami abban a táskában. A tulajdonos meg sehol. Talán van benne valami ehető – ki tudja!  De nem! Nem megy oda! Bizonyára hamarosan visszajön a bicikli gazdája, s észreveszi, amint ő a táskában turkál. Nem, haza megy, s lefekszik aludni. Nézte, hol ritkább a bozót, hogy ott, az erdőn áthatolva biztosan megkerülje a nyugtalanító, titokzatos esemény helyszínét. Akkor jutott eszébe, talán csak gombát keresni ment be a sűrűbe a tulajdonos, vagy dolgát végezni, s éppen akkor találkozik vele, ha letér az útról. Fülelni kezdett. Hallania kell, ha a közelben jár valaki. Zizegne az avar, reccsennének a benne megbúvó ágak. A hallása éles, mint a vadállatoké. De csak az erdő szokott zajait hallotta. Ember sehol, ez bizonyos. Oda kell mennie akkor. Óvatosan, zajtalanul közelített, menekülésre készen mégis. Először a kecses bokát látta meg, a finom bőrt a halványkék zokni és a sötétkék szövetnadrág között. Azután a hátracsukló fejet, és a fehér mohersapka alól kiömlő hajzuhatagot. Az arc vértelen, a fej profilból látszott csupán. Mintha aludna, a tarkóját a korhadt törzsre támasztva.

Csak állt és bámulta. Ő volt. Sohasem hitte volna, hogy valaha ilyen közelről láthatja. Lassan lehajolt hozzá. Minden mozdulatára vigyázott. Most nem fogja elvéteni. Nem. Visszafojtotta a lélegzetét, lassan térdre ereszkedett. Egyre közelebb. Egy másodperc töredékére, mintha megreccsent volna valami. Megmerevedett, várt. Nem, csend van. Mély, halott csend. Sohasem sejtette, hogy ennyi ideje lesz nézni zavartalanul. Bárcsak sokáig így lehetne. Nyugalom! Csak lassan, hangtalanul, ahogyan a mocsár. Minden, ami kívül volt belehullott a pillanatba, az meg elnyelte, megemésztette. Közben csaknem széttépte az izgalom, a szíve dübörögve ütötte a mellkasát, a torka kiszáradt, verítékezett, de kordában tartotta a fenevadat, fel ne marja, meg ne sértse a külső időt. Semmi, semmi sem zavarhatja meg.

Az idő megállt, de a lány egyszercsak megmozdult, így újraindult. Hiába vigyázott. Valami csörömpölve összetört. Nem, nem lehet még vége! A szeme rányílt, s attól megint zuhanni kezdett, beszívta az örvény. A kék szem! Mindig ezt a tekintetet kívánta. De mégsem! Olyan idegen ez a tekintet, szinte fekete, üveges! Kié ez a tekintet? Nem értette, mit mond, csak a száj mozgásából sejtette, hogy beszél. Csak lassan jutott el a dobhártyájáig a hang, aztán a tudatáig. Először csak suttogott, elfúló hangon könyörgött. Egyre azt hajtogatta, hogy ne bántsa, eressze el, meg hogy sietnie kell. Várja a nagyanyja. Keresni fogják. Már keresik is. Nem. Nem mehet el! Akkor rátérdelt, aztán ráfeküdt. Ahogy az anyja a babára. Éppen úgy. Úgy kell, meg kell védeni. Be kell takarni. A többi ne nyúljon hozzá! Érezte, hogy vergődik alatta, és egyre erősebb lesz, próbálja kiszabadítani magát, küzd. Sehogyan sem érti, hogy nem akarja bántani. Dehogy. Igaz, jó lett volna a szájába tömni a finom kis ujjakat, beletemetkezni a ragyogó hajba, és szagolni egészen közelről. Nem értette, miféle éhséget érez, de azt pontosan tudta, hogy éhes, és az alatta vergődő leánytest megindította a nyálelválasztását is. Az egész teste éhezett rá, és csak egyre tudott gondolni, a növekvő éhség mielőbbi kielégítésére. A falatra. De a lány egyre hangosabb lett, sírni kezdett, sikoltozva, kétségbeesetten, és akkor nagyon megrémült. El kell hallgattatnia. Ha az anyja észreveszi, hogy hozzányúlt, biztosan véresre veri. Nem, az nem történhet meg. És elveszíteni sem akarta. Azt akarta, hogy örökre az övé legyen. Elhatározta, hogy eldugja valahová, ahol majd senki sem találja meg. Akkor nem fog eltűnni többé. Nem megy el a többi lánnyal. Bármikor előveheti és simogathatja a szőke haját, meg a szép combját. Nem, az anyja nem fogja az ágyra ültetni, s eltakarni a testével, amikor ő akar játszani vele. El fogja dugni. Aztán összeszorult szívvel a szörnyű és érthetetlen végre gondolt, amikor a szőke fürtös fej és a test elváltak egymástól, és soha többé nem lehetett helyrehozni a dolgot.

A szájára tette a kezét, de érezte, hogy a lány néhány ernyedt pillanat után újra erőre kapott, megpróbálta a kezét lefejteni a szájáról. A szeme fekete, nem is kék, hogy lehet ez, az előbb kék volt, rángatja a fejét, vergődik, jaj, mindjárt kiszabadul, és akkor kiabálni fog, és aztán újra elromlanak a dolgok, és verés jön, és nagyon fáj, nagyon fáj, az arcán is folyik a vér, és nem érintheti meg többé, soha többé. A harag nőni kezdett, észrevétlenül emelkedett benne, mint az árvíz, aztán a düh átszakította a szedett-vedett gátakat, és vele áradt egész élete oszló hordaléka, mert a lány csak nem hagyta abba, csak vergődött a kezei között, le akarta rázni terhét, szabadulni akart, és kiáltani újra meg újra, hiába kérte, hogy hallgasson, hiába bizonygatta, hogy nem akarja bántani.

Akkor felmarkolt egy avarcsomót és dühödten a szájába tömte, aztán még egyet és még egyet, és szorította, fogta a nyakát is, már nem érezte az illatát sem, a fejében zakatolt valami, és egy hang azt kiáltotta: Te állat! Te állat! Tudta, hogy neki szól, és haragudott a hangra. Nem akarta hallani. Feltámadt a szél is, zúgott az erdő, recsegett-ropogott minden, de az sem volt képes elnyomni a hangot: Mit csinálsz, te állat? Nem érted, hogy nem nyúlhatsz hozzá? Te állat! Nem érted? Nagyon fájt a feje, hasogatóan, a bal szeme lüktetett, mintha szöget ütötte volna a koponyájába, fények villóztak a szeme előtt, aztán szürke foltok, majd sötét lett, eltűnt a lány arca is, az egész feje, csak a teste maradt. Hol az arca, hová tűnt? Istenem, most mi lesz? Nincs meg a feje! Hogyan történhetett ez?

Amikor felocsúdott, érezte, hogy a lány nem mozdul. Megkönnyebbült. Talán elaludt. Most itt alszanak mind a ketten. A testével betakarta, hogy ne fázzon. Most már az övé lesz örökre. Senki sem veheti el tőle. Ó! Ezt ma reggel, amikor ott kuksolt a konténerben, a két asszonyság meg úgy feldühítette, még nem gondolta volna. Kuncogni kezdett. Milyen okos volt, hogy nem rontott rájuk, kivárta, míg eltakarodnak! Lám, milyen okos volt!

A mámoros öröm hirtelen félelemmé hűlt, hideg verítékben fürdött ismét. Hová vigye? Mert a szétdúlt kunyhó nem lesz elég jó neki. És mi lesz, ha mégis rátalálnak? Akkor nem fogják többé engedni, hogy vele maradjon. Hiszen olyan gyönyörű! A karjába vette az erőtlen testet, és rohanni kezdett vele minden erejét megfeszítve. Nem törődött a zajjal sem, amit csapott. Úgy gondolta, ha eléri a lápot, megmenekült. Ott elrejtheti. Biztosan talál megfelelő helyet. Aztán naponta visz majd élelmet, és szerez ruhát is. Házat épít neki. Tornácosat. Bármit, amit ő akar. Meg fogja szerezni. Nincs semmi, amit meg ne szerezne, ha ő kívánja.  

A szerelem jó, a szerelem fáj...

Szerelem, szerelem átkozott gyötrelem – így a népdal. Átkozott gyötrelem és titok, rejtély és mágia. Aranyköd és izzás, éget és hideg zuhannyal olt, de csak azért, hogy utána méginkább perzseljen. Azt hiszem, még mindig nem tudom – pedig annyit olvastam róla, s napjaim száma, mit tanulmányozásra szántam, de hagyjuk! –, hogy a szerelem mitől támad, és mitől múlik el. Lecsap rád, vad szélvész, sodor, és szédültre pörget, aztán váratlanul, szellővé csendesül, elillan, mint egy tollpihe. Ezt mindenekelőtt a boldogtalan szerelmeseknek üzenem! Oda se neki gyermekem, hogy majd belehalsz, holnapra lehet, egészséges leszel, mint a makk, főként, ha egyébként is egészséges lelkületű vagy. Csak nevetni fogsz akkor, de legalább is mosolyogni. Ne bánkódj, kedves: elmúlik, higgy nekem!

Én nem tudom elválasztani a szerelmet a szeretettől. Számomra csak az a szerelem értékes, amit átitat a szeretet. Ettől kevesebb lesz benne talán a szenvedély, de több, sokkal több az erő, és sokkal tartósabb lesz. Ehhez kell a társ, aki érti, hogy a szenvedélynél jobb a megtartó szeretet, a megbízható, ha lehet végleges ölelés. Ehhez a fajta szerelem-szeretethez kell a másik, aki tud vágyakozni az után is, ami már az övé. Ahogyan Simone Weil írja: Meg kell tanulnunk azután vágyakoznunk, ami a miénk.
A szerelmi érzés pedig a leggyakrabban mágia – Szentiván-éji kaland, varázslat, melyben Titánia a tündérkirálynő olthatatlan szomjat érez a szamárfejű – és sajnos lelkületű, (bár egyetlen szamarat sem szeretnék ezzel megbántani) – Zuboly iránt. Nem szeretem, és talán nem vagy alig ismerem a szerelemmágiát. Ebben a csábításé a főszerep, a taktikáé, nincsenek szabályok, a játék gyakran nemtelen, mert a cél a kívánság, a szenvedély felkorbácsolása, bármi áron, és a birtoklás bármi áron.


Csupán egyszer estem abba a fajta varázslatos szerelembe, mely Titánia érzéseihez hasonló. Abban a szerelemben, ami közelebb áll a mágiához, szintén van erő, de az az erő nem jó erő. Az többnyire rombol, feléget, de lehet, hogy csak a többi kapcsolatot rombolja és égeti el a pár körül. Végül azonban többnyire ők is áldozatul esnek: a kitörés után csak a pusztítás képe és a hamu marad. Nem kívánom a szerelemmágiát, de kívánom a szerelmet, melyben múlhatatlanul jelen van a barátság, mindig tettre kész az áldozat, és melyben a párbeszédet sohasem váltja fel rideg csend. 

A félnótás 5. Egy lány illata

Egyre lassabban haladt. Minden lépésért meg kellett küzdenie. Az utolsó napok eseményei is kimozdították megszokott ritmusából. Furcsa lázban égett, egész benseje izzott. Tulajdonképpen egyvégtében a lányra gondolt. A szőke és selymes fürtökre, meg az illatára. Mintha egy örökjátszó film pergett volna az agyában, minden gondolat és történés mögött ott volt ő. Vágyott is rá, hogy újra megéljen minden pillanatot, de ugyanakkor valami belül arra törekedett, hogy elrejtse, kitörölje tudatából életének ezt az eseményét.  Leginkább az fájt, hogy elveszítette. Pedig csak annyi időre ment el, hogy megtudja, hol lesz vásár, de a bolt megint zárva volt, a nagy vasajtó is behajtva, rajta a keresztpánt a lakattal. Ököllel verte az ajtót, dörömbölt, végre egy asszonyság kinézett a szemközti ház nyári konyhájának ajtaján és odakiabált:

– Nem látja, hogy be van zárva! Na eriggy má’ onnan, ne csinyájj zajt, felébred a beteg uram! Mit akarsz? Látod, hogy belakatúták! Mikor nyit a Kármánné, ki tudja! Amíg a kislyány meg nem lesz... aligha! Ha meglesz egyáltajján...- Aztán visszaszólt a résre nyitott ajtón: – A bolond-Janó az! Nem tudom, mit akar! Megyek, megnézem má’!

Még mondott valamit, amit nem értett, gondolta, talán jobb volna menni, el is indult, de az asszony utána szólt! – Na, Janó! Állj csak meg, te! Hová sietsz?

Megállt kelletlenül, dülöngélve, mint aki részeg, hogy lássa az asszony, siet, dolga van, épphogy csak megállt, azért mert mondta. Most akkor hogy tudja meg merre lesz a vásár? Ki mondja azt meg neki?

– Gyere Janó, fűrészelsz egy kevés fát, nem sok, délig végzöl, s adok neked szalonnát, kenyeret érte. Jó van? Ha rendesen dolgozol, még egy kis jó bort is kaphatsz! Vagy mit akarná? Még egy tányér levest? Na, gyere má’! Na, jössz-e?

Mire visszaért, nagy jövés-menés volt a ház körül, rendőrök jártak-keltek, még egy-két fekete autó is állt ott, a ház valami szalaggal elkerítve, s azon kívül az összeverődött sokaság, kíváncsiskodók. Túl messze volt még, hogy felismerje őket, kik azok, pedig először megfordult a fejében, hogy ismerőst keres, valahogy megtudakolja, mi is történt valójában, de, érezte, tudta, nem mehet oda, abból nagy baj lenne.

Az orvul rátörő fájdalomból megértette, hogy elveszítette. Elvették tőle, s talán már el is vitték, ki tudja hová. Nem látja többé. Akkor futni kezdett, s amikor végre elérte az erdőt, megragadta az útjában álló fákat, és a törzsükhöz csapkodta a fejét.

Múltja iszaptengeréből hirtelen felbukott a babafej, meg a fejétől elvált babatest. Karácsony táján csomagot kaptak. Nem emlékezett rá, ki hozta, csak arra, ahogyan a testvérei csaknem ízekre szedték, s míg a tartalmán osztoztak, üvöltve és verekedve, a legtöbb dolog egyszerűen tönkrement. Széttépték, széttaposták. Az anyja akkor talán nem volt részeg, mert megmentett egy babát, s később a nagy közös ágyra tette. Nem volt szabad hozzányúlni, ezt hamar mindenki megtanulta. Egyszer a húga levette, gyengéden megérintette a ruhácskát és a szőke fürtöket, majd visszatette óvatosan, gondosan ügyelve, hogy a szoknyácska ráncai éppúgy álljanak, s a baba éppúgy üljön, csaknem hanyatt dőlve, a koszos csipkébe betekert kispárnán. Ám valami jel mégis arra mutatott, hogy valaki hozzányúlt, s az anyjuk követelésére el is árulták a bűnöst. Véresre verte a tettest. Még ha részegen tért is haza egyből a babát kereste a szemével, s gyakran morogva mellé feküdt vagy rá, testével védte, melengette, ahogyan sohasem tette egyetlen gyermekével sem.

A csomag érkezése után csak néhány hét telt el, s a testvérei, a két lány és a három fiú, eltűntek. Valakik jöttek, és elvitték őket valahová. Örült. Most végre csend lesz. Hallotta, hogy róla is beszéltek valamit, hogy megfelelő helyet kellene találni a számára, de nem jöttek vissza. Talán elfeledkeztek róla. A többi családi emlék nagyrészt ködbe veszett, csak az volt eleven, amikor maga sem tudta hogyan, a szőke fürtös angyalarc ott feküdt a sárban, a babatest meg kificamodott lábakkal a fatuskón. Elfelejtette, hogyan került a kezébe a kisbalta. Egyáltalán nem emlékezett rá, hogyan történt a baleset. Később felrémlett, hogy amikor egyedül maradt a szobában, hogy hívta őt a baba, szólongatta: Gyere, gyere! Most nincs itthon! Siess! Gyere gyorsan! Vegyél fel! Vágyakozva néztek rá a kék babaszemek, mint a nyári ég rányíltak, hívogatták, valami nagyon jót ígértek, ami sohasem múlik el. Arra a mámoros érzésre is visszaemlékezett, hogy milyen volt megérinteni. Felvette, s akkor az égszínkék szemek egy pillanatra becsukódtak. Csaknem felsikoltott az ijedtségtől és a gyönyörtől. Aztán újra meg újra megmozdította, és kinyílt az ég, majd becsukódott. A szoba átható bűze, átjárta  a rongyaikat, és még a kenyérbe is befészkelte magát, de nem tüntette el azt a különös illatot, a baba testének illatát. De ami a leggyönyörűbb volt rajta, a szőke fürtök. Ezeket sokáig simogatta, azután kivitte..., és megtörtént a baleset.

Az egész akkor kezdődött, amikor az egyik tornaórán feltűnt. Sokáig nem tudta, mi az, ami annyira vonzza, hogy ha őt látja, megfeledkezik mindenről. Csak amikor először megérintette, akkor jutott eszébe a baba. Mert azt senki és semmi sem volt képes kiverni az ő kemény fejéből. Mindig arra a babára vágyott. Kellett neki. Nagyon. Gyakran álmodott is vele, a baba mindig hívta, és ő követte. Amikor csaknem elérte végre, hirtelen eltűnt. De az illatát még másnap is érezte, bárhol, bármikor képes volt felidézni.

Remek megfigyelőhelyet talált a sportpálya közelében. Az egyik szeméttárolóban talált búvóhelyet. Ott aztán senki sem vehette észre. Pontosan tudta, mikor jönnek a kukások. Mindig reggel hét körül. Akkor már csak arra kellett vigyáznia, észre ne vegyék, amikor bebújik a konténerbe. Hatalmas papundekli darabokkal, műanyagzsákokkal takarózott, így azok sem vehették észre, akik szemetesvödrüket ürítették, vagy szemetet dobáltak a tartályba. Egyszer–másszor hallotta, amint valaki dohog, hogy sohasem üres a szeméttároló, de ennyi. Aki túl sok szemetet hozott, ment a másikhoz. A tartály oldalán több lyukat is fúrt, a rozsda segítette a nehéz műveletben, hogy belássa az egész pályát, sőt, a kijáratot, ahol végül eltűnnek. Ez volt a legszörnyűbb, mert ettől kezdve, míg újra fel nem tűnt, olyan ürességet érzett, amit sem a falat, sem az ital nem tudott betölteni, de még az az eset az asszonnyal, az sem. Még az sem.

Mint egy édes álom, miután mindig csatakosan ébredt, a lány illata újra körüllengte. Amikor először érezte, még vissza is hőkölt a haj és az egész test édes aromájától. Olyan idegen volt..., és olyan ismerős volt. Aztán megrészegedett. Szerette volna az egészet magába szívni, fulladásig. Olyannyira rabul ejtette a kívánság, hogy még a gyönyörű testről is megfeledkezett egy ideig. Először azt hitte, álmodik. Csak néhány órája történt, hogy kábultan a levegőtlenségtől, és a bánattól, mert a leánycsapat a tanár utasítására hosszú sorba rendeződött, majd eltűnt az iskola épületének sarkán, kimászott a konténerből. Azaz, várnia kellett, míg két termetes asszonyság be nem fejezte érthetetlen és hosszú trécselését a kuka mellett. Attól is tartott, hogy felfedezik, mert az egyik beletúrt a szemétbe, ki tudja, mit keresett. Csak akkor hagyta abba a kutakodást, amikor a másik odaért, s annak magyarázott valamit arról, hogy egy levelet keres, amit talán kidobott a szeméttel együtt. A beszélgetés csak folyt, ő meg érezte, hogy emelkedik benne a gyűlölet, s félt, ha nem állnak odébb, uralmát veszítve rájuk támad. És akkor soha többé nem bújhat ide, soha többé nem fogja látni a lányokat, ahogy fényes fehér combokkal kiperdülnek a pálya közepére. Soha többé nem nézheti az ugráló fiatal melleket, és talán soha többé nem látja őt. Jaj! Ezért uralkodott magán, s megfeszített akarattal várt, amíg elmentek.

A félnótás 4. Éhség

A temetés utáni napon, amikor éhes gyomorral ismét lecövekelt megszokott helyén, a bolttal szemközt, s először találta magát szemben az idegen asszonysággal, derengeni kezdett, hogy az öreg boltost hiába várja. Lehetséges, hogy ennek valami köze lehet a kígyózó fekete menethez, meg a menet előtt billegő koporsóhoz. Mert a jót könnyű megszokni, a gyomra már rákapott a Toncsi bácsi-féle áldásra, mely ritkán maradt el, többnyire csak vasárnap – így lettek a vasárnapok böjti nappá –, s készült a kis kenyérkére, meg a kolbászvégekre, számolgatta, miből mennyi lesz majd. Néha még nápolyi zúzalék is jutott a barna papírzacskóba, meg krumplicukor morzsalék. Az öreg halála utáni néhány napot még csak átvészelte valahogy, mert voltak tartalékai, de aznapra végképp kiürültek a búvóhelyén felaggatott zacskók.

Sokáig várt, mert máskor is várnia kellett, nézegette a ki-betérőket, s azok oda is vetettek neki egy-két szót, választ sohasem várva, mentek tovább, csak ő maradt, alig mozdult, le sem vette szemét az ajtóról, bámulta az oly sokszor látott ajtóüvegre ragasztott hirdetések foltjait, nem tágított, a fejét sem fordította el. Egyszercsak megjelenik a kéz, a Toncsi bácsi eres, ráncos keze, abban meg a barna zacskó, átfoltosodott a zsírtól, felül gondosan behajtogatva, a két sarka akkurátusan ráhajtva a csomagra. Felidézte a már ismert ízeket, összefutott a szájában a nyál.

Az ígéretes papírzacskó helyett az új boltosné villámló szemeivel, és fülsiketítő pörölésével kellett szembesülnie. Nem érette, miért kiabál az asszonyság, de azt felfogta, hogy rendőrökkel fenyegeti, s azoktól tartott. Egyszer-kétszer az apját a rendőrök húzták ki a vackáról, s emlékezett az arcára, a riadt tekintetére, ahogy a fejét a válla közé húzta, mint aki attól tart, hogy megütik. Csak annyit értett meg az egészből, hogy van a szüleinél is nagyobb hatalom, melyet azok rettegnek, de nem értette miért, miben áll ez a hatalom, csak megtanulta tőlük, hogy ettől is félni kell.

Az asszony csak mondta a magáét, és jött egyre közelebb, s mert nem állhatta a hangos beszédet, az első megdöbbenés után, hogy nincs zacskó, nincs falat, odább is állt. Befordult az első ház mögötti dűlőn, hogy mielőbb eltűnjék a termetes asszonyság jéghideg tekintete elől, de sokáig hallotta, hogy a boltosné még kiabál. Nem baj, holnap majd megint megpróbálja, hátha visszajön az öreg mégis, s nyújtja a barna zacskót. A harmadik próbálkozás után hagyott fel azzal, hogy a bolthoz menjen.

Azután már csak alkalmi jótevői maradtak, mint a bolond öregasszony a falu végén. Az öregasszonyt mindenki kerülte, de ő egyszer-egyszer dolgozott neki, és akkor kapott valami harapnivalót is. Híg tésztás levest, tetején piros zsírkarikákkal, amiben egy-két krumpli- meg hagymadarab úszott. A kopott zománcú vájling alján megülő homokos lémaradványt is kiszürcsölte mindig, és  sokáig nyalogatta a pléhkanalat. Mondogatta is öregasszony: – Jó volt ugye? Látom már, mosogatni se kell.

Megszaporodott az éhes napok száma. Néha lopott ezt, azt, éretlen gyümölcsöt, s kikapart valamennyi újkrumplit is, de attól csak még éhesebb lett, és hasmenés gyengítette. Egyszer, amikor már végleg elcsigázottan, imbolyogva járt a soknapos éhezéstől, leballagott a kertek alján, a falu másik végére, vigyázva, hogy fel ne tűnjék senkinek. Pezsgett benne a remény. Remélte, az öregasszony megint ad valami munkát, favágást vagy kaszálást, s ha elvégzi, akkor enni is kap valamit megint. Ha szemétdombra lelt, megállt mégis, sokáig turkált benne, de semmi ehetőt nem talált, csak kiszáradt konzervdobozokat. Azoknak mindig megnézte az alját, sokáig kaparta egy botvéggel.

Amikor végre leért  a házhoz, órákon át leste, feltűnik-e végre a gazdaasszony. Közben nézegette az udvart, lát-e valamit, ami arra mutat, hogy szükség volna a munkájára. Ha nincs, az öregasszony elküldi, és akkor… ki tudja mi lesz. Mert meg fogja szerezni a falatot. Meg. Kell neki. Másnap hajnalban elhatározta, hogy bemegy a házba. Az ajtó egy résnyire nyitva volt, s amikor óvatosan belökte, akkor találkozott a falkával. Először úgy hitte, elbánik velük, mint máskor. De nem. Egészen meg voltak vadulva. Látta az öregasszony testének maradékát a feldúlt, bűzlő szobában. Közönnyel nézte.

A dögök azonnal rátámadtak a betolakodóra. Feledték egymást és a maradékot, az idegen veszélyesebbnek tűnt, összefogtak hát ellene. Felborzolt szőrrel, ugrásra készen álltak, morogtak és vicsorítottak. Az egyik kutya meg is ragadta a könyökén a kabátja ujját, azt gyűlölködve lerázta magáról. Majd visszajön, ha ezek eltakarodnak – gondolta. Biztosan marad valami a konyhaszekrény aljában vagy a kamrában. Igen, a kamra. Lesz ott avas szalonna, meg mindenféle más, tán pálinka is. Majd visszajön, ha a dögök eltakarodtak. Visszament hát a leshelyére. Várt. Az idő ólomlábakon haladt, s a falka nem mozdult. Talán elaludtak a lakoma után.

A kamra polcaira gondolt, vajon mi lehet ott. Hirtelen maga előtt látta a jókora sonkadarabot. Szinte fekete volt a füstöléstől, s zöldes penész fedte. Felnyögött. Ez már biztosan az övé. Összeszaladt a nyál a szájában, és utána nyúlt, hogy mohón szájába tömje, amennyi csak belefér. De nem volt sonkaíze. Csupán egy korhadt fadarabot ragadott meg reszkető kézzel. Fulladozni kezdett, köhögött és zihált, megpróbálta kiköpni a bomló forgácsot, a szúette port.  Ádáz dühöt érzett. A tuskó mellett jókora göcsörtös dorong feküdt, azt felkapta  Amikor közéjük vágott, a kutyák egymás hegyén, hátán,  szűkölve menekültek. A kamra azonban csaknem üres volt. Beszáradt lekvármaradékon élt egy-két napig, egyebet nem talált. Némi erőre kapott mégis, aludt is egy keveset az öregasszony hűlt, koszos takarókkal teli ágyán. Jó volt nagyon.

A félnótás 3. A jóság halála

Talán éhen is halt volna, ha nincs a faluban egy-két ember, aki néhanapján megszánja. Közöttük is a leggyakrabban a vegyesbolt kiszolgálója, a Toncsi bácsi, aki különös tiszteletnek örvendett faluszerte. Többnyire dél körül ment el a bolthoz, de ha ideje engedte már reggeltől ott ácsorgott, s bámulta a ki- s betérőket, akik néha meg is szólították, csak úgy odavetettek valamit, s választ nem vártak rá, de előfordult, hogy budiürítésre hívták, vagy dögöt elásni, macskákat agyonütni s egyéb munkára, amit tisztességes ember nemigen végzett el. Ilyenkor élelem, pálinka volt a fizetség, néha egy-egy használt ruhadarab: Szegény Jóskámról maradt, még csaknem új...

Sohasem lépett be a boltba, s ezt a tapintatot, Toncsi bácsi felettébb értékelte. Csak megállt a boltajtóval szemközt, a túloldali járdán, s addig bámulta a színes újságkivágásokkal meg hirdetésekkel borított üvegajtót, míg ki nem nyílt, s meg nem jelent jótevője az aznapi adománnyal. Nem volt hálás. Nem ismerte ezt az érzést. Ha néhanapján hiába várt, mert az öreg nem vette észre, vagy aznap végképp semmi sem akadt, amit könnyű szívvel odaadhatott volna, odébbállt neheztelés nélkül. Így volt, mióta járni tudott.

Azon az őszön azonban az öreg boltos megbetegedett, és hamarosan el is temették. Nagy temetés volt, mert nemcsak a tanyavilág apraja-nagyja volt ott, de az egész falu, sőt még a környékbeli falvakból is eljöttek. Csak a Toncsi bácsi lánya nem volt ott. Azt mondják, megharagudott valamiért, s aztán nem volt alkalom, hogy megbékéljenek, na, meg messze is lakott nagyon, senki sem tudta, hogy hol. Hát nem jött. Talán a hír sem jutott el hozzá, hogy az apja meghalt. Ezért a falu temette el szerény szolgálóját. Ő is megnézte a menetet jó messziről, a domboldalra is felment, onnan bámulta a kígyózó fekete sort, ahogy a tanyaközponttól jó három kilométernyire fekvő temető felé kúszik. Nem érzett szomorúságot, nem érzett semmit. Még arra sem gondolt, hogy holnap talán hiába megy el a bolthoz. A holnap, hadd legyen a holnapé.

Az öreg halála után bezárt a gyepsori vegyesbolt, de keresték nagyon a helyettest, adták szájról-szájra a hírt, hogy nagy a szükség az erdőszöllősi tanyaközpontban, s meg is találták az utódot hamar. Kellett volna, hogy a kis bolt kinyisson mihamarabb, de ki tudja miért, mégis úgy határoztak, addig zárva tart, amíg az öreget el nem temetik illendően. Hanem majd másnap, akkor kinyit az új boltossal, az új készlettel.

Az új boltvezető a faluból jött ki naponta a tanyaközpontba. Azt mondták özvegyasszony, s hogy egykor a szülei rőfös boltjában dolgozott. Néhányan ismerték is: Hát a Németh-boltosék lyánya ez! A Kármán Józsi özvegye! Ez mindenkit jó reménységgel töltött el. Nem lesz híja a szakértelemnek, no meg ideje is több marad egy özvegynek, mint egy férjes asszonynak, így azt is a boltra fordíthatja. Már nem fiatal, de jól megtermett, erős nő, reménykedtek, ez is kitart majd még télvíz idején is, akárcsak az öreg, mert nem volt olyan ítéletidő, hogy a Toncsi bácsi ki ne nyitott volna.

Eleinte azt mondták, az új boltos barátságos, micsoda szerencséjük van, meg beszédes is, akkor biztos szót lehet vele érteni, de aztán rájöttek, hogy ha valakinek mondandója támad, aligha sikerül szóhoz jutnia. De igaz, ami igaz, az új boltos bőbeszédű volt, nagyhangú és kérlelhetetlen. Ki is írta már az első napon egy negyed ív csomagolópapírra: A hitel elfogyott!

Sorba kellett állniuk, miután beléptek, s nem nyúlhattak semmihez, végképpen nem a pult előtt lerakott készletekhez, amit a raktár szűk volta miatt az eladótérben kellett tárolni. De nem panaszkodtak, mostantól így volt, hát így volt. Meg aztán nem volt hiány semmiben, a kis üzletben rend volt és tisztaság, aki be akart menni, sokáig törölgette a lábát az ajtó előtti lábtörlőn. Csak az volt a szokatlan, hogy az üzlet délben bezárt, özvegy Kármánné pontban tizenkettőkor, biciklire szállt, hazament ebédelni, de kettőkor újra ott volt, és kinyitott. De ezt is megszokták és elviselték, fő hogy legyen mindennap kenyér, liszt, cukor, zsír, meg a többi, ami a napi megélhetéshez mindenképpen kell. Messze van a falu. Azt mondták az unokája miatt vállalja a négyszeri bicikliutat mert, hogy ő neveli az egyszem leányunokáját. A Gizi lányát elverte ugyan a háztól, amikor megesett, de legalább a kislyányt, az unokát befogadta. 

A félnótás 2. A test győzelme

Feltűnt a ködben a jól ismert odvas fűz, mely tán csak azért nem bukott le iszapsírjába, hogy az idetévedteknek jelezze: ne tovább. Eszelős vágyat érzett: egyre beljebb gázolni, túl a fűzön és mindenen, hogy elnyelje, hogy elrejtőzzön előlük végleg. Fáradt volt. Talán lebukik majd a sűrű mélybe, ahol meleg lesz és csend lesz, ott majd nem háborítja többé senki. Talán olyan lesz, mint az a nő, aki a lába közé engedte. Az is jó volt. Először szinte félt tőle, mert nem tudta mit is akar, és félt magától is.

Sohasem felejti azt a napot. Már az is furcsa volt, hogy amint az asszony magához rántotta, sietve és mohón, először szorongani, csaknem szűkölni kezdett. Már elfelejtette azt az érzést, utoljára gyermekkorában érezte. Akkor gyakran és néha olyan erősen, hogy bevizelt. Abban a pillanatban mint egészen új támadt rá. De nem volt ideje gondolkodni. Érezte az asszony mohóságát, szinte fenyegető sürgetését, hogy akar tőle valamit nagyon, meg ha ő azt a valamit nem akarja, abból talán baj is lehet... Lehet, hogy akkor majd megint menekülnie kell. Pedig azt nem akarta. Akkor sokáig nem lesz megállása. Aztán nehéz lesz megint gunyhót találni.  – Gyere, gyere, most nincs itthon, elment a kocsmába –, na, ne félj már, te szerencsétlen! Vagy még nem is csináltad? Jaj, dehogynem!

A nő határozott kézzel belemarkolt elöl a nadrágjába, s felnyögött. – Mire vársz már! Nem érted, hogy mindjárt visszaér?

Erjedő izzadtságszaga egész más volt, mint a saját bűze, egyszerre vonzotta, be akarta szívni, hogy megismerje, hogy jól lakjon vele, és ugyanakkor csaknem öklendezésre késztette. Amikor a nő felhúzta a szoknyáját, és magára rántotta, érezte, hogy a teste keményen ágaskodik. Minden kihullott az elméjéből, szinte ájulás környékezte, és üvölteni kezdett. Aztán a nő lelökte magáról: – Menj te állat, ha csak ennyi telik tőled.  Tönkretetted a szoknyámat is! Nem mondtam, hogy vigyázz, te barom!

De nem ment, furcsán elgyengült, üres fejjel üldögélt még néhány percig a koszos pokrócon, hiába sürgette a nő. Úgy gondolta, a lábai kiszaladnának alóla, ha felállna. Soha még nem érzett olyan tökéletes kielégülést. Attól kezdve nem volt nyugovása. Egyre csak a nőre gondolt, meg más nőkre, akik talán éppen ilyenek. De az asszony jött, ki tudja honnan, és el is ment, rögtön azután eltűnt a környékről végleg. Sokáig kereste pedig. Szimatolt utána, sőt még a Pukli Palyát is megkérdezte, aki az állomáson húzta meg magát rossz időben, hogy nem látta-e. De az csak bámult értetlenül, aztán hetet-havat összehordott a feleségéről, aki régen meghalt. Olyan dühöt érzett, hogy ott is hagyta, nem akarta megütni, mert hátha mégis később hasznára lesz.

Aznap pedig nagy szerencséje volt, a kocsmában pálinkát kapott egy részegtől, aki nem talált más ivócimborát. Ez valahogy elmosta aznapra a kegyetlen sóvárgást. Aztán rászokott, hogy a strand körül lógjon, s belessen, ahol csak tud. Nézegette a csaknem meztelen nőket, csodálta őket, gyakran a nyála is csordult, s próbálta felidézni azt a pillanatot, amikor olyan jó volt, mint előtte még soha. Néha  észrevették a strandolók, hogy ott bámészkodik és elzavarták. Lassan rájött, jobb, ha elbújik. Ha nem fedezik fel, akár alkonyatig nézheti a testek sokaságát. Újfajta éhség támadt rá. Már nem csupán a falat vonzotta, nemcsak korgó hasának gyötrelme hajtotta. De ha elmúlt a jó idő, nem maradt más, mint az iskola melletti pálya, ahol a meztelen combú lányok tornáztak.

Halálos fáradtságot érzett már, de most új erő költözött belé. Hirtelen az egész mocsár megtelt az asszony szagával, és egyre beljebb akart jutni, hogy elérje a teljes gyönyört. Talán ott lesz a fűzfán túl. Talán ő is mocsárlakó, az ő szagát érzi, talán nem is ment el, hanem ide bújt őelőle, mert megharagudott rá. De ha újra találkoznak, elfelejti a haragját, és újra magára rántja, mint akkor, először.  Akkor aztán hiába küldi el. Nem engedi megszökni többé.

Hangokat hallott. Valaki, talán egészen közelről azt kiáltotta: – Erre, erre, találtam valamit… Hallotta a kutyákat is, de tőlük nem félt, pedig úgy tudta, most azok is rá vadásznak. Azokat jobban értette, mint az embereket. A kóbor kutyák mindig éhesek voltak, és ezekkel különös rokonságot érzett. Még ha ellenfelekké is váltak néhanap. Egyszer meg kellett küzdenie egy egész falkával.

Azon a nyáron ő volt a gulyás. Nem szerette a rábízott állatokat, és nem bánt velük jól. Sokszor keserű irigységet és gyűlöletet érzett a tehenek iránt, amikor azok jóllakottan, rengő tőggyel befordultak a szélesre tárt kapukon. Jó dolguk volt. A rábízott állatok gyakran a legelő melletti kukoricásban kötöttek ki, s olyankor iszonyú dühhel ütlegelte őket. Ezt észrevette valaki, és hamar elterjedt, hogy veri az állatokat. Elcsapták. A gunyhót is el kellett hagynia, és nem volt többé pénze pálinkára, szalonnára. Azelőtt jól bírta az éhezést, de akkoriban már elszokott tőle. Néha napokig máson sem járt az esze, mint a falaton. Szalonna, kenyérrel, meg bor vagy pálinka. Eszébe se jutott, hogy kenyeret kolduljon. Nem tudott kérni. Míg a testvérei degeszre koldulták magukat nemegyszer, ő sosem.

A félnótás 1. Kegyetlen ifjúság

A nádas fölött nyálkás köd terjengett, meg édeskés bűze a rothadásnak. Biztos volt benne, hogy valahol jókora tetem oszladozik. A szag közeledett, testesedett, és azt remélte, hamarosan elnyeli az ő szagát is. Talán még a kutyák is megzavarodnak tőle. Amint a sekély vízben araszolt, az egész testét maró izzadtság és csapzott haja csaknem elvakították. Nem érezte a hideget, pedig fagypont körül lehetett, ő meg lassan eggyé vált a láppal, mely felé közeledett. Mindig vonzotta, mert befogadta, elrejtette ellenállás nélkül. Bízott a lápban.

Már gyermekkorában ide menekült, ha csendre vágyott, ha nem bírta tovább az emberek fenyegető közelségét. Gyűlölte a zajt, pedig lárma vette körül egész életében. Náluk mindig üvöltött valaki, s ha beszéltek, akkor is csak ordibáltak, mert mindenki egyszerre mondta a magáét, dühödten, s az üvöltözés gyakran verekedésbe torkollott. Kegyetlen elszántsággal ütlegelték egymást. A kisebbek is, ahogy erejük engedte, apró fenevadak, rúgtak és haraptak, akár a veszett kutyák, belecsimpaszkodtak a másik hajába, vagy a szemét támadták, a lányok meg gyorsan rájöttek, hogy a fiúk, hol a legsebezhetőbbek.

Ha néha-néha mégis elült a csatazaj, előbb vagy utóbb valamelyik újra kezdte, s nemritkán éppen a kisebbek közül került ki a felbujtó. Nem játékból verekedtek, hanem az ütlegért magáért. Hogy kapták, azt megszokták hamar, egyre kevésbé fájt, azt meg, hogy adhatták, élvezték. Ez vált életformájukká, ezzel beszélték el a világ és önmaguk ellen érzett gyűlöletüket. Rászoktak, mint a kábítószerre. Halálosan komoly volt a küzdelem, s nemritkán vérrel zárult. Olyankor abbahagyták, ideig-óráig béke volt, de törékeny. Mintha azt mondták volna, azért megölni nem akarlak, mert akkor kit ütnék holnap, meg holnapután.

A törékeny családi béke rövid időszakaiban összefogtak a világ ellen, vagy inkább az élők ellen. Ilyenkor kutyákat dobáltak meg, vagy akasztottak fel, macskákat kínoztak, zsákba kötötték, s végigráncigálták őket a falu poros utcáin, mindenféle zörgő kacatot kötöttek állatok farkára, s röhögték, amikor azok kétségbeesetten menekültek lerázhatatlan üldözőjük elől. Sündisznók fejére konzervdobozt húztak, máskor fészkeket ürítettek ki, s a tojásokkal célba dobtak. Ha élőt nem találtak, a holtakat háborgatták, és a temető elhagyott kriptáiban keresgéltek. Ha csak csontok hevertek a kifosztott gödörben, s ez gyakran előfordult, hisz jobbára megelőzték őket, a maradékot széthajigálták. A legkülönfélébb gaztetteket eszelték ki és követték el együtt.

A gyagyás, gyogyós, golyós, dilis, dilinyós, mert csak így szólították vagy emlegették – de maga se tudta, mi a neve, s van-e neve egyáltalán –, mindig kiérdemelte, hogy gyötörjék. Önmagában a léte is provokáció volt, haragot és undort váltott ki. Egy volt közülük, s ezt mindannyian restellték. Bugyuta barom, még beszélni is alig tud. Csoda, hogy életben maradt. Talán éppen annak köszönhette, hogy az ütleget, s az egyéb bántásokat passzívan tűrte. Mert akkoriban sohasem ütött vissza. Úgy gondolták, hogy testileg is gyenge, de ez nem volt igaz. Egyszerűen csak lassú volt. Támadói mindig lépéselőnyben voltak, s mire eldöntötte, mit tesz, már messze jártak. De nemcsak cselekedeteiben, érzelmileg is lassú volt, pedig erős indulatai voltak, de csak lassan támadtak fel. Mint a hamu alatti parázs. Bikatermészete volt. Jámbor és lomha, de ha kitartóan ingerelték, gyilkos indulat fogta el.

De gyermekként a verés önmagában nem volt elég, hogy kimozdítsa a holtpontról. Sohasem támadt, és védekezése is csak arra terjedt ki, hogy a fejét megóvja. Összekuporodott, két keze összekulcsolva a koponyáján, így várt, míg támadói kifulladnak, megunják, és másfelé fordulnak. S így is volt többnyire, végül unalmas passzivitását egy-két köpéssel vagy rúgással jutalmazták, s továbbálltak. Nem jöttek rá, hogy mi fáj igazán a gyagyásnak. Fogalmuk sem volt róla, hogy az ütéseknél is jobban kínozza a zaj, mert a füle finom volt, éles, mint egy kutyáé, s az erős hangokra szinte fizikai fájdalmat érzett. Ha a zaj nem csillapodott, zúgni kezdett a füle, és egyszer az is megesett, hogy egy időre elveszítette a hallását. Akkor a mocsár belsejében, a lidércszigeten ütött tanyát, s csak a hallása visszanyerése után tért vissza hozzájuk, mint az a kutya, akit ugyan vernek és éheztetnek, de újra meg újra visszasompolyog megszokott odújába.