Gondolatok a házasságról

Ismerkedésünk kezdetén - hosszú ideig, hónapokig nem láttuk egymást, nem is beszéltünk egymással, csak leveleztünk. Most, miután elment újraolvasom leveleinket, így próbálom visszafordítani a könyörtelenül (vagy éppen kegyesen?) forgó időkereket. Ezeknek az írásoknak a hangja már jelzi a későbbi szövetség bensőségességét, komolyságát.

Ezt írtam - nagyjából 10 évvel ezelőtt - Tibornak, akit, ma már tudom, már a kezdetektől látatlanul is szerettem és tiszteltem.

Drága T!

Nem tudjuk csupán „a baráti levelezés vonalán folytatni, ami beindult” – mivel levelezésünk a kezdetektől nem csupán baráti. Tiltakozom az ellen, hogy bármit elfedjünk, tagadjunk egymás előtt – így értelmetlenné válna a kapcsolatunk, éppen lényegében károsodna. Nem kívánom Tőled, hogy „jó fiú” légy, mert a jóságod, nem lenne valóság, s így nem lenne többé jóság. Légy, aki vagy, és oszd meg velem Magad, amennyire csak lehetséges, azokon a határokon belül, melyeket közös megegyezéssel jelölünk ki. 

Én is arra vágyom, hogy magamat Veled megosszam, hogy részévé tegyelek, ha úgy hozza kívánságom, még legtitkosabb életemnek is. Egész életemben arra vártam, akivel a gondolataimat is bátran megoszthatom, akivel egy nyelven beszélünk, aki meghallgat, s akit meghallgatok, szellemi-érzelmi társra várakoztam-vágyakoztam, de hús-vér valóságában eddig nem találkoztam vele. Így írók, tudósok között találtam szellemi rokonaimra, s van egy csodálatos barátnőm is, akivel 36 éve tart barátságunk, töretlenül. Férfi megfelelője azonban nagyon hiányzik. Ideális az lett volna, ha testem-lelkem társa töltötte volna be ezt a helyet. Ez azonban, egyet értek Veled, igen ritkán történik meg. Mert amikor üt a biológiai óra, s elérkezik az utódnemzés ideje, többnyire a bölcs párválasztásra, éppen bölcsesség híján, alkalmatlanok vagyunk. Magunk is éretlen személyiségként, egy másik éretlenre vetítjük álmainkat, így inkább választjuk életre szóló próbánkat, mint párunkat. 

Mivel a párkapcsolat – a házasság meg különösen - az individualizáció fontos színtere, a disszonáns kapcsolódás is jó lehetőséget adhat az érlelődésre, feltéve, ha a házasságot annak értelmeznénk, ami. De mivel úgy gondoljuk, a házasság az a földi mennyország, melyben mi felhőtlenül boldogunk leszünk – főleg ÉN leszek boldog – ráébredvén a valóságra, otthagyjuk próbáink színterét, s egy újabbat keresünk, hátha az jobb lesz. A következmény: jóváírhatatlan veszteség csaknem minden vonatkozásban. A legnagyobb, hogy frusztrált utódokat hagyunk magunk után, kik szép szokásunkat – különféle házasságokkal és gyerekekkel próbálkozunk – mintaként követik. (Természetesen vannak házasságok, melyeket bűn meg nem szüntetni – most azokról beszélek, melyeket felelőtlenül cserélünk másikra.)

Szeretném, ha még februárban találkoznánk – talán megenyhül az idő. És arra is vágyom, hogy ismét beszélgessünk. Egyébként a gátoltságunk, hogy szabadon láthassuk, hallhassuk egymást, már most fájdalmat okoz nekem. Fogalmam sincs, hogy miben reménykedhetsz, s arról sem, hogy én miben reménykedem. Egyszerűen csak vágyakozom.

J 

Merj szeretni!

Ezen a padon ültünk, rózsaillattal, derűvel átitatottan, gyönyörködve egymás közelségében, kertünk szépségében a csendesülő kert ölelésében. De az a másik kert odafent, sokkal szebb! Te már tudod drága Egyetlenem! Én csak elképzelem...

Ezzel a néhány sorral – egy régebbi írásom részletével – üdvözlöm régi és új olvasóimat. Ma még olyan nehéz a szívem, annyira fájlalom, hogy a társam már elköltözött - s hiába, hogy tudom, ő él, hiába, hogy tudom, én is oda fogok menni, ahol őt megtalálom - hogy néha még a levegővétel is nehéz feladatnak számít.

Márai azt írja, ahhoz is bátorság kell, hogy engedjük szeretni magunkat. "Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól."

S nemcsak attól: az elvesztéstől is fél, talán retteg, ahogyan hajdan én is. Aztán eldobtam ezt a félelmet, rátapostam a rettegésre, s elkezdtem szeretni Tibort, és hagytam, hogy ő is szeressen. Életünk minden percében boldogok voltunk - ezt kaptuk bátorságunkért cserébe - igaz, az utolsó néhány órát kivéve. Megérte. Megajándékozott a Teremtő azzal, hogy én kísérhettem utolsó földi útján. 

S Márai így folytatja: "Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, nem tud meglenni nélküle. Mert azt hiszem, ez az igazság."  

Csupán egy dologban nem értek egyet Máraival. Az az emberi titok, hogy szükségünk van a gyöngédségre, nem szomorú, hanem boldogító. Ez egy gyémánt titok, mely akkor ragyog a maga teljességében, ha a belátás napvilágára kerül. Az ember lényegének feltárása közben, ha bármire lelünk, az hogyan lehetne szomorú? Engem még az ember árnyékvilága sem szomorít el, még bűnösségének és földi végességének tudata sem akadályoz abban, hogy rágyönyörködjek ennek a lénynek a sokrétűségére, s belázasodom a felfedezés izgalmától.  Szükségünk van egymás gyöngédségére. Nem tudunk, és nem akarunk meglenni enélkül. Ez az igazság. Ennyit, már most biztosan tudunk mi is. Ugye?

Merj szereti! 

Van örök élet 7. Kétségek és remények könyve: "de jövünk az Istenből, ki otthonunk..."

Ez a kép az össejt-beültetést követően készült. Tiborkámnak kinőtt a haja, szinte megfiatalodott. Egy évig tartott a csaknem hibátlan boldogság. Jó volna csupán erre emlékezni, s reménykedni az "odaátban", ahol örömünk teljes lesz.
Ámen, úgy legyen!

Születésünk csak álom s feledés:
létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél,
messziről ered, és véget nem mivelünk ér:
nem teljesen emléktelen,
és nem egészen védtelen
de jövünk az Istenből, ki otthonunk, fénycsóvát vonunk:
gyermekkorunkban a menny vesz körül!

William Wordsworth, „Óda: A halhatatlanság sejtelme. A kora gyermekkor emlékeiből”

De még tartozom nektek valamivel. Betelni az élettel, úgy menni el - az jó dolog, ezt állítottam az imént. De most a gyors beszédűek zavara kínoz, s nem tudom, amit tegnap mondtam, nem fog-e ócska luftballonként csattanva miszlikre szakadni, s kimutatni csúf belsejét, amiben a nyálon kívül semmi sincsen. Mert mit is jelenthet, betelni az élettel? Megpróbálom mégis elmondani, mit gondolok erről:

Életed legfélelmetesebb ugrása, minden bizonnyal, amikor átlépsz az odaátba, az ismeretlenbe, mert nincs senki, aki biztosan megmondhatná, mi vár rád a túlsó parton, vár-e egyáltalán valami vagy valaki, sőt, van-e egyáltalán túlsó part. Ha te vagy az a boldog távolugró, aki úgy hagyod el az ismert, az élet legalább ily módon biztos partját, hogy többé semmit sem nyújthat neked - ha olyan derűvel hagyod el hogy azon még a végső ugrás rettegése is kisiklik, akkor beteltél az élettel. Számodra az élet késszé, teljessé lett, akár egy gömb, a te gömböd, létezésed legteljesebb formája. Tökéletes - ha elvennél belőle, ha hozzáadnál, gömbléte megsemmisülne. Földi létezésed készleteit kimerítetted, kiittad fenékig a poharat, mely édes volt és keserű volt, felajzó és nyugtató volt, a létezés minden ízét, zamatát tartalmazta. Legalább is mindazt, ami számodra íz, zamat volt, lehetett. Igen. Talán ezt jelentheti: betelve az élettel.

De van-e egyáltalán ilyen élet, és ebből következően, van-e egyáltalán ilyen halál? Be lehet-e telni az élettel egyáltalán? A fájdalom csúcspontjain, sőt még korábban, hiszen erről szól az öngyilkosok életfélelme-halálmerészsége, biztosan lehet azt mondani: elég, elég, inkább a halál! De betelni az élettel, bizonyosan nem ezt jelenti! Hanem az utolsó korty áradó örömét, az elég gyönyörűséges pillanatában, ami fölött már nincs, nem lehet semmi. A betelni az élettel, a szerelmi beteljesüléshez hasonlíthat, a lebegéshez az öröm csúcsain, amikor már csupán lefelé vezethet az út, de nem is baj. Egyszer a lebegésből is elég lehet, meg az élet öleléséből is, mert - ilyen az ember természete, az örömöt sem viseli végtelenül - azután már másra vágyik.

Jaj! Hiszen a betelt élet az is jelenti, hogy már nem is vágyunk másra! Úgy elég, hogy nincs több új kívánság! A vágyakból, a kívánásból is elég. Ilyenkor a lélek megérzi, hogy képességei végső határa ért: mert éppen a vágy ürült ki belőle, elfogyott, maradék nélkül, és elfogyott a kívánsággal a kíváncsiság is, hogy mi jöhet még!

Ha a szeretteim halálára gondolok... talán a nagyanyám, aki kilencvenkilenc évesen aludt el. Talán ő... De nem, mégsem... Utolsó éveiben sokkal több volt a szenvedés, mint az öröm... be volt zárva betegségei, gyengesége sűrű iszapjába, fuldoklott benne, s hajdani erejét siratta szüntelenül, visszavágyott emésztő vággyal abba az időbe, amikor még hasznos volt. Nagyanyám a maga egyszerű módján így fordította a hasznosságot: aki még dolgozni tud, akit nem kell eltartani. Nem ismerte azok hasznát, akik éppen azzal gazdagítják az életet, hogy megengedik, hogy önzetlenül segítsünk nekik, akik elfogadják, nem tolják el a segítő kezet, hanem bizalommal és örömmel megragadják. Közben a szemedbe néznek, s a pillantásuk ígéri, az adott jó visszahull majd rád is, tán kamatostul. De ha mégsem, ha mindenki elhagy is, nem hagy el, annak öröme, hogy szeretni tudtál, adni, akár viszonzás nélkül is. Az emlékezés aranya kiömlik rád, mint a kenet Áron szakállára.

Aztán sorra veszem őket, a többieket, a dédnagyanyámat, akinek utolsó éveit az agy-érelmeszesedés morzsolta méltatlanná, a nevelőanyámat, akit az Alzheimer kór zabált fel lassan és módszeresen, anyámat meg a rák, egyetlen falásra, nagyapámat az első, apámat a második szívroham vitte el korán. Lehet, hogy mindegyikük élete befejezett volt - nem tudom. Mit láthatunk mi ebből kívül levők, kirekesztettek, amikor még a lélek, ki odabent van, az is bizonytalan saját minőségét illetően -, de azt tudom, hogy egyikük sem ment el betelve az élettel.

Sőt. Ha a többiekre, azokra gondolok, akiket valaha, mióta tudunk életről, halálról, elveszítettünk, akkor úgy látom, még a legtökéletesebb élet is csupáncsak torzó maradt. Egy torzó - mely lehet szép, lehet rút - de egy valami bizonyos, nincs még készen. Pedig ezekbe a torzókba rengeteget invesztált az élet - remélem, hogy nem hiába - hogy világra hozza, hogy megtartsa, hogy nevelje, oktassa, formálja, hogy a létrehozott kincset valahogyan megossza, és megőrizze a végső napig. Abban bízom, hogy ez a beruházás is értelmes volt, ahogy az élet minden ténykedése, még ha első pillantásra nem is mindig látszik. Ahogy a földbe elvetett mag elrothad, mert ha nem rothad el, nem kelhet ki újra...[1]

Látjátok? Nekem (még) van reménységem. Néha elvékonyul ez a reménység, csaknem eltűnik, felszívódik az élet forróságában, vagy éppen megdermed ridegségében, és széttörik, mint jéghártya a víz felszínén, ha rátaposnak - de mégis feltámad később és újra él. Erőt gyűjtök, hogy higgyem az alig hihetőt, és újraidézem Jób mondatait: "Én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll." (Jób 19,25).

Megragadom az évszázadok, évezredek reménységét, meg a jelen foszladozó reménységét - és mégis, mindenek ellenére hiszek. Ne higgyétek hitetlenek, hogy hinni oly könnyű, lám ti vagytok a példa, milyen nehéz! De megmaradni a hitben, az még nehezebb! Ha pislákoló lámpásomat mégis újra meg újra megtöltöm olajjal, elsősorban azért teszem, hogy világítsak, nektek, magamnak. Hogy el ne tévedjünk.

Van örök élet? Ez volt és ez marad a kérdés. Mindannyiunknak meg kell kísérelnünk a választ, még akkor is, ha tudjuk, e kérdés itt, és most megválaszolhatatlan. Miért? Hogy miért kellene válaszokat keresnünk a megválaszolhatatlanra? Mert emberlétünk, -voltunk erre is felhív, és feljogosít, mert ez is feladatunk. Én így gondolom.

Végül, de nem utoljára. Már írásom elején elhatároztam, hogy bár a választ nem tudom, valami vigasztalót mégiscsak mondok nektek. Miközben kétségeim és reményeim megosztottam veletek, vajon sikerült-e egy-két cseppet kitöltenem a vigasztalás italából? Mert rájöttem, erre vágyom a legjobban. Tudjátok miért? Mert szeretlek titeket. Mert egy vagyok közületek, ugyanazokkal a fájdalmakkal, ugyanazokkal az örömökkel, ugyanazokkal a megválaszolhatatlan kérdésekkel és bátortalan, de reménykedő válaszokkal. Vagy legalább hasonlókkal. Mert amikor Erzsikét kikísérte a néma menet, rátok is gondoltam és magamra. Ránk.

[1] "Ha a földbe vetett gabonamag el nem rothad, csak egymaga marad. De ha elhal, sok gyümölcsöt terem." (Jn 12,24).

Van örök élet? 6. Carpe diem – másképp: a jelen értékes!

A híres horatiusi mondást "Carpe diem!" többnyire így fordítjuk: Élj a mának! Ez az üzenet sok jelent habzsoló, felzabáló kortársunk - utóbbit nem kevés ráhagyással értem, mert az életzabálás nem új keletű szenvedély ­- számára vált igazolássá. Ők az „egyszer élünk" nehezen vitatható igazsága szerint élnek, s úgy döntenek, a jó módszer, ha szűkre szabott idejükbe - mert mi az a hetven-nyolcvan év! - mindent belegyömöszölnek, ami számukra öröm vagy annak látszik. Pénzt kell szerezni, minden áron, hiszen minden eladó, megszerezhető, csupán a megfelelő árat kell kínálni érte. Gyorsan, gyorsan, amíg lehet! Mert ha kopogtat a rút öregség, ha már a plasztikai műtétek sora sem segít, akkor mi lesz velünk! Ha nincs pénzünk, hogyan veszünk ifjúságot, legalább magunk mellé?

Talán szánhatnánk őket, a mindig éheseket, akik mohó szájukat be akarják tömni mindenképpen! Szánhatnánk bizony, hisz éppen ez a tantaluszi kín, az örökös éhség, örökös szomjúság! Szegények tulajdonképpen csak egyet akarnak: nem akarják érezni többé a hiányt, be akarnak telni az élettel. Egyébként, ez nem rossz törekvés, később kifejtem, hogyan gondolom, mégis hiábavaló az erőlködésük. Aki csak önmagát kívánja táplálni, jóllakatni, annak éhsége újabb éhséget szül, betelni sohasem fog, megemészteni sem lesz képes, mit elfogyasztott, csak kihányni. Ebből a be nem tölthető éhségből, mely mindenekelőtt materiális vagy anyagi úton megszerezhető javakra vágyik, származik a legtöbb boldogtalanság. 

Tudjátok, hogy Tantalus, valamikor az istenek kedvence volt, együtt lakomázott velük, és részt vehetett tanácskozásaikon? És - ha hiszitek, ha nem - ahelyett, hogy áldotta volna jó sorsát, s elégedett örömben élte volna szép napjait, megrészegült a mennyei jótól. Hogy a mennyei jó tulajdonképpen nem szolgálta jellemének épülését arra már akkor fény derült, amikor féktelenül, gonosz módon fecsegni kezdett. Bár pontosan nem tudom, miket beszélt (ki), de el tudjuk képzelni - végtére is mindannyian hallottunk már részegeket handabandázni. A sors, no meg az istenek pártfogoltja hamar visszaélt jótevői kegyével, nemcsak kibeszélte, de meg is lopta őket, hisz mint sajátját kínálta barátainak a nektárt és az ambróziát. Mondhatnánk, megosztotta a mennyei jót, de még egyszer hangsúlyozom: nem a sajátját osztogatta. Igaz, ez sem ritka dolog. A magunkéból szűkmarkúan, de a másokéból bőkezűen. 

Aztán rosszakarói azt is feljegyezték, hogy nemcsak nem adta vissza a rábízott arany kutyát, hanem meg is esküdött, hogy meg sem kapta! De lehet, hogy elfelejtette, vagy nem is vette észre, hogy rábízták az a bizonyos ebet! Végül is, ez sem példátlan eset, számos ilyesfélét olvashatunk a sajtóban, vagy bírósági jegyzőkönyvekben, igaz? Hogy Ganymedest megkívánta, sőt el is rabolta, ráadásul a testvérétől - ezen manapság egyáltalán nem is csodálkozunk. A szerelem ugyanis sokféle bűnre magyarázat, meg mentség is, ugye? A test követelte természetadta jogait, és miért is ne engednénk neki? Hiszen olyan éhes! De mégiscsak rossz fiú volt ez a Tantalus! Hiszen végül még a fiát is megölte, feldarabolta és az isteneknek lakomául feltálalta. Igen, vannak, akik semmiféle áldozattól nem riadnak vissza, hogy elnyerjék a hatalom elégedett főbólintását.

Hogy ez az eredendően szerencsés flótás hogyan jutott idáig? Megmondom nektek. Tantalus rájött, hogy az élet véges, hogy egyszer ő is meg fog halni, ezért habzsolni kezdett. Erre az igazságra végképp fény derül, ha megtudjuk, végül azt kérte az istenektől, tegyék önmagukhoz hasonlóvá, azaz halhatatlanná. De az istenek megelégelték sok csínyét, ezért Tantalus örök éhséget, örök szomjúságot kapott.

Meg kell mondanom nektek, ezt a rakoncátlan Tantaluszt senki sem biztatta azzal, hogy éljen a mának! Nem. Fogalma sem volt Horatiusról, sem közismert mondásáról, melyet újabban boldog-boldogtalan idéz, s életelvként alkalmaz, így félre sem érthette. A szállóigévé vált üzenetet egyébként inkább így kellene fordítanunk, értenünk: "Szakítsd le a napnak gyümölcsét!", azaz tekints arra (is), amit a jelen terem, értékeld, élvezd, légy cselekvő részese! A költő elsősorban azoknak üzen, akik folyvást a múlton keseregnek, siránkoznak, vagy a jövőtől szoronganak, s baljós jövendölésekkel ijesztgetik magukat és egymást, vagy éppen ellenkezőleg rózsás ábrándokat kergetnek, s így kipergetik kezükből az értékes jelen perceit.

Van örök élet? 5. Halálra születtünk?

Mostantól az egyik szék a teraszon - innen gyönyörködtünk a kertre, kávéztunk, vacsoráztunk oly sokszor, de nem elégszer - örökké üres marad. Szék, őrizd melegét, lenyomatát, ne engedd eltűnni egyetlen társamat!

Lélektelen kényszerimáim nem érhettek el a címzetthez, tulajdonképpen nem is voltak imák. De hiába volt a haragom, a csalódottságom, a kiábrándító álmom - melyet a felébredés józansága nem törölt el -, többé nem hagyott nyugodni a kérdés: szenvedésre, halálra születtünk-e csupán? S ha így van, kihez címezzem panaszom, hol van mindennek a forrása? Lehet-e a semmiből valami, s az örök valami, vagy valaki vajon honnan ered?

Ezek a kérdések azért különösek, mert egy gyermek kérdései. Ám, aki ismeri akkori csillapíthatatlan szomjúságomat, nem csodálkozhat ezeken. Csaknem elsorvadtam a szeretethiánytól, ezért elkezdtem keresni a szeretet forrását, s eközben, úgy tűnt, a szeretet forrása helyett a halál és a fájdalom forrására találtam. Iszonyú tapasztalat ez egy gyermek számára! De gyermeklelkem nem roppant össze, éppen ellenkezőleg, megerősödött, és nem nyugodott bele ebbe a válaszba. Sőt, valami - vagy valaki - ott legbelül azt tanácsolta: tégy valamit a fájdalom ellen! Tégy valamit a halál ellen! Minden külső és belső nyomorúságom ellenére valami, valaki legbelül azzal bátorított: Hatalmas erő lakik benned! Még erre is képes vagy!

Ne mosolyogj szeretett olvasóm, és ne hitetlenkedj! Nyolc évesen határozottan éreztem, hogy feladatom van, bár nem tudtam a mibenlétét, csupán annyit, ez az én feladatom, és senki másé, meg hogy... roppant feladat ez: teher is, meg áldás is. Ennek az átruházhatatlan tennivalónak az eredőjében feszült az az erő is, mely egyfolytában biztatott: vedd fel a harcot, ha kell, még az Istennel is! Lehet, hogy a piramis csúcsán trónoló most nem nézett rád, de ne hagyd magad, meglátod, egyszer rád néz, és akkor ne remegj, állj meg egyenesen, tekints a szemébe bátran, és kérdezd meg: Mondd meg igaz lelkedre, egyenesen! Halálra teremtetted-e az embert? Halál-e a földi élet vége, vagy csak elalszunk, s másutt ébredünk újra, örömre, vigaszra, teljességre? Valld meg! Igazságos vagy-e, vagy igaztalan? De sokáig semmi sem lett az egészből. Sőt, be kell vallanom nektek, el is felejtettem az egészet. El akartam felejteni. Túl sokba kerül az az embernek, ha csillapítani akarja a szenvedést, és igen hálátlan feladat. Többnyire senkitől sem számíthat biztatásra, nem szurkolnak neki, még annyira sem, mint egy unalmas futballmeccsen, nem tapsolnak, ha bármit elér is, sőt lehurrogják, bosszankodnak erőfeszítésein - ugyan, mit erőlködsz! - nem hogy segítenék, inkább gátolják, egyszóval sültbolondnak nézik, akitől jobb, ha távol tartja magát az ember. Igen, ezek a világmegváltók fantaszták, életképtelen bolondok! Pláne, ha az a bolond még Istennel is harcol, sőt isteni előjogokra tör, és el akarja törölni a halált! Kényszerzubbonyt rá! Hiszen a legtöbben azt állítják: Isten nem is létezik, csak az effélék, a gyávák meg az erőtlenek találták ki, a maguk vigasztalására!

A biztatás mellett akkoriban jelent meg egy másik hang is, aki azt ígérte, ha olyan leszek, mint a többiek, nem fog bántani többé senki! Sőt! A hasonulás, nem a kiválás a szeretet útja. Nézd a többi boldogot! Hajlottam rá, hogy higgyek ennek a hangnak. Egy napon sehogyan sem volt kedvem felkelni az ágyból. Fáradtság vett rajtam erőt, vagy lustaság? Semmihez sem volt kedvem, sem erőm. Hogyan is volna bennem olyan tetterő, hogy Istennel, meg a halállal hadakozzam! Hiszen még az is nehezemre esik, hogy kikecmeregjek az ágyból! Mert még az is olyan, de olyan nehéz dolog: felnőni! Mert mikorra úgy-ahogy rendbe jön az ember a gyermeklétével, rájön, ki is ő, hová tartozik, leküzdi a gyermekbetegségeket, belenyugszik apró, kiszolgáltatott voltába, egyszerre elsöpri nehezen szerzett biztonságát a kamaszkor zavarba ejtő, lázakkal teli időszaka. Ami egyenes volt, elgörbül, ami sima volt, összekuszálódik, ami csendes volt, viharossá lesz. Az én kis hajóm is léket kapott a változások viharában, s csaknem meg is feneklett. Abban az időben ugyanis oly erővel kerestem elvesztett önmagam, hogy csaknem végleg utat tévesztettem.

A gyermekkoromat elsöprő szélben kihunyt világító lámpásom, mely addig bevilágította gyermekkorom éjét. Hiszen én akkoriban, tizenegy, tizenkét éves koromig szinte naponta beszéltem Istennel! Ezen semmit sem változtat az a tény, hogy fogalmam sem volt erről, nem is sejtettem, hogy tulajdonképpen imádkozom. Haragosan, kétségekkel telve, tiszteletlenül, akár némely indulatos prófétája az Úrnak - és éppoly őszintén, kertelés nélkül, minden hamisságtól mentesen. Nem vettem észre, hogy már akkor rám tekintett az Isten, amikor az első kérdést feltettem neki.