A magnólia árnyéka

Néhány napja - hete? - alattomos szorongás kerített körül. Eleinte azt sem tudtam honnan támad az érzés, de egyre nyugtalanabbá tett. Valahonnan rám leselkedik, ellenségem az idők kezdete óta, várja a pillanatot, hogy rám támadjon, s akkor, ami addig odakint volt,  belülre kerül, szétterjed bennem, megbetegít, mint valamiféle parazita. Semmit sem tehetek ellene.

Vagy mégis? Meg kell találnom a búvóhelyét, szembe kell néznem vele, meg kell küzdenünk.

Váratlanul fedte fel magát, amikor nem is számítottam rá. A kertemben a tavasz birkózott a maradni akaró téllel, de a magnólia megelégelte és reggelre virágba borult. Pedig ezidáig alig-alig engedte látnom tavaszi szépségét, egy-két virágot hozott csak, s azokat is hamar széttépte a kikeleti szél. Idén másképp volt. Makacsul állta a hideg támadásait, nem engedett. Itt volt az ideje a teljes virágzásnak. Gyenge alsó ágai a földet söpörték virágterhük alatt, s az éjszakai csapadék rájuk verődött, s azt gondoltam fel kéne kötözni talán, netán levágni, hogy ne rontsa a makulátlan szépséget. De képtelen voltam akár hozzá is érni, úgy elkábított a tobzódás, a terhes szépség, ami hordozóját is meggyötörte. S akkor olyan tisztán, mintha ő szólt volna - nem is csodálkoztam, mert hajdani magányomban gyakran beszélgettem a növényeimmel - hallottam azt a furcsa ismeretlen-ismerős hangot, ott, a magnóliaillat kábulatában - mikor is hallottam legutóbb? - : Nem vagy jó ember. 
És még egyszer, mintha azt akarta volna tudatosítani: jól hallottad. 
- Nem igaz! - ezt akartam kiáltani, és bizonyítani, hogy ekkor meg akkor, de semmit sem mondtam, mert a szomorúság elvette a hangomat. Akkor azt gondoltam, végleg. Hátat fordítottam a magnóliának, nem akartam látni többé, mert a szomorúság úgysem képes felfogni a szépséget. Csak a földön fekvő sáros virágkelyheket láttam még fordultamban, a többit elnyelte a bánat. 
Nem számítottam erre az árulásra. Éppen most a hatvanadik tavaszomon. Amikorra már régen meg kellett volna javulnom. Nem vagyok jó ember? Régen, úgy tűnt, jó vagyok. Persze soha nem mondtam volna ki hangosan, de belül, legbelül elégedett voltam. Pontosabban: zaklatott gyermekkoromban igen jó akartam lenni, hogy szeressenek.  Igaz, a  félelmes gondolat, hogy ez sohasem fog nekem sikerülni már igen korán beárnyékolta nappalaimat, s éjszakákon rémes álmokban kísértett. Elvesztem, eltévedtem, egyedül bolyongtam idegen tájakon, furcsa lények riasztottak, akiknek szavát sohasem értettem, vagy nem hallottam, mert megsüketültem, éppen úgy, ahogy később meg is történt újra meg újra, mint egy önbeteljesítő jóslatban. Idegen vagyok egy idegen világban - ezt gondoltam, s nagysokára találtam meg a megfelelő módszert, amivel elrejhettem idegenségemet. 

folyt.köv.

Ilyen volt az április...

Ilyen volt a május...

A szerelemkertben - Vigyázz a madárra....

Az előző bejegyzés (is) nyögve-nyelősen készült. Napokig írogattam, toldtam-foldtam. Kerestem a szavakat, kerestem a zenét. Pedig mindig szól bennem valami zeneféle, mindig muzsikálok, még ha nem is halljátok. Azt hiszem az Istennek énekelek. Remélem, ő hallja! Mivelhogy ez a legfontosabb életjelem, nem ám a mozgás, dehogy! A zene. Szerintem az Isten is azzal kezdte, hogy valamit dúdolt, valami szerelmeset. Mert a szerelem is ott volt már a legelején, a vágyakozás valami után, amiről gyakran azt sem tudjuk, hogy mi. De ez nem baj. Jó, hogy vágyakozunk, mert abból lesz a valami. 
Erősen vágyakoztam, s végre rátaláltam a Bájolóra. Azt is belerejtettem a nyögve-nyelős üzenetembe, hogy halljátok, velem együtt hallgassátok, hogy megszülessen a... nem, nem kell kimondanom a nevét, csak hallgassátok és megtudjátok. 

Most meg ezzel üzenek, és hívlak benneteket mind, ki ismerősök vagytok, hiába arctalanok, mert lelkemnek ismerősök az idő eleje óta, és csak ez számít. Gyertek hát a kertembe, gyertek! 

 A kapum tárva, hogy beléphessetek, hogy ti is elrejtőzhessetek, ha úgy akarjátok. 

Fáj a szólalás

Fáj. A hosszú némaság után újra tanulom a szólást. De nehéz! Kinyitom a számat, először csak résnyire, aztán ismét összeszorítom, szorosan egymáshoz préselem, a fogam megcsikordul. Csend. Mintha némán jobb volna. Védett, rejtett, óvó. Úgy lehet elbújni a fenevadak elől. Csendben meglapulni. Mintha nem is volnék, a létezésem csak látszat, ha nem mozdulok, nem szólok. A csend a legjobb rejtekhely. Csak egy van annál jobb rejtőzés: a halál. Vagy mégsem?  Éppen az visz a fedetlenség másik. tisztább világába? 

Meddig is tartott? Nem tudom. Talán még mindig tart. Ha beszélni nem tudok, mit tehetek akkor? Megpróbálok mutogatni. Pontosabban rámutatni valamire, ami odakint van, látható, könnyen megszemlélhető. Kép. Mostanában úgyis csak a képekre figyel mindenki. A kép konkrét, nem olyasmi, mint a lélek, ami megfoghatatlan, amiről azt sem tudjuk micsoda, de az biztos, hogy láthatatlan. 

Átlagos turistafotó. Nem túl jó. Kicsit ferde, elnagyolt, szerkesztetlen. Néhány friesachi háztető fölött a kis kápolna, ahová olyan nehezen jutottál fel. Azt hiszem, csak úgy belelőttél a látványba, ösztönösen, meggondolatlanul, csak hogy valahogy megmaradjon. Erőtlen kis gesztus a múlás, a halál ellen. Akkor még éltünk mind a ketten. Te és én. Ez is bizonyítja, hogy minket összekötött a sorsunk, s reménykedtünk, hogy elválaszthatatlanul. Friesachban jártunk együtt azon az őszön, és együtt megmásztuk a kicsi dombot, fel a kápolna felé, felküzdöttük magunkat - támogattalak -, hogy lenézhessünk együtt az októberi fényben remegő városra abban a hitben, hogy az a pillanat is belerejthető a majdani örökkévalóságba. Pedig akkor már mindketten sejtettük, de semmiképpen sem akartunk tudni, és végképp nem akartunk kimondani, hogy...

Nagyon nehezen jutottunk fel a dombocskára. Kínlódva, lihegve, sokszor meg-megállva, a sejtelemtől még fáradtabban, egyre elgyötörtebben. Rohamosan fogyott az erőd, a lélegzeted akadozott, meg-megszédültél, láttam, hiába titkoltad - csak egy kicsit álljunk meg, aztán mehetünk, persze, hogy fel tudok menni, miért ne tudnék - de küzdöttél, felküzdötted magadat. 

November diagnosztizálták a rákot. Myeloma multiplex, ez a rémítő neve a ritka vérképzőszervi ráknak. 

Eleinte nem tudtam hová, merre meneküljünk, de egy áldott álomtalan éjszakán megtaláltam mégis a célt és az utat: a szerelemkertbe. 

Türelmetlen esti ének

Mikor lesz már, hogy végre együtt ébredünk?

Akkor ölelésedben szétfoszlik számos,

gyötrelmes, lázas álom,

s a régiekre sem emlékezem.

Gyermekkorom árnyai nem fenyegetnek többé, csörömpölve szilánkokra esik,

elporlad a hiány, hiányod,

s minden mi rossz volt azelőtt, a múlt kútjába hull

– mert íme, újjá lesz minden.

Ami töredékes volt , szeretetünkben lelkes renddé egyesül.

Csak annyi kell, hogy engedd,

napra-nap, ha lopakodó esték árnyai fenyegetnek

nyakad hajlatába fejem hadd pihenjen újra.

Épp oda illik, párnámnak jó lesz nagyon, s tested takarómnak.

Mert egyedül fázom, s míg ágyamban hiába kereslek – nincs  nyugovásom.