Hajdan időtlenségben éltem. Ma már tudom ez volt az
öntudatlanság, s valamiféle együgyű boldogság kora. Nem tudom meddig tartott,
mert váratlanul ragadott el, s éppoly váratlanul hagyott el végleg. Valamikor ifjúkoromban
– nem gyermekkoromban, dehogy, akkoriban bölcsebb voltam, érettebb, igen, sokkal
többről tudtam mint később kamaszkorom zajos-zavaros lázaiban. Arra emlékszem
csupán, hogy vakmerően fittyet hánytam az időre, s ha mégsem, akkor siettettem.
Na, lódulj! Farkaséhesen vártam a terített asztalra, ahol végre jóllakásig
ehetek. Igaz, a sejtés már belopakodott agyam valamelyik zugába, tudniillik,
hogy sehol, sohasem létezik a teljes megelégülés asztala, vagy ha mégis, számomra
elérhetetlen lesz, mert érdemtelen vagyok rá, de sikerült egy ideig elhessegetni
ezt a gondolatot éppúgy, mint a másik kínzó sejtéseimet valamiféle
mulasztásaimról. Utóbbi annál fájdalmasabb volt, mert csak ritkán tudtam
megnevezni ezek miben is állnak, de visszatérő álmaimban kísértettek. A lakatlan
város képe, ahol mindig eltévedtem, ahol végtelen egymást keresztező síneken
kerestem a megállót, ahol leszállhatnék végre, hogy megtegyem, amit tennem
kell, hogy végrehajtsam a küldetésem, még nappalaimban is elkísért. A feladat.
Az én feladatom. De mi is ez, és ki bízott meg ezzel? A villamos kanyarodott
erre meg amarra a kivilágítatlan utcákon a betonszínű szürkületben. Néha úgy
láttam közeledik egy-egy kihalt megálló, de mire eltökéltem, hogy leszállok már
nyikorogva indult tovább. Néha odafentről, mint egy testelhagyásban láttam a
várost felszabdaló síneket, s az állomásokat melyekre újra megérkeztem, s
melyeket elhagytam újra. Egyedül utaztam mindig, de időnként felrémlett, talán
nem is teljesen néptelen ez a hely, ismeretlen-ismerősök rejteznek házaiban, s
a villamosom szellemutasait, s az állomásokon várakozókat csak én nem veszem
észre, pedig velem bolyongnak, várakoznak ők is a novemberi alkonyon.
A hétköznapok monoton zaja időlegesen feledtette örök villamosutazásaim
visongó zajainak színhelyét. Talán tovább is álmodtam a helyről, de kitiltottam
lidérc-emlékét a nappalaimból. T beteg lett, halálos kór támadta meg, ami azzal
fenyegetett, hogy egyetlen valódi útitársamtól is megfoszt. Talán önmagamtól is.
Igen magamat is veszni éreztem, sőt néha kívántam is ezt az elveszítést, de a
vészhelyzetben átkapcsoltam robot üzemmódba. Mindez a legvalóságosabb időben
zajlott, a legszigorúbb időrendben, melyben a másodperc törtrésze is a feladat
által szabályozottan telt el, a mégis megőrzés, megtartás feszültségében. Jó a
robotlét. Hasznos. Valami felsejlett a hajdani üzenetről, a nagy feladatról, amire
születésem pillanatában talán még emlékeztem, s valami egy időre elmosta a
mulasztásaim bűn terhét is. Megtartani az életet. Megőrizni. Amennyire rajtad múlik.
Ha úgy kell, akkor robot-üzemmódban. Engedni a nagy életprogramnak, hadd
fusson. Ma úgy gondolom, soha sincs vége. Végtelen az utazásunk. Néha, a kegyelem
pillanataiban meglátom az örök város időutasait. Mind hozzám hasonló vándor,
vagy én magam vagyok mindegyikük, te és ők is én vagyok, csak más-más álruhában
utazunk egymás mellett látszólag céltalanul, mégis örök céllal a megőrzés
egyetlen feladatával áldottan-terhelten. Életőrzők vagyunk. Ez a feladatunk.
Időt kérek! Még őrizni akarom őt és téged és magamat is! Itt
és most, és másutt is a végtelen időben!
Utóirat: A homályos sejtelmek kínzó terhei a léleknek, depresszió s
más lelki betegségek eredői, ezért a lélek orvosai nagy igyekezettel kutatják a
tényleges gyökereket. Később azt is megsejtettem, hogy ha volna földi
terüljasztalkám éppen az volna végzetem, a csömör és a halál helye. De ez a
felismerés jóval később ért el, a legváratlanabb időben, rövid majdnem
boldogságom idején, aminek véget is vetett. S ez így van jól. Nem azért élünk
itt a földön, hogy boldogok legyünk, csak azért, hogy őrizzük az őrzésre
méltót. Csak a feladat számít, a többi lényegtelen.
