Boldog csak az lehet...

Már évek óta egyedül éltem. Elfogadtam, sőt megszerettem azt az állapotot. Veszélytelen volt. Csaknem félelemmentes. Nem tartoztam senkinek, és nekem sem tartozott senki. Szabadnak éreztem magam, kicsit be is csíptem, megmámorosodtam ettől, ezért nem vettem észre, hogy míg a felelőtlenség bódító nedűjét szürcsölöm, elsorvadok. A lelkem egyre szikárabbá lett. Egyre rigolyásabbá, egyre önzőbbé váltam, és az a fluoreszkáló finom köd, amit mások derűnek néztek, lassan finom páncéllá szilárdult. Körülvett, mint egy kagyló héja, de nem termett gyöngyöt. Miért? Mert kizártam magamból az együttlét kockázatát, a fájdalom lehetőségét, melyet senki sem kerülhet el, aki megosztja magát.

Egy napon azonban megcsörrent a telefonom, s ez a hang mint vészkiáltás, átszakította magányom rózsaszín ködét. Ahol kiszakadt, piszkos rongycsomó tűnt elő, kacatok, miket egy gondos kéz tömött be oda, hogy elfogja a külvilág levegőjét. Áporodott szag csapta meg az orromat, s azonnal tudtam, hogy az én bensőmből jön. Öklendezni kezdtem.

Néha egészen egyszerű dolgok akadnak be a nagy kerékbe, talán csak porszemek, s megállítják a szerkezetet, ám lehet, hogy csak szemvillanásnyi időre. Ezek a szünetek rendkívül értékesek lehetnek, ha megvizsgáljuk tartalmukat. Ha nagyon elégedettnek, felhőtlenül boldognak érzed magad, gyanakodj! Egy boldogtalan világban, az éhség és fájdalom világában - ahogyan én fogalmazok: a tanulás világában – felhőtlenül boldognak lenni egyszerűen bűn. Ez azt is jelenti, nem veszel tudomást a mások fájdalmáról. Boldog csak az lehet, aki mások fájdalmát – az élők fájdalmát - csillapítani képes. Ez pedig – már a szándék is - önmagban fájdalommal jár.

Ne félj!

Szeretném, ha nem félnél. Ha tudnád, hogy a kegyelem a tenyerén hord. Van ételed, italod, ruhád és ágyad. Ne aggodalmaskodjatok!

Szeretném, ha tudnád, hogy végtelen életéhséged is bűn nélkül jól lakathatod, ha ismered a módját. Olyan egyszerű.

Ülj le az alkonyi kertben és figyelj! Figyeld az estközeli madárhangokat, a szél érintéseinek hangjait, a csend zizegését, a távoli harangszót, de jó a repülőgép zúgása is, sőt, megfelel az utcazaj és a vonatzakatolás is, csak jól figyelj! A hangsúly a figyelésen van és az odaadáson. Azon, hogy add magad oda egészen. Válj madárhanggá, csend zizegéssé, harangszóvá vagy utcazajjá. Add oda magad egészen, és akkor túlléphetsz az itt- és moston, találkozhatsz azzal, ami (vagy aki) a létezésen túl van, de éppoly valódi. 

Kérlek, ne félj! Ne félj a találkozástól! Amitől félsz, éppen az, kiölheti a félelmet. Nem azonnal, nem egyszerre. Lassan gyógyít, és talán ideát be sem fejeződik a gyógyulásod, hisz ideát, minden csak részleges, semmi sem teljes, semmi sem tökéletes. De a gyógyulás folyamata már maga boldogság. Benne van a küzdelem is, a győzelem is, sőt még a veszteség lehetősége is, de még az elbukás fájdalma is – mert mindez itt zajlik a végesben és a tökéletlenségben –, de lehet, hogy az örök boldogság is éppen ilyen. Szüntelen változás, mely a végtelen jó felé tart. 

Én is éhes vagyok, szomjas vagyok. Életéhségem naponta gyógyítgatom, éppen úgy, ahogy testi éhségemet is csillapítanom kell. Eszem, de nem zabálom az életet. Ízlelgetem, forgatom a számban, nyelvemmel görgetem, ínyemhez simítom, hogy érezzem, hogy kiszívjam minden aromáját, édes, savanyú, sós és keserű, a legkülönfélébb harmóniában.

Nem tudok betelni az élettel. El is határoztam, hogy átviszem a túlsó partra. Igen, én átviszem. Sikerülni fog.

Te is átviheted. Neked is sikerülhet. Ne félj! Csak gyűjtsd magadba, szívd magadba, mindazt, ami jó, ami áldás, és légy te is áldássá. Legalább egyetlen lény számára. A többinek meg, akiket nem tudsz vagy nem mersz jól szeretni, szándékosan sohase árts, se szóval, se tettel, se gondolattal. Egy cserép virág is megfelel. Ez csak nem sok?

Az esti összebújásokat szeretem a legjobban. Hozzá simulok, közel, amennyire csak engedi a testem, és szorítom, ölelem, amíg el nem lopja tőlem az álom. Őt viszem át először. Őt, a társamat, életem, lényem részét, aztán meg visszafordulok az egész életért. Így viszlek át téged is, ha te is akarod.