"Csak egy kis emlék..." - Gizi-Giselle 1.

 Gedei Viktória fotómontázsa: Sehova

„Csak egy kis emlék, a szíven könnyedén átfutó, bolondos emlék.” Milyen jól énekli az Ákos Stefi! “Utána mennék, hiába keresném, elsuhant, ma már csak emlék.” Együtt énekelte a kórussal: „Csak egy kis emlék.”

Rezgett benne az öröm, feltöltötte a szoba áporodott levegőjét, melyben eleggyé vált a parfüm és a mosdatlanság szaga. Ritkán nyitott ablakot. A szellőzetlen szoba sűrű levegője megnyugtatta, mert a mulató öltözőjét idézte. Az az ő igazi otthona. Csak éppen aludni jár ide, s csak akkor takarít, ha vendéget vár. De akkor sem viszi túlzásba. Csak ahol a papok járnak. A főbérlőt ilyenkor riasztja: Paulin drága, levinné a Patyolatba? Tudja, annyira elfoglalt vagyok! Csókolom, nem leszek hálátlan! Imádom magát! Paulin szeme megtelik alázatos rajongással: – Hogyne, drága Giselle! Csak szóljon! Tudja, ráérek! Majd én intézem, bármit! Örömmel!

Egyszer rajtakapta, amint a vénlány a lehúzott ágyneműre hajol, mélyen magába szívja az illatát, látta az elhomályosodó, majd a zavartól elfeketedő tekintetét, amikor észrevette, hogy rajtakapták. Még mondani akart valamit, hogy öt deka kávét vegyen másnapra a Csemegében, meg egy kis konyakot, ne legyen túl drága, ezért lépett vissza, ezért nyitotta rá az ajtót, s ez a kép fogadta. A Horthy-ezredes lánya. Nocsak! Nocsak! Hát ezért maradtunk inkább pártában!

Azután a fehérneműit is neki adta mosásra. Ha öröme telik benne – gondolta. Mulattatta is meg nem is ez a groteszk szerelem, de mert haszna volt belőle, elnyomta fel-feltörő ellenszenvét.

A dolgok egyre jobban mennek. Egyre többen ismerik, és ha nem lép fel hiányolják, keresik. Ez az! Nemsokára nem lesz nélküle sikeres műsor. De nem ám! Ki hitte volna, amikor először bemerészkedett a mulatóba! A lányok pillantását nem felejti el soha. Lesajnálták a szemtelen vidékit, aki idetolta a redves kis képét, a sarkán még ott szárad a disznószar. Az öltöző ajtaja előtt állt, s hallgatta, miket hordanak róla össze. Az első napokban, percekig várt, gyűjtötte az erőt, hogy belépjen az öltözőbe vagy a próbaterembe.  Rettegett attól, hogy el kell vegyülnie közöttük, rettegett az érzéstől, hogy elhúzódnak tőle, hogy kigúnyolják, megvetik. Senki sem akart a közelében öltözni, hátha ellop valamit. Vagy attól féltek, valamit elkapnak tőle? Hogy szenvedett! De nem mutatta, nem szólt, sohasem reagált. De forrt benne a harag, s ez az adalék csak növelte az elszántságát. Eleinte riadt volt, és minden mozdulatát ellenőrizte, szigorúbban, mint az őt kísérő kaján, gúnyos tekintetek. Ettől darabossá, és jóidőre hallgataggá vált. A próbákon összeszedte magát, inaszakadtáig dolgozott. Tudta, hogy mások is figyelik, éppen azok, akik valóban számítanak. Mert az ostoba verébcsapat, a baromfiudvar, a tánckar kopott ribancai – mert magában csak így hívta őket, kopott kokott, kopott ribanc, hogy törlesszen valamit – nem számítanak. Már az első próbán, amikor csetlés-botlását folyamatos gúnyos nevetés kísérte – pedig a próbamester újra meg újra rájuk szólt: Elég a viháncolásból, abbahagyni, mindenki a saját lábát figyelje! Rózsi, ha még egyszer megszólalsz és kirúglak! Elhatározta, hogy elengedi a füle mellett a durvaságokat, a gúnyt. Csak akkor győzhet, ha nem vesz tudomást róluk. Hiszen erre megy ki a játék! Megtörni, összezúzni az ellenfelet, a vetélytársat, aztán egyedül befordulni a célegyensbe és győzni.

Senki sem gondolná, hogy egy tizenkét éves lány anyja. De nem ám! Senki. Állt a tükör előtt, és nézegette magát. Istenem, milyen szép! Egyszerűen hibátlan a teste. Egy kicsit megemelte a mellét. Nem, jó ez így, éppen jó! A mellei, éppen azok a legszebbek. Nem nagyok a mellei, de... A szanaszét fekvő, hányódó ruhadarabokon, fehérneműkön kóborolt a tekintete, mit is vegyen fel, és valójában már mennie kellett volna, de elkalandozott, újra meg újra megállt, és mindig visszatért az előbbi gondolathoz. Senki sem gondolná, hogy egy tizenkét éves lány anyja. Hogy már szült. Mert, ha utánaszámol, Anna a tizenkettedik születésnapja felé közeledik. Igen, nemsokára nagylány lesz.

De nem volt jó erre gondolni. Egyrészt az idő múlására emlékeztette, amit pedig új életében alig vett tudomásul. Nem akart törődni az ellenséges idővel, melynek győzelme kétségtelen, ezért elhatározta, hogy nem gondol vele.  Évek óta csak akkor figyelt az órára, ha valami fontos randevúra készült, s nem akart túl sokat késni, vagy ha fellépett. Olyankor nyugtalan volt, és újra meg újra rápillantott az órára és memorizálta: fél öt múlt hat perccel, öt óra lesz hét perc múlva, mert a főnök nem tűrte a késést, és kirúgással fenyegette, amikor egyetlen egyszer elkésett a próbáról. Pedig talán tíz percet, ha késett, tán tizenegyet.

Legtöbbször még azt sem tudta, milyen hónap van – április, május? – hogy milyen nap van, és hányadika, azt végképp nem. Az időjárás volt az egyetlen, ami úgy-ahogy eligazította, tavasz, nyár, ősz, tél, és a véget nem érő körforgás azt üzente, minden rendben van, minden így marad örökre. Ez megnyugtatta. A jelennek akart élni, a percnek, semmi egyébnek.

Elásta a lánya emlékét is, amilyen mélyre csak lehetett, és minden egyebet, ami a hajdani Kármán Gizire emlékeztethette volna. Nem is volt olyan nehéz. Eleinte még felrémlett ez meg az, fondorlatosan rátört egy érzés, egy illat vagy egy hang karcolta fel a felhúzott falat, olyankor összeszorult a szíve, és elöntötte a rosszkedv piszkos leve. Néha napokig kínlódott, és görcsösen szabadulni próbált a nem kívánt képektől és gondolatoktól. Egyszer még az italhoz is hozzányúlt, de a másnapos rosszullét és lehangoltság elvette a kedvét ettől a gyógymódtól. Aztán rájött a megoldásra. Később, amikor már volt egy kis pénze, rosszkedve idején vásárolni ment, üzletből ki, üzletbe be, ruhákat és cipőket próbált, megvett mindent, ami csak elébe került, és egyszercsak vége volt, újra Giselle volt, mert így hívták, amióta a lokálban dolgozott. Utána elajándékozta a sok fölös holmit, megajándékozott boldog boldogtalant, aki az útjába került, vízvezeték-szerelőt, portást, takarítónőt, az éppen ügyeletes barátnőket, a táncosokat, a zenészeket és berendezőket, s ezek dicsérték a bőkezűségéért. A lányok is kevesebbet piszkálódtak vele, kevesebb pletyka terjengett róla, és ritkábban bántották, pedig kíméletlen volt a harc a tánckarban és azon kívül is, egy-egy szerepért, szólótáncért, a megmaradásért. De amíg pénztelen volt, addig nehéz volt.

Most is csak azért jutott eszébe a lánya, mert a tükörben megpillantotta a testét, és maga is rácsodálkozott az üdeségére. Senki sem mondaná, hogy nemsokára harminc lesz. Örült, hogy kamaszlánynak tűnik inkább, mint asszonynak, örült a rugalmas, lányos mellének, a karcsúságának, hogy annyit ehetett, amennyit csak akart, nem hízott egy dekát sem. Mindent megemésztett az egészséges gyomra, és semmi sem rakódott le. A többiek pedig kegyetlenül koplaltak. Mérték magukat, és számolták a kalóriákat. Minden divatos fogyókúrát kipróbáltak, számos önhánytató volt köztük, és hashajtókkal is próbálkoztak. Őt is meggyanúsították, hogy így segít magán, nem lehet az másképp, amikor végignézték falánk lakomáit, nassolását, de ő csak nevetett! Egyszerűen szeretett enni, néha pukkadásig falta magát, igaz, jobbára csak otthon, és egyelőre büntetlenül. Ha vacsorázni hívták, fékezte magát, keveset evett, és vigyázott minden mozdulatára. Eleinte idegenkedett az ismeretlen, furcsa ízektől, rántott húst rendelt, ha a Gundelbe vagy a Mátyás pincébe vitte is valamelyik hódolója, de aztán megismerte a francia konyha remekeit, később belekóstolt az olaszba is. Valódi ínyenc lett. Mert volt bátorsága megkóstolni, amivel kínálták, békacombot evett, még a kagylót, a vágyfokozó osztrigát is megpróbálta, meg a homárt.

Az ételek élvezete volt a csatorna, amelyen át egyéb gyönyörök is megnyíltak előtte, s egyre éhesebb lett ezekre és másokra, mindenre, amit addig nem próbált, még nem ismert. Maga sem vette észre, mikor lett állandó kísérője az éhség, sőt, a mohóság, de, ha észrevette volna is, na és, mit számít! Azt hajtogatta, amit egyik szeretője mondott neki, amikor rávette, valami, akkoriban újdonságnak számító szerelmi eszközre, melyet masszírozásra alkalmas gyógyászati segédeszköznek titulált: sose mondd, hogy nem, ha még nem próbáltad!

Állatmesék 4. ...aztán mindent elnyelt az éjszaka

Anna hallotta, hogy Zafír szuszogása abbamarad egy pillanatra, aztán csend lett, belefúrta magát a szalmába újra, és folytatta a horkolást, a tyúkok is pittyegtek egy cseppecskét, de hamar elült a zaj, megnyugodtak, mert felismerték az éjszakai látogatót. A kecskét Júnónak nevezte, és már gondolkodott rajta, ha meggyógyul, kinek adja tovább, kinél lesz majd jó sora, s kinél lesz a leghasznosabb. Mert a kecske a szegény ember tehene. Egy szegény családot kell keresni, s az nem lesz nagy feladat, azokra bízni a gyógyult állatot. De arra is gondolt, talán meg is tarthatják, ki tudja, a nagyanyja a teheneket felettébb kedveli. Mindig mondogatta, hogy egy jól tejelő tehénke minden pénzt megér. Persze mióta a Józsi nem él, ő meg a boltba jár, már nem bírna azzal is foglalkozni, de hajdanán, nem is volt gazda, akinek nem volt egy–két marhája. Hát nekik is volt mindig, legalább kettő, meg a borjaik, néha több is.

No, most már nem gond, kié legyen a kecske – gondolta fájdalommal. Eddig küzdött érte. Elszántan, az akarat felizzította, megsokszorozta az erejét. Eddig kitartott, s kitartott volna még, de ezen az éjszakán, megértette, hogy veszítettek. Látta hogy még az állat is nehezen engedi el az életet, s gyötrelemmel hajózik át a másvilágba. Mert ez az élő legnehezebb útja. De hogyan tovább? Hogyan könnyíthetné meg az ittlét maradék óráit, és hogyan segíthetné át védencét az égi mezőkre? Még az is eszébe jutott, nem lehetne-e valahogyan megrövidíteni az agónia óráit. De hogyan, s szabad-e? Teri néha szedett valami altatót, s felrémlett, talán egy nagyobb adaggal átsegíthetné az állatot az égi nyugalomba. Mintha valakinek, jegyet vennénk a vonatra, hogy hamarabb odaérjen, ahová gyalogosan mindenképpen el kell jutnia. Hogy ne kelljen kínlódnia a hosszú, gyötrelmes úton.

De mi van, ha téved? Mi van, ha az állat mégis jobban lesz és meggyógyul? Mi van, ha mégis csoda történik? Mert Anna mélyen hitt a csodákban, és várta is a csodákat rendületlenül. Tulajdonképpen naponta ezzel kelt, s feküdt este, telve reménységgel és várakozással. És számtalanszor nem is csalatkozott, mert hihetetlen dolgok történtek vele. Mert igaz, hogy elment az anyja, de lám itt van a nagyanyja, aki gondoskodik róla és szereti őt. Igaz, hogy először hallani sem akart az állatok befogadásáról, de aztán megnyithatta az állatkórházat. Igaz, hogy Zafírt földhöz akarták vágni, de most ott szuszog a szalmában, a bőre rózsaszín, és a szőre ragyog, ha rásüt a nap. Anna végeérhetetlenül tudta sorolni ezeket, ha csodavárását valamikor, valami okból mégis meg kellett erősítenie.

Először a pokrócot gyűrte ápoltja teste alá, aztán megragadta a pokróc két sarkát, és a csaknem élettelen testet üggyel–bajjal visszahúzta az istállóba. Nehéz volt, de sikerült féltett terhét úgy–ahogy biztonságba helyeznie, aztán elrekeszteni a hevenyészett fekhelyet a hajdani jászol alatti sarokban. Óvatosan kitisztította az állat szemét, mely tele lett földdel, míg az állat kényszermozgásában a földön vonaglott. Azokat a csodaszép, titokzatos szemeket – gondolta, míg nedves ruhával óvatosan, gyengéden dolgozott. Nappali fényben csak egy keskeny fekete csíknak látta a pupilláját, s ez elbűvölte. Egyik állatnak sem volt ilyen gyönyörű szeme.

Csak védencére figyelt, és befelé, a szívét szorító bánatra, így nem vette észre, hogy a hold hirtelen felszívódott, felfalta a gyors borulás, csak a kecske szőre világított még a sötétben néhány percen át, meg a krepp hálóing, amit Teri varrt a nyáron, hogy ősszel, ha jönnek a hidegek, ne fázzon, aztán mindent elnyelt az éjszaka.

Állatmesék 3. Holdas éjszaka

Vitéz azonnal felkelt, ahogy nyílt a konyhaajtó, ott termett mellette, pedig épphogy kinyitotta, épphogy kicsusszant rajta – közben remegett, jaj, meg ne nyikorduljon, és reszketett, mert a hideg is megütötte. Vitéz, igazi hős, mert életben maradt. Sántított még, erősen húzta a hátsó lábát, de csóválta a farkát, és a nyomába eredt, kísérte az istállóig, ott aztán megállt, mert oda egészségesek nem mehettek be.

Már messziről látta a hófehér valamit, de könnybe lábadt a szeme, mintha fátyolt akarna vonni a valóság és az álmok közé. Igen, ott az istállóajtóban, ott fekszik, elesetten és reménytelenül - a telihold kíméletlenül rávilágított a küszöbön fekvő testre. A beteg lecsúszott az alátett pokrócról, alatta a puszta föld maradt, így por került a vergődő állat szemébe, meg törek. Az istállóajtóig sodródó állat testét csak a küszöb tartotta meg, hogy ki ne kerüljön az udvarra. Ezek az utolsó órák – gondolta -, hiába minden. A tehetetlenségtől mindig lázas lett, most is nehezebben lélegezett, szinte zihált, a szeme kiszáradt, égni kezdett. De össze kell szednie magát, nem lehet gyenge. Hogy miért nem? A halál a legnagyobb ellenség. Azt kellene legyőzni. Hirtelen megérezte a maga erőtlenségét, kicsinységét, eleve vesztésre ítélt, gyermeteg küzdelmének hiábavaló voltát. És mégis. A parancs: Tedd, tedd, tedd! Ne mérlegelj. És ő engedelmeskedett, nem is akart mást, csak engedelmeskedni ennek a parancsnak.

Váratlanul felrémlett előtte az anyja arca, sőt az alakja, legalább is testének körvonalai. Mintha ott állt volna a jászol előtti keresztgerendánál, melyhez a teheneket kötötték a szép múltban, amikor még az istálló levegőjében naponta terjengett az édes, tej illata és zsíros párája. Most ott állt az anyja – micsoda boldogság! - kissé nekidőlve a gerendának, a két keze a csípője mögött. Mintha ő is a szenvedő állatot nézte volna aggódva és gyengéden. Milyen szép, milyen fiatal! Hány éves lehet?

Pedig már nem emlékezett rá, milyen volt, szőke-e vagy barna, magas-e és erőteljes, mint a nagyanyja, netán alacsony, törékeny. Három éves sem volt, amikor itt hagyta a nagyanyjánál. Azóta nem hallották hírét. Mint egy csomagot – mondogatta Teri néhanapján, ha valaki utána kérdezett. – Mint egy csomagot, idelökte nekem a gyerekét a küszöbre. Azt se tudom, él-e, hal-e. Nem ír, nem üzen. De ne is írjon! Hagyjon nekem békét. Majd én felnevelem a lányt.

Ilyenkor rendre egy szózuhatag következett a Józsiról, aki elrontotta a Gizit a majomszeretetével. – Nyugodjon békében szegény, de ez az igazság. Pedig jó ember volt egyébként, becsületes. Csak egy baja volt, a jó szíve, hogy nem tudott az nemet mondani senkinek. A lánya még beszélni se tudott, de már tudta, hogyan csavarja az ujja köré az apját. Nem kérhetett az olyat, amit az apjától meg nem kapott. Na de ki is használta, de ki ám! A fején táncolhatott, ha úgy hozta a kedve, a Józsi meg örült, csak úgy repesett, hogy a lánnyal lehetett. Még a kocsmába se ment el többet. Hogyne, hogy a kislyánynak valamiből kevesebb jusson! Ő nem issza el a gyereke örömét! Azt már nem! Pedig nem ivott ő, csak egy-egy pohárkával néhanapján, fizetéskor vagy ünnepen. De a lány miatt lemondott róla, arról is, de mit, még az életét is odaadta volna a Giziért. S na mi lett belőle?

De ha az unokája feltűnt a közelben, a szózuhatag elapadt. Mégis nemegyszer végighallgatta a történetet, melyet nem kellett volna meghallania, melyen sok volt a folt és a szakadás, át meg át volt szőve a régi sérelmek daróc szálaival, meggondolatlanul kimondott, meg nem bocsátott szavak és tettek durva csomóval, vádlásokkal és keserűségekkel.

Úgy érezte, várnia kell, míg a nagyanyja elmondja magától, mi történt és mi-ért, de egyszer hirtelen indulattól vezérelve csak összeszedte magát, és az anyja felől érdeklődött. Teri kurtán csak odavetette: – Meghalt. Aztán ingerülten hozzátette: – Legalább is számunkra. Ne zaklass vele! És félrenézett, kerülte pillantását, mint aki rejteget valamit, de most rajtakapták, és ettől zavarodott lett, ingerült, támadó. Így jobbnak látta nem kérdezni többé. Megértette, hogy Terinek fájdalmat okozott már maga a kérdése is. A válasz ellenére bizonyos volt benne, hogy az anyja él valahol, s gondolt rá, eleinte, csak ha valamilyen ünnep közeledett, mert hátha akkor mégiscsak eljön, később egyre gyakrabban. De a nagyanyját is rajtakapta, hogy egyek ők a várakozásban. Észrevette, hogy Húsvét, Pünkösd meg Karácsony táján Teri is elgondolkodó, szórakozott lett, és feszültebb, mint máskor. A kinti zajokra is jobban figyelt, fülelt, s rá is kérdezett, nem ugatott-e a kutya, nem a kapu nyílt-e, s ahogy hazaért mindjárt azt kérdezte, mit hozott a postás, nincs-e valami levél. Mint aki vár valamire – , de nem tudja, jó dolog-e avagy rossz, amire vár, s így a várakozás befelhőzi a mindennapokat.

Aztán elmúltak az ünnepek, s a nyugtalan villózás eltűnt a nagyanyja szeméből, és újra megjelent a szürke tó, fodrozatlan, átláthatatlan. Nem beszéltek róla, és Anna sohasem talált a házban semmit, ami a hajdani lakóra emlékeztetett volna, sem egy régi irkát vagy iskolakönyvet, se egy apró képecskét, se egy kis kendőt, semmit, ami felidézhette volna a távollévőt, mégis egyre gyakrabban gondolt az anyjára, és elképzelte, mikor és hogyan fognak találkozni. Először a testének melegét sikerült felidéznie, és az illatát, s ha valami fájdalom érte ezzel vigasztalódott. Leült valami csendes, eldugott helyre, behunyta a szemét, és minden érzékszervével figyelt. Hitte, hogy egy láthatatlan szál fonódik ilyenkor gondolatból, vágyból és elér a szeretett lényhez, rákötődik, és létrejön a találkozás. Képzelete sohasem hagyta cserben. Az anyja megölelte, s ő mélyen beszívta azt a semmihez sem hasonlítható illatot, amit kizárólag neki tartott fent. Ha szerencséje volt, még valami lágy melegség is körüllengte, ebbe beburkolózott, mint hideg téli napokon az előmelegített dunyhába, és megnyugodott, sőt egyszer úgy elaludt, hogy csak a nagyanyja rémült, őt kereső kiáltásaira ébredt.

Noha nem emlékezett az anyja arcára, a képzelete megrajzolta azt is, s a kép feltehetően hasonlíthatott eredetijére, mert nem volt légbőlkapott. Modelljének igenis volt alapja. Ha a nagyanyja a boltban volt, s nem akadt egyéb teendője, megengedett magának egy kis kirándulást, s bejárta a kis ház minden zegét-zugát a pincétől a padlásig. Ha Teri otthon volt, mozgását és mondanivalóját mindenekelőtt hozzá szabta. De távollétében nem tudott ellenállni a kíváncsiságának, és felfedezőútra indult, ám mindig vigyázott, hogy kalandozásainak nyoma ne maradjon. A tisztaszobába mindig elfogódottan lépett be. Soha semmit sem érintett meg, csupán megállt a szoba közepén, tekintetével végigpásztázta a sötétre politúrozott súlyos bútorokat, a faliszőnyeg mesés képeit az erdővel, az őzekkel, a vadásszal meg a pásztorlánnyal, tekintete megpihent a csipkéken és a díszpárnákon, a vázákon és dísztárgyakon. Mintegy jutalomként, mindig a nagyszoba kettős ágya feletti esküvői kép előtt végezte a szemlét. Hosszan nézegette az idegen fiatal párt, akiről később kiderült, hogy a nagyanyja és a nagyapja.

Terit még akkor sem ismerte fel a fiatal nőben, amikor a nagyanyja felvilágosította, hogy igenis, az a szép menyasszony a Németh Teréz, a Németh-boltosék egyszülött leánya, a vőlegény pedig a Kármán József. Utóbbi nem dicsekedhetett nagy vagyonnal, de rendes szakmája volt, mégpedig lakatos, nem is akármilyen, de nem ám! Meg aztán jóképű volt, ezt nem lehet tagadni, Nem volt lány a faluban, akinek ne kellett volna. Azt mondják, a Pesti Bözse miatta ugrott kútba, szerencsére kihúzták a bolond lyányt, mielőtt megfulladt volna, így csak tüdőgyulladást kapott, de végül abból is kilábalt valahogy. Csak a Kármán Józsiból nem sikerült kigyógyulnia, azt pletykálják, emiatt nem is ment férjhez soha. Vénlány maradt a szerencsétlen. De minek futott olyan szekér után, amelyik nem vette fel! Ő bezzeg sohase futott, dehogy, büszkébb volt ő annál, a Kármán Józsi mégis utána bolondult. Na. Szép legény volt, ha lehet ilyet férfira mondani. De az is elmúlik ugye, és akkor mi marad? Minden elmúlik...

A nagyanyja valami fehér főkötőfélét viselt a képen, behúzva egészen a homlokába, a szemöldöke fölé, talán az volt a koszorú, mert mögötte látszott valami fehér, talán a fátyol, amiről a nagyanyja azt mondta, hogy földig ért, és rózsaszín ruhás koszorúslányok vitték. A ruha nyakig gombos, több mint hat méter taft és selyem. Három soros teklagyöngyöt viselt a nyakában a Németh Teréz. Úgy ám! Nagy lakodalom volt. Talán a szürke szeméről, az átláthatatlan tóról megismerhette volna,  de a fényképész azt is világoskékre színezte, a száját meg erős pirosra. A menyasszonyon nem is időzött sokáig, de a vőlegényen annál inkább. Egyetértett a nagyanyjával: a Kármán József igen szép fiatalember volt. Különösen a szeme tetszett Annának. Még a rossz műtermi képen is feltűnt a huncut ragyogás. Csillagszemű, mint a mesebeli juhász – gondolta. Ez a barna szempár alkalmasnak tűnt az anyja képének megalkotásában, hasonlóan a száj is, mely szépen ívelt volt és gyengéd, olyanféle, melyet jó lehet megcsókolni, s bár a vőlegény sem mosolygott, a szeme csillogásában, meg a szája szegletében ott lapult az öröm, várva a jó alkalmat, amikor beragyoghatja az egész arcot. 

Állatmesék 2. Júnó

Végül a rég kiürült tehénistálló, melyet minden évben lelkiismeretesen kimeszelt kívül-belül, meg a mögötte fekvő közel ötven négyzetöl is Anna birtokába került. A kislány átlátta, hogy a nagyanyja, mint már annyiszor máskor is, önmagát győzte le őmiatta, és felismerte az emögött kormányzó szeretetet. Hálás volt, és annak ellenére ragaszkodott a nagyanyjához, hogy tisztán látta a rossz tulajdonságait is. De sohasem bírálta, még önmagában sem, egyszerűen elfogadta, mint élete egyetlen társát. Őt kapta, hogy honnan és kitől, erre nem is gondolt, de úgy gondolta, ajándék.

A kislány még valamiféle okmányt is szerkesztett az ügyletről, amit mindketten aláírtak, igaz, előtte biztosította a nagyanyját teljes bizalmáról és megbecsüléséről, háláját fejezte ki, hogy a megállapodás egyáltalán létrejöhetett, s kérte, hogy ne vegye a jogi aktust semmiképpen a bizalmatlanság jelének. A szerződést végül ki kellett még egészíteni egy záradékkal, ami a befogadható állatok számára és méretére vonatkozott, de ennek csak józansági keretek szabtak határt, s ezen túl egy végső pont a kórházigazgató munkaidejét szabályozta, s azt legfeljebb napi két órában határozta meg. Ezt Anna kevésnek, a nagyanyja túl soknak ítélte, ám végül ez került a dokumentumba. Az éjszakai ügyeletről nem esett szó, de Anna tudta, hogy a nagyanyja nem tűrné éjszakai kiruccanásait, ezért nagyon óvatosnak kell lennie. A legújabb páciens, a kecske rossz állapotban volt, és már este elhatározta, hogy az éjszaka folyamán megnézi újra meg újra.

A szíve maroknyi volt az aggodalomtól, ahogy az istálló felé tartott, vajon él-e még, és szenved-e, ha még él. De hátha jobban lett mégis! Semmit sem kívánt volna ennél jobban. Négy-öt fok, ha lehetett, az ég tiszta, a telihold megvilágította az udvart, a kertet. Máskor szívesen nézegette az eget, belefeledkezett, ha tiszta volt, vonzotta a ragyogás, ha elborult a felhőjáték, a csillagos eget meg gyakorlott utazóként járta be tekintete, ismerte a csillagképeket, s ujjongott, ha feltűnt valamelyik. Azon az éjszakán fel sem pillantott az októberi égre, csak a kecskére gondolt, meg szörnyű betegségére, hogy talán elveszíti.

A kecskét a cigányoktól vette meg, s ezt a tényt, meg hogy mennyiért, titkolta a nagyanyja előtt. Az állat összekötözve feküdt a szekéren, a feje lelógott, ez tűnt fel először, a kiszolgáltatottsága, a tehetetlensége, a rongyszerű lebegés, ahogy a szekér zökkent, a keskeny fej hol ide, hol oda csapódott. Utánuk kerekezett, s közben szólítgatta a bakon meg a saroglyában ülőket. Eleinte csak bámultak rá, gyanakodva vizsgálgatták, nem szóltak.

A kocsmánál lassítottak, megálltak. Ő is megállt mellettük, kicsit távolabb, illemtudóan köszönt még egyszer, s tudakolta, mi a baja az állatnak. Az asszony, aki addig a szekér farában rázódott, onnan lógatta a lábát lefelé, kivette a szájából a pipát, s kiköpött: − Megkergűtt, a juhász aszonta, megkergűtt. Aztán komótosan kászálódott lefelé, ő is meg az ember is, csak a gyerekek maradtak, meg egy fiatalabb férfi a bakon.

Anna érdeklődött, hogy az, mit jelent, de az asszony csak a vállát vonogatta, s a köténye alatt kotorászott, majd egy csomóba kötött zsebkendőt húzott elő, pénzt számolgatott, nem figyelt többé a kérdezőre. A bakon ülő húszévesféle legény szólalt meg: − Megtámadták az agyát a fírgek.

Ezután hangzavar támadt, mindenkinek más volt erről a véleménye, még a gyerekek is belekiabáltak, hogy így, meg úgy. Eltelt egy kis idő, mire Anna újra szót kapott.

− Aztán mi annak az orvossága? – kérdezte. ­

− Hát kés kell a nyakának – mondta a cigányember, aki közben visszajött, kezében a pakli dohánnyal, aztán megragadta a gyeplőt: − Matyi, ne! Már az asszony is felkapaszkodott a szekér végébe, a ló először poroszkálni, majd ügetni kezdett. Anna félt, hogy mindjárt ott hagyják, lemarad, igyekezett nyélbe ütni az üzletet.

– Mennyiért adnák el? — kiáltotta utánuk. Akkor megállt a szekér, s folytatódhatott a társalgás.

Lélekszakadva kerekezett haza a pénzéért. Vajon megvárják-e, ahogy ígérték? Reszkető kézzel nyitotta ki a parányi dobozt: lesz-e benne annyi? Csak valami kevéske aprót talált. Forintokat. De ott volt a százas. Összehajtogatva, selyempapírral gondosan becsomagolva. Száz forint. A nagyanyja adta. Ahhoz ne nyúlj, tedd félre! Gyűjts hozzá! Majd még adok! Jó lesz, ha valamire nagyon kell. Csak gyűjtsd! Meg ne tudjam, hogy a dögökre költöd!

Nem alkudott, odaadta, amit kértek, mert hát a dolog nem tűrt halasztást. Először úgy tűnt, az asszony nem akar visszaadni, de az ember intett neki, s akkor kelletlenül odalökte a barna ötvenest. Akkor lelökték a kecskét, csak úgy nyekkent. Anna, attól tartott, most vége, s még egyszer utánuk kiáltott, nem fuvaroznák-e haza a jószágot, de amazok hátra sem néztek, bíztatták a kesét, zörgött a szekér, mintha ezer darabra akarna hullani, a gyerekek is visongtak, de a hangzavarból semmit sem lehetett kihámozni.

A beteg állatot Gattyán bácsi szállította haza, aki éppen a vasútról jött vissza üresen. Feldobta a biciklit is a platóra, Annát meg maga mellé invitálta a bakra, de ő inkább az állattal maradt, az ölében tartotta a fejét, simogatta a selymes, fehér füleket hazáig. Az öreg hátranézett, mielőtt indulásra biztatta volna a két szép muraközit, csóválta a fejét:

− Igaza volt a cigánynak. Nagyon a végét járja szegény.

Még azt is felajánlotta, hogy kiviszi az állatot a dögkútba, ha kimúlik, mert kimúlik az hamarosan. Hát ezek voltak a kilátások.   

Állatmesék 1. Zafír

Anna lassan kidugta a lábát a dunyha alól. Már percek óta figyelte a nagyanyja lélegzését, és csak akkor lépett le az ágy előtti szőnyegre, amikor az ismerős krrrr, krrrr, krrrr, közötte a jókora fújásokkal végre egyenletessé vált. Most már biztos, hogy mélyen alszik, az első álom meg olyan, mint az agyagosgödör, aki belecsúszik, nehezen kecmereg ki belőle. Nem volt könnyű észrevétlenül kikászálódnia a közös ágyból, bár pillesúlyú volt, nyikordult és fujtatott az öreg bútor, megreccsent a szúette fa, a dunna is neszelt, aztán meg az öreg hajópadló kesergett imitt-amott.

A nagyanyja alig egyezett bele, hogy a kertvégi üres ólakba beteg állatokat szállásoljon el - ispotály a dögöknek, micsoda gondolat,  békétlenkedett azóta is. Ha rájönne az éjszakai ügyeletre, nyomban felszámolná a nélkülözhetetlen intézményt. Erre a lehetőségre nem is akart gondolni. Mert a kórház, megnyitása óta, gyakorlatilag teltházzal működött.

Az első lakó koratavasszal érkezett, egy szopós malac volt, gyermektenyérnyi, vérfogyott jószág, hófehér és erőtlen, az erei átütöttek pergamen bőrén, valójában csak az orra, meg a fülei árulkodtak hovatartozásáról. A szomszédék kocája ellette, s Anna véletlenül meghallotta, amint a gazda meg a gazdaasszony a friss alom fölött tanakodnak: A Rózsi megint többet fialt, mint amennyi csecsbimbója van – így az asszony. Az ember meg azt mondta: Azt a kis satnyát mindjárt a földhöz csapom, s megoldódik a gond. Úgy sem lesz abból semmi.

Akkor lépett közbe a Kármán Teri tizenkét éves lányunokája. Áthajolt a vadsóska-indákkal támogatott düledező, hátsókerítés fölött, és szépen elkérte, s kapta is nyomban, a halálra ítéltet. Már csak a nagyanyjával kellett megmérkőznie, hogy Zafír, mert az újszülött ezt a szép nevet kapta megmentőjétől, életben maradhasson. Zafírt azonnal becsomagolta egy puha rongydarabba, ellátta a köldökzsinórt, végül üggyel–bajjal megitatta víz és tej langyos keverékével. Mindezt a legnagyobb békében tehette, míg a nagyanyja odavolt a boltban, s úgy számolt, nagyjából két órája van a további teendőkre, azután fel kell készülnie a nehéz tárgyalásra. Átgondolta alaposan, mit hoz fel védence érdekében, talán jó lesz, ha a várható haszonnal kecsegteti a nagyanyját, bár meg volt győződve, hogy az a bizonyos haszon elmarad, mert a megmentettre kizárólag mint örökéletűre volt hajlandó gondolni. Ám a jó cél érdekében ennyi turpisság megengedhető. Időt kell nyernie. Megnyugodott. A malacot egy papírdobozba tette a széke alá, az egy kicsit mocorgott még, aztán elcsendesedett. Anna sóhajtott, s könyveibe mélyedt.

A tárgyalás hosszadalmas volt, a küzdelem elszánt, pedig akkor még szót sem ejtett a tervezett kórházról – hiba lett volna –, csupán a csepp malacról, és sejtette, nagyanyja végül azért engedett, mert bizonyos volt a lelenc közeli kimúlásában. Tévedett. Nem számolt ugyanis a lány eltökéltségével, minden élőt felmelegítő, kitartó szeretetével. Ennek volt köszönhető, hogy Zafír életben maradt, és ezért történt, hogy hamarosan újabb jövevény kért bebocsáttatást, először egy lovaskocsi által elgázolt kóbor kutya, majd egy sebesült galamb, amit csúzlival lőttek meg, s aztán soroltak a többiek, mintha a világ összes beteg állata Annát kereste, s találta volna meg.

A galambbal eleinte nem volt baj, bár Teri többször is megjegyezte, hogy kevés a szemestakarmány idén, inkább a tyúkokat kellene etetni, meg hogy gondoljunk a télre is, ami meg a kutyát illeti, hát egyet is éppen elég jóllakatni. Egy ház, egy kutya! Nem uraságok ők, hogy falkát tartsanak! Meg kell ezektől szabadulni mielőbb – jelentette ki, s a foganatosítás csak azért maradt el, mert amikor Anna szó nélkül elfordult, hogy elfedezze a könnycseppet, mely már vissza nem volt tartható, Teri köhécselni kezdett, és azt mormolta: - Na jól van! Jól. Aztán felcsattant: – De a malacot bezárjuk. Elég kárt csinált már az a bolond jószág eddig is!

A házi békét ugyanis leggyakrabban a halál markaiból menekült kurtafarkú dúlta fel. Mint ki ráébredt szerencsés megmenekülésére, arra, hogy az élet páratlan ajándék, hallatlan vitalitással turkált, s látszott, a jó szagú föld egyetlen darabkáját nem szándékozik kihagyni, mert hátha az is rejt valami élvezhetőt. Életörömének és egészséges bélműködésének felháborító jeleit ott hagyta a veteményesben, a frissen vetett borsó sorában, a kelő tulipánok, nárciszok között és így tovább.

Végül abban egyeztek meg, hogy elkerítenek Zafír számára egy kis területet, ám ennek terjedelmét tekintve a felek megint ellentétes nézeten voltak. Anna szerint ugyanis bűn bezárni bármi élőlényt, de mivel elkerülhetetlen, tágasra kell szabni tartózkodási helyét, hogy jól érezze magát. Teri szerint meg bőven elég neki a régi disznóól, meg a kifutó, ahol régebben három hízó is elfért, ahogy az más portán is szokás.

Özvegy Kármánné sohasem gondolta, hogy peren, vitán, valaha veszíthet, alulmaradhat, s íme az otthonában győzték le, lefegyverezték, ráadásul egy tizenkét éves gyereklány, ő meg behódolt. Hiába, öregszik, megöregedett. Pedig erősen elhatározta, hogy nem enged a gyereknek, hogyne, micsoda bolondság, összeszedni mindenféle beteg dögöt, ő meg etesse a haszontalan jószágot, bajlódjék vele, végül meg eláshatja, vagy vitetheti a dögkútba drága pénzen, de még a lány is elkaphat valamit, jaj, erre nem is gondolt.

Eleinte pedig úgy tűnt, szigorral leszerelheti, elég a tiltás, punktum, nem és kész, de a gyerek kitartott, érvelt, csak úgy izzott, amikor azt magyarázta, hogy az élet... miket is beszélt az a kislyány?  Még az is eszébe jutott, hátha elcsalta a misére a Pókos Maris, az sutyorgott neki valamit, az ígérgetett láncot, kis arany kereszttel, ha elsőáldozó lesz. Dehogy! Tudna ő arról, ha a gyerek elment volna a Marissal a templomba. De akkor honnan szedi ezeket? Mint egy pap, úgy prédikál itt neki. Micsoda komolyan, kipirult, kigyúlt, akár az esthajnalcsillag! Vagy az iskolában hallja ezt a sok botorságot? Effélével tömik a fejüket? Inkább valami hasznosra tanítanák ott is! Még azon is rajtakapta magát, hogy torokszorító meghatottságot érez, amíg a gyereket hallgatja, pedig csak fél füllel figyel. Eh, gyerekbeszéd, mesebeszéd, hogy mi az élet, meg hogy érték, meg hogy neki segítenie kell minden szenvedőn! Micsoda? Majd nézze meg, őneki ki fog segíteni! Majd ha bajba kerül! Senki a kerek világon! De hálát se kap, soha senkitől! Még ki is nevetik, hogy milyen bolond!

De hát hogy is tudná egy ilyen kis pesztonka, egy tizenkét éves gyereklány, milyen is az élet, mit tud ez arról! Hogy csak keserűség, embernek, állatnak!  Rossz, rosszabb, legrosszabb! Ha van is néhány szerencsés! De az ő fajtájuk, nem tartozik ezek közé! De majd megtudja ő is! Lám, már kóstolót is kapott! Bizony, hogy kapott, ez az árva! Az a bolond anyja hurcolta egy darabig a világban ezt a csepp lyányt, lökte ide, lökte oda, aztán meg idepottyantotta! Rosszul bánt vele, az a bolond Rézi! Amilyen kótyomfitty, talán még enni se adott neki eleget! És ha beteg volt, vajon törődött-e vele? Ápolta-e? Törődött-e vele úgy, mint ő? Dehogy. Nem volt való annak gyerek, hisz magával se bírt soha! Csak a férfiakon járt az esze! De meg is veri az Isten! Megkapja a magáét előbb vagy utóbb!

Közben faggatta a néma bíró, hogyan is hagyhatta elmenni a lányát hasában a gyerekkel. Előbb meg kellett volna szülnie a gyerekét! De akkor olyan zavarodott volt, olyan elkeseredett! Az elébb míg Gizust átkozta, meg ostoba magát, el is feledte, mennyire meglepte a gyermek szépsége, amikor végre rápillantott, mert törékeny volt, de szép és egészséges.

De mi lesz a lánnyal, ha ő meghal? Fel tudja-e nevelni? Aggódva nézegette reggel s este a mindig dagadt bokáját. A szíve, biztosan a szíve. Ha megnyomja az ujjával a sípcsont mellett, sokáig ott marad a nyoma. Vajon hány éve van még hátra? Számolgatta, ennyit meg ennyit élt az anyja, az apja, a nagyanyja, ő egyke volt, de az unokatestvérei mind korán haltak, egy sem élte meg a negyvenet. Igaz, a nénje túlélte az összes gyerekét, meg az urát is, volt nyolcvanhat is, amikor elment. Míg a kendőt kötötte, a szemét is megvizsgálta. Tompa, fénytelen. Mintha szürke pára telepedett volna a barna szembogárra.

Lélekajánlás 4. A megmosás fürdőjében

Amikor elkezdett émelyegni, először ügyet sem vetett rá. Valami kis gyomorrontás, gondolta, majd az epéjére fogta, hogy az rendetlenkedik. Aztán meg a változókor, korán jött, de meg is kínozza.  Szegény anyja ugyanígy járt. Negyvenes évei elejétől kínlódott, csaknem a haláláig. Majd elégette a múló asszonyisága, aztán forróból hidegbe forgatta, végül kiszárította, olyan lett, mint a novemberi kukoricaszár. Az asszonyi nedvekkel együtt a maradék jósága is odalett. Akár a kifent kés, vágott, szúrt, mindenki futott előle. Na most már érti, miért volt ez, ami rájött, most rá került a sor. Ő még jól tűri, csak ez a kis nyugtalanság, meg az epebajok. De jön majd a többi!

Józsi egyszer megjegyezte, hogy mennyire kigömbölyödött, s ahogy végigpásztázta a szemével, látta, ahogy felgyúlt a vágya, odacsapott felé, perzselt. Jaj, nem! Gyorsan kiszaladt, azt mondta, etetni megy, pedig még nem volt ott az ideje. De egyre gyakrabban meg–megállt a szekrényajtó tükre előtt, s próbálta felmérni a változást. Egyszer még az is felrémlett, csak nem állapotos! A jósnő, a boszorkány is eszébe jutott, amikor az arcába lehelte: Azt mutatja a kártya... Huhh... micsoda szégyen, hogy a vén banya ostobaságai mégis megfertőzték!

Elöntötte a forróság, aztán megszédült. Megmarkolta az ágyvégét, hogy el ne essen. Mereven állt egy darabig, még a levegőt is visszatartotta. A szíve a mellkasát döngette, a halántékán dobolt, az ereiben érezte veszett kalimpálását. Nem, nem, most már késő! Most már jó így, ahogy van. Belenyugodott ő már régen abba, hogy nem lesz fia. Már nem is fáj. Az ő korában már nem ennek van az ideje. Késő. Most, ha mégis terhes lenne, mit mondana a falu! Jaj, Istenem! Eszébe jutott a Molnár Piri. Az ötvenkét évesen szült. A nagyfia már éppen nősülni készült, az ura meg... hát az is túl volt már a legénykoron, a hatvanas éveit taposta. Csámpás vénember.

Akkor a Pirinek elkezdett nőni a hasa, és elterjedt, hogy daganata van. Aztán a daganat egyszercsak világrajött, és éktelenül sivalkodott. Rajtuk mulatott az egész falu, pedig előtte sajnálták, meg is siratták a Pirit, hogy ilyen fiatalon, és sopánkodtak, hogy az öreg aligha fogja túlélni. Azóta ha ránéz a Pirire vagy a Misikére – lehet a gyerek tán hatéves – szorongatja a nevetés.

Isten mentsen! Azt már nem! Képtelenség. Hiszen nem is engedte már magához régóta a Józsit, s nem is fogja. Nem kívánja se teste, se lelke. Na bolondság az egész! Elhessegette a gondolatot, ugyan dehogy! Lassan megnyugodott. Leült egy cseppet a vetett ágy szélére, simogatta, babrálta a szőtt ágytakarót. Valami hiba lehet nála vagy Józsinál. Előfordul az ilyesmi, senki se tehet róla. Az Isten akarta így, hogy ne legyen nekik gyerekük.  Mit lehet akkor tenni! Most már kár ezen rágódni.

Ez a gondolat jól jött. Aztán, ha valakivel beszélt néhány szót, elő is hozta a régebben gyűlölt témát, kérdezetlenül felhozta, gyakran egészen váratlanul, minden előzetes bevezetés nélkül. Nem akarta az Isten, hogy gyerekünk legyen. Ő tudja, miért, de legyen meg az ő akarata. Meghökkent hallgatói előtt a monológhoz illő fájdalmas képet vágott, ahogyan dukál egy ilyen témához. Végül az égre fordította a szemeit, felküldött egy megbocsátó áldást az Istennek, akiben sohasem hitt. Ilyenkor elégedetten, s valamivel nyugodtabban ment tovább, hogy ilyen jól intézi az ügyet.

Ám ahogy a hetek, hónapok múltak egyre nehezült a teste, egyre formátlanabb lett. Különösen a hasa erősödött meg. Daganat – gondolta rémülten. De orvoshoz nem ment. Amikor a szülési fájdalmak elkezdődtek, először úgy hitte, itt a vég, s rendelkezni kezdett, hogy mi hogyan legyen. Aztán elment a magzatvíz, s vége volt a játéknak. Szörnyű volt a szülés, és még gyötrelmesebbek a szülést követő napok, a lelepleződés napjai. Szégyen, micsoda szégyen! Minden szó eszébe jutott, minden mondat, mit mondott és kinek, meg azoknak az öröme és gúnyolódásai, akik így rajtakapták. Míg a gyermekágyban feküdt, órákon át csak ezt sorolta, s találgatta, mit beszélhetnek most az ő háta mögött. A tudat, hogy gúnyolják, kinevetik, megvetik elviselhetetlen volt. Semmi egyébbel nem törődött csak azzal, mit mondjon, ha majd találkozik ezzel s amazzal, s mit tegyen, ha tudomására jut, amit a háta mögött beszélnek. De az is lehet, hogy majd a füle hallatára gyalázzák, kifigurázzák. Mit tegyen, mit is tegyen!

Ezek a gondolatok olyan gyötrelmesek voltak, hogy még Istent is segítségül hívta, aztán még vadabb ötletei támadtak, s mindenféle praktikákon törte a fejét, ártáson, rontáson, sőt átkon. Bosszút állni a csúfolódókon, csak ez járt a fejében. Meg azon, akinek mindezt köszönheti, aki szétdúlta az életét. Az öregasszonyt, bár a kártyavetés után nem is látta többé, esztelenül gyűlölte, s mindenfelé rossz hírét keltette. Még azzal is megvádolta, hogy rontást hozott rájuk, meg hogy tizenhárom fekete macska képében ott virnyákolt egész éjszaka az ablakuk alatt, hogy nem aludtak egy szemhunyásnyit.

Néha szégyenkezett is emiatt, hiszen koholmány volt az egész, s valaha, ha ilyesfélét hallott, megvetően babonás félbolondnak titulálta a mesélőt. De miért is ment el oda? Miért? Pedig a Józsi is tiltotta. Tiltotta? Nem, neki nem tilthatott meg a Józsi semmit. Meg senki emberfia.

A lányára idegenként nézett, s amikor a csecsemő rátapadt a mellére olyan fájdalmat érzett, hogy legszívesebben lelökte volna magáról. Ha legalább fiú volna, az talán megérné a szenvedést, meg a gúnyt. De egy lány! Miután hazavitte, hetekig ki se dugta az orrát a házból. Még az udvarra se ment ki, s örült, hogy annak idején úgy építkeztek, hogy az udvar, meg a ház a gazdasági épületekkel a húsz sor szőlő mögé került, úgy ötvenméternyire az utcától. Így, ha elhaladt valaki a kerítés előtti járdán, még köszönni sem kellett, sőt, még észrevenni sem. Akkoriban azzal indokolták a szokatlan házhelyet, hogy nem akarják bántani a jól beállt szőlőt, na meg így a vonat zaja se hallatszik be annyira.

A gyermeknézőbe jelentkezőket sorra elhárították. Kitanította a Józsit, csak mondja mindig, hogy még gyengélkedik, majd, ha már erősebb lesz. Aztán nem is remélte, oly hamar elmaradtak a vizitelni vágyók, olyan gyorsan napirendre tértek afelett, hogy a Terinek meg Józsinak lánya született. Nem látták őket, elfelejtették őket.

Az első öt év szinte eseménytelenül zajlott. Tessék-lássék ellátta a lányát, mint egy gép, végül megszokta a gyermek melletti teendőket, hamar meg is tanulta, valahogyan ösztönösen, tette, amit kellett, ahogyan tette, ha malacok születtek vagy borjú. Csupán egyetlen egyszer feledkezett meg róla. Az első nyáron történt, amikor egy hőhullám három hétre katlanná tette az országot, elégett minden, felperzselődtek a mezők, a rekkenő hőség elől már sehová se lehetett bújni, még a vályogfalak sem védték meg a mögé húzódót, perzselt a levegő és éjszaka is mozdulatlan volt.

A lány egyébként csendes csecsemő volt, de akkor még az is sírt, csaknem egyvégtében, nem hagyta abba. Kenyérhajat nyomott a szájába, tán a foga, de az kifordult a szájából, itatni próbálta, de hiába, kiköpte a tápszert, a teát, a cumit is. Józsit várta, jöjjön végre, aztán foglalkozzon vele, neki erre végképp nincs ideje, babusgatni, amikor azt se tudja, mit kezdjen a sok állattal, a ház körüli teendővel. Aztán meg a kút vize is apadt, napról napra fogyott, minden nap azt leste, hány gyűrűnyi lehet még benne, az itatás után töltődik-e vagy sem. Mikor nem bírta már tovább, hirtelen ötlettől vezérelve kitolta a gyereket a nagy diófa alá, ott mintha lengedezett volna egy kicsiny szellő. Hadd nézze a leveleket, hallgassa a baromfiudvar zajait, talán megnyugszik végre.  Csend is lett hamar, nagy csend. Az jó volt.

A vihar szélviharral érkezett és jéggel verte azokat is, akik várták, de azokat is, akik nem. Tombolt. Fákat csavart ki, háztetőket rongált. A baromfit már a jégesőben terelgette befelé, kapott eleget ő is, jeget is, vizet is, reszketve tépte le magáról az ázott szoknyát, meg az inget. Szinte feketébe fordult az ég, fel kellett kapcsolni a villanyt a konyhában, de mindjárt abban a pillanatban el is aludt. Leült a hokedlire, kibontotta, szárítgatta a haját, s akkor eszébe jutottak a tehenek. Azok a szegény jószágok meg kint vannak a gulyán. Mardosta az aggodalom. Mi lesz most azokkal? Ott van az a félnótás gulyás, hogy minek tartják az ilyet! Hányszor üresen jön haza a barom, máskor meg úgy teletömve, hogy attól fél, még felfújódnak. Biztosan beleengedi őket a tilosba is. Ha permetezett a tsz, akkor abba, a mérgezőbe. Az a félnótás, semmirekellő. Nincs annak ki minden kereke. Meg veri is az állatokat, ha rájön a bolondóra. Nem ér az a dög semmit. Ilyen viharba meg biztos csak a saját bőrét menti, az állatokat meg sorsukra hagyja. Ki tudja hová szaladnak ijedtükben! Elmennek azok sok kilométerre, ha megijednek! Ott aztán befogják őket, bottal üthetik a nyomukat. Volt már ilyen! Ha elveszítik a két tehenet, ő megöli magát! Hisz minden vagyonuk az a két tehén. Kell az a kis tejpénz! Józsi nemsokára nyugdíjba megy, neki meg nincs keresete. Öt évig, ha dolgozott a szülei boltjában, aztán elvette a Józsi, és itthon maradt. Itthon is kellett a dolgos kéz nagyon. Istenem, ha azokat valami éri!

Ahogy Józsi beesett az ajtón ázottan, meggyötörten, rá is kezdte rögtön a gulyást, meg a nagy aggodalmát, hogy a tehenekkel mi lehet ebben az ítéletidőben, de az alig figyelt rá, mormogott valamit, hogy majd csak hazajönnek, volt már ilyen, s vette le a göncét, meg az ázott bakancsokat, s kapkodta magára az odakészített munkásruhát, s ment be a lányához. De mindjárt ki is fordult értetlenkedve. „Hol a kislyány?”

Riadtan az arca elé kapta mindkét kezét: – Jaj! Odakint – rebegte, s látta, amint a férje arcán átvillámlik a harag, a gyűlölet és a félelem keveréke.

– Odakint? Hol odakint? Hol?

Megragadta a csuklóját, s szorította, hogy attól félt, eltörik, ha mielőbb el nem engedi, de nem panaszkodott, csak rémülten kutatott az elméjében. Hol odakint, ez visszhangzott, végeérhetetlen visszhangzással.

– Te, én megöllek, ha nem mondod meg azonnal, hol van a kislyány! Megöllek Teri! Aztán nem bánom, mi lesz azután.

Akkor eszébe jutott, hogy a diófa alá tolta a lányt, még a vihar előtt, s rohant kifelé, mögötte a férje. Először nem is látszott a parányi kocsi csak a korhadt régi istállóajtó, ferdén rádőlve billeget egyik sarkán, akár egy kunyhó ferde teteje. Rajta gallyak, levelek, cserépdarabok, valami régi piros zománcos lábas füle, szalma, s ki tudja mi még, amit a bolond szél ráhordott. Mögötte a babakocsi kissé megdőlve és félrebillenve a rákerült súlytól, s benne a gyermek. Ahogy meglátta az apját gőgicsélni kezdett, mosolygott, az meg felkapta, vitte befelé boldogan. Róla elfeledkeztek.