Reggelente, úgy
fél hat tájban magamra vetett télikabátban kirontok a fagyba, hogy kint
éjszakázó kutyámat Bubut, és cakkos fülű harci kandúromat Machiavellit
beengedjem egy kis melegedőre, míg készülődöm. Kicsit beszélgetünk, hogy s mint
múlt az éjjel. Machiavelli, hideg ide vagy oda, ki-kimaradozik, hidegundorát
legyőzi a szerelmi hevület. Aztán a korareggeli homályban aggódva fürkészem a
hőmérőt, mennyit is mutat. Ma is azt mutatta, hogy mínusz húsz fokhoz közel a
fagy makacsul tartja hadállását. A hideg ellenére sem állom meg, hogy szememmel
végig ne pásztázzam fagyban vergődő kertem, s ne üzenjek valamit a hamarosan
kifakadó életről. De jobban tudja azt ő nálam is! Erősebb, bölcsebb nálam, az ő
reménységét a tél meg nem rendíti egyetlen percre sem.
Ma reggel az ezüstfenyőmön akadt meg a tekintetem, s
feledtem a hideget. Hajnali szépsége nem engedett el. Csak álltam és bámultam
dús, fényes tűleveleinek tömegét, telt volt és magabiztos, egyedül állt, de nem
magányosan, ereje teljében. Egy királynő hűvös méltóságával uralta a kertet,
feje fölött, mint egy diadém, a lenyugvó hold keskeny sarlója.
Tudjátok, a hajnalok gyakran csodákat teremnek.
Hajnalban még a nagybeteg is megkönnyebbül, s ha valaki oly szerencsés, hogy
napkeltekor születik, boldogabban érkezik a földre, s békésebben hagyja el
anyja ölének védelmét, aki pedig hajnalban távozik örökre, könnyebben hagyja el
földi otthonát.
Csodás napszak a hajnal, higgyétek el nekem! Mert ezen
a hajnalon is történt valami páratlan: eltűnt télbe gémberedett kertem, s
egyszercsak fölém hajolt az anyám. Gyermekkorom legfényesebb csillaga: Afrodité
és Demeter, Tündérkirálynő, Magna Mater. Sűrű homályban fénnyel szőtt,
kápráztató és tünékeny Éjkirálynő.
Anya, ne menj el! – mondtam azon a régvolt estén láztól
cserepes, kiszáradt szájjal. Vagy csak akartam mondani? Talán úgy legyengített a több napos láz, hogy
nem is tudtam vágyam szavakká formálni. De, mégis. Talán csak leheltem, s ő nem
hallotta meg.
Hét éves lehettem, vagy még annyi sem, amikor egy
szokványos gyermekbetegség, kanyaró vagy skarlát ledöntött a lábamról. Folyt a fiatal test küzdelme lázgörcsökkel, s
eszméletvesztésekkel – én legalább is így emlékezem. A nagyanyám volt
mellettem. Egyfolytában varrt. Amikor lázálmaimból néha felmerültem, hallottam
a Singer véget nem érő zakatolását, s láttam a varrógépre tett kislámpa
fénykörében fáradt arcát. Szemével a gép alatt sikló anyagot kísérte, lába a
pedált nyomta lankadatlanul. Ha felneszeltem, hozzám sietett, fölém hajolt.
Borogatott, itatott, gyógyszert kényszerített belém, aztán újra indult a
varrógépzene.
Nem tudom hány napja tartott küzdelmem a kórral, hol
fáztam, hol majd elégtem, halálosan kimerültem végül. Különösen az esték voltak
gyötrelmesek. Azon a felejthetetlen estén azonban mégis csodálatos dolog történt
– lám, lám, néha az este is terem csodát! A világ legszebb asszonya, maga a Tündérkirálynő
hajolt fölém. Anyám opálos fénnyel telt bőrét mintha belülről világították
volna meg, valami rejtett fényforrással, sötét haja előrebukott, csaknem
megérintette arcomat. Csupán egy
pillanat volt, míg betegágyam fölé hajolt, de mélyen beszívtam illatát, melyet
azután évekig kerestem, s kutattam. Sokáig kísérleteztem, hogy különféle
parfümök keverékéből valahogy előállítsam a páratlan aromát, de hiába.
Anya az Operába megy – susogta, és felkacagott,
finoman, édesen csilingelve, mint amikor két kristálypohár összecsendül. Könnyű
kézzel meg is érintett. Egy kicsit megigazította a takarót rajtam. Talán a
mozdulat nem is nekem szólt. Tudja anyuka
– szólt hátra – ma a Don
Giovanni, az egyik kedvencem … Nagyanyám nem válaszolt, azt hiszem, fel sem
emelte a fejét. Akkor vettem észre az árnyékba borult szobában az ajtó
közelében várakozó magas, elegáns férfit. Az anyámra várt, de nem az apám volt.
Don Giovanni állt ott a félhomályban – maga a megtestesült csábítás.
Hogyan lehet, hogy hét évesen oly egyértelmű volt
számomra Don Giovanni hatalma? De nyilvánvaló volt, kit képvisel, s az is,
harcolnom kell ellene, még ha reménytelen is a küzdelmem. Olyan nagy volt a
tét.
Összeszedtem hát minden erőm, hogy az elkerülhetetlent
megakadályozzam, s akkor hangzott el az a bizonyos mondat: Anya, maradj velem!
Ne menj el! De közben hallottam a sötétkék taft titokzatos suhogását –
távolodott. Elkéstem. Anyám nem csókolt meg, talán túl izzadt voltam, csak
intett, finom keze úszott a levegőben. Talán meg sem hallotta suttogásomat. Az
ajtó bezárult, a Tündérkirálynő és kísérője eltűntek, én meg magányosan és
reménytelenül visszahulltam a lázba.
Anyám védelmében el kell mondanom, hogy tudta, a
legjobb kezekben vagyok, nagyanyámnál jobb ápolót aligha találhatott volna.
Biztos volt abban, hogy fiatal szervezetem hamarosan legyőzi a betegséget. Amit
azonban nem tudott szegény megbűvölt, öntudatlan anyám, hogy akkor tőlem a
szeretet és a szépség távozott, s helyet hagyott a roppant űrnek sok-sok évre.
Szegény boldogtalan anyám nem is sejtette, hogy azon az estén meghalt bennem a
bizalom minden ember iránt, s ezután majdnem negyven éven át éltem ezzel a
fájdalommal. Drága, tudatlan, ifjú anyám azt sem tudta, hogy elveszítette a
gyermekét csaknem örökre, mert az nem bírta az anyanélküliség gyötrelmét.
Imádott, szépséges anyám azt sem sejthette akkor, hogy halálába később még egyszer
belehalok, s ha majd eljön a bűnök temetésének és a megbocsátásának kegyelmes
hajnala ezt az estét lesz a legnehezebb végleg elengedni és megbocsátani.
Még én is tudatlan voltam, nem is sejtettem, hogy nem
egészen húsz év múlva lassan kinyílik majd egy kórterem ajtaja. Az ajtót egy
fehér köpenyes férfi nyitja ki, mögé lép, s int nekem. Csupán egyetlen
kézmozdulat volt, és a rám szegeződő tekintet. Tudtam, hogy veszítettem. Végleg
elveszítettem az anyámat. Végleg cserbenhagyott, odaadta magát, még mindig
ragyogó ifjú lényét, kívánatos asszonyiságát, sohasem beteljesített anyaságát a
ráknak. Akkor újra imádtam és gyűlöltem.
Három hét telt csupán el a végzetes intéstől a haláláig.
Ez idő alatt negyvenfokos lázban égtem. Hol az életéért könyörögtem az
ellenséges Istenhez, hol haláláért esdekeltem, mikor a testén be nem gyógyuló
sebekre esett a pillantásom. Naponta, rettegve mentem hozzá, él-e vagy holt,
akit ott találok, s ha élő nem kérdi-e: mikor halok meg.
Aztán egy napon a betegnek szánt ajándékommal a
Moszkva téren vártam a villamosra, amikor addig sohasem tapasztalt gyengeséget
éreztem. Lábaim cserbenhagytak, ezért leültem egy beton virágtartó peremére.
Akkor halt meg az anyám.
