Tiziano Vecellio - Égi és földi szerelem 2.

Tiziano Vecellio

Otthon alig volt könyv, talán ha tízegynéhány kötetre rúgott a gyűjteményünk, beleértve a Bibliát és az imádságoskönyvet is, meg a Szabad Föld kalendáriumát. Ám volt közöttük egy, melyet az értékes jelzővel illettünk valahányan, melyre nagyon kell vigyázni és mindenképpen meg kell őriznünk. Ha erről beszéltünk az áhítat tömjénillata betöltötte a szobát, s mélyen beivódott a vályogfalakba: Barát-Éber-Takács A művészet története. Nos, ez a könyv volt egyik kedvencem, kimeríthetetlen kincsestár, képben és szövegben egyaránt, az örök olvasni- és néznivaló. Igazán csodás napokon, amikor a levegő váratlanul megtelik valami kimondhatatlan fényességgel és remegéssel, amit senki sem lát, és egy láthatatlan hárfa zeng, melyet bár senki sem hall, de mindenki érez, aki valahogyan oly szerencsés, hogy belekerül e szép napok aurájába, ezeken a napokon többnyire a Barát-Éber-Takácsot forgattam. A könyv vaskos volt, súlyos, és én végtelenül óvatosan bántam vele. Az asztalt először is alaposan letörölgettük, majd tisztasági vizsgálat után – a fejemet ferdén az asztallap fölött tartva végigpásztáztam a felületet, majd többször gondosan ráfújtam, és újratöröltem – óvatosan ráhelyeztem a csomagolópapírral bekötött kötetet. Bár több oldal egyszerre lapozása nem tartozik a kíméletes olvasási szokásokhoz, néha ezt is megkockáztattam, hogy mielőbb odaérjek Tiziano Égi és földi szerelem című festményéhez. Itt aztán hosszan időztem, feltétlenül tovább, mint egyéb csodás helyeken.

A szüleim válása utáni harmadik évben a karácsonyt anyáméknál tölthettük. Addig alig láttuk őt, s talán az alku is éppen ezért köttetett: három év után, hadd legyenek végre nálam... Azon az őszön a harmadik férjjel végre beköltözhettek az új otthonba, egy rózsadombi villába társbérlőként. Két szobájuk volt, a bérlőtársnak, a gyermektelen középkorú párnak, egy. A jókora konyhában ketten is elfértek, a fürdőszobán meg osztoztak, időrend szerint hol ez, hol az a pár vehette birtokba a közös helyiséget. Nem volt ez akkoriban ritka, volt hogy kettőnél több idegen családot is egymáshoz rekesztett az ínséges lakáshelyzet. A villa valamikori gazdái angol kertté szelidítették a domboldalt, s e hajdani igyekezet olyan gyümölcsöt termett, mely később ellenállt minden támadásnak. A kert túlélte a nemtörődömség és elhagyatottság tőrdöféseit, a háború, béke és forradalom megannyi próbatételét – mert vannak küzdők, kiket még a béke sem kímél –, legéletképesebb harcosai kiállták az idők próbáját. Voltak ugyan, akik feladták – de a holtakat eltemették és felélték, majd a megmaradók vették birtokba a területet, kedvükre nőttek, virágoztak, burjánoztak. Tél volt, amikor először láttam levetkezett szépségében, de még pőre ágai-bogai is azt hirdették, hogy a kert nem halott, csupán elaludt, pihen, hogy erőt gyűjtsön egy újabb virulásra.

Azon a karácsonyon, amikor az ebéd utáni lágy csendben együtt lapozgattuk anyámmal az ajándék könyveket, akkor láttam először ezt a könyvet is, és benne a a Tizianót. Már az is öröm volt, hogy egymás mellett ülhettünk egy félórácskát, vagy még többet. Egy kissé feszélyezettek voltunk mindketten, talán még sohasem ültünk így egymás mellett, hiszen, amikor elhagyott bennünket még csupán hét éves voltam, az öcsém meg öt múlt. Három év telt el, én betöltöttem a tizet októberben, és annyi minden történt azóta... Azt hiszem, az öcsém is hasonlóan érzett, szokatlanul csendes volt, csak tologatta a mozdonyt, ide- meg odacsatolta a kocsikat, motyogott közben, épphogy pittyeget, mint egy madárka, akit egy pillanatra visszaraktak a fészekbe. Mindannyian hallgatagabbak voltunk a szokásosnál, csak a mostohaapám volt harsány, ha kellett, ha nem viccelődött, akárcsak máskor. De még ez sem karcolta meg a rég áhított hangulatot.

Anyám is boldognak tűnt, derűs volt, azt hiszem, bizakodott, hogy végre minden a helyére kerül, és azután minden ragyogni fog örökös ünnepi fényben. Még a zongorához is leült aznap délután, kottahalmok között turkált izgatottan, én meg bámultam és csodálkoztam, nem is tudtam, hogy zongorázni is tud, régebben csupán énekelni hallottam. Egy zongora... Láttam nyomban, amint először beléptem, azonnal észrevettem, hogy ott áll a szobában, kicsit oldalt fordítva, az ablakhoz közel, mégis a középpontban, hatalmasan és három karcsú lábán könnyedén, szinte súlytalanul, repülni készen, titkosan és méltósággal teljesen, de valahogy el sem tudtam hinni, hogy valóban idetartozhat. Talán valaki itt felejtette, de egyszer majd eljön érte. Megáll a ház előtt egy teherautó, és felteszik rá... Nem volt új, de mégis fénylett, mint a fekete kínai selyem, alig mertem megérinteni, pedig jó lett volna felemelni a fedelét, felfedni az elefántcsont és fekete billentyűket, s talán pötyögni rajtuk valamit.

Lapozgattuk a könyvet, ő meg mesélt, mindent kívülről tudott, nem is kellet elolvasnia a szöveget, szabadon beszélt az egyiptomiakról, a görögökről, s közben mutogatott, repkedett a finom, csaknem áttetsző keze, egy a műalkotások közül: Nézd, Müron Diszkoboloszát, nézd, mit tudnak a testről, a mozgásról a görögök... Ő kigyúlt, én meg lángra lobbantam, mert magához engedett, engedett bepillantanom a lelkébe, igaz csak a szegletébe, de az ő világába, egy felnőtt világába... beengedett végre engem, a méltatlant, az addig kirekesztettet. Ámultam, mert jól láttam, hogy a vadászó Artemisz ült le most mellém, a szilaj és mindentudó istennő, magához emelt és vont, s ha csupán egyetlen pillanatra vagy néhány órára talán, az is érthető. Aztán egyszerre megpergette a fényes lapokat – vége, vége, gondoltam – ánizsillatú por szállt fel, ráült a pilláimra, és egy kissé elhomályosult a látásom, de észrevettem, hogy mielőtt becsukta volna a könyvet, még egy pillanatra elidőzött egy képnél.. Megremegtem, szerettem volna megállítani, hadd nézzem meg én is, mert összeszorult a torkom a látványtól, de a könyv bezárult, két táblája, mint a beteljesült végzet magába zárta az addigi örömöket. Égi és földi szerelem, Tiziano – mondta.

Gedei Viktória: Szív-meg-szakadás

Csak ültem, kissé kábultan, aléltan, nem tiltakoztam, elengedtem nyomban, lemondtam róla, lemondtam a folytatásról, éppen úgy, ahogyan egykor lemondtam végleg róla is. Akkor futólag rám tekintett, de nem látott engem, sejtelme sem volt arról, mit gondolok, és mit érzek, csak az elmúlt pillanatot látta még – de az is elszállt, mert kiürült a pohár –, s talán a vágyott következőt. Ám az öröm adakozóvá tette, ezért ezt mondta: – Neked adom ezt a könyvet. Jó? Otthon majd nézegetheted. Olvasgathatod. Hiszen már tudsz olvasni. Az én nagy lányom! – Gyorsan magához ölelt, aztán ment, mert valami sürgős dolga akadt a konyhában, aztán hallottam, amint turbékolva nevetgél és tudtam, rám már nem gondol, se az Égi és földi szerelemre. A szófoszlányok dallama felidézte a régi hangot, amikor takarítás közben énekelt, azokban a boldog-boldogtalan időkben, amikor még egy család voltunk. Carmen, Carmen dalolt odakint. A könyv ott feküdt előttem, most már az én könyvem, de nem érintettem meg, meg sem kíséreltem, hogy megkeressem az Égi és földi szerelmet: Akkor és ott még várnom kellett, és én vártam rendületlenül.

Csak sok-sok év múltán ébredtem rá, hogy az életemet végigkísérő szomjúság, a betöltetlenség tompa fájdalma – mely hozzátartozott létezésemhez, akár szorgalmas tüdőm légzési tevékenysége –, a várakozás kísérőtünete volt. A várakozás éppen akkor született, amikor én, ezért rémülten nyomban anyám mellét kerestem, mert azt hittem, ez csupán a táplálék utáni vágy. Valódi tartalmát később kezdtem sejteni, igen, amikor megpillantottam a képet, s elhangzott a mágikus mondat: Égi és földi szerelem. Akkor kezdett derengeni bennem hiányom tényleges mibenléte, s egy pillanatra feltárultak dimenziói. Mint amikor egy barlang bejáratánál az első kíváncsi fénycsóva végigpásztázza a falakat, aztán, a sötétség végtelen végén reménység támad, valami visszaveri a fényt, az visszapattan, mint egy szilaj szikra, és szíven találja a kutatót. Azt gondoltam, Tiziano Vecellio segítségemre lesz, mert ő tud valamit, tudnia kell, hiszen ismeri a varázsigét, ezek szerint már járt a barlangban.

Gedei Viktória: Egy árny

Tulajdonképpen ez a sejtés dúlta fel közös karácsonyunkat, mert nyugtalanság költözött belém, még maradtam volna anyám közelében, hátha újra magához von, hátha még egyszer kinyitja a kaput, s gyengéden beiinvitál, ha csak egy percre is, ugyanakkor mentem is volna, hogy végre békében kinyithassam a titkok könyvét, s hozzákezdhessek a megfejtéshez. Valamit álmodtam is róluk, a kútnál ülő két nőalakról, de álmom mindkettőt felöltöztette, sőt mind a hármat, mert volt egy harmadik szereplője is a képnek, talán éppen én magam, aki belépett a mediterrán tájba, mely akkor inkább fenyegető volt, ingoványos, mély árnyékoktól rejtett, bizonytalan. A két alak összetartozott, a harmadik, talán én, idegen volt, aki jobb, ha mielőbb távozik, még mielőtt ezek észreveszik hívatlan behatolását.

Karácsony második ünnepén utaztunk haza, s már azon a késődélutánon szent hellyé vált egyetlen asztalunk. Kétségkívül megillette ez a megtiszteltetés, hűségesen szolgált, s ennek következtében, mintegy jutalomként, mindenféle harci sérüléssel büszkélkedhetett, kések okozta vágásokkal, vésésekkel, klopfoló ütésnyomaival, és forró edények karikamintáival, meg mindenféle tinta- és festékfoltokkal, mert hol konyhaasztal volt, hol étkező, hol tanulószoba, s ha úgy tetszett, oltár. Gondos takarítás, terítés után rákerült, végre kinyílt a könyv. Eleinte együtt nézegettük, aztán egyedül maradtunk mi ketten, Tiziano meg én.

Faggattam. Melyik az égi, s melyik a földi? Hajlottam rá, hogy éginek a jobb oldali, meztelen női alakot tekintsem, mindenekelőtt földöntúli szépsége miatt. De más is emellett szólt. Az angyalok – ha vannak egyáltalán, gondoltam, mert már túl voltam a hitetlenség első jeges korszakán - minek is viselnének ruhát, hiszen az égben nincs hideg! Égi volta mellett szólt az is, ahogyan a másikat nézte, vágyakozva, szeretettel, ahogyan felé hajolt, készen arra, hogy felálljon, odamenjen hozzá és megölelje. Egy szelíd lény, akiben rosszaság nincsen. Angyali jó. Látszik, hogy csak arra vár, hogy a másik – nyilvánvalóan ő a földi személy – végre ránézzen, hogy végre észrevegye. Talán éppen a vigasztalás szavait keresi, s mindjárt meg is szólal: Nézz rám, ne szomorkodj, kedves! A jobb oldali gyengéd, nyugodt és adakozó. Még azt sem bánja, hogy a szél lefújja testéről a vörös kelmét, s ölét is alig takarja valami, sőt, nyomban lehullik az is! Nem szégyelli magát, de miért is szégyellné, hiszen olyan szép! Lehet-e más, mint égi? Hol van ilyen a földön, ugyan hol? Feltehető, hogy eme gondolatok az újra ébredező hit gondolatai voltak, ám csupán a hit csíraállapotában, védtelen, eltaposható formában. Olyan jó volna hinni valami távoli, megronthatatlan jóban, amihez tétova magunkat újra meg újra hozzámérhetnénk!

Akkor észrevettem, hogy a jobboldali szemében is bujkál valami rejtett szomorúság. Hát hogyne, hiszen amaz nem törődik vele! Haragudni kezdtem a megközelíthetetlen másikra, a komorra, aki csak a távolba bámul, ostoba, értetlen arccal. Még a gyerekkel sem törődik, holott lehet, hogy az övé. Pedig micsoda ruhája van! Káprázatos! Biztosan gazdag, az a fajta, akinek semmi sem elég. Közönyösen üldögél a csodás tájban, szinte ott sincs, láthatóan meg sem érinti az őt ölelő szépség, észre sem veszi a tájat, éppen úgy, ahogyan azt sem, hogy az égi éppen felé fordul, nyíltan, gyengéden. Tudomást sem vesz, sem róla, sem az édes gyermekről, akit ölbe kéne vennie, csak szorongatja azt a csúf fekete tálat – mi lehet benne? – az ölében meg hervadt virágok. Mi a baja? Hiszen, látszik, hogy mindene megvan! Lám, hogy vigyáz, hogy szépen üljön, nem baj, ha kényelmetlenül, csak jól látsszanak a pompás redők... Micsoda hiú nőszemély! Üresfejű, üres szívű! Buta és önző! Igen, ő a földi.

Aztán elbizonytalanodtam. Hiszen a címben elöl áll az égi. Ez mintha azt sugallná, hogy az első személy az égi, és a második a földi. De akkor ennek így semmi, de semmi értelme! Nem vallottam be, de haragudni kezdtem Tizianóra is. Ó, igen, magamra is haragudtam, sőt éppen magamra mindenekelőtt, mert ennél a pontnál ráébredtem, hogy a kutatott téma makacsul ellenáll behatolási kísérleteimnek, ráadásul a kezdetektől megfeledkeztem egy lényeges kérdésről, arról, hogy az égi és földi itt csupáncsak jelzői a szerelemnek. A szerelem kérdésével egyszerűen nem foglalkoztam. Ennek oka feltehetően a fő téma sajátos természetében rejlik, azaz, hogy mindenki ismeri, ám senki sem érti teljes mélységében, megtetézve azzal, hogy a kutató a vizsgálni kívánt témában nem volt, nem lehetett elég jártas. Valóban, ez utóbbi eltántoríthatott volna.

De nem ez volt, ami visszatartott attól, hogy a problémát teljességében vizsgálatom tárgyává tegyem. Egyébként sem voltam teljesen tapasztalatlan. Még a nemi kérdés tekintetében sem. Csak sebzett voltam, s a seb sajgott folyamatosan. Ám miközben Tiziano képét faggattam, a probléma mégis betört, a seb sajogni kezdett, mert a szerelem... pontosabban, a szerelem/szeretet az együtthatója minden életegyenletünknek, ha tudjuk, ha nem, ha akarjuk, ha nem.

A magyar nyelv megkülönbözteti a szeretetet és a szerelmet, azaz megelőlegezi, hogy e kettő egymás nélkül is lehetséges. A két kifejezés alkalmat adhat árnyalt megfogalmazásokra, ugyanakkor ezzel a felbontással éppen a legdisztingváltabb árnyalatokat mossa egybe. A szerelem szó azt sugallja, hogy fajfenntartási gyökere van az érzelemnek, a szeretet meg azt, hogy a létezés érzelmi alapjáról beszélünk, az egyik fenntartó, a másik meg megtartó. A szeretetből gyakorta teljesen hiányzik a nemi irányultság, ám nemritkán a szerelemből is, vagy olyan rejtett, hogy szinte elhanyagolható. Mérei Ferenc írja, hogy a szeretet kasztrált szerelem, melynek jegyében gyermeket, szülőt, testvért szeretünk és a megkülönböztetett elnevezés mentesít bennünket attól, hogy szembesüljünk incesztuózus vágyainkkal.

Tíz évesen már jócskán túl voltam egy kisgyermekkori nemi élményen, ahogyan normálisan fejlődő gyermekek általában. A történés már akkor elmosódott volt, alig emlékeztem a helyzetre, s végképp nem a másik két szereplőre, de arra igen, hogy a kert egy eldugott sarkában, korhadt deszkák, ócskavasak, lyukas, kopott zománcú edények, meg mindenféle ócskaság között, a szemétdomb melletti kútgyűrű rejtekén fedeztem fel először a másik nem másságát. Hogy pontosan miben is áll ez a másság, azt elnyelte az azóta elszállt idő, olyannyira, hogy az iskolai wc semmitmondó ákombákomjai sem voltak képesek feleleveníteni az emlékeimet, ha egyáltalán voltak. Bár kíváncsiságomat könnyen kielégíthette volna egy pillantás az öcsémre a napi tisztálkodás, vagy a hétvégi fürdés alkalmával, amikor ki- vagy beszáll a mosóteknőbe, de a dolog azidőtájt végképp nem érdekelt. Azt hiszem, örültem, hogy végre visszanyertem testi-lelki tisztaságomat, hűvös nyugalmamat a nemi dolgok iránt, s nem bolygattam, amit – gondoltam - jobb nem bolygatni.

A kútgyűrűben történetek, vagy nem történtek, ezzel együtt mély benyomást hagytak maguk után, érzelmi, érzéki lenyomatot. Ha a hajdani izgalmat bármi felidézte, nyomban felparázslott, égetett, ezért küzdöttem ellene. A szégyent használtam kenőanyagnak, hogy szívmarkoló gerjedelmem, s az azt kísérő zavart mielőbb lecsúsztassam a mélybe, s hogy fel ne támadjon újra, még rá is tettem egy-két lapátnyi bűntudatot. Már nem emlékszem, melyik kis szexmániás és hogyan vett arra rá, hogy a gazzal felvert, pókok és mindenféle csúszómászók által lakott kútgyűrűbe bemásszak, s ott végezzem el folyó ügyemet, mégpedig társaságban, mivelhogy ugyanígy tett a másik két delikvens is. Valószínűleg csak követtem a belső parancsot, akár egy bennszülött vagy Daphnisz és Klóé, s mivel akkoriban még nem álltam harcban a természettel, engedtem utasításának.

Azt is el kell mondanom, hogy a kútgyűrű-eset után úgy egy évvel túljutottam az első lázas szerelmi élményen is, mely azzal a tanulsággal jutalmazott meg, hogy a legodaadóbb szeretet, szerelem sem képes felébreszteni a szeretetet, szerelmet, ha a másik nem akarja, és arra is emlékszem, hogy amikor egy vasárnap reggel láttam apámat felkelni, talán hat éves lehettem, hogy megütött a szépsége, a férfivolta. Odafeküdtem a helyére, megkerestem testének lenyomatát, belesimultam ott hagyott melegébe, illatába, s néhány percre bódult kábulatba estem, talán elaludtam, felizgatottan és kielégülten. 

Égi és földi szerelem 1.

Az almárium titka

Az augusztus már a vége felé járt. Friss reggelek után még gyorsan melegedett, és délidőben, akár egy bacchánsnő, tombolva táncolt a nyár, mutogatta érett idomait, de késő délutánra, estére kifáradt, lihegett, lerogyott. Icu ilyenkor kikiabált: Gyertek be, vagy vegyétek fel a szvettert! Hűvös van odakinn. Az öcsém futtában válaszolt – Nincs is hideg... – aztán loholt tovább meglesni, valahogyan elcsípni az alkonyat titokzatos örömeit, melyeket gyorsan felmorzsol a közeledő este, de mindegy, csak ne kelljen még bemenni. Én meg azt gondoltam, míg befelé ballagtam: Jó, elég is a nyárból! Szeretem az őszt. Lédús körte, édes szőlő, a kecskecsöcsű, az a legjobb, a ropogós, muskotályos! Nemsokára érik a starking alma is! Talán már szeptemberre, de a végére biztosan összegyűjti a nyár ízeit, aztán a kezedbe adja, ragadj meg, két tenyeredben dédelgess, aztán harapj, egyél meg, falj fel, neked adom az egész nyarat! És láttam az almáskert fölött trónoló módos vidéki ház oszlopos tornácát, a kopott lépcsők keretezte ámbitust, és a dülöngélő vesszőkosarakat, telis-teli mélybordó almával.

Egy másik különös aroma is odakeveredett a tavalyi emlékhez, gyertyafüst és mindenféle virágillat elegye, koszorúk meg a molyirtóktól átjárt fekete ruhák szaga, levendula meg izzadtságszag, mert azon a nyáron halt meg az almáskert tulajdonosa, a gazda, aki ismerte a gyümölcsösök minden titkát, és feltehetően magával is vitte. Családunk régi barátja volt, ezért el kellett búcsúznunk tőle, s a nyitott koporsóhoz zarándokoltunk mi is gyerekek, így legalább egy főhajtásnyi időre megnézhettük, még egyszer utoljára, jótevőnket, az almáskert gondozóját és őrét. Viaszfehéren, mély csendben feküdt ott, s nem értettem, miért kell őt kitenni a kutató pillantásoknak, amikor nyilvánvalóan nem kíváncsi ránk. Az arca idegen volt, elutasító, konokul lezárt szemhéja mögött vak szemei elfordultak az élőktől. Minket sem vett észre, amikor fölé hajoltunk – pedig valaki fel is emelt egy kicsikét, talán, hogy jobban lássam, hogy jobban bevéssem a végső képet – , noha egy ősszel korábban még ő adta kezünkbe a legszebb almákat. A kezére is emlékeztem, a vaskos, érdes férfikézre, ahogy néha meg is paskolta az arcunkat, de nem bántam, mert a keze meleg volt és almaillatú. Micsoda veszteség! Micsoda kár! Mi lesz most akkor az almafákkal? Behunytam a szemem, hogy jobban érezzem a zamatokat, amint a kásás hús enged a fogaimnak, elomlik, eloszlik a szájamban, az édes lé meg csordul, az ínyemet simogatja, s megtelik az orrom a fűszeres illattal. Sohase ehettük magunkat jóllakásig, mióta elvették a szőlőt és a gyümölcsöst, de attól kezdve idegen kertek fái, tőkéi nekünk is teremtek, hol innen, hol onnan érkezett egy kis kosárnyi a kisasszonynak – aki már nyugdíjas korú volt azidőtájt – meg a gyerekeknek.

Közeledett az évnyitó is, és akkor először, a negyedik tanév előtt, nem bántam ezt sem. Megszoktuk, talán meg is szerettük egymást a falusi iskola meg én. Nem tudom, mikor történt, hogy sóvár elmémet egyszer csak jó ízűen betöltötte valami olvasmány, nem is tudom mi volt az, de zaklatott szívem elégedetten, békésen vert azután, megnyugodott. Átléptem egy másik világba, ahol végre egészen otthon voltam, minden olyan jó és szép volt, zavartalanul és maradéktalanul az enyém. A kielégültség és a béke velem maradt még egy ideig. Azután rávetettem magam az olvasnivalókra, valóságos könyvmoly lett belőlem, betűéhségemet képtelen voltam kielégíteni, szenvedélybeteg lettem. Ha alkalmanként elfogyott az olvasatlan szó, vérfogyottan szédelegtem, míg meg nem érkezett a vérátömlesztés. Mindent elolvastam, ami a kezembe akadt, válogatás és felügyelet nélkül. Még a községi könyvtár áldott alkalmazottja – egy a földi szentek közül, akit tisztelni, imádni érdemes – sem mondta, hogy Zola és Maupassant nem éppen tizenegy éves leánykáknak szánta műveit, talán nem is sejtette, hogy éppúgy magamnak szántam ezeket is, mint amazokat. Akkoriban ugyanis rákaptam a franciákra, s a pöttyös és csíkos könyvek mellé elsősorban belőlük raktam formás tornyot. Az általam válogatott könyveket olvasta Dédi is meg Icu is, azután néhány szót ejtettünk az élményről, mindig áhitattal. Hogyan is másképp? A rendszer kitűnően működött.

Fészekhagyó szülőpár

A világszép nádszálkisasszony és a csukamájolaj

Nyolc éves voltam, amikor szüleim és nagyszüleim úgy döntöttek, elérkezett az ideje az első áldozásnak. Az ötvenes évek végén jártunk, és ma sem értem, ki döntött úgy, miért döntött úgy. Sem a szüleim, sem a nagyanyám egyetlen szava, mozdulata sem árulta el, hogy tudomásuk volna az élő Istenről, sem egyetlen sóhaj, sem egyetlen fohász. Istent éppúgy nem emlegették, mint ahogyan régenhalt, rég elfelejtett rokonokat sem, azokat, akik valami okból nem vetettek jó fényt a családra. Éltek a mának, éltek a keserves világnak, fohásztalan, kiszáradt lélekkel. Nagyapám életfogytiglani börtönbüntetését töltötte, nagyanyám a fel nem dolgozott eseményektől kábultan, éjjel-nappali varrásba fojtotta fájdalmát, s a munkaterápia szerény jövedelmet is biztosított. Apám, anyám héjanászuk végén, tépetten elhagyták romos fészküket.

Magányos és koravén gyermek voltam, s mert nemigen volt kihez szólnom, s hozzám sem szólt senki, gondolkodtam és ábrándoztam, mindenekelőtt egy olyan világról, amelyben a felnőttek a gyermekeket is kitüntetik olykor-olykor figyelmükkel. Talán, ha szép volnék! - gondoltam fájdalmasan. Az első osztály kétségkívüli sztárja Emese is mindenekelőtt szépségével tűnt ki. Persze okos is volt, s a szülei naponta érte jöttek az iskolába, míg én magányosan baktattam haza. Megértettem rajongásukat.

Máriabesnyő angyala

Mindenekelőtt szép akartam lenni én is. Világszép nádszálkisasszony. Józan gyermekénem ugyan többször is figyelmeztetett, ne higgyek a világ üzenetének, amely azt sugallja, a legfontosabb, a legértékesebb tulajdonság a szépség, s hogy csak a szépeket lehet és kell szeretni. De mégiscsak a szépek voltak a legszebb mesék főszereplői, a többiek csupán statiszták, a rosszak meg, a boldog kimenetel kerékkötői, akiket le kellett küzdeni, sőt el kellett pusztítani, többnyire rútak voltak. Legalább is az Andersen előtti időkben. Mert Hans Christian bölcs gyermeklelkem mellé állt, és megerősítette bizonytalan hitemet abban, hogy a valódi szépség többnyire láthatatlan. Minden szempontból rokonlélekre leltem, s amikor egy mesekönyv fülszövegében a híres dán életéről olvastam, abból csupán annyit jegyeztem meg - ami a tényektől kissé távol esett - , hogy a nagy meseíró apja halála után abbahagyta az iskoláit, s minden könyvet elolvasott! Ezután végképp a szívembe zártam, bátorságáért és rendkívüli jelleméért.

Miközben világszép nádszálkisasszonyokat rajzoltam koronával és földig érő aranyhajjal számtalan példányban, magam megpróbáltam a nem szépek, a bármi okból kiközösítettek, az elesettek felé fordulni, s azokat dédelgetni, akiket senki sem kívánt kitüntetni figyelmével. Már ha előbbiek egyáltalán vágytak a figyelmemre. Mert többnyire nem viszonozták, sőt nem is tűrték szeretetem megnyilvánulásait. A visszautasítás első jelére visszavonultam. Eleinte mély fájdalommal, megalázottan, később azzal a kétségtelen tudattal, hogy nem én vagyok a vesztes. Azután már csak őt sajnáltam, a másikat, aki nem volt képes elfogadni.

A fényképet Gedei Viktória újvidéki írónő készítette

Ilyenfajta csalódással végződött első szerelmem is...


1956 végén történt. Alig töltöttem be a negyedik életévemet, amikor az első szerelem megragadott, és átemelt egy másik világba. Mondhatnám, ez volt a kegyelem első pillanata.

Ami később gondolattá formálódott bennem, azidőtájt inkább csupáncsak érzés volt, tudatos énem mindenekelőtt ezekből az érzésekből táplálkozott, mert a gondolat még csak születőben volt bennem. Az azévi karácsonyra nem is emlékszem. Azt hiszem, nem is volt abban az évben karácsonyunk. A mi családunk számára halva született a Megváltó. Csak fájdalom volt, és sötétség volt, és reménytelenség. Akik körülöttem éltek ezekkel a terhekkel hajóztak a félelem tengerén, s a bárkába, családunk viharvert bárkájába beszivárgott a rettegés, olyan erővel, hogy elöntéssel, és süllyedéssel fenyegetett.

’56 decemberének végén - már senki sem él, aki megmondhatná nekem, pontosan melyik napon történt - a nagyapámat, aki a forradalom alatt nemzetőrparancsnok volt az egyik alföldi faluban, kötél általi halálra ítélték. A nagyanyám felsikoltott és elájult - mesélték sok évvel később, amikor már követeltem, hogy tudni akarom, mi is történt akkor, mi is történt valójában. Darabokra hullott családom különös szövetséget kötött ugyanis, s tartották hűségesen, bár sohase formálták szóvá az életfogytig tartó szerződés szövegét. A kimondatlan megállapodás szerint hallgatással kell eltemetni mindazt, ami történt, mindazt, ami megalázott és fájt a múlt gondos eltemetésével kell az életünkből kitörölnünk. De vigyázzunk, a sírhoz se menjünk ki soha, mert ki tudja, tán feltámad a tetszhalott!

Nagyapám halálra ítélésének napja azonban más események miatt is nevezetessé vált. A csukamájolaj! Hallottál már e csodaszerről? Abban az időben az óvodai gondosság köteles volt naponta egy evőkanálnyit a szánkba erőltetni a fertelmes ízű, szagú, ám élettanilag bizonyítottan nagyhatású szerből. Az ötvenes évek alultápláltjai számára valóban életmentő volt a gyakorlat, ám azon a napon csaknem halálomat, s még hat társam halálát okozta. Közöttük volt első szerelmem is, ami a rémdrámát csaknem szerelmi légyottá nemesítette.

Úgy történt, hogy a félelem orvul betört, a külső zűrzavar begyűrűzött mindenhová, így az óvodánkba is - ne csodálkozz, ilyen a félelem természete, ne csodálkozz, ilyen a zűrzavar természete - s az egyik zavart és rettegő dadus az evőkanálba az életmentő csukamájolaj helyett terpentint öntött, majd kényszerített az egyébként más napokon is makacsul ellenálló szájakba. Ilyenkor erős markok szétfeszítették a konok szájacskát, majd a műveletet egy erőteljes öntő mozdulat követte, a kanalat jó mélyen le kellett nyomni a torokba, zutty, s a fertelmes nedű már le is csusszant. Hát, így történt. A hatodik potenciális áldozat után valahogyan mégis ráébredt ártatlan gyilkosunk, hogy amit belénk kényszerített az... az terpentin.

A félelem és a rettegés először némasággá dermedt, majd sürgésforgás következett, ajtók csapódtak és fojtott telefonbeszélgetések zajlottak, csak úgy izzott, sistergett a levegő, azután következett az áldozatok kiemelése a tömegből, elválasztása és taxiba gyömöszölése - a mentő feltűnést keltett volna. A mérgezetteket a legközelebbi SZTK-ba, történetesen a Kapás utcaiba - szállították azonnali gyomormosásra.

Ne becsüljétek le a gyermekeket. Lehet, hogy nem értik, de érzik a valóságot, még az eltitkoltat is. Mi is tudtuk, méginkább éreztük, hogy rendkívüli és félelmetes dolog történik velünk, de az érzés szorongató nyomása alatt sírni sem tudtunk, pontosabban... Amikor észrevettem, hogy a váratlanul elkülönítettek csoportjába került első szerelmem is, csak bódultan bámultam szeplős arcocskáját és lángvörös haját, s elfeledkeztem baljós érzéseimről, mert csak őt láttam, s kísértem pillantásommal, míg el nem tűnt a másik taxiban a termetes óvónő mögött. Szerelmem mindebből semmit sem vett észre, de ez nem bántott. A szeretetnek ugyanis elég, ha kiáradhat.

A szerelmi mámornak a gyomormosás kínjai vetettek véget. Egy magas székbe kényszerítettek, majd az arcomba világítottak, s mivel elvakultam, inkább behunytam a szemem, ám a fényforrás erősebbnek bizonyult, s átvilágított a szemhéjamon is. Azután kipeckelték a szájamat, de olyan erősen, hogy mindkén szélén berepedt. Egy csövet gyömöszöltek belém, a végére meg tölcsért illesztettek, és azon át vizet töltöttek belém. Akkor kinyitottam szemem, s láttam amint újra meg újra fölém emelkedik a vizel telt edény, könyörtelenül. Úgy éreztem, egyre kétségbeesettebben és egyre reménytelenebbül, hogy sohase hagyják abba kínzásomat. De mivégre mindez? Zokogtam és fuldokoltam, közben folyamatosan hánytam.

Azután már csak a visszaúton láttam az édes lángvörös fejet, mely elalélt, éppen úgy akár az én ezüstszőke hajjal koronázott csapzott fejem, mert akkor az ég kegyelméből éppen abba az autóba került, ahová én is. De akkor már halálos kimerülten, megtörten a gyomormosás borzalmától, csak aludni vágytam. Csak napok múlva tudtam meg, hogy szerelmem reménytelen. Milyen bölcs a természet, a fájdalmat is mérték szerint adagolja, amennyit éppen akkor elbír az ember. Csak néha többet. Ja, a természet sem tévedhetetlen!

Csúnya voltam, és ezt tudtam is. Három éves koromban egyik napról a másikra kancsal lettem, s kiderült, hogy a bal szemem tompalátó. Szemüveget kaptam. Az egyébként is gyűlölt szemüveg hol itt, hol ott szorított és tört, ráadásul a jobb oldali üvegét leragasztották, így vaksin csetlettem és botlottam. Kimaradtam minden közös örömből. A csecsemőkori alultápláltság miatt a tejfogaimat barnás foltok csúfították, csaknem mindegyik lyukasnak tűnt. Csúnyaságomat úgy hordtam, akár egy nemszeretem öltözéket. Valaki rám adta, hát mit tehettem... Beletörődtem, elfogadtam, éppen úgy, ahogyan nem lázadoztam sem magányom, sem kiközösítettségem ellen. Mindezekbe beleszülettem.

Deep Purple: Child in Time

Emlékeztem ugyan egy hajdanvolt ölelésre, amelyből rég kiszakadtam - s arra vágyakoztam szüntelen. Néha összeszorult szívvel átsuhant rajtam, vajon mikor és miért veszítettem el, hogy talán az is megérdemelt büntetésem, valamiért, amit tán el sem követtem, de mindez csupán homályos érzés volt, akár egy lidérces, kusza álom, melyre nem is emlékszünk az ébredés után, de ránk ül, és nyomaszt napestig. Kimondatlan kérdéseimre sokáig sehonnan sem érkezett válasz. Jóval később sikerült csak rájönnöm, ki volt, akinek az ölelésére visszaemlékeztem: nagyanyám húga, későbbi nevelőanyám. Családunk történetében ő kapta a pótanyai szerepet, s szolgált is hűségesen, először az apám, később az öcsém mellett, végül mellettem, hacsak tehette, hacsak engedték, mert hol a jog szerinti birtokosok, hol a történelem szakították ki kezéből szeretetének tárgyait. Ő volt az, aki a kitelepítés alatt engem, a folyton beteg, és folyton éhes csecsemőt gyakorlatilag egyfolytában a karjaiban tartott, sokszor félálomban járt-kelt velem, és ringatott, hogy a pincelakás többi lakója, három kitelepített család, legalább a jótékony álom kegyelmében részesülhessen.

Én és az öcsém mindenekelőtt tőle tanultunk szeretni. Tőle tudtuk meg, hogy a szeretés állandó készsége a léleknek és a testnek, állandó éberség és tettrekészség, melyből ölelés lesz, és etetés lesz, és ápolás, meg vigasztalás. A szeretet az az érzés, mely erőt ad, hogy egész éjjel fent légy egy betegágy mellett, azután hajnalban kimenj a dermedt udvarra, és a rettentő hidegben egy ingadozó bakon rongyos kesztyűben göcsörtös akácot fűrészelj egy életlen fűrésszel, majd begyújts egy füstölgő kályhába, hogy mire a boldog szeretettek felébrednek, már legalább sejtsék, hogy valami meleg is lesz aznap. Megsejtettük, hogy a szeretetben jelen van az áldozat is, de azt is, hogy a szeretetből fakadó áldozat végsősoron könnyű és örömteli.

Talán éppen folyamatos kirekesztettségem érzése fordította figyelmemet egy másik hasonló fájdalom felé. Az édes vörös éppen amiatt volt népszerűtlen, ami engem úgy vonzott, a lángvörös hajkorona miatt. Egyébként, már amennyire ezt egy gyermekről biztonsággal meg lehet állapítani, úgy hiszem, átlagos személyiségnek indult, s talán az is maradt volna, ha a szeszélyes természet az öröklés boszorkánykonyhájában valamilyen közönséges hajszín helyett ki nem tünteti a tűzvörössel, s mellé a vörösök egyéb tulajdonságaival, úgymint porcelán arcbőr, szeplők, halványkék szemek, és talán valami, nem csupán feltételezett, általános érzékenység.

Más volt, mint a többiek, és ez elég volt ahhoz, hogy az ártatlanok megjelöljék a kiközösítettség még lángolóbb bélyegével. Ő volt az egyik, aki hiába vágyódott arra, hogy a boldog átlag biztonságosnak tűnő köreibe bekerüljön, én a másik. Egy efféle sorsközösség könnyen megszülheti a rokonszenvet vagy a barátságot, akár a szerelmet is. Bárt ez utóbbi oly szeszélyes, oly vad, hogy ne mondjam oly esztelen, hogy nincs szüksége bármilyen hasonlóságra, sőt, fittyet hány bármi szabálynak.

Míg a többiek önfeledten játszottak, mi többnyire csak néztük őket, s nemegyszer csak az óvónői gondoskodásnak köszönhettük, ha mi is bekapcsolódhattunk. Ha pedig felhangzottak a Sorakozó! és Fogjátok meg egymás kezét! vezényszavak, mindenkinek előbb akadt párja, mint nekünk. A többiek kezét keresték, a mienket elkerülték. Gyakran az óvónő határozott mozdulattal egymáséba tette elárvult kezünket, így egymás kezét foghatta a két magányos. Én örömmel és gyengéden dédelgettem az övét, mint egy elárvult, törékeny kismadarat, ő kényszeredetten az enyémet, alig várva szabadulását. Mégis reménykedtem, hogy gyengéd érintésem egyszer csak felolvasztja a jeget, s a kis vörös bizalommal megragadja és megszorítja a kezem.

A vezényszó után leggyakrabban a térre mentünk, ahol homokozó volt és két hinta. A játszótér kopott volt és szegényes, de nekünk a szabadság ízét kínálta, a féktelenség ritka perceit, napfényt és levegőt. Különösen a hinták körül volt nagy a tolongás, elszánt küzdelem folyt az erősek és az ügyesek között. Ott tolongtak a vágyakozók is, akik sem elég gyorsak, sem elég erősek nem voltak. Tekintetüket egyetlen percre sem vették le a nyertesről, aki győzelmi zászlóként szállt a fejük fölött. Ha kellett meglökték újra meg újra, fáradhatatlanul szolgáltak. Éltette őket a remény, hátha meghálálja buzgalmukat valamelyik, aki betelt már a mámorral, s enged esengő pillantásuknak, könyörgésüknek.

Sohasem álltam be sem a küzdők, sem a várakozók sorába. Tudtam, hol a helyem. A hinta a kiváltságosok jussa volt. Ha valakinek sikerült megszereznie a jogot, s beülhetett valamelyik hintába, legfeljebb egyszer adta át, s akkor a kis közösség által legnépszerűbb, legkedveltebb gyermekek egyikének. Időnként egy-egy erőszakosabb kislány vagy fiú a váltás pillanatát kihasználta, és félrelökte az éppen le- vagy felszállót. Ők csak a győztes jogát ismerték és becsülték.

Távolról néztem a küzdelmeket, s azzal vigasztaltam magamat, hogy majd egyszer, mi is kijövünk ide, anya, apa, az öcsém meg én, és akkor én is hintázhatok. El is képzeltem, ahogyan az én szép, erős apám felemel, és beültet a hintába, azután meglök, én meg szállok, szállok... A novemberi szél már jókora kupacba sodorta az aszott, poros leveleket, s a kopár fák ágai riadtan az égre meredtek, rettegve, hogy lesz-e még tavasz - én meg nyarat varázsoltam az idilli családi kép köré. Az igazsághoz tartozik, egyetlen ilyen eseményre sem emlékszem.

Az egyik napon már felhangzott az Álljatok sorba! parancs, amikor még ketten csatáztak az egyik hintáért, noha már üresen lengett a másik is. A tusa hevében ezt észre sem vették, pedig a másodpercek vészesen teltek, paránnyá zsugorítva a még megragadható öröm idejét. A vörös volt az egyik, az én vörös szerelmem, a másikra már nem emlékszem. A vörös veszített, lelökték, a feje a hinta vasállványán koppant, s lent maradt a földön, mint aki végleg megadta magát. Már a sorban álltam, de rohantam hozzá, hogy megtudjam mielőbb, nem történt-e valami nagy baj, hogy segítsek neki felállni, hogy megvigasztaljam. Hanyatt feküdt a földön, kétségbeesetten zokogott, az arca maszatos volt a könnytől és a homoktól. Lehajoltam hozzá, hogy felsegítsem, de ridegen ellökte a kezemet, a halványkék szempárban harag és undor. Rám lövellte szenvedése, megalázottsága minden hordalékát. Addigra odaért az óvónő is, korholta és leporolta, és próbálta megnyugtatni. Velem egyikük sem törődött, s csak álltam ott dermedten a visszautasítottság, a végleges szeretetvesztés mardosó fájdalmától.

Gedei Viktória képe

A kitelepítés alatt, a pincelakás tömegszállásán indulhatott el a folyamat, mely apámat és anyámat egyre távolabb lökte, majd végleg elszakította egymástól. Vagy már korábban elvetették a szeretetlenség gyommagvait? Nem tudom, csak abban vagyok bizonyos, hogy legkorábbi közös éveinket is át- meg átjárta a meg nem értés feszültsége és a gyanakvás huzata. Dideregtünk.

Különösen mi ketten, az öcsém meg én, hiszen a gyermek még inkább megsínyli a szeretetlenség kitettségét. Meg is fázhat irgalmatlanul, s később azután krónikus nyomait viselheti a gyermekkori meghűlésnek, de meg is fagyhat, s szövődményként elveszítheti a szeretéshez szükséges életfontosságú szerveit, úgymint mondjuk a szívét, sőt a lélekverem hidege akár halálos is lehet. Igaz, ezek a halottak gyakran élőnek tűnnek, itt járnak-kelnek közöttünk, beszélgetünk velük, kérdezzük őket, s ők válaszolnak, sőt megcsókoljuk őket, és ők visszacsókolnak. Ez azonban csupán látszat. Valójában nem élnek. Noha látszólag mindent éppen úgy tesznek, akár az élők, a szívük jégszív.

A fagyhalottak tökéletesen megszokják, rendjén valónak tartják életmódjukat, nem is érzik a metsző hideget, s idegenkedve, nemritkán ellenszenvvel, vagy akár gyűlölettel nézik az eleveneket, s elutasítják, ami meleget áraszt. Bár közöttünk élnek, valójában egy másik világ utasai, idegenek és érthetetlenek vagyunk a számukra. De mégsem! Mert néha mégis megbotlanak, és belehullnak a fájdalom tüzes kohójába, és akkor csoda is történhet. A jégszív a hő hatására megrepedhet, azután olvadni kezd, igaz, az is megtörténhet, hogy még vastagabb páncélt növeszt maga köré. Máskor egy tüzes érintés hatására pattan el a jégburok, meglepően és váratlanul, és ha alatta még dobog a hússzív, kitartó simogatással meggyógyítható.

Később, amikor megpróbáltam megérteni, felmenteni a szüleimet, és mindenekelőtt megbocsátani, és elengedni végleg a fájdalmat, melynek darócköteleit a haláluk sem volt képes eloldozni - tán még vastagabbra, szilárdabbra hurkolta és csomózta -, amikor felmentő körülmények után kutattam, és találtam is számosat, megértettem, hogy nem voltak tudatában sem cselekedeteiknek, sem valódi érzelmeiknek. Öntudatlanságuk volt az elsőszámú mentő körülmény, a másik pedig, hogy feltehetően maguk is fagyhalottak voltak. Mindketten. Akkoriban, gyermekként még sejtettem a betegségük mibenlétét, okát és eredetét, s úgy könnyebb volt viselnem az életet a Hókirály és a Hókirálynő birodalmában.

Igaz, elmúltam már hét is, amikor Andersen, a barátom felnyitotta a szemem. Ugye, ti is emlékeztek még a Hókirálynő című mesére? Nos? Emlékeztek arra a bizonyos tükörre, amit az ördög készített, melyben minden torznak, csúnyának tűnt, mely mindent, ami szép és jó a visszájára fordított? Igen, ez betegítette meg Kay-t a kisfiút, ez szakította el Gerdától, a kislánytól, aki szerette őt, és ez ragadta el a Hókirálynő birodalmába. Ez betegítette meg az én drága szüleimet is. Belefúródott az ördögi tükör jégszilánkja a szemükbe és a szívükbe! Most megsúgom nektek, hogy megvan ám még ez a tükör, sőt, még mindig ez a fertelmes találmány okozza a bajokat. Akkoriban ezt még világosan láttam, de aztán lassan, lassan elfelejtettem. Milyen kár!

A tükörbaleset károsultjai először is elveszítik a látásukat, és sajnálatosan, először éppen a hozzájuk legközelebb állók válnak homályossá számukra, képük egyre inkább elmosódik, végül egy nap láthatatlanná lesznek. Így jártunk mi is, az öcsém meg én. Amikor észrevettük, hogy egyre romlik szüleink látása, a legkülönfélébb módszerekkel próbáltuk magunkra felhívni a figyelmüket. Erőfeszítéseinket rövid időre siker is koronázta. Eleinte többnyire az éhségsztrájkkal próbálkoztunk.

A taktika a következő volt. Akkoriban ismeretlen okból kifolyólag az esti menü az esetek nagy többségében sárgarépa-főzelék volt, amit egyáltalán nem esett nehezünkre visszautasítani. Ma is látom Kisgyuri legörbült, ám jól összeszorított szájacskáját, ahogyan sírással küszködve, de derekasan ellenáll a jókora evőkanál ismételt behatolásának. A küzdelem estelente rendre ismétlődött, hol anyám, hol apám volt az etető. A csata hevességét a szájon kívül felkent, leesett, kifröccsent, elkenődött, kiborult sárgarépa mennyisége jelezte, s kimenetele mindig kétes volt. Ami bizonyos volt, hogy csaknem parttalan érzelmek áradása - úgymint remény, kérés, könyörgés, parancs, kétségbeesés, harag, tehetetlen düh, néha némi gyilkos színezettel, és végtelen sírás - kísérte az eseményeket, néha heves rángatás és pofonok jelezték, hogy az erősebb fél végtére is tudatában van gyengeségének.

Apám egyszer-egyszer cselhez folyamodott, hogy elejét vegye a mindig drámai kimenetellel fenyegető családi játéknak. Könnyű neki, mondta az anyám, ő többnyire kimarad az esti szórakozásból a végeérhetetlen túlórák, s ki tudja még mi miatt. Apám egy nem túl eredeti, sem túl szellemes szójátékkal próbálkozott, hogy az ellenfeleket nyelésre bírja. A csel bevált, ugyanis öcsém zsenge kora miatt még nem volt képes a hadállások azonnali átlátására, sem a hadviselés módosítására - lévén azidőtájt kétéves. Így esett meg, hogy az egy pampuska, két pampuska című kanáljáték alatt elmosolyodott, boldog szemekkel, rajongva bámulta apánkat, s mielőtt észre vehette volna, a narancsságra elegy már a nyelőcsövébe is csusszant.
Hogy a kedvére tegyek, meg hogy meghosszabbítsam az oly ritka általános derűt - micsoda boldog este volt! -, én is lenyeltem pár kanálnyit az utált pépből. Apám vérszemet kapott a sikertől, s másnap is megpróbálkozott a módszerrel. Noha nem beszéltünk soha a közös taktikáról, ettől kezdve egy akarattal úgy döntöttünk, hogy ha az egy pampuska két pampuskát hajlandók velünk játszani, ám legyen. Enni fogjuk az undorító sárgarépát. De csak akkor!

Gedei Viktória: Sehová

A kitelepítés éveiben otthontalanná, gyakorlatilag nincstelenné váltunk. Amit az otthonelhagyás hajszolt perceiben sikerült begyömöszölni néhány batyuba, bőröndbe vagy útközben veszett el, vagy a használat során elkopott, elvásott, végül a testünkön viselt ruha maradt csak a miénk. Visszatérésünk után anyám nevelőanyjánál kaptunk menedéket. Hamarosan kiderült, hogy ismét egy tömeglakás kényszerlakóivá váltunk, hiszen a befogadáskori szeretet meleg szövete napok alatt elvékonyodott, nézeteltérések, veszekedések martak lyukakat anyagába, végül elvásott egészen. Talán nem is csodálható, hiszen a négyzetméterre eső lakók száma odaköltözésünkkor azonnal túlcsordult, megfojtotta az intimitást, mivel az ott élőket folyamatos alkalmazkodásra kényszerítette. A befogadók rájöttek, hogy elhamarkodottan döntöttek, amikor a viharvert csapatnak ajtót nyitottak, meg hogy az átmenetinek tűnő helyzet véglegességgel fenyeget, hogy csapdába estek. Ráadásul mindenki sok sebből vérzett, volt jogos fájdalom elég, itt is és ott is, a rémület sem szívódott még fel, amit az elmúlt időszak hányattatásai okoztak.

Mondhatnánk, így törvényszerű volt, ami történt, szüleim fészekhagyása, majd a család végleges szétrobbanása. De nézd a fészkét építő, védő madarat, néhány fajtánál még a hím is segédkezik az otthonteremtésben, fiókaőrzésben, s felváltva állják a sarat, ha kell éheznek és szomjaznak az utódokért, testükkel takarják őket. Mért ne lenne jó a példa számunkra is? Ha a természetben jelen van a bölcsesség, miért ne látnánk meg, és miért ne tanulnánk meg, ha kell újra? Miért ne támasztanánk meg, amit az ösztön diktál az értelem és az érzelem erejével? 

Először a legkisebb, az öcsém hullott ki a fészekből. Benne találtam meg és vesztettem el szinte a megtalálás pillanatában az akkoriban egyetlent, aki, bár még csak pislákoló értelemmel, de éppúgy szemlélte a világot, ahogy én, akivel csaknem egy nyelvet beszéltünk. Micsoda csapás! Elvesztettem a sorstársamat, a szövetségesemet, a kisebbet, akit talán nekem kellett volna megvédenem, és őriznem, hogy el ne tűnjék. Ezt az érzésemet még fokozta egy esemény, mely az elvesztés és a megtalálás húsbavágó példájává lett, és mint egy vészterhes jóslat előre vetítette az akkor még nem sejtett jövőt.

Míg apám és anyám a gyárban dolgoztak, apám segédmunkásként, anyám darus volt ugyanott, addig a gyár óvodájában és bölcsődéjében vártuk a munkaidő szabadító végét. Az egyik őszi napon az óvodát újra megrázta a riadalom földmozgása, akárcsak akkor, amikor a csukamájolajat terpentinre cserélték, s a szeszélyes végzet karomujja ismét rám mutatott. Az öcsém eltűnt. Reggel még ráadták a kék virágos flanelből készült egyenpizsamát, azután még látni vélték a reggelinél, amint a meggyszínű gyümölcsízes kenyeret magába tömi, de később senki, senki sem látta többé.

Hozzám jött a feldúlt dadusok követsége a rémhírrel, abban bízva, talán valami támpontot tudok adni a kereséshez. Nem tudtam, csak azt éreztem, immár nem először, hogy valami végzetes mulasztás terhel. Hogyan is engedhettem el a kezét, amikor én már jól tudom, miféle féktelen veszedelmek leselkedhetnek az emberre, s főként a kicsiket ragadják el, ahogyan az imént az én csepp, butuska öcsémet is. A rémület megbénított, gondolkodni sem tudtam, csak álltam ott lesújtottan, dermedten. A dadusok azonban faggattak, s a sürgető kérdéseken átsütő izgalomban felengedtem, sőt, éreztem, különös erő költözik belém. Képes volnék akár a föld végső határáig menni és keresni, akárcsak Gerda, aki Kay-t oly sóvár szeretettel és nem apadó erővel kutatta.

Mivel az óvoda és bölcsőde összes helységét tűvé tették már, úgy döntöttek, hogy az utcán folytatják a nyomozást. Kézenfekvőnek tűnt a hazafelé vivő útvonal átvizsgálása, ezért átvágtunk a Marczibányi téren. Futottunk, röpültünk, de én bírtam az iramot, s hamarosan odaértünk ahhoz az égig érő lépcsősorhoz, amelyen naponta le- és felszálltunk, ahogy Jákob létráján az angyalok. Talán az Aranka utca lehetett, már nem emlékszem a nevére. Megálltunk az alján, és néztük, ahogy a lépcsők eltűnnek fent, s a horizonton folytatják láthatatlan útjukat, kísérőim rémülten, jaj, ennyi meg ennyi lépcsőfok, én meg reménnyel, hisz talán minden lépéssel közelebb kerülünk az elveszetthez. Akkor megláttunk fent, csaknem a legtetején, egy izgő-mozgó gömbölyű kis valamit. Igen, ő volt. Négykézláb, lévén a lépcsőfokok lábai számára irdatlan magasok, ennek ellenére jelentős sebességgel haladt felfelé - talán hazafelé, vagy ki tudja hová. Talán már akkor működött az a rugó, mely később rábírta, hogy tengerre szálljon, többször is átlépje az egyenlítőt oda és vissza, és évekig hajózzon.

Aztán, éppen úgy, ahogyan szökésének napján egy másik végzetes napon Kisgyuri váratlanul ismét eltűnt. Vidéki rokonainkhoz költöztették, mert... mert így lesz neki jobb. De miért, de miért? Újra rám telepedett a felelősség és a mulasztás. A gyomromba fájdalom költözött, s nem kívántam enni többé. Orvoshoz vittek, gyomorsavhiány volt a diagnózis. Sósavpepszint írt: bevenni, rendszeresen, minden étkezéshez.

Gyuri vidékre költözésétől kezdve egyre ritkábban láttam anyámat és apámat. El- eltünedeztek, csak nagyanyám maradt velem, apai nagyanyám, mert a másik, a befogadó úgy döntött, ha más nem segít, a levegőnek nézés hidege lassan minket is kiver majd a lakásból, mely ugyan befogadott, de otthonunkká sohase vált.

Rosszak voltunk, gondoltam, talán ezért történt mindez, ezért történt, hogy elszakítottak minket egymástól. De azonnal tiltakoztam is: nem, nem voltunk rosszak. Csak én voltam rossz. Igen, én lehetek az oka. Felidéztem csínyjeinket, melyekben én a nagyobb, többnyire élen jártam. Felidéztem anyám dühkitöréseit, a pofonokat, a veréseket, és azt a bizonyos eseményt, mely mindkettőnkben mély nyomot hagyott.

......

„Mielőtt a fügefa alatt voltál, már láttalak."

Az utóbbi években javult a látásom. Jaj, ne várj most valamiféle Dobd el a szemüveget módszert tőlem, mert nem erről van szó, azaz... mégis... De megmagyarázom.

Éppen tegnap történt, hogy kamaszos lendülettel - gondolj a soha meg nem érő későpubertásban szenvedő ötvenesek (hatvanasok, hetvenesek stb.) kamaszos lendületére, melyben sokkal több a bumfordiság, mint a báj - nekirontottam a lépcsőnek, hogy a telefont mielőbb kedvesem kezébe nyomjam. Aztán repült a telefon, és repültem én is, pontosabban, bal lábam fennakadt egy lépcsőfokon, a másik meg szánkázott lefelé, végül kínspárgában megálltam úgy középtájon, a lépcsőfordulóban.

Bukfenc mindent tud! - rémlett fel gyermekkoromból a vasárnapi bohóc koboldhangja a Csinn-bumm cirkuszból, s ezzel a testi fájdalom mellé bekúszott a gyermekkori fájdalom is. Rá is csodálkoztam, milyen eleven még. Sohasem mulattattak a bohócok, s megrökönyödtem a nevetéstől, mely csetlés-botlásukat kísérte. Bukfencet ráadásul nem is kedveltem, elsősorban amiatt, hogy azt állította, mindentudó.

Paprikapirossá váltam a méltatlankodástól, ahányszor csak meghallottam a képtelen bejelentést – egyszer nagymama meg is fogta a homlokomat, nem vagyok-e lázas -, közben képtelen voltam elnyomni az iránta érzett fel-feltörő szánalmat. Úgy gondoltam, gyermekded hazugsága aligha szolgálhat elégséges vigaszul számára, hiszen csak egy szerencsétlen bohóc - akivel mindenki kitol, és akin mindenki nevet -, és az is marad. Ám a lelkem mélyén titokban egyetértettem Bukfenccel, hogy mindent tudni, hát, az jó volna. Akkoriban még nem gondoltam a mindentudás fájdalomfaktorára.

Először alig értettem, hogyan is történhetett, hogy a jól ismert lépcső így kifogott rajtam, később rájöttem, hogy csupán az olvasószemüvegem tréfált meg ily vaskosan, mert átrajzolta, átszerkesztette, kicsivel odébb tolta a lépcsőfokokat, mint ahol valójában voltak. Szóval a biológiai látásom semmit sem javult, sőt, ma már csak két szemüveggel boldogulok, lásd, mint fent, úgy-ahogy.

*

„Mielőtt a fügefa alatt voltál, már láttalak." Hallottad már valaha ezt a mondatot? Egy állítólagos mindentudó(1), a Názáreti Jézus mondta ezt Bertalannak, aki egy volt a későbbi tanítványok közül. Szándékosan választottam éppen őt példázatomhoz, az alig ismertet, a csaknem névtelen tanítványt, akiről alig tudunk többet, mint, amit Jézus itt mond: "Mikor Jézus ránézett Bertalanra, akit Fülöp vezetett el hozzá, így szólt: „Íme, egy igazán izraelita, akiben hamisság nincsen", - Bertalan meg visszakérdezett: „Honnan ismersz engem?" Jézus válasza: „Mielőtt Fülöp hívott volna, mikor a fügefa alatt voltál, már láttalak."

Így kezdődött közös történetük, egy páratlan történet, melyet sohasem éltek volna át, ha meg nem szólítják egymást. Hohó, mondhatnád, talán Bertalan számára valóban itt már be is fejeződne a történet, de Jézus Bertalan nélkül is az aki. Nem tudom. Talán. De egy bizonyos: Jézusnak szüksége volt a "bertalanokra". Úgy is mondhatnám, nincs történet - sőt nincs történelem - a "bertalanok" nélkül. Az élet mindenekelőtt „bertalanokból" áll: ők adják a sokaságot. Névtelenek és gyakran arctalanok - de nem „senkik"! Ők az istenadta nép, melyből egy vagy te is, és egy vagyok én is. Nem közömbös, kik és milyenek a „bertalanok". Ezt sohasem felejtheted el. Így már rendben van, ugye?

Látni valakit. Tudod mit jelent ez? Sokkal többet jelent, mint észre venni. Sokkal többet. Jézus látta Fülöpöt a fügefa alatt, és tudta, kit lát. Egyetlen pillanat alatt felfogta a személyiségét. Látta, amit a másik látott, azt érezte, amit érez, sőt, azt is tudta, amit a másik gondolt. A látáshoz mindenekelőtt bátorság kell. Látni valakit, azt jelenti, leverni a lakatokat a lélek kapuiról, kitárni az ajtót, és beengedni a másik lényét. Érezni, amit érez, látni, amit lát, gondolni, amit gondol. Ez történt ott a fügefa alatt, ezért hangsúlyozta a Názáreti: Láttalak a fügefa alatt.

A lélekkapu ólomszárnyainak kitárása önmagunk számára is nagy erőfeszítéssel jár, és felettébb kockázatos. De többszörös kockázattal jár, ha oda mást is be akarunk engedni. Ki tudja, hogy bánik belvilágunkkal a befogadott! Épít-e, rombol-e? Nem leszünk-e végtelenül kiszolgáltatottak? De igen, azok leszünk. Nem fog-e elárulni, a bizalmamba fogadott? De lehet, hogy elárul bennünket. Még az is lehet, hogy szörnyű árulással, ahogy Júdás tette, a tanítványok közül az, aki pénzért árulta el mesterét. Vagy ahogyan Péter, aki nagy hangon fogadkozott az utolsó közös vacsorán: Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg! Azután ez történt a főpap palotájának udvarán:

„Odament hozzá egy szolgálóleány, és így szólt: "Te is a galileai Jézussal voltál." 70 Ő azonban tagadta mindenki előtt, és ezt mondta: "Nem tudom, mit beszélsz." 71 Mikor pedig kiment a kapuba, meglátta őt egy másik szolgálóleány, és ezt mondta az ott levőknek: "Ez a názáreti Jézussal volt." 72 Ő ismét tagadta, mégpedig esküvel: "Nem ismerem azt az embert." 73 Kis idő múlva az ott álldogálók mentek oda, és így szóltak Péterhez: "Bizony, közülük való vagy te is, hiszen a kiejtésed is árulkodik rólad." 74 Akkor átkozódni és esküdözni kezdett: "Nem ismerem azt az embert."

És mindezek ellenére a Názáreti befogadta, életközösségre, közös sors megélésére hívta el őt, őket, és eszébe sem jutott a magányos mindentudók különc életét élni. Ehhez kell a legnagyobb bátorság, mert ebben rejlik a legnagyobb kockázat. Jézus, Bertalan és a többiek sorsa összefonódott, mert (meg)látták egymást, el- és befogadták egymást, mert vállalták a közös sors terhét, felelősségét és páratlan örömeit is. Bátrak voltak, s jutalmuk mindenekelőtt, hogy nem voltak magányosak többé. Látták, amit a másik is látott, érezték és átérezték, amit a másik is érzett. Igen, Jézus volt a kezdeményező, bátrak között mindig a legbátrabb, s ha úgy tetszik, ő volt a tisztán látó fél. Ő volt az idézett egyedülálló történet főszereplője. Ő volt, aki sorsközösségbe hívta a másikat és a többit, mert tudta, az emberi élet egyetlen méltó és élhető formája a közösség, melybe Isten is beletartozik, és tudta, egész életével és halálával azt hirdette: hogy az élet legemelkedettebb pontja a másokért vállalt, szeretetben meghozott áldozat, mely túlmutat az egyéni életen, és túlmutat a földi dimenzión. A történet végén - vagy inkább az elején, hiszen a tanítványok története nem ér véget a kereszt alatt, hanem valójában ott kezdődik - Jézust megfeszítették, a többiek meg üldözésekkel terhes misszióba kezdtek, talán egy kivétellel mártírhalált haltak.(2)

Mindezek dacára a jézusi utat ajánlom önmagamnak, és nektek is. A bátor utat, melyen látóvá leszünk. Bátor életet, mely során életfélelmünket, s a kockázattól való jogos aggodalmunkat legyőzzük, és életközösségre hívunk másokat, beengedjük őket, és megosztjuk önmagunkat, végződjék közös történetünk bárhogyan. Mert csupán a közösségben megélt életnek van íve, melyben a személyiség eljuthat abba a magasságba is, ahol a földi az égivel összeér.

Epilógus

Persze, nem a fügefa alatt történt, hanem talán egy nyárfa alatt, sőt még inkább akác volt, melynek lombjai között az azúr eget kémleltem. Igen, most már pontosan emlékszem. Hanyatt feküdtem a júliusi ég alatt, az érett nyárban, a tarló széli sárguló fű illatába burkolóztam, körülöttem állataim neszeltek, akiket szerettem és óvtam. Végtelen magányomban akkor jobban szerettem őket, mint bármelyik másik lényt a föld kerekén. Igen, pontosan tudom, milyen érzelmeket vált ki egy efféle bejelentés azokból, akik úgy vélik, emberi érzelmekre csupán egy másik ember tarthat számot és igényt, de értsétek meg, a magány igájában, bénultan a szeretetlenség hidegétől, bármi alkalmas lehet, arra hogy szeressük. Ők velem voltak, mindig szükségük volt rám, én meg cserébe velük voltam, és tettem, amit tennem kellett a rám szoruló életért. Ennyire egyszerű a szeretet.

De éhes voltam az emberi szeretetre, éhes nagyon, és éhes voltam egy másik szeretetre is - talán születésemtől fogva - de sohasem tudtam megnevezni az idült hiányt. Még akkor sem, ott sem, a délelőtti júliusi ég szemfájdító tündöklésében, mert fogalmam sem volt arról, hogy éhségem milyen természetű, hogy a tökéletes, a teljes szeretetre vágyom. És mégis, ott és akkor, megláttam őt.

Ne mondd, hogy csak képzeltem, hogy éhes szívem rajzolta az oázist, ne mondd, hogy amit képzeltél, azt nem láttad, csupán kitaláltad, a magad vigasztalására, mákonyul, ne mondd! A belső szem ugyanis sokkal jobban lát, mint a másik, mely arra adatott, hogy a felszínt pásztázza.

Rám nézett, és azt mondta: Tudom, hogy éhes vagy, tudom, hogy szomjazol. Én meg visszanéztem rá csodálkozva, és megkérdeztem: Honnan ismersz engem? „Mielőtt a fügefa alatt voltál, már láttalak." Ezt válaszolta.

Tudtam, hogy úgy volt. S noha mindentudással én sem rendelkezem, éppen úgy, ahogyan Bukfenc sem, mégis egy idő óta én is látlak titeket, amint ott álltok az akácfa alatt. Ilyenkor legyűrhetetlen vágyat érzek, hogy szóljak hozzátok, hogy írjak nektek.


Jegyzetek
(1) Nem áll szándékomban itt vitát nyitni arról a kérdésről, valóban mindentudó volt-e Jézus, azaz, hogy ő volt-e Isten fia, vagy egyszerűen egy názáreti ács fia volt, egy zsidó vallási szekta vezetője, akit ezért megfeszítettek - ezért írtam így: állítólagos. Ki így gondolja, ki úgy. Számomra a Názáreti Jézus a valaha éltek legkülönbje, akit követni akkor is érdemes, ha csak szánalmas bukdácsolásra telik, akiben az emberi és az isteni összeér.
(2) Bertalant a legenda szerint valahol keleten, tán Örményországban, nyúzókéssel nyúzták meg elevenen.

Barátom: Andersen - Recept magány ellen 1.

Legkorábbi, kis gyermekkori élményem, érzésem az egyedüllét és az egyedülvalóság érzése. Végzetes magányom, megmásíthatatlan különállásom tudata már igen korán, úgy négy évesen betöltött, s attól fogva kísér máig - s bizonyára velem lesz halálomig. Látszólag éppen olyan volt az a reggel, mint a többi. Kézen fogva vezetett nagyanyám testvére, későbbi nevelőanyám a poros alföldi falucska óvodája felé a kora nyárban.

A kora nyár... igen. Ismered a kora nyár ígéretét? Amikor már minden csupán egy lélegzetvételnyire a teljességtől, az érettségtől, a gyümölcsterméstől. Amikor már túl vagyunk a nehezén, mert vége a télnek, feledtük a böjti szeleket, s a tavaszi fagyok is a hátunk mögött rég. Amikor már virágaink termésekké lettek egy varázslatos éjszakán, s élnek, növekednek, és minden üde reggelen gyönyörködhetünk a gyarapodásukban! Erősek vagyunk, minden ízünkkel élvezzük, birtokba vesszük az életet, mert már csaknem biztos, hogy vége a vészterhes időknek! Még nem értük el a teljességet, de meglesz! Még visz az út felfelé, és egy magaslaton megnyílik előttünk a végtelen, s betölti azt a lélek.

Az óvoda egy hajdani kisnemesi udvarházban, a falu legszebb épületében kapott helyet, de amikor a Tanács erről döntött, ebben aligha játszottak közre esztétikai szempontok. A kertet magas kőfal övezte, itt-ott már romos, de a park hatalmas gesztenyefái védelmükbe vették az épületet, s az omladozó kőfalnak is üzentek: Tarts ki még, öreg! Lásd, mi is tesszük a dolgunk, míg egy nagyobb hatalom nem mondja: Itt a vég! Ölelésükben bennrekedt a gyermekzsivaj is. Ők adtak otthont egy gerlepárnak, akik, míg gyermeklábamnak, -lelkemnek éppen jó ütemben az épület felé haladtunk, burukkolásukkal csaknem álomba ringattak.

Biztos voltam abban, hogy nagynéném a kapuban elengedi a kezemet, de addig a percig még boldog akartam lenni. A burukkolásra figyeltem inkább, s felfedeztem az üzenetet: Egyedül vagy, egyedül vagy! Ezt mondták, s tudtam, igazuk van. Ez a hirtelen birtokomba került ismeret nem rendített meg, csupán tudomásul vettem, hogy ez így van, sőt, abban a pillanatban azt is megsejtettem, hogy így volt és így lesz, s hogy ezen senki és semmi nem változtathat. Akkor még nem gondolkodtam el azon, vajon egyedül vagyok-e ebben az el- és kirekesztettségben, miközben a többiek boldogan lubickolnak a társas lét örömteli strandján, ahol sohasem kúszik felhő a nap elé. De valljuk be, még a felnőttkor sem termi meg mindenkiben az ilyenfajta közösségi gondolkodást.

Három és fél évesen, gyermekkori bölcsességgel, már a felfedezés pillanatában el is fogadtam a tényt: az egyedüllét együtt jár a létezéssel. Talán már jóval korábbi, lehet, hogy magzatkori élményem tudatosult bennem azon a reggelen. Én vagyok és ők vannak, s közülük bárki, bármilyen szorosan fogja is a kezem, ez az én kezem, és az az övé, és... és egyszer el fogja engedni a kezem, vagy én engedem el az övét. Lesz egy kapu, amely kitárul előttem, vagy éppen őelőtte, s elnyel engem, vagy elnyeli őt. Tudtam, hiába is tiltakoznék, ez valamikor be fog következni.

Azután sokáig éltem a felismerés kábulatában, fájdalmában, de még nem voltak szavaim az elmondására, s különösen nem a feloldására. Az első gyógyír tulajdonképpen a mese volt, először a hallgatott, majd az olvasott szó. Lassan tudatosodott bennem a mások szenvedése is, s különösen Andersen meséiben fedeztem fel, hogy az engem is betöltő érzés mások érzéseivel rokon, sőt az sem kizárt, hogy csaknem azonos: Minden fájdalom az én fájdalmam is, minden öröm az én örömöm is. Én vagyok a kis gyufaárus lány, a rút kiskacsa, a rendíthetetlen ólomkatona, és megsejtettem, hogy jaj, én vagyok az a lány is, aki kenyérre hágott.

Megtaláltam első gondolkodótársamat egy dán cipész örök-agglegény fia, Hans Christian Andersen, a tizenkilencedik századi költő, meseíró személyében, s ez a tény végtelen örömmel töltött el. Kutatni kezdtem. Ha létezik egy hozzám hasonló, talán van még másik is. Kerestem és találtam. Szenvedélyes gyűjtögető lettem. Olvasó emberré váltam, így találtam első menedékemre.

Antoine nem tett volna ilyet...

Akkor ösztönösen, minden irtózásom ellenére cselekedtem, azaz hallgattam a belső tanácsosra, s egyszerre ott találtam magamat egy nőgyógyász várótermében, a többi várakozó nő között, akik látszólag magabiztosan és nyugodtan ültek vagy álltak, képeslapokat lapozgattak, vagy csak bámultak maguk elé, akárcsak én. Abban a várakozásban és abban a csendben, melyet alig sértett fel bármi zaj, sokféle érzés áradt. Olyan erős volt az érzésfolyam, hogy fülsiketítő zuhatagnak, robajnak tűnt. A hangzavartól szinte fizikai fájdalmat éreztem. Bár egyik hangot sem tudtam tisztán kivenni, mégis a szorongás sikolyát éreztem a legerősebbnek, ez volt a vezérszólam a kakofóniában.

A várakozás végeérhetetlennek tűnt, aztán egyszercsak mégis én következtem, s hogy biztosítsam pozíciómat az ajtó elé álltam, szinte odatapadtam, jelezve: igen, most már én jövök, s elhatározásom, hogy belépjek az ismeretlen utolsó ajtaján, megmásíthatatlan. Közelebb léptem a csontfehér ajtókerethez, nekidűltem, súlypontomat egyre közelebb toltam a bejárathoz. Én jövök! Ezt üzente a testtartás. Akár egy állat, egyszerre készültem a következő mozdulásra és az esetleges támadásra, ha bárki megpróbálna megelőzni. Nem, senki sem hosszabbíthatja meg a várakozás katatoniáját! Az odabentről kiszűrődő párbeszéd pedig arra késztetett volna, hogy lépjek hátrébb, de nem, akkor tán valaki a feszült nőstények közül bátorságra kapna, hozzám lépne, és eldarálná, miért is kell most éppen neki következnie, és akkor én félreállnék, engedném, pedig nem akarom, nem akarok senkit sem magam elé engedni. Ott maradtam inkább, ajtóra tapadt várakozásban. Eleinte csak egy-két szót, később a hangerő növekedésével egyre több mondatot értettem meg.

Odabent a halálos ítéletét hirdették ki egy előbb még boldognak, egy kissé kócos, némi túlsúllyal küszködő középkorúnak, akinek mindig elmázolódik a rúzsa, és félrecsúszik a harisnyáján a csík, akit mindig leszúr a főnöke, és akit évek óta csal a férje, de nem tudja, aki azt sem tudta, legfeljebb csak sejtette, hogy a rák már csaknem végzett öntudatlan méhével. Most azt mondja neki a fehérköpenyes, hogy ő volt a hülye, ő volt a hibás, mert nem szólt, amikor a ritka aktusok egyikénél észrevette a vért a foltos lepedőn, és nem szólt, amikor a behatolás már csak fájdalmat keltett. Őnmaga ostoba gyilkosa, mert nem jött ide a fehérköpenyeshez azonnal az első intő jelre, mert struccpolitikát folytatott. Buta strucc, buta tyúk. Gyáva buta nőstény! Megint hallottam, vagy nem is hallottam csak visszaemlékeztem egy hajdan hallott kérdésre: Meg akar dögleni?

Kinyílt az ajtó, a kócos középkorú sápadtan kihátrált, mögötte feldúltan ott állt, hivatástudata és szakmai becsülete magaslatán a kopaszodó, középmagas, arrogáns mágus, akivel az Isten megosztotta a teremtés és pusztítás titkait. Letörölte az arcáról a felháborodás foltjait, és hétköznapi páciensváró mosolyba rendezte arcának maradékát. Ez nekem szólt. Talán az imént kiszűrődő üzenet is. Nekünk szólt. Mindannyiunknak. A rendelő szédült forgásba-pörgésbe kezdett, mintha forgószél ragadta volna fel, a kinti arcok keveregtek, aztán elmosódtak, felszívódtak, majd kintre és bentre váltak a dolgok, én meg belehullottam a piszkosfehér térbe. Tisztátalan februári hó takart mindent, hanyatt feküdtem a hideg tájon, a fémes fények között, és nem tudtam másra gondolni, mint arra a nőre, aki most odakint támolyog magányosan, kétségbeesetten. Ezért nem is emlékszem, hogyan kerültem fel a műbőrrel bevont rideg vizsgálóasztalra, a két sarkam egymástól távol, az arra kiképzett fém vályúban. De miért így? Miért fekszem ott fent, kiterítve, kötél nélkül kötözötten? Becsuktam a szememet, hogy ne lássam megkínzatásom, szégyenem helyét, hogy ne emlékezzem rá, ha majd egyszer vége lesz, hogy feledni tudjam, hogy álmaimba se tudjon betörni. Én nem vagyok itt. Azt fogom játszani. De azért feleltem a kérdésekre. Vagyis nem is én feleltem, csak az az engedelmes kislány, aki réges-régen voltam. Nem is tudom, honnan került oda, de egyszerre ott volt, és átvette a szerepemet. A hangom is elvékonyodott. Furcsálltam, hogy a fehér köpenyes nem vette észre, míg a melleimet tapogatta elmélyülten – miért nem hagyja már abba? Nem értettem hogy lehetnek melleim, hiszen még csak nyolc vagyok. – Itt találtam valamit – mondta gondterhelten, de a kislány nem válaszolt. Ugyan mit találhatott, hiszen nincs is mellem. Hülye! – gondolta a kislány! Hülye! Hülye! Hülye! – Egy csomó van a bal mellében – mondta ismét – úgy zöldborsónyi.

Ezt sem értettem. Kinek a mellében? És milyen csomó? A zöldborsó hogyan kerülhet bárki mellébe? Kis zöld golyó? Valami jeges fémet csúsztatott belém, nyögtem és jajgattam, ő meg csitítgatott, Szerettem volna a másik nőről kérdezni. Ugye nem fog meghalni? De úgysem fogja megmondani egy gyereknek.

Mindjárt vége, mondta, és megcsókolta a hasamat. Megmerevedtem. Most meg fog erőszakolni. Biztosan. Elöntött a veríték. Mint a Thibauld családban, kit is? Valakit megerőszakoltak a vizsgálat alatt, ugye? Igen igen, biztosan. Milyen szörnyű. Miért nem jutott előbb az eszembe? Antoine? Antoine nem tett volna olyat! A naplójában azt írta: "A betegség megvilágosít. Ahhoz, hogy az ember megismerje magát, s a többieket, legjobb eszköz a betegség, ha utána meg lehet gyógyulni. Kedvem lenne azt írni, hogy az ember, aki mindig egészséges volt, végzetszerűen hülye marad. Az ápolókra gondolok, és az jut az eszembe: aki sose nézett szembe semmilyen betegséggel, az végzetesen hülye, az időnkénti beteg alapfokon ismeri önmagát, aki betegek között él és mozog, középfokon, és felsőfokon a gyógyíthatatlan."

De kit erőszakoltak meg, és ki volt a tettes? Nem lehetett Antoine! Ugye nem?

A Margit-kórházba, csütörtökön. Miért kell oda mennem? Nem értem. Jaj, menjen már ez a kislány, nyolc éves, mit keres itt? Mindjárt sírni kezd! Csak azt ne!

Mentetek már úgy valahová, hogy nem tudtátok honnan jöttök, hová igyekeztek és miért? Így voltam én is. Araszoltam az emberek között, süket voltam és vak, csaknem nekik ütköztem, az sem tudtam, merre járok, és hogy hol, mikor ér majd véget tétova utam, zakatoló szívem zaja mellett, csak azt hallottam meg, amikor valahol a sarkon csikorogva befordult egy villamos. 

Árnyékélet

Hogy sivatagban élek - hogy egyszerűen ide születtem, s hogy ezen semmi és senki sem változtathat, meg hogy mindannyian sivataglakók vagyunk -, valójában igen korán észrevettem, sőt, e ténybe, egy kétségbeesett kudarcba fulladt kiugrási kísérletemet követően, úgy a húszas éveim közepe táján, bele is törődtem. Mert lázadásom csúfos bukással végződött, fennakadtam a semmi szélén - pókocska, aki saját hálójába gabalyodottan vergődik -, onnan kapaszkodtam vissza nagy keservesen a valamibe –, megalázottan, bűntudattal és mindenbe beletörődve, egyben némi malíciával: Úgy kell nekem, és úgy kell neked is, végül is, a fene egye meg, megérdemeljük! Hogy miért? Nézz rám, és nézz magadra, méginkább magadba... Az érzelmi kavalkádba némi melankólia is vegyült, mind közül a legveszélyesebb kísérőérzelem, mert benne lappangott a rejtett halálvágy.

Úgy gondoltam, mivel nincsen más, csupán végtelen forró homokbuckákat szállító lankadatlan szél, fehérre fakult forró ég, és bolyongás víztelen helyeken, ezért a legjobban tesszük, ha elfogadjuk a mindennapi a sivárságot, az ínséget, no meg a végső semmit. Belátjuk, hogy semmit sem tehetünk. Ha lehullok oda, honnan egykor felmerültem - de kérdezett-e valaki arról, akarom-e, kell-e nekem az öntudat? - végre vége lesz a valaminek, ami talán a semmiből támadt, fortyogva és öklendezve önmagától és az elkerülhetetlen létezéstől. Igen, ez lesz végső jutalmam, visszahullok az öntudatlanságba.

Mégis folytattam sivatagi vándorlásomat - nagyjából úgy, ahogyan a többiek -, mert az életösztön makacs motorja, ha néha ki is hagyott, azért zakatolt, de egyre szárazabb lett a szívem és a szájpadlásom, s míg gépiesen lépdeltem a többi boldogtalanhoz csapódva, velük, mégis külön, a roppant vonulásban megpróbáltam a szélről a közép felé sodródni, elvegyülni. Úgy a legbiztonságosabb. Varasodó közönnyel bámultam a poroszkáló hordát, és megpróbáltam elsajátítani a legtökéletesebb mimikrit. Ha a sivatag az egyetlen valóság, éljünk a kaktuszokhoz, a denevérekhez, a gyíkokhoz, a kengurupatkányhoz, vagy a szamárnyúlhoz hasonlóan - alkalmazkodjunk, váljunk hamisítatlan sivataglakókká. Az ember éppen csodálatos alkalmazkodóképessége révén vált e földgolyó teljhatalmú urává, igaz?

Árnyékéletet éltem. Látszólag tettem, amit elvártak tőlem, s amit én magamtól, de közben végtelen filmként pergett bennem az érthetetlen, megemészthetetlen esemény minden egyes képkockája. Különösen belém égett egy kép, első pillantásra jelentéktelen, mégis, ha később zaklatott elmém felidézte, rám rontott a múlt. Anyám éppen rálátott a kórházépület egyik tűzfalára. Az egyik délután a lebukó nap egy fa koronájának árnyképét vetítette a téglaburkolatra. Mielőtt eltűnt volna a fény, utolsó erőfeszítésével lángoló bíbor kelmévé szőtte a falat, s rajta az árnyék fekete csipkeszövetté nemesült. A látvány mindkettőnket megragadott. Ő már búcsúzott a földi széptől, én meg akkor kezdtem megérteni fogva tartó erejét, hatalmát, és a végső elválás semmihez sem hasonlítható szomorúságát. Akkor úgy gondoltam, ez a szépség át nem menthető, éppen úgy nem vihetjük át a túlsó partra, ahogyan a szerelmet, s egyéb javait a létezésnek. Én is kérdeztem, ahogyan Nagy László, és feleltem is. Azt válaszoltam, aminek sejtelme gyötrőbb, mint a közeli elmúlásé: Senki. Senki, senki, senki.

A száját lestem, rátapadtam - a tekintetét úgy is kerültem -, vajon mikor kezdi formálni azokat a szavakat, mikor rendeződnek mondatokká a sejtelem kérdőszavai, alanyai és állítmányai? Átok lesz-e belőlük vagy csak siralom? És mit mondok majd én? Ezt fogom akkor is üvölteni: Senki!? De nem kérdezett.

Akkor megsirattam őt, a távozó szenvedőt, és magamat, a később távozó szenvedőt, és téged, meg őt is, mindannyiunkat. Nem voltak könnyeim, csak befelé folyt valami maró, savszerű folyadék, mely először a szájüregemet, aztán a nyelőcsövemet, végül a gyomromat és beleimet égette el. A lelkem telis-teli lett savmarta kavernákkal. A szavaimmal végzett elsőként. Jóformán megnémultam, de ezt a zajban, mindig mindenki egyszerre beszélt, senki sem vette észre, s így is volt jó. Jaj, nehogy kérdezzenek, hiszen nincsenek válaszaim. Pedig voltak, hetyke, pergő, slágfertig válaszaim voltak, mint a dobpergés, ha megszólítottak, ha kérdeztek, jó ritmusban, azonnyomban visszadoboltam büszke feleletem. Mindig a helyén, mindig ült a válasz. A sav az érzéseimmel, végül a gondolataimmal is végzett. Valósággal kiürültem.

Ha odabent fellobbant is olykor-olykor lélekgyertyám, s felvette a harcot a benti sötétséggel, nyomban lecsapott rá, és kioltotta egy könyörtelen koppantó, a halál irgalmatlan ténye. Azért az életfélelem és élni akarás küzdelmében nem adtam meg magamat azonnal. Talán nem is én voltam, hiszen akkor észre sem vettem, hogy maradék erőmet önmagam megmentésére koncentrálom. Ki tette, akkor mindezt? Ki töltötte fel, ha csupán cseppekkel is kiürült üzemanyag-tartályomat? Ki hitte bennem, hogy mégis érdemes, amikor én nem?

Fürkésztem a kiutat, és kapaszkodó után kutattam, mely elég erős, hogy zuhanásomban megragadhassam. Azt hittem, rajtam kívül kell keresnem, hisz erőtlennek és csüggedtnek éreztem magam, pedig valójában belül volt. A megmentő erő mindig odabent van. Még ha erős kéz nyúl is érted, ha a benti hang nem tanácsolja, ragadd meg, vagy te nem hallgatsz rá, véged. Ez a tanácsos akkoriban azt súgta nekem: tekintsek kifelé, ne csak befelé, és előre is, ne csupán hátra. Akkor valahogyan összeszedtem magamat, s megpróbáltam gyakorlati lépéseket tenni hasznos ügyekben.

Bizonyára anyám halálos ágya mellett nyitottam kaput óvatlanul a rákfélelemnek, s ez vezetett arra, hogy életemben először elmenjek egy nőgyógyászhoz, és megvizsgáltassam magam. Pedig eszelős félelmet éreztem mindattól, ami ott velem történhet. A kiszolgáltatott feltárulkozástól iszonyodtam legelébb, de féltem az ismeretlen minden ízétől, a formáktól, a fényektől és árnyékoktól, a szótól és hallgatástól, a magamétól és a másikétól, aki belém váj, akinek megengedem, hogy megérintsen a bensőmben, tapogasson, vájkáljon bennem - ó, iszonyú - hogyan is lesz ez tulajdonképpen? -, s a rettenetes hírtől, ami talán ott vár rám. Irracionális félelmek, irracionális várakozások ugyebár? Egész raja a manóknak, lidérceknek, boszorkányoknak, villőknek, patkány- meg farkasarcú démonoknak, gyíkoknak, sárkányoknak, a félelem pokolbéli seregeinek.

Csupán én gondolom, hogy ezek, mint nyálcsorgató falka egész utunkat végigkísérik, lesve, mikor gyengülünk el annyira, hogy végre belénk vájhassák ragadozó fogukat? Csupán én engedem oda magam éhségüknek újra meg újra gondatlan-gyengén? Valójában sohasem tudtam leszámolni a félelemmel, pedig egy idő óta, legalább is elméletben, ismerem a módját. A félelmekkel csak úgy tudunk leszámolni, ha farkasszemet nézünk velük, ha nem engedjük, hogy a hátunkba kerüljenek.