A Hold és a Nap mágiája és a Cédrus

"A Hold vonzza a tenger vizét. A fák kérgét hullámokba sodorja, ágastul-bogastól. Haját tekergeti a széllel szembeszállva." (Gedei Viktória újvidéki írónő írásából) 

A Holdtól mindig tartottam. A Nap a barátom. Pedig el- , feléget. Nem bánom. Én is égek, s ki tudja, talán én győzök. Vele válok inkább eggyé, nem a sápadt Holddal, a bitang csalóval. A Hold taszít. Igaz, néha mókás arcát mutatja, a kópét, a bohócot, a jóságos öreg gyereket. De nem hiszek neki, a szemébe vágom, hogy szemfényvesztő. Teliholdkor mutatja meg az igaz természetét, kimutatja a fogafehérét – ahogy Dédi mondogatta. Befurakszik a szemhéjam alá, a bőröm alá. Akárhová gyűröm a párnám, utánam ered, előbb vagy utóbb utolér, párnámra fekszik, hozzám tapad, bárhogyan forgolódom, tiltakozom. Hozzám simul, de csak azért, hogy kikémlelje a titkaimat, s ha kiolvasta belőlem, azonnal kifecsegi.

Azt mondják a nőiség holdszerű. Az nem lehet! De, talán. Talán mégis. Talán ő Lilith, Éva árnyékszemélyisége. Lilith holdtermészetű. Mindig változó, sápatag, elfogyatkozó beteges fénylény, de  több benne az árnyék, mint a fény. Lilith az örök éhség, a sóvárság. Tetteti magát és sajnáltatja. Lássátok majd’ elfogyok, elveszek, megszűnök, emésztődöm. Miattatok bánkódom, a szerelem betege vagyok, mert nem szerettek. Pedig ő az a szenvedély, melyben nincs szeretet. Felfal, veled táplálkozik, minden élővel, aki megszereti. Jaj, ne legyen ilyen a szerelmed, jaj, ne legyen ilyen a szereteted! Mert átkos az ilyen szeretet, ront és nem elevenít. Mert csak az a jó szeretet, mely öntözi az életet, termőre fogja óvja, védelmezi.

A Hold is állandóan kesereg: hogy magányos, hogy nem becsülik. Azt állítja, hogy az éji vándorok neki köszönhetik, hogy el nem tévednek, azzal dicsekszik, hogy ő világít éjjel, s ha az álnok Nap el nem homályosítaná, világítana nappal is. Néha láthatjátok kétségbeejtő erőlködését, hogy a Nappal versenyre keljen. Olyankor könyörög: sirassatok meg és dicsérjetek, látjátok én vagyok a küzdelem és a hűség. Aztán mégis eltűnik, felszívódik. Te légy hű, ne menj el, csak ha erősen küldenek. Csak akkor hagyj el, ha már nem tudsz többé vetni, ültetni. Akkor valóban nincs tovább. De addig légy kitartó. 

Tükörképpel lebegünk a felszínen. A Föld másik felén kivetülünk. A másunk is ugyanabban az időben ugyanazt csinálja, mint mi. Lépünk, ő is lép, tükörbe nézzük arcunkat, már négyen vagyunk. Ha meghalunk, esni kezdünk, hullunk a középpont felé. Összetalálkozva eggyé válunk. Teljes lét utáni életet élve. Késői megtapasztalás.

Gedei Viktória festménye és részlet az egyik írásából

A kép a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonbant idézi fel bennem, a Csontváry képet. A cédrus felzabálja a Holdat, de a Hold is a cédrust, lám, már befogta a koronát, vajon bír-e vele - de a táncosok nem törődnek emésztő fényével, őrjöngve táncolnak, keringnek körülötte, míg tart az éjjel. Fent, az aranyveres horizonton túl az égi boldogok imádkoznak. Tehetetlen fájdalommal figyelik a lenti bachanáliát. Szomorúak. Szerették volna elmondani titkukat a Holdról, meg a Holdon túli létezésről, arról, hogy a félelmet nem kell kiölni, meghal az magától - de nem tudták. 

A táncosok nem figyelmek rájuk, nem néznek felfelé, sem befelé. Azt hiszik, értük mozdul az égett idő. Talán úgy is van.

Chico Xavier emlékére 2. - Egy dalocska volt csupán - Fárosz és Zeráf

2. Dona nobis pacem!

Fárosz érezte és látta Zeráf képlékeny tömegét. Hömpölygött a sötét, de fénysávok tépték fel közel és távol. Csillagköd terjengett, néhol összesűrűsödött, másutt éppen szakadozott. Értette a haldokló gondolatait. Mintha önnön belsejéből támadtak volna. Ámult. Noha ugyanakkor zuhantak le, s már túl voltak a hetedik halálon és újrakezdésen, társa alig emlékezett valamire. Öntudatlansága alig oszladozott. Ő már az első halál után közvetlenül, az újrakezdés előtti várakozásban visszaemlékezett a múltra, lapozgatta, akár egy izgalmas könyvet, sőt, néha még a jövőből is bekúsztak gondolatok, hangfoszlányok, képek villantak fel, szokatlan élességgel. Méghozzá sorsok, történetek, amelyeket maga fog megélni, sőt formálni. 

Bizonyos tudás birtokába jutott már a kezdeteknél. Tudta, hogy nemcsak tehetetlen fogaskereke a lét szerkezetének, hanem maga is részt vesz a teremtés folyamatában. Noha térben és időben csupán egy helyen van, mégis mindenütt jelen van. Már igen korán felismerte: nem mindegy, mit tesz és hogyan, és egy idő után arra is ráébredt, az sem mindegy, hogy mit gondol.

Mindez felcsigázta a várakozását, türelmetlenné, szinte ugrásra késszé tette. Feszített íj volt, mindig kilövésre készen. Tudta, hogy feladata van, és végre is akarta hajtani azt a feladatot. Azt is sejtette, hogy meg is tagadhatja. Nemet mondhat. Dönthet másképp. De nem akart nemet mondani. Tudta, hogy szenvedésekkel teljes út vár rá, de nem törődött ezzel. Az utat végig kell járnia, mert csak egyetlen út van ilyen, ez pedig egyedül az övé.

Kísértést érzett, hogy elmondja mindazt, amit megértett az időről, a kezdetről és a végről, okról és okozatról, az elhívásról meg az Elhívás Atyjáról, de tudta, a kincs birtokában óvatosnak kell lennie. Egyre erősebb volt a belső hang is, mely tanácsolta, s mert kipróbálta megbízhatóságát, egyre gyakrabban hagyatkozott rá. Ez a hang most azt indítványozta, fedje fel magát Zeráf előtt, de ne mondjon túl sokat. Néha arra gondolt, hogy a belső hang talán magának az Elhívás Atyjának a hangja. Igen, önnön énje szűrőjén át, moderáltan és néha kissé csorbultan, igazságából és fényéből veszítve, de... Ilyenkor olyan boldogságot érzett, mely a fentihez volt hasonló, sőt, ha lehet még teljesebb volt!

A zuhanás óta már létezett a lent is, nemcsak a fent. A zuhanás óta volt én és volt te, és volt ő és ti. Azelőtt csak a fent volt és a mi volt. De nem volt fájdalom. Most pedig...

Zeráf felől olyan erővel érkezett egy tömör, sötét csóva, hogy tudta, nem várhat tovább. Ha nem jelzi, hogy itt van, hogy érzi és hallja őt, hogy gondolatot cserélhetnek, könnyen feladhatja, és akkor hiába volt minden, minden fájdalom és öröm, minden, ami addig történt. Zeráfnak segítségre volt szüksége.

– Zeráf!

Először semmi jele sem volt, hogy a megszólított észlelte volna a társ jelenlétét. Befelé figyelt, az ellenséges, alig érthető szavakat mormolta. Elhatározta, addig ismételgeti őket, amíg végleg kiürülnek, vagy megadják magukat, s feltárják teljes értelmüket. – Egyedül, hibátlan, fenyeget, fél, idő, emlékek, vége, egyedül, hibátlan, fenyeget, fél....

Egyszer, éppen így tett, amikor anya bezárta, mert elvette a babát. Mert anya akkor azt kérdezte tőle: – Nem érted, hogy nem nyúlhatsz hozzá? Te állat! Nem érted? –  A füle szaggatni kezdett, az anyja hangja éles késként hasogatta érzékeny dobhártyáját. Félt, hogy megint elveszíti a hallását, és akkor újra egyedül marad, hangok nélkül. Ettől jobban félt, mint a sötétségtől. Fájt a feje is, mert az asszony valami kemény tárggyal ütlegelte, talán egy papuccsal, és közben ismételgette: – Nem érted, nem érted? Még mindig nem érted? – Aztán bevonszolta a szemétdomb mellett düledező árnyékszékbe, de közben egyfolytában ütötte a kemény dologgal, már vérzett, aztán belökte és rázárta az ajtót. – Ki nem jössz, amíg meg nem érted, hogy nem nyúlhatsz hozzá! Hallod? Ott fogsz megdögleni, ha kell! – Ezt kiabálta.

Meleg volt és bűz, de az nem zavarta. A roskatag bódéból könnyen kijöhetett volna. Csak egy-két deszkát kellett volna elmozdítania. A tákolmány korhadt fáját lassan mind elhagyták a rozsdás szögek, rései között befújt a szél. Kívülről is jól látható volt, ha odabent ült valaki, a bent ülő elől meg még a gödör tartalma sem maradt rejtve. Kerülték is, inkább mellé jártak.

Az anyja eltűnt,  talán elaludt odabent, mert csend lett, de eszébe sem jutott, hogy kijöhetne. Az inge sarkával komótosan törölgette a szeméből a vért, s közben azt hajtogatta: Nem nyúlhatsz hozzá, nem érted, nem nyúlhatsz hozzá, nem érted... Ismételgette órákon át, míg ki nem hunyt belőle a feszültség, mely csaknem szétégette az agyát és a szívét. De délutánra megszomjazott nagyon, és mégis kimerészkedett. A ház körül még akkor is csend volt, a kölykök sehol. Talán koldulni mentek a faluba, hogy ne kelljen üres gyomorral lefeküdniük.

Aztán újra sötét lett, ennek az emléknek is megperzselődött a széle, felkunkorodott, hamuvá égett, és lehullott, éppen úgy, ahogy a többi, eltűnt nyomtalanul.

– Zeráf!

A sötét csóva ködszerűen szétterjedt, egyre nagyobb teret foglalt el, s mintha bekebelezte volna a közelében felvillanó fényeket. Haldoklik – gondolta Fárosz –, de még visszahozhatom. Egész lényével Zeráf felé fordult, megpróbálta átölelni a szellemével, üzenni akart neki. Tudta, nem lesz könnyű, mert nem számíthat a másik segítségére. Ha bajban volt mindig az Elhívás Atyjához fordult, s számtalanszor tapasztalta, nem hiába. A segítség belülről jön, és kívülről jön. Valójában nem sikerült felfedeznie magát a tényleges forrást, de a forrás létezett és csobogott, a kéz kinyúlt és érintett, s az elmében egyszercsak megszületett a megoldás. Belülről és mégis kívülről. Ezek a gondolatok derűvel és erővel töltötték el. Sikerülni fog. Csak a feladatra koncentrált.

– Nem boldogulsz ezekkel a szavakkal, tudom, de segítek. Meg aztán rengeteg szó van még. Némelyik olyan gyönyörű, hogy...

– Fárosz, te vagy?

– Igen. Egészen közel vagyok hozzád. Nagyon közel. 

– Te is itt vagy? Nem. Te nem lehetsz itt. Csak képzellek. Mert állandón rád gondolok. Csak te maradtál meg nekem. A többi... , minden odalett. Vagy nem is volt? –
Újabb sötétségnyaláb érkezett, benne sűrű fonatok, s belekúszott valami édes-kesernyés illat is, és belecsomósodott egy halk üteme a zokogásnak, csuklás és sóhajok szegélyezték. – Tudom, hogy egyedül vagyok. Ez az egyetlen, ami, ami ... bizonyos. – Aztán újra kezdte a küzdelmet az ellenséges szavakkal: Egyedül, hibátlan, fenyeget, fél, idő, emlékek, vége... egyedül, hibátlan, fenyeget, fél....

Zeráf egyszerre volt gyermek és öreg. Az időtlenségben tökéletesen lehetett érezni a lényét, mert most semmi sem változott, minden csak létezett a maga teljességében. Vagy beteljesületlenségében. Ez némileg megkönnyítette Fárosz mondanivalóját. Akkor már csaknem pontosan tudta a terápiát, hogy miből mennyit kell adagolnia, hogy társát túlélésre bírja, és felkészítse a következő stációra, a mozduló időre. Egyszerre figyelt befelé, a halk hangra, rá akarta bízni magát, engedni, hogy vezesse, hogy semmit el ne mulasszon, és semmit el ne hibázzon, és kifelé. A másik lény minden rezdülését fel akarta fogni, hogy feldolgozza és értékelje, hogy éppen a megfelelő választ adja. Nem tévedhet. Ha a belső hang Ő, akkor sikerülni fog. Nem. A belső hang Ő is és Fárosz is egyszerre. Fárosz pedig hibázhat, és akkor... Nem, erre most nem gondolhat. Minden képessége megvan hozzá, hogy segítsen, és az Elhívás Atyja vele van, és azt akarja, hogy segítsen Zeráfnak dönteni.

Akkor eszébe jutott egy gyermekének, ki tudja, kinek szívén, száján támadt altatódal. Néhány hang csupán, néhány taktus. Mégis, mint a friss kalács a szájban, amikor elomlik az első harapás után, és megédesíti a szájüreget és a nyálat, majd lecsúszik a torkon, könnyű és gyors megelégülésére az éhes gyomornak. Jó nagyon. Akkor még nem tudta, honnan ismeri a dalt. – Esti erdő csendje árad, csillag fénye felragyog, karjaimba vettelek, hunyd le csillagszemedet, alszanak mind az angyalok.

Zeráf még mindig a gyűlölt szavakat mormolta, de egyre lassabban és akadozottabban. A gyermekének különös erővel hatolt be a monoton szófolyamba. – Valaki énekel – lehelte – Hallom. – Figyelni próbált a hangokra, s reszketett az erőfeszítéstől, vajon hallja-e még, vagy csupán képzelete játszik vele. A dal kanyargó, fényes ösvénnyé vált, s ahogyan Fárosz ismételgette, egyre szélesedett, mint egy selyemszalag, melybe újabb szálakat köt egy láthatatlan kéz. Tekergőzött és lágyan áthatolt Zeráf alaktalan tömegén, majd lassan körbefonta. Ahol megérintette, lénye lüktetni kezdett, és opálos fénnyel telt meg.

Fárosz örült. Nem számított rá, hogy ilyen egyszerű lesz. Egy kis dal – gondolta. Magától sohasem jött volna rá, hogy csupán egy dalocskát kell énekelnie. Ráadásul nem is emlékezett rá teljesen, csupán a refrénre. Az édes-keserű illat, amely úgy aggasztotta addig, oszlani kezdett, még mielőtt rájött volna, honnan ismeri ezt a szagot – talán mocsár bűze? –, és miért érzi olyan undorítónak. Majd megtudom ezt is, mert minden napvilágra kerül. A titkok – gondolta Fárosz – a titkok, olyanok, mint a romló hús, megmérgezik, és bűzzel töltik meg a létezést. Titkok nélkül jobb lesz. Egyszerű lesz minden, de még...

Hirtelen csend lett. Zeráf teste lüktetett, pulzált a felindultságtól. Sűrű kadmiumsárga foltokkal telt meg, majd cinóber- és pozzuolivörös csíkok osztották széles sávokra. Haldokló állathoz hasonlít – gondolta Fárosz – Bárcsak ne vágyna olyan erősen vissza! Még nagyon hosszú időnek kell eltelnie a hazatérésig... és akkor sem lesz ugyanaz. Nincs visszatérés, és végképp nincs örök visszatérés. Csak változás van. Az út. Az út, amelynek végén...

– Kérlek, ne hagyd abba! – Nem akarom elfelejteni! Legalább ezt az egyet. Fárosz! Talán ezt a dalt megtarthatnám! Hiszen ismerem! Fárosz! Honnan ismerem, mondd! Hiszen te tudod! Tudnod kell! Hallasz engem? Könyörgök, kérlek...

Átjárta Zeráf fájdalma, s ettől még inkább siettette volna a másik döntését. Jó lett volna megölelni. Ölelni. Engedni a kívánságnak, és megérinteni egy másikat. Jó volt ölelni. Hajdani érintésekre gondolt, azokra a pillanatokra, amikor elfelejtette, hogy ő egy másik lény, amikor eggyé tudott válni egy másikkal. Kívánt újra testben létezni, még ha összezsugorodott is olyankor a létezésben elfoglalt helye, s nem vagy alig volt hatalma. Testben végtelenül kiszolgáltatott volt, és végtelenül esendő. Na, és? Nem kívánta a hatalmat. Ő sohasem. Tudta, mások nem így éreznek, de ő csak szeretni akart, s ehhez valami, előtte is ismeretlen okból a test is kellett. Most megölelné Zeráfot. Nem szólna, csak magához szorítaná, mint egy gyermeket.

A lüktetés lassan csillapodott. A hömpölygő tömeg színe elváltozott, nápolyi sárgává fakult, s egyre finomabb árnyalatokat vett fel, majd a vörös csíkok is elkeskenyedtek, szépiabarna erezetté váltak, s a testet körbefonta, mint egy koszorú, a liliomfehér ragyogás.

Chico Xavier emlékére 1. - Esti erdő csendje árad - Fárosz és Zeraf

1. Domus mea

Arra eszmélt, hogy nem kezdődött el a nyolcadik korszak. Az első hét lezárult, ebben biztos volt, de hogy mi történt azalatt, arra nem emlékezett, csak egyben volt bizonyos, hogy hét egységnyi... történt. Pontosan hét. Hét szelet tér-idő, akár hét taktus. A taktusokban magas és mély hangok ölelkeztek, hatalmas erővel zengtek, hogy azután tompán, súlyosan lehulljanak. Végül a csaknem súlytalanok töltötték meg a teret és időt. A ritmus hol feszes volt, pergő, egyre gyorsuló, majd elfáradt, csendesedett, elhalkult. Csend. Végtelen csend. Aztán mégis, mégis, váratlanul, finom rezgéssel megszólalt a következő hang – micsoda megkönnyebbülés! – felszúrta a csend burkát, behatolt, birtokba vette, aztán újra magas és mély, súlyos és súlytalan, erős és gyenge. Minden elölről kezdődött. Ez valamiféle rend volt, ebbe bele lehetett kapaszkodni. Most azonban vége. Érezte, hogy nincs tovább. Nem kezdődött el a nyolcadik ciklus.

Végessége képtelen tapasztalatába belefonódott valami oda nem illő, monoton zaj is, kínzó és felesleges, hogy akarta is, meg nem is ezt az egészet. Ki tudja hogyan, de ő is belekerült ebbe az érthetetlen, zavaros dologba, akár egy áldozat, akár egy tömegszerencsétlenség ártatlan áldozata, egy szemtanú, aki éppen arra járt, odament nézelődni, hogy mi is történik valójában, s akkor egyszerre maga is benne volt a közepében.  Valahogy így lehetett. Talán.

Mert vissza-visszatért egy másik gondolat is, és szúrta, mint egy betokosodott szálka, hogy nem volt, dehogy volt véletlen! Valamikor tudta, mit tesz és miért, és teljes akaratával igent mondott minderre. Hát lehetséges, hogy maga döntött így, sorsának önmaga volt a kovácsa? Ó, ha az elején tudta volna! De nem! Valaki rávehette valahogyan ― de kár, hogy elfelejtette, ki volt az ―, hogy részt vegyen ebben az ostoba, szégyenletes játékban, ebben a végzetes játszmában. Nyilvánvalóan rászedték, becsapták.

De már ez sem számít. Ami egykor tudás volt egyetlen tényre zsugorodott: érezte, széthullik, megsemmisül. Eleinte küzdött ellene, megpróbálta felszítani az életösztönét, ám egyre kisebb sikerrel. Belefáradt, el akarta engedni az egészet, visszahullani a tudattalan boldogságba. Legyen vége mielőbb! Hiszen éppen a küzdelem volt, a kilátástalan küzdelem, már csírájában megfertőzve a kudarccal, amitől szabadulni akart, meg hogy mindig egyedül kellett döntenie. Egyedül, egyedül, egyedül. Ennek a terhe egyre elviselhetetlenebbé vált. És mintha mindig rosszul döntött volna. Rosszul, rosszul, rosszul. Szerencsétlen, szánalmas alak. Gyűlölte magát.

Amikor megpróbálta felidézni azokat a történéseket, melyekből ezek az érzések fakadtak, zűrzavaros eseményhalmazba gabalyodott, melyben nyilvánvalóan keveredtek az idősíkok. Ismeretlen helyszíneken idegen figurák, érthetetlen események rejtélyes szereplői tűntek fel, majd enyésztek el. Tudta, hogy egy volt közülük, de így utólag, még önmagát sem ismerte fel, akár egy nyomasztó álomban. Gyötrődve emlékezni próbált, mi volt azelőtt, mi történt azelőtt, hogy értelmezze, hogy megértse végre az elmúlt hét időszakot. Akkor talán megértené, hogy neki, mi köze van ehhez az egészhez. Amikor erre gondolt, dühöt érzett, néha gyűlöletet, de nem volt egy másik, valaki, akire dühös lehetett volna, akit gyűlölhetett volna, így haragja önmaga ellen fordult. Minden hiába! Egyedül volt a kérdéseivel, a gondolataival, és nem jött válasz.

A létezés tele volt kérdésekkel, a létezés maga volt a kérdés, melyre sohasem érkezett válasz. Pedig az volt az egyetlen dolog, amit még fontosnak tartott: megérteni. Hogy miért, miért, miért! De hiába. Az események – ha valóban voltak események, mert lehet, hogy csak álom volt minden, az ő zavaros, megfoghatatlan álma, kusza és rémisztő  – egy fénytelen lyukba hullottak. Azután mégis betört pislákoló tudatába egy újabb kép, villámlásszerűen, de olyan elevenséggel, hogy belerendült. Jaj, jaj, jaj! A fenti valóságban érezte magát, amelyről akkor azt hitte, az egyetlen, az egész létezést betöltő, egyetlen valóság, és fel sem ötlött benne, hogy valaha véget érhet. A végesség tudata akkor még meg sem érintette. Csak a jelen létezett. Fároszra emlékezett a legtisztábban. Talán ő volt az egyetlen, aki megsejtett valamit az elkerülhetetlen változásból, mert a hangjában megjelent egy új, addig sohasem érzékelt szín. Mindenki észrevette. Az örök jelen beleremegett. Igen.

Zeráf feledte gyötrelmét, mert felfedezett valamit, ami a többi elképesztő eseménynek is magyarázata lehetett. Rájött, az volt a végtelen időnek az a kitüntetett pontja, melytől a változás elkezdődött. Igen. Úgy van. 

A kar első énekese éppen úgy énekelt, ahogyan máskor, ám amikor az offertóriumban néhány taktusnyi szünet után ismét belépett – a hangja gyöngyöző volt, áradó  és mély, eleven és telt, vibráló és mégis nyugodt, csaknem teljes mindazzal a szépséggel, amit egy hang befogadhat és továbbadhat, de nem, mégsem volt olyan hibátlan, mint annak előtte. Senki sem tudta volna megmondani, mikor veszítette el a legszebb hang a tökéletességét, vagy miben állt az a hiányosság, amelyet mindannyian észrevettek.

Fárosz megsejtette az elkerülhetetlent, és félt.

                                                                

Hogyhogy félt? A szóban volt valami, ami ismét elvonta a gondolatait a nagy felfedezésről, és visszaterelte mindarra az érthetetlen és sötét dologra, ami azóta történt. Sötét? Érthetetlen? Ezek is idegen és fenyegető szavak. Szörnyű szavak, mert természetük kettős. Egyszerre voltak ismeretlenek és ismerősök, fényesek, mert leírták létező dolgok természetét, és sötétek, mert ezek a dolgok önmagukban voltak sötétek és fenyegetők. Nem ilyen gondolatokra vágyott. Ezek ahelyett, hogy kapaszkodót jelentettek volna, inkább ingoványos talajra vitték, növelték sűrűsödő félelemét. Nem! Ezek idegen gondolatok, idegen gondolatok formálta, ellenséges szavak. Vagy a szavak formálták a gondolatokat? És különben is, régen nem volt szükség a szavakra. Anélkül is értették egymást. És most sem kellenek, nincs szükség rájuk.

Pislákoló tudatának kaotikus maradékában csupán magánya szolgált bizonyossággal. Egyedül van. Egyedül. Tökéletesen birtokba vette ezt a szót. Megélte a maga teljességében. Beterítette a félelem újabb hulláma, és azzal fenyegette, hogy erejének maradék morzsáit is elnyeli. Megértette, hogy valami a létét fenyegeti, hogy a kívánt,  és mégis rettegett vég nagyon közel, és döntenie kell arról, hogy odaadja-e magát ennek a valaminek, vagy... Mi az, hogy vége? És hogyan lehet vége, ha nincs idő? Majd ismét Fárosz jutott az eszébe, és utoljára hallott éneke.

Mintha Fárosz tudata hirtelen beléköltözött volna, és ettől egyszerre kevésbé érezte magát magányosnak, de egyben Fárosz akkori sejtelme és szorongása is beléköltözött. Igen, éppen abban a pillanatban, amikor az ária ívét megkoronázta volna a tremoló, amikor az öröm már nem volt fokozható, a közös boldogság csúcspontján, éppen akkor gondolt Fárosz az elkerülhetetlen zuhanásra, és a megálló, majd újra induló időre. A szerencsétlenségre, amely mindannyiukat elérte.

Tisztán emlékezett a dallamra, a kíséretre, a hangszerekre egyenként és a szólamokra, a többiek hangjára, a kórusra, melyben sugárnyalábként egybefonódott, mégis kivehető, s gyönyörűséges volt mindegyik énekes hangja. Öntudatlan boldogságban éltek, de Fárosz éneke felsértette ezt az öntudatlanságot, a boldogságot, és... a halhatatlanságot.

Előtte nincs titok és ez jó.

Kertünk egyik hajdani csodája a csillagfürt. Nagyon szerettem, sajnos a csigák is.

Olvas valaki egyáltalán? Vagy csak magamnak írok és az én Istenemnek, aki úgyis,- dadogásaim nélkül is - ismeri minden rezdülésemet, még az el nem gondolt, csírájában holt gondolataimat is, a tudat alatt és fölött rejtező, lebegő tudatvillanásokat és érzéseket is. Mindent  tud rólam, mindent, ami én vagyok és ami Ő énbennem. Előtte nincs titok és ez jó.

Régebben néha írt valaki néhány sort nekem. Mindig meghatott – megrendített, miért is ne valljam be, oly ritka az ilyenfajta komoly odafigyelés - és örömmel töltött el az érdeklődés, hogy az időből megajándékoz valaki, hogy elmondja, mit gondol a műről. Az én művemről. Gyakran azt gondolom, ez a legfontosabb: a mű. Mert a művészet fontos. Igen. De nem lényeges. Egy jezsuita szerzetestől hallottam egyszer: a vallás fontos, de nem lényeges. Egészen egyetértettem vele. A forma fontos – nélküle megjeleníthetetlen a lényeges  – mégis az  igazán lényeges azon túl lakik. Ha erre a lényegesre rárezdülsz, felfedezed rejtett jelenlétét, ebből fakad az öröm, most már tudom.

Írni nehéz, de mégis írni/írnom kell. Próbálom bagatellizálni, néha köpök az egészre, szeretnék linkeskedni, a könnyű végét megfogni, szellemi rágógumikon nyammogni inkább, belebújni a felejtésbe, lustaságba, feladásba. Fegyelmezetlen vagyok, egy látens hedonista, aki a maga ajnározásával szeretné bepótolni az eredendő hiányt. De nem lehet. Egy ideig megy, aztán jön a szűkölés. A mulasztás vétsége gyötör. Akkor fogcsikorgatva újra kezdem.

Igen. Írni fogok, amíg van lehetőségem. Elmém emlékezik, kezem mozdul, legalább a billentyű leütéséig.

A márkiné és én

Az egyik unhatatlan olvasmányom Th. Wilder – szerintem legnagyszerűbb írása – a Szent Lajos király hídja. A regény egyik hőse Montemajor márkiné a 17. századi Peruban él, s egyetlen szenvedélye imádott lánya, aki éppen anyja terhes rajongása miatt nyújtja kezét egy spanyol nemesnek, s követi férjét Madridba. A márkinét a gyötrő hiány arra készteti, hogy leveleit irodalmi remekekké fabrikálja, így próbálja leánya érdeklődését, szeretetét valahogyan ébren tartani.  Az egyik levélből idézek egy számomra nagyon fontos részletet:

Légy nyugodt, szerelmem, itt küldöm Ő Felségének, a legkatolikusabb királynak a gyönyörű aranyláncot.
(Leánya ugyanis ezt írta: "A lánc jó állapotban érkezett meg, föl is vettem az Infáns keresztelőjén. Ő Felsége, a legkatolikusabb király kegyesen megcsodálta, s mikor elmeséltem, hogy te ajándékoztad nekem, dicsérte ízlésedet. Okvetlenül küldj neki ehhez hasonlót, ha lehet, küldd azonnal a Kamarás által.")
Nem kell tudnia, hogy egy képbe kellett hatolnom, hogy megszerezzem. Emlékszel, a San Martin sekrestyében van Velasqueznek egy portréja az alkirályról, aki a monostort alapította, s annak a feleségéről meg a kölykéről; hát ez a nő egy aranyláncot visel. Arra az elhatározásra jutottam, hogy csak ez az aranylánc felel majd meg. Így egy éjfélkor besurrantam a sekrestyébe fölmásztam az öltözködőasztalka állványára, mint egy tizenkét éves csitri, s behatoltam a képbe. A vászon egy darabig ellenállott, de maga a festő járt kezemre, átsegített a festékrétegen. Elmeséltem neki, hogy Spanyolország legszebb asszonya ajándékba szeretné adni a világ leggyönyörűbb aranyláncát a világ legkegyesebb királyának. Csak ennyi volt az egész, s ott álltunk mi négyen, s beszélgettünk abban a szürke és ezüstös levegőben, amilyet Velasquez szokott pingálni. Most folyton egy még aranylóbb levegőre gondolok, folyton az alkirályi palotára tekingetek: mai estémet egy Tizianban kell töltenem. Vajon fogad-e majd az alkirály?

Talán tizennégy voltam, amikor először olvastam a regényt, s nyomban magamra ismertem a részeges, öreg, magányos márkinéban. Először a rettegését, hogy mint méltatlant soha senki sem fogja igazán szeretni, fedeztem fel önmagamban, meg azt a hiábavaló reményt, hogy mégis, erőfeszítésekkel a szeretetet, az elismerést, mégiscsak meg lehet szerezni.  Nekem is valami különlegeset kell adnom magamból, kerüljön amibe kerül, hogy azok, akiknek a szeretetére vágyom legalább észrevegyenek. (Talán ezért nem adtam még fel az írást, ezért írok egyfolytában „leveleket”.) Magamra ismertem Montemajor márkiné rebellis tettében is, ahogyan és amiért behatolt egy másik személy, egy művész – gyakorlatilag érinthetetlen - világába. Vette a bátorságot, hogy ezt tegye, mert hajtja a szenvedély, az emésztő kíváncsiság, hogy rájöjjön valahogy a titokra. Az alkotás – a lenyűgözés? - lényegéhez akar közelebb jutni, aztán azt – ha egyáltalán lehet, meg akarja osztani mindenekelőtt a számára fontos személlyel.

Egész életemben ezzel a kíváncsisággal, éhséggel fordultam a művészet felé, s bár ezzel mások szeretetét aligha tudtam kivívni – elismerését is csak igen ritkán – feltétlenül gazdagodtam. Többek között ezért érzem az életemet megajándékozott, örömteli életnek. (Másik hasonló szenvedélyem a természet, annak is az érinthetetlen vagy csak számomra érinthető része, ami egyben alkotóterem. Lásd: kert. És egyre inkább a védelemre szoruló része.) Az éhségem keltette állandó kielégítetlenség ösztönzött arra, hogy az akadályokkal nem törődve behatoljak: Csak ennyi volt az egész, s ott álltunk mi négyen, s beszélgettünk abban a szürke és ezüstös levegőben, amilyet Velasquez szokott pingálni.

A bókoló hortenzia a kapu közelében, a vendégváró. Mára egy kicsit hátrébb költöztettem, ahol több a szórt fény, hogy buja viráglabdáit meg ne égesse a perzselő nap.

Bevallom, rajzolok, festek is néha. Jól érzem magam közben, igencsak jól  – már ez maga gyanús –, és a végtermék... Hát, mit is mondjak? Végtermék. Remélem, az ecset meg a toll nem leledzenek nálam egyenlő távolságra!

Lehet, hogy valóban saját magunkat akarjuk elsősorban elkápráztatni, lenyűgözni. Én az önelfogadásnak igen szerény útját jártam csak be 58 éves koromra. Sok-sok felesleges kört tettem meg magam körül, koncentrikus köröket írtam le, úgy szemlélődtem távolabbról, közelebbről. Olyan tükrökben szemlélődtem miket mások tettek elém, vagy én magam álltam eléjük. Voltak tisztábbak és foltosabbak, torzak és hűek – most beugrott egy sor: „de magamnál közelebb sohase jutottam”. Közelebb. Csak közelebb. A legnagyobb titokba nem sikerült a behatolás. Nem sikerült a teljes elfogadás sem.

Ebben a töredékességünkben kell, kellene magunkat elfogadni és a társainkat is. (Mert én az embert, még ha nálam jóval előbbre jutott is – mindig töredékesnek látom, sohasem látom a befejezettséget, még a legnagyobbaknál sem. Nem látom a teljes, betöltött életet. Talán ez is táplálja hitemet: van, kell még lenni valami továbbnak.)

Egyébként társammal, Tiborral a neten ismerkedtem meg – éppen az írásaim vonzották hozzám. Leveleztünk. Az intelligenciája és a szelídsége fogott meg. Ő megrögzött ateista – állítólag. Én a megrögzöttet mindig gyanakodva szemlélgetem. A fanatizmus/megrögzöttség gyengeségre, bizonytalanságra vall, pontosabban ezek be nem ismerésére. Én magamról azt tartom, hogy kételkedő hívő vagyok, folytonos párbeszédben, vitában, néha perben-haragban hívő-hitetlen önmagammal és hitem tárgyaival/személyeivel. A kétség nélküli hit félelmetes számomra. Az az Isten, akiben én hiszek nem is várja ezt el tőlem. Sok eretnek gondolatomat sem bánja, de bánná – attól tartok – bármelyik egyház, felekezet, ezért – szomorúan, mert a hajdani közösség(ek) meleg volt és védelmező – házi hívővé lettem. Lehet, hogy csak egyelőre, lehet, később majd betörök és visszamegyek megint közéjük, és boldogan éneklem velük: Mint szarvas, hűs vízforrásra, lelkem úgy szomjazik rád...  Parázsló eretnekségem meg megtartom háborgó bensőmben. Nekem a hit éppoly bonyolult, mint a hitetlenség. Hogy jobb-e a mai valamikori állapotomnál? Szégyenkezve vallom be, mint aki érdemtelenül kincshez jutott: igen.

Télen madáretető lesz a most muskátliktól terhes állványból. A tetejére kerül a kis házikó sok-sok eleséggel a madarak örömére. Boldogan várjuk látogatásukat.

Csendjeim szaporodnak

Az emberi elme nem nyűgöz le – a legnagyszerűbb mögött egy sokkal nagyszerűbbet sejtek, sőt hiszek – de örülök bizonyos vívmányainak, és szomorkodom gőgje miatt. Ez a kérdés sem tartozik azonban számomra – ahogy már említettem – a lényeges kérdések közé, mert ha oda tartozna, elválasztana. Én pedig nem elkülönülni, hanem tartozni akarok – bár, hogy ezt a kívánságot magamban ébren tartsam – időnként vissza kell vonulnom. Csigaház, torlaszolás, csend – később nyitás, teljes odafordulás, stb. Ezt kevesen értik, kevesen tolerálják.

Szeretem az írást, mert átgondolásra ösztönöz, de nem szeretem a távolsági beszédet - a telefont  s társait - , mert (engem) fecsegésre ösztönöz. Zavarban vagyok a jelhiánytól – látás, érintés, nyilván a szaglás is, még ha utóbbiról alig is tudunk, szóval a másik közelsége, az intimitás hiánya elszomorít, és máris menekülnék az egésztől. Nagyon ritkán tudok csak értelmesen beszélni ezekkel a mai segédletekkel, ezért inkább kerülöm mindet. Mulatságos volt néhány évvel ezelőtt több éves mobil-dilemmám – vegyem, ne vegyem – aztán mégis betörtem. De mindig tartottam és tartok a „rámtörésektől”, és attól, hogy magam kövessek el ilyesmit. Talán bolondság az egész, hóbort, talán restellnem kéne, de így van. Szóval időnként teljesen begubódzom, s még az orromat sem akarom kidugni a zajzivatarba. Ha ilyenkor mégis „tetten” érnek idétlen makogásra telik csak tőlem. Ahogy korosodom, csendjeim szaporodnak.

Drága Barátom! Hajtsd fejed csendem párnájára, s meghallod a remény kifogyhatatlan csobogását. Valaki vár odaát...

Fájdalom nélkül csak torzó maradsz…

Fájdalom nélkül csak torzó maradsz…

Nehezen születik meg bennünk a megértés, rengeteg fájdalomba kerül, sok időbe telik. Pontosabban az idő egyenesen arányos a „beengedett” fájdalommal.  Mert elbarikádozhatod magad ideig-óráig, én is megpróbáltam, nem is egyszer. Eleinte jó volt, aztán észrevettem, hogy üresedem, száradok. Mindjárt török, porladok. Halódom. Noha látszólag virultam. Nevettem, zabáltam, szeretkeztem. (Repdeső, csak jól lét.) Jól nézel ki – mondogatták. Csak én tudtam egyedül az igazságot. Éreztem a veszélyt, mégis végeérhetetlen boldog időkért könyörögtem balga imákban. Még, még, még! Hogy ne érezzem, hiába zabálok, mégis üres maradok. Szűköltem, ha arra gondoltam, hogy hamarosan vége lesz. Mert véget ér, és kezdődik egy új, mert az a jó. Mert a Kegyelem így működik. Nincs apelláta. Kezdődik egy másik fejezet, a megtöretés napjai. Össze kell töretni és újjá kell formálódni. Enélkül, fájdalom nélkül csak torzó maradsz. Mennyire féltem az újraformálódástól!  Túlélem-e vagy sem? Eddig túléltem.

Túléltem azt is, amikor szegény Zoli teljes elborultságában, egy paranoid-skizifrén rohamban fojtogatott. Aztán túléltem éjszakai menekülésemet, gyalogutamat Érdtől Budapestig. Túléltem a zárt osztályt húszas éveimben, és ami sokkal nehezebb volt, túléltem mások szenvedését és halálát. Ezek mind a Kegyelem mozdulási volt – csak most értettem meg túl a hatvanon.

A „minden egy” sejtése/felismerése/tudata engem ujjongó örömmel tölt el. (Pontosabban: engem ez tölt el ujjongó örömmel.) Nevezd kábítószernek. Az összevisszaság látszata mögött szép, isteni  - nekem azt (is) jelenti: megronthatatlan, mert tőlünk, cselekedeteinktől független - rend lakik. A Mandelbrot fraktálok is ezt bizonyították számomra. Meg akarok kapaszkodni valamiféle transzcendentális (filozófia-meditativ) rendben. Szükségem van rá. Különösen a fájdalom korában, a Fazekas korongján.

Ki tudhat a végtelenről, ki ismerheti? - Gondolatok szomjúság idején

Minden iható képes a szomjamat oltani, más verse ugyanúgy vagy jobban, mint a magamé, zene, kép, még az üres tér is, amit azonnal betöltök, mert számomra az az alkotás tere, éppen úgy, ahogy mondjuk a kertem vagy egy üres Word dokumentum, és sorolhatnám...– aztán mindez nyomban új szomjúságot kelt. De nem éppen ez a „normális”? Mert valami nincs sehol... ha érezzük, ha nem. Ideig-óráig betölthető ez a valami valamivel, valakivel, de a végső ürességből minden hiánykitöltő próbálkozás kipereg – előbb vagy utóbb.

Minden (majdnem) minden érdekel. Ami nagy ajándékom, abból fakad nagy hiányom. Szomjasan betelni nem tudok, pedig minden, (szinte) minden azzal kísért, ha megiszom, nem szomjazom többé. Nem panaszkodom, csak megállapítom, hogy így van, sőt, terhemet/hibámat/vétkemet senkiével el nem cserélném. Így élek szomjasan valamiféle fájdalmas boldogságban, szorongásban/félelemben, reménységben/hitben/hitetlenségben - csaknem betelten, örök kielégületlenségben.

A dolgok (általában) engednek nekem, rám nyílnak, felkínálják, odaadják magukat, leplezetlenül jelzik: hogy szükségük van rám, nélkülem valójában nem is léteznének. Mert nincs semmi, vagy csupán a SEMMI van, ha nincs, aki tudomásul venné a létezőt. Ami van, tőlünk, általunk van a végesben, attól, hogy mi (véges létezők) tudunk róluk. Ettől vagyunk aktív részesei a teremtésnek.

Ahány tudat, annyi valóság, annyi teremtés és újrateremtés és annyi halál és végső megsemmisülés. Ami a végtelenben van/létezik, számunkra felfoghatatlan, hiába a filozófikus-tudományos játékok, elméletek, fikciók, ezen a véges elme mindig kicsorbul.

Ki tudhat a végtelenről, ki ismerheti? Az én válaszom nem a senki, hanem a végtelen létező. Ami végtelen csak a VÉGTELEN(tudat)TŐL VAN vagyis létezik. Én ezért (is) mondom: nem mi találtuk ki az Istent, csak azt, hogy milyen. És valljuk be, ez a lényeg, hogy milyen. Személytelen, akár a végtelen anyag/energia vagy személyes.

De igen, igazad van. Mégis mi (is) teremtjük, mert ahány tudat, annyiféle teremtés, annyiféle Isten. Az (enyém) engedékeny Isten végtelen humorral válaszol istenalkotásainkra. Máskor kegyetlenül. Erről nem veszek tudomást. Jónak mondom. Te vagy a szeretet – emlékeztetem és biztosítom változatlan szeretetemről, arról, hogy tudom, velem örül, velem szenved. Felismerem benne az énem részét, de a tőlem különböző ismeretlen/ismerős végtelent is. Ölembe veszem. Azt súgom neki: minden egy, te is tudod. Szóval én és te... Beszélgetünk, megbocsátunk egymásnak. – Tégy bele kakukkfüvet, még jobb lesz, meglátod... ezt súgja finom gőzeim fölött. S én intek: – Jaj, éppen erre gondoltam én is... Éjszakai páni félelemben őt hívom.

Számomra nem lehet másképp!

(Hogy is merek neked a kimondhatatlanról beszélni? Nem is tudom... valami feloldoz a beszélgetésünkben, lepattintja ólomzáram, leoldja a szorongásaimat, még a képtelenség tudatát is, hogy csaknem reménytelen...de mégis megkísérlem... és ez jó. Nem a különbözőséged, nem a hasonlatosságod, nem a hitetlenséged, nem az érzékenységed, nem a sebezhetőséged, nem az intellektusod és nem a ... szomjúságod – de ezek is, mert mindezek belülről ismerősök. Még nem tudom, hogy mi oldja fel gátlásaimat. Talán nem is lényeges.)

  

Az én mulasztásérzésem többek között abból ered... szóval, az a ló vagyok, akit időnként feltétlenül ösztökélni kell. Különben megáll a dűlőn akácvirágot zabálni, letér a jó útról, a rövidebbet, a lejtőset választja, ha az nem is visz hazafelé. De ez csak a ló egyik oldala... van több is...

Mert a szorongás útjai kifürkészhetetlenek - így van, igen, nagyon ravasz, körmönfont, kegyetlen, de a hétköznapiságot tényleg nem szereti, ezt tapasztaltam én is. S még valamit: mások ügyeiben, ha eljártam, ha segítettem, ha sikerült szorongó/félő, rettegő magamat kilöknöm a belső színpadról, s oda egy másik szereplőt állítanom főszerepben, akkor meglapult, csaknem visszavonult. Ez a nyugalom egyetlen útja. Magadat elfelejteni a másik kedvéért.

Nem lesz a halál úr mirajtunk...

The Death shall have no dominion. A nagyapám halála után néhány héttel valami irodalmi műsorban hallottam először a verset. Először angolul szavalták, aztán magyarul. Az egészből alig maradt meg valami, de a címe bennem maradt, mint tenyérlenyomat a lágy betonban. A vélt üzenet nyomán egy hajszálrepedés támadt csonthitetlenségemen. Ám az is lehet, hogy a folyamat valamivel korábban kezdődött. Kétségbeesésemben egy üzenetre vártam, égi jelre, angyali hangra, ami megsemmisíti a kíméletlen tényt: a nagyapám halott. Arra vágytam, hogy valaki, valaki odaátról, valaki, aki erősebb, mint a halál, talán éppen ő, ő üzenjen nekem. Akkoriban be nem ismertem volna ezt a misztikus várakozást, hangoztatottan ateista voltam, de a lelkem kétségkívül nyitott volt rá, és a vers, pontosabban a cím, mely még kétszer megismétlődik – várakozásomba beletalált. Dylan Thomas lett a hírnököm, a walesi költő, aki egy évvel születésem után harminckilenc évesen halt meg, egy sikerrel, depresszióval és alkohollal telített, felolvasó körút után, New Yorkban. Nem lesz a halál úr mirajtunk.

Évekkel később, amikor Kálnoky László fordításában újraolvastam a verset, meglepett, hogy a mondat, amelyet akkoriban, amikor nem bírtam a bánatommal, rózsafüzér helyett morzsolgattam, az ő fordításában másként szól: És nem vesz rajtuk erőt a halál. Miért rajtuk, miért nem rajtunk, mindannyiunkon? Mi ez az igaztalan kizárása egyeseknek? És kiknek jár, kiknek nem az öröklét? Évekig szerettem volna számon kérni Kálnokyn ezt a mondatot. Meglepett maga a valódi mondanivaló – ha sikerült egyáltalán kihámoznom -, mely a legkevésbé sem örömüzenet. Mindegy. Dylan Thomas megtette a magáét, ha akarta, ha nem vigasztalt egy gyászoló tizenkét évest. Költők írjatok!

Ma reggel megint ezzel a sorral ébredtem. Nyúlnék az álom után, hátha elérem, mert nem tudom, honnan került elő a verssor, de aztán rájövök, hogy ma van a január számomra egyetlen fontos napja, a II. magyar hadsereg doni katasztrófájának évfordulója. Nem régen tudom csak – vagy inkább sejtem –, mi végre az ünnep, s minek az évforduló. Régebben fenemód bosszantottak ezek, s menekültem tőlük, ahogy tudtam. Puritán darabosságomat, ellenszenvemet igazolta sok hamis ünnepünk, és darabokra hullt családunk, melyben csak bizonyos jeles napokra állt össze úgy-ahogy a szétzilálódott családiasság.

Gondol-e ma valaki erre a dátumra? Talán megemlítik majd a tv-ben, néhány rádióadón elhangzik egy-két mondat, ahogy máskor is! Hatvanhat évvel ezelőtt 1943. január 12-én kezdődött a küzdelem, melyben a magyar hadsereg nem tudta feltartóztatni az óriási szovjet páncélos túlerőt és felmorzsolódott. Valami ilyesmi talán elhangzik, aztán jön a következő műsorszám, lehet, hogy egy divatos popsláger, de bármi más, futunk tovább, újabb hírekre fülelünk, ennél sokkal fontosabbra. Mi van azzal a gázvezetékkel? Mit csinálnak ezek az őrült oroszok, ukránok? Állítólag a megegyezés mögé hozzátűzött egy kézzel írt záradékot az ukrán fél – telis-teli hazugságokkal, így az orosz – ezért aztán elvitte az ördög az iddig kiizzadt megegyezést. Fagyjanak meg a nyavalyások, ha ránk bízták magukat!

Kézzel írt záradék. Kínoz a röhögés, de közben gyászolok, hasogat a fájdalom. Gyászolom a megfagyottakat, a didergőket, a fagyhalál jelölteket, a bolgárokat, a románokat, a szlovákokat, a szerbeket, és a többit mind, mind. Egytől eddig.

A Donnál közel kétszázezren estek el magyarok. A 2. hadsereg élelmezési létszáma 1943. január 1-jén 194 334 fő volt, míg március 1-jén 100 818 fő, a hiány 93516 fő. Kórházvonaton 28 044 sebesültet és beteget szállítottak haza, 28 ezer fő fogságba esett, a véres veszteség (elesettek és megfagyottak) 41 792 fő. És a többiek? Egy ilyen napon számba kellene vennünk az „ellenséges” erők veszteségeit is, számba kéne vennünk minden életet! Vajon hányan vesztek ott tulajdonképpen? Sokan, sokan, sokan!

Tőle soha semmit sem kérdeztem az ott történtekről, de egy dokumentum filmből, amit Sára Sándor rendezett, s valamikor a 80-as években vetítettek, meglehetősen sokat. Még éltek a Dont-megjárt szemtanúk, visszaemlékezéseiket rögzítette a film. Ültek a kamera előtt, belenéztek a szemünkbe és beszéltek. 1943. január 12-én, amikor a szovjet 40. hadsereg támadása elindult 30-35 fokos hideg volt Urivnál. Már az első napon 8-12 kilométer mélyen beékelődtek a magyar védelembe a fölényben lévő támadók. Az első napokban a magyar csapatok ellenálltak, de aztán fordult a helyzet. Megfelelő téli felszerelés, lőszerutánpótlás nélkül, a bakancsok elvástak. Test, lélek fázott, kimerült.

Félórás pergőtűz után összpontosított támadás zúdult a hídfőre, a Vörös Hadsereg csapatai átkeltek a Donon és a magyar erők balszárnyát áttörve, lerohanták a magyar állásokat. Teljessé vált a pánik, mert a rosszul felszerelt, kis létszámú magyar alakulatok nem tudtak ellenállni a fölényben levő szovjet csapatoknak. Jány Gusztáv és Kovács Gyula vezérkari főnök ekkor adták ki a hírhedt parancsot, hogy aki hátrál és elhagyja állását, fegyverzetét, az felkoncolandó. Befagyott a gépfegyverük, lőszer sem volt elég. Ott álltak az orosz hómezőkön a szörnyű hidegben, kivetve állásaikból, mindenféle ellátmány nélkül, szétszórva, félig vagy egészen megfagyva. Nem csoda, ha a túlélőktől sorra elhangzott: „ottfelejtettek bennünket”. És a szinte színültig tele raktárakat felső parancsra felégették... Jány parancsát – ami egyben Horthy és a németek parancsa volt! –, hogy „az utolsó töltényig, az utolsó emberig kitartani a Donnál”, ez a megtizedelt, szétvert, demoralizált 2. hadsereg természetesen nem tudta végrehajtani. Még így is szinte a testével fedezte a német Cramer-hadtest visszavonulását, akiktől csak „disznókutyázást” kapott, amikor a gyalogosan tántorgó magyar seregfoszlányok között páncélozott járműveikkel és autón igyekeztek elhagyni a Dont. Jány had-parancsa szerint azonban ez a 2. magyar hadsereg „elvesztette becsületét”. (Vígh Károly: Pergőtűz. A történész szemszögéből, Katasztrófa a Donnál Filmvilág)

Mit beszélt ez a Jány? Elveszítette a becsületét? Bolond ez a Jány! Tán fájdalmába bolondult bele, de akkor is bolond! Egyszercsak meghallottam egy visszaemlékező szájából a nagyapám nevét, hogy a Király Lajos, hogy futott a hadtestével Urivnál. Futott? Jól tette! Jól! Futott, tehát élt! És nem egyedül futott, vele az övéi! Akkor még éltek! És ha nagyon kevesen is, de túléltek! Istennek hála. A nagyapám, a hadsereg egyik alezredese Urivnál megsebesült, majd orosz fogságba esett. Istenem, de jó, hogy menekült, de jó, hogy menekülni tudott! Mit számít nekem a dicsőség! Semmit, semmit! Az a férfi, akit szenvedélyesen és múlhatatlan szeretettel szerettem és szeretek Urivnál megmenekült. Igaz, rögvest egy másik pokol kapuja nyílt meg előtte, de azt is túlélte.

Milyen veszteség, hogy időmet, melyet vele tölthettem, olyan rövidre szabták az égi és földi hatalmak. Még öt éves sem voltam, mikor az 56-os eseményekben nemzetőrparancsnokként részt vett nagyapámat először golyó általi halálra, majd életfogytiglani börtönre, s halmazati büntetésként teljes vagyonelkobzásra ítélték. Életem első öt évének férfija belémivódott-vésődött mégis. Szegény apám, merre járt akkortájt, s anyám vele vagy nélküle, nem tudom. Nagyapám viszont ott volt. A háború utáni években gyümölcsöst, s szőlőskertet varázsolt a dabasi homokra. Kézen fogva jártuk a barackost, magunk mögött hagytuk nagyanyám gyakori pörölését, s a világ többi zaját. Mi ketten. A tavaszi mézes virágzásban, a gyümölcsosztó késő nyárban. Sohasem lépett túl hosszút, tartottuk a ritmust, pedig csak négy körül jártam. Néha felemelt, és én arcomat arcához simítottam, mert engedte, hogy a gyengéd ágakba kapaszkodjam, gyermekkezem tán még virágot vagy éretlen gyümölcsöt is tépett. Micsoda szerelem!

Hat év börtön – ez volt a harmadik pokol – után nagyapám váratlanul kiszabadult, ugyanis egy amerikai kölcsönnek a politikai foglyok szabadon bocsátása volt a feltétele. Szabadulása után egy évvel halt meg. Gyors szívhalál volt. Néhány évnyi közös történetünk elég volt ahhoz, hogy megtartsam. A börtönévek alatt nagyanyám szerelme sem engedte feledni őt. Nem mintha beszélt volna róla. Sohasem emlegette. Egyszerűen vele élt, a távollevővel. Mindenki mást elfelejtett, engem is, aki mellette éltem. Persze becsülettel, szigorú kötelességtudattal gondoskodott rólam, de nem vett észre engem. Befelé élt, izzó bensejében csak ő volt – mi többiek csak árnyak voltunk számára. Nagyritkán látogatásra nyílt a börtönkapu, és én is mentem a nagyanyámmal. Valójában nem is kérdezte, akarok-e menni.

A rács mögül áradó vágyakozás és fájdalom annyira rettentett, hogy a látogatás előtt és után többnyire belázasodtam. Lázas voltam a várakozástól, a rettegéstől, hátha mögöttünk is bezárul a kapu, majd az elvesztés gyötrelmétől. Két szerelmes nő ment be a fogolyhoz ilyenkor. Úgy emlékszem, többnyire csak bámultuk egymást, ha ők beszélgettek is, tudatomig nem jutott el. Közben néha rám tekintett. A szeme olyan volt, mint egy esti tó, mely a nap fényét magába nyelte mind, s most az alkonyatban visszatükrözi. Kérdezett, én meg nyögve-nyelve, dadogva, rettenetes kínban éppen hogy válaszoltam. Nagyanyám ilyenkor egy kicsit rándított rajtam. Később egyre másra szabadítási terveket szőttem, de szövetségesre nem találtam, igaz nem is kerestem. Azután vidéki rokonokhoz kerültem, s így megszűntek a látogatások. Néha álmodtam róla és a börtönről, de sohasem meséltem álmaimról senkinek.

62-ben történt. Egy késő őszi napon kiviharzottunk az iskola udvarára nagyszünetben, s akkor megláttam egy férfit, sötétszürke kabátban. Háttal állt az iskolaudvaron, szürke tömb, mint egy megroskadt öreg tölgy. Honnan tudtam, hogy ő az, hogy nem tévedek, hiszen az arcát nem is láttam, de egyébként alig tudtam volna felidézni. Rohantam, öleltem. Ideje sem volt megfordulni, s egy darabig nem is akart, vagy nem tudott. Ebben az ölelésben élünk azóta is. Nem lesz a halál úr mirajtunk.