2019. március 3., vasárnap

A szürke búra alatt egyedül vagyok... én is

Borús az égbolt. A szürke búra alatt egyedül vagyok. Hallom, ahogy az öcsém tiltakozik: Dehogy vagy egyedül nővérkém! És sorolja a közelebbi, távolabbi családtagokat. De valaki hiányzik a felsorolásból, a legfontosabb. Akivel a borús ég alatt is voltam valakivel. Az egyedüllétet teljesen senki és semmi nem tudja felszámolni, és ezt el is fogadom. Itt, az ég alatt, minden teremtett lény bele van zárva az egyedüllét repeszthetetlen burkába. Nem szidom a T(t)eremtőt emiatt. Ő is egyedül van. Bármit is bocsátott ki önmagából szörnyű magányában, minden magában hordozta a halálos-életes sóvárgást egy másikra.
Erről szól a végtelen történet. Sajnállak T(te)remtő, s ez sajnálat vezetett át az irántad érzett szeretetre. Megéreztem a sóvárgásodat, s attól kezdve már semmiért sem haragudtam többé.
De tényleg így van-e? Nem haragszom rád, azért sem, hogy a tíz közös évet is megkurtítottad, és amiatt sem, hogy Csiperke beteg lett, és újra meg újra hallom a kínlódó köhögését, és hogy holnap után kihúzkodják megfáradt ínyemből a fogakat, és valami mű izét kell reggelente a számba helyezni, és este kivenni, meg azért, hogy ennél sokkal de sokkal szörnyűbb dolgok is történnek pontosan ebben a pillanatban, és a pillanatot követő következő pillanatban...







Nem. Nem haragszom. Néha átérzem a tehetetlenségedet, a fájdalmadat - csak egy végtelen parányi töredékét, de az is sok nekem -, mert nem lehet másképp. Te is a törvény alá vagy rekesztve. Tudom, hogy neked is kellett valami, valaki, ahogy nekünk is. Vigasztalónak, társnak a muszáj-létezésben. Ne félj, ha haragszom is egy cseppet néha! Tudod, hogy...
És téged is.