Az időmalom

Kilöktem magamból a fájdalmat. Tulajdonképpen nem volt nehéz. Csak egyetlen nagy, elszánt nyomás. Felhúzott térddel, széttárt combokkal feküdtem, majd begörbültem, kipréseltem magamból, kirepedtem, a bomló magzat meg kifordult belőlem. Éreztem, hogy ragacsos-nyúlós, medúzatestű, nyálkás-hideg. Á, áááá! El innen, mielébb! Öklendezve belevágtam a pattant zománcú kék bádogvödörbe. Kerestem valamit, szakadt törölközőt, ócska ruhát, hová törölhetném a kezem, de mindent sajnáltam, még a kilökött rongyot is, még a lyukas bádogvedret is. Mindjárt kiöntöm. De hová, hová öntsem? Belebámultam vödörbe, de már nem volt benne, már nem volt sehol. Körülnéztem rémülten. Hová lehetett, hiszen az előbb még éreztem a súlyát a tenyeremben, fájt, majd’ leszakadt tőle a csuklóm. Az elébb még összeragasztotta az ujjaimat is, alig tudtam elválasztani egyiket a másiktól.

Tán mégiscsak él még, s kimászott a vödöraljáról, felmászott a falán, végigvonszolta magát a konyha kövén, a hajópadló korhadt pallóin, visszabújt az ágyamba, s csak arra vár, feküdjek le ismét, hogy visszabújjon belém, hogy tovább növekedjék méhem biztonságában. Taknyos nyomát kutattam, merre mászhatott, hol araszolt. Rohantam a szennyes ágyhoz, felforgattam a paplant, párnát, letéptem a lepedőt, minden egy merő vér, bűz, izzadtság. Még az ágy alá is benéztem, de sehol, sehol. Csak a szagát éreztem még sokáig, meg a kezemen a nyálka tapadását, s valami égő érzést. Azért sokáig dörzsöltem mindkét kézfejemet, az ujjaimat, az ujjaim közét, vérvörösre keféltem súrolókefével, hypós vízben áztattam, közben szagolgattam, átüt-e a bűz a fertőtlenítő maró szagán. Forró vízzel is próbálkoztam, a bőröm fel is hólyagzott, jeges vízzel hűtögettem aztán, hóba mártottam, úgy gyógyítgattam. A körmöm alá nyúltam egy hatos szeggel, véresre piszkáltam mindet.

Már nem is tudom, mikor hagytam abba a kézmosást, körömtisztítást. Egyszerre ott találtam magamat a vetetlen ágyon. Nyár volt. Hanyatt feküdtem, felbámultam a szuvas gerendákra, de semmi, semmi sem jutott eszembe a vájatokról, vésetekről, a sokéves kíméletlen porról, a szél behordta sárga homokról, mely beletapadt a halott fa erezetébe, s feszítgette, vájta, helyet adott mindenféle nyűnek, a trágár enyészetnek. Lebegtem. Luftballonlét. Legyen ez már így ezután. Nincs nappal és nincs éjjel sem többé. Nem fájnak a lélek felfekvései.

A tárgyak hagytak el legelébb, de csak legyintettem. Csorba minden, akár az egész élet! Nevettem. Szemétre veletek is! Sokáig grimaszoltam a tükör előtt, a fenekemet fordítottam szilánkcsíkosra repedt üvege felé, megsokszorozott, úgy fricskázott, erre meg szamárfület mutattam neki. Bolond, bolond tükör, még ha a szívembe lőtted volna a szilánkjaidat, az sem ártana nekem. 

Milyen könnyű azóta a járás! Mert nem emlegettem másként azt a napot, csak így: azóta.

Hány év telt el így? Sok, nagyon sok, de hogy pontosan mennyi... Amikor egyre feledékenyebb lettem belekarcoltam az ajtófélfába körömollóval: született, ekkor és ekkor, meghalt: év, hó, nap. De így is halványodott. Egy napon aztán bármennyire meresztgettem a szememet, már nem tudtam kivenni az írást.

Aztán az állatok hagytak el, a macskám, a kutyám, végül a madarak. Valahogy eltemettem őket, elkapartam - mélyebbre, mélyebbre, de nehezen ment, kemény volt a föld, s az ásómat visszalökdöste a minek - nem jegyeztem meg hová. A madarak halott testét a hó betakarta, tavaszra már alig maradt belőlük valami. Egy-egy szárnytő, farktoll csupán. Néma volt a kertem, elhallgattam én is. Csend, csend, akár a végső, örökké tartó csend. Na és? Mind ezt a csendet kapjuk végül, örök mosollyal szemlélnénk, ha el nem enyésznénk előbb. Levelet írtam. Égessetek el, s hagyjátok a kemencében a hamut. Nem kell az senkinek, nem ér az semmit. Ha vegyül is, miért bánnám! Salak, korom, hamu, por és szemét. Nem akarom, hogy megérintsétek halott homlokomat. Azt már végképp nem bírnám elviselni. Hideg az érintésetek, csak magatokat simogatjátok forrón. De mindez már nem fáj nekem. Év, hó, nap óta. Mióta? Az időmalom megkergült, őrölt bolondul. Szemet, ocsút, mindent egybe, semmit sem kímélt. Egyre gyorsabban, egyre sebesebben.

Mindez magányom éveiben történt. De már nem vagyok magányos. Velem van a láthatatlan Isten. Együtt üvöltünk magányunkban. 

„Ahol nincs te, ott nincs én se..."

Igaza van Ingmar Bergmannak. Az ember a másik nélkül képtelen önmagát megfogalmazni, képtelen még az önmegismerésre is.

Álldogáltam a metrópótlón, amikor hirtelen rám hullott, mint egy súlyos télikabát, a kamaszkorban – azt hittem végleg – elhagyott elidegenedettség. A világ rajtam kívül létező zavaros-zajos halmaznak tűnt, s valami hasonlónak a bensőm, de mindkettő elkülönülten. Üvegbúra ereszkedett rám. Csaknem fáztam. A várost a csípős szél alaposan kitakarította az éjjel. Minden ragyogott. A tárgyak és lények kontúrja egyértelmű, elmosódás-mentes volt. Aznap reggel tisztán láttam. Különösen öreg embereket, elesett, elhasználódott véneket, akiket már csak avítt szokásaik és régi rongyaik tartanak össze. Különös nap volt, mert egy-egy fiatal arc is el-elváltozott, s látó szemem felfedezte a még majdnem gyermeki mögött a majdanit. Későbbi arcukról még mit sem sejtenek, s jó ez így. De én semmiért sem adnám a látást, fel nem cserélném a kényelmes vaksággal, noha az ára számtalan tűszúrás a szívemben, és a torkomban a szűnni nem akaró fojtogató érzés. A szemem is könnybelábad olykor, ám olyankor még tisztább a kép.

"Ahol nincs te, ott nincs én se." Igaza van Ingmar Bergmannak. Az ember a másik nélkül képtelen önmagát megfogalmazni, képtelen még az önmegismerésre is. Talán még Istennek is ezért kellett a szabad akaratú teremtmény, hogy kimondja: Te vagy az Isten. A megismerés kalandja még tart – kívül és belül barbár világok – van hová utazni. S ha valahová elér az utazó, onnan újabb utak és terek nyílnak meg.

A tömeg öntudatlan áradása átsodort a pályaudvar panoptikumfiguráin, az indulásra várakozó vasúti alkalmazottakon, az ébredező hontalanakon – igen, így, mert aki hajléktalan, az hontalan is –, az utasra vadászó taxisokon, a reggeli ingázókon. A panoptikum egyik állandó figurája hatvan körüli hajléktalan nő, szürke boglyafrizurával. Különféle kutyákkal járja végtelen pályaudvari vándorlását, hol itt, hol ott rángatja vásott madzagjukat, makacsul araszolnak szemben a hömpölygő tömeggel, az meg szétválik előttük, mint Mózes előtt a folyó. Máskor együtt alszanak, bármely napszakban, bárhol leheverednek kettesben, alul az állat, eleven, vesementő szőnyeg, felül az ember nyitott szájjal, szégyentelen odaadással. Aludni jó, aludni édes.

Az ebek folyamatosan cserélődnek. Talán elpusztult egy hajdanvolt régi, a megszokott, s azóta keresi az igazit. Ki tudja, hová tűnnek a régiek, s honnan jönnek az újak! Az élet megtűrtjei mind, senkinek sem kellenek, itt ragadtak a létezés peremén. Talán az utcalakók csereberélik az állatokat, aszerint, kinek melyik válik be jobban. Ősi rítus, a kereskedelem történeti elődje a csere, s mivel ők is valamiképpen visszahullottak egyfajta idő előtti állapotba, ez pontosan megfelelő eszköz lehet ügyleteik bonyolítására, melyben a pénz nyilvánvalóan alig játszik szerepet. Nem voltam biztos benne, a nőt vagy kutyáit sajnálom-e jobban, s ez ismét tűnődésre késztetett.

A buszon néhány ifjú ember utazott a közelemben. Egy kislány tűnt fel, egyszerre gyermek és szex szimbólum: mini nő, aki jó ajánlat minden korosztály számára. Legalább is ezt üzeni a túlságosan kivágott felső alól kilátszó push up melltartó, mely természetellenes magasságba tolja fel a fiatal mellett, a meztelen has és köldök, a vamp-smink. A két hasonkorú fiúnak mesél, akik a fogóra akaszkodva lóbálják magukat mellette, oda-odadűlnek hozzá, hogy jelezzék, közük van a madárkához, de nem szólnak, ők csak hallgatóság. Az meg harsány magabiztossággal meséli az érdektelen történetet, hogy mindannyian halljuk - érzi, hogy hatalom. Az Erzsébet-téren egy galamb tipeg-topogott két holt társa körül, mintha gyászolná őket, s nem értené, mi végre, s hogyan történhetett ez a hirtelen halál. Vagy csupán én képzelem így? De miért ne, ha násztáncot lejthetnek, gyásztáncot miért ne járhatnának?

Meddig utazom még? Hol vagy „látó” társam? Létezel? Mert ha nem vagy, talán én sem vagyok.

Egércsapda - Halálközeli élmény

Egy este – vagy reggel történt? keltem vagy feküdtem? – zajt hallottam a fejem fölött. A szemhéjam izmai alig engedelmeskedtek, forró ólom folyt a szemgolyómra, álom, ébrenlét határán. Ezek voltak a nap legnehezebb pillanatai. A rosszkedv befurakodott ezekbe a pillanatokba, savanyú volt, hányásszagú. Ilyenkor visszaemlékeztem arra az időre, amikor még éreztem valamit. Néha álmodtam is, vergődtem az álomhálóban, hogy kiszabaduljak, mert fojtogattak, hasogattak, felhasították a mellkasomat, meglékelték a koponyámat, mindenhová behatoltak, hogy emlékeztessenek. Nekem nincs múltam. Nem kell. Lerázom magamról a markolását. Le én! Nem akarok múltat, fáj a jövő is. Csak a jelent viselem még kénytelen-kelletlen, lélegzetvisszafojtva, úszom benne, lemerültem, vigyázok, fel ne merüljek, de vizet se nyeljek. Azt sem akarom, hogy észrevegyétek. Minek a sok válasz nélküli kérdés.

Miféle zaj? Belekapaszkodtam, s kimásztam az ébrenlétbe. Egy egér volt. A fejem felett megállt, rám bámult apró gombszemével, aztán iramodott tovább. A sarokban nedves földkupac jelezte, hogy a korhadt padlót kirágták, s akár a vakond feltúrták a földet. Ragacsos egérfogó pasztát vettem, kartonra kentem, s letettem a kupac mellé. Valaki mondta, hogy a legbiztosabb módszer.

A sivítozására ébredtem. Ijj, ijj, ijj, ijj, ijj, ijj, aztán csend lett. Ilyen könnyen belátta, hogy vége? Ilyen könnyen feladta? Elaludtam megint. Arra ébredtem, hogy valaki megérinti a homlokomat. Lázas lennék? Ne, ne még, ne vedd el a kezed – ezt akartam mondani, de nem mondtam, hiszen nem mondtam azelőtt sem soha. Mindig megelégedtem a pillanat örömével, a következőt szemérmesen elengedtem. Sohase kértem többet. Talán attól féltem, hogy úgysem kaphatnék többet. Résnyire nyitotta a szememet, hogy lássam a kéz tulajdonosát. A nevelőanyám volt. A takarót igazgatta rajtam, begyűrte a lábnál körbe-körbe. - Egy palack forró víz, az kéne, hogy felmelegítse, ugye Anica? – kérdezte ugyanazzal az aggodalommal, ahogyan régen is. Mikor is? A nagyanyám nem válaszolt, a port törölgette elszántan, mintha a dühét felszívhatnák a rendteremtés mozdulatai, elvinnék a keserűségét. Aztán levette a függönyöket, egyiket a másik után, hajtogatta, sarkát a sarkához, élét az éléhez, vitte kifelé a karjában billegő ruhatornyot. Serényen feltekerte a szőnyegeket, s egy vödörből vizet öntött a padlóra, letérdelt, súrolókefével dörgölte. Szabályos íveket rajzolt, a koszlott, habos víz menekült a kefe elől. A húga is mellé térdelt. Elszántan súroltak, hibátlan, örökritmusban. - Mondtam nektek, vigyázzatok! Ugye, hogy megmondtam? Mondtam, hogy a lánnyal még történik valami! Dédi a piros fotelban ült, valami ócska pokrócba burkolva, a lábát felhúzta, hogy ne zavarja a lányai munkáját. Azok a forrástiszta szemek! Hozzájuk beszélt, de közben engem vizsgált, le nem vette rólam a tekintetét – Haragszom a lányra – mondta panaszosan. - Ugyan, anya! – hárított fájdalmasan a nevelőanyám. Mintha azt mondta volna: Még te is bántod? Minek?

De Dédi csak dohogott tovább, s engem bámult.

Azt akartam mondani nekik, hogy véget vessek a kellemetlen beszélgetésnek: A Dédi már régen nem él. Meghalt kilencvenhárom éves korában. Nem emlékeztek? Együtt mentünk fel Icuval a ruháiért a Hárshegyre. Agy-érelmeszesedése volt szegénynek. De kilencven éves koráig, akár a beretva, úgy fogott az agya. Mindenre emlékezett. Még Kossuth Lajos temetésére is, még arra is melyik lovon milyen pántlika volt, meg arra, amikor a Fedák Zsazsa...

Csodálkoztam. Egyetlen szó sem hagyta el a számat, mégis, mintha értették volna, összenéztek, összekuncogtak, de nem hagyták abba a súrolást. Akkor jó, gondoltam megnyugodva. Akkor bebújok még egy kicsit a paplan alá. Nem mennek el. Ezek már nem mennek el. Icu aludhatna velem, mint régen, a nagymama meg Dédivel a másik szobában, a kinyitható rekamién. Milyen jó, hogy azt megvettem, mennyi eszem volt! Na, minden rendben már ezután. Ha ők ápolnak, meggyógyulok.

Aludtam megint, édesen, mint még tán sohasem. A párna puha volt a fejem alatt, mint lágy emlők, biztonságot adó, tápláló, a takaró könnyű, és meleg, a lábammal a forróvizes palackot hengergettem – Icu csak odatette valamikor -, a nyál kicsordult a szám sarkán.

Az ágyamnál álltak mindannyian. A nagyanyám vállán ült az egér, mosakodott, törölgette a bajuszát. Nem szóltak, de tudtam, hogy menni készülnek. Ne, ne még! Hengerítettem a takarót: - Kelek már, öltözöm! Nem, még nem! Még csak most jöttetek. Annyi évig távol voltatok, már csaknem belehaltam. Máskor nem mondtam volna ilyet, de akkor mindent megpróbáltam, hogy visszatartsam őket. - Icu, Icu! - A keze után kaptam, hogy megragadjam, ne engedjem. Újra fölém hajolt, de nem nézett rám, a takaróval babirkált megint, begyűrte a széleket. Nem akarta, hogy lássam az arcát, talán szomorú volt. Hirtelen csukódott az ajtó, s akkor levetettem a paplan szorítását, eridj, te dög, s kiugrottam az ágyból. Éreztem a padló nyirkosságát, még nedves volt, hiszen csak elébb mosták fel! Akkor hol vannak, hová tűntek?

Feltéptem az ajtót, kirontottam a hidegbe. Már mindhárman az utcán voltak. A nagyanyám az anyámba karolva. - Sose szerettétek egymást! – üvöltöttem utánuk. Az anyám megállt, hátranézett. Mintha valami szomorkás mosoly volna az arcán, bocsánatkérés, vagy afféle - de túl messze voltak már, nem láttam jól. – Icu! Icu! Hát te is elmész? Nem fordult vissza. Dédivel beszélgettek valamit, azt hiszem, már nem hallotta.

Miért, miért nem futok utánuk? Álltam a kapuban odagyökerezve, markoltam a kapufélfa jegeces vasát, hozzátapadt a tenyerem: - Bubu, Bubu! Ez is utánuk szökött – gondoltam kétségbeesve. A saroknál még két férfi csatlakozott hozzájuk. Ők be se jöttek. - Később, később! – Az alacsonyabb, köpcös hangja volt. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy ő az. Mindig a távolból biztatott, s meg kellett értenem. Ez volt az egyik feladat. Valahogy mindig sikerült üzennie. Most is: Később, később. Ha megérintem a homlokomat, mintha őt is érinteném. - Később. Később.

 Még nem jött el a te időd. 

„olyan vagyok, mint egy határt nem tűrő hártya, ami két bot között kifeszítve áll, és még vannak ugyan határai, amíg nyújtható, de már szakad, felszakadt, mint egy szűzhártya, és nincs értelme feszítgetni, hisz a végtelennél is végtelenebb teret is magába tudja fogadni,

sőt, ott lebeg a botok között a kifeszített éjjeli égbolt.

a kád már vár.

azt hiszem ez is egy olyan pont, amikor helyrehozhatom az elvékonyodott szálakat. az érzelmek és bizalmak rostjaiban.

most nincs hátra arc és arctakarás. itt a párnák között

talán még eljátszhatnám a Vakot, de lassan majd hajnalodik és világosban már nem látni a csillagokat szabad szemmel.

bizsergek.” (Idézet Gedei Viktória írásából)

A csend zörejei

Befelé hallgatózom. Mély, mozdulatlan, nesztelen csend. Egészen közel az értelmezhetetlen semmihez. De mégsem semmi. Valami ez. Tömbszerű, zajtalan, nehéz. Szürke és kemény, akár a beton. Mit kezdjek én ezzel? Nincs sem vésőm, sem kalapácsom, se dühöm, sem vágyam, ami felsérthetné, szétmorzsolhatná. Csak a két kezem van, szaporodó pókhálóráncokkal szabdalt, pergamen bőrrel fedett, eres öreg, erőtlen két kezem, a fénytelen, túlnőtt körmökkel. Ha csak megérinteném kiserkedne a vér az ujjbegyeimből. Mit érek azzal? Vagy lehet, hogy mégis meg kell próbálnom? Engednem kell a pislákoló vágynak és a két haldokló kézzel neki kell esnem az áthatolhatatlan anyagnak? Bíbor, bordó, sűrű majd koráll színű, áttetsző vér a jutalmam. Istenem, milyen szép! Mindjárt rajzolni kezdek vele, festek a barlangom falára jégkorszakom elején, vagy a végén, ki tudja! Számtalan árnyalata létezik a vérnek, és mindennek, mindennek, megszámlálhatatlan formája és árnyalata - felfoghatatlan a létezés sokszínűsége. Hosszú idő óta most először örülök, ujjongok, mint egy a gyermek, nem szégyellem-titkolom a boldogságomat - és remélem, te is örülsz. Miért? Hát azért, amit az imént mondtam neked a létezésről. ... hogy felfoghatatlan a létezés sokszínűsége. Persze, tudom, hogy te is tudod, de ki kell mondanod. Csak akkor segít. Látod, máris festek, rajzolok. Szaporodnak a csendem falán a vérrel festett krikszkrakszok, csíkok keresztben és átlósan, meg négyzetek, torzult körök jelzik a... mit is? Ma még nem tudok egyebet. Csak ezeket a suta firkákat. Ezek valahogyan megmaradtak szorongásomtól zajos kisgyermekkoromból, ezeket ismételgetem most sokáig. Ezek voltak ott a kezdetek kezdeténél, ebből váltak ki ügyetlen barlangrajzaim.

Holnap ajtót és ablakot is rajzolok rá. Talán...

Megnémultam egy ideje. Megrántom a vállam. Végleg? Majd elválik. Újraolvasom régebbi írásaimat, talán rátalálok az elveszített fonalra. Felidézem a kimondás friss fürdőjét, a patyolat békét utána. Rá-, rácsodálkozom néha - mintha nem is én írtam volna. Elszorul a szívem. Hová tűntem? És hová tűntek hajdani beszélgető-írótársaim? Értük érdemes volt leszállni a mélybe, elhatolni az izzó rétegeken át a belső magig, felhozni onnan ezt-azt.

Álomnapló – két lét határán és a Dermedt idő természetéről

Álomnapló - két lét határán

Négy ablak. Hatalmas magas ablakok, alul két nagyobb, fölül két kisebb szárnnyal. Mintha két ablakot tettek volna egymás fölé. Az üvegek belefeketedtek az éjszakába. Fekete szemek a fehér falon, sötétkék fényekkel. Fehér vályogépület, de nem parasztház. L-alakú uras építmény, magas. Bent voltam. Olyan tágas! Csupán egyetlen szobából állt, de éreztem, hogy a ház nem ér véget a falakkal. Belenyúlik egy másik valóságba, amit még nem ismerek. Jobb lesz itt maradni, itt biztonságban érzem magam, csak hideg van. Nagyon hideg. Mint régen, amikor januárban, februárban kesztyűben játszottunk Gyurival ebben a szobában, és este forróvizes palackokon melengettük fagyott lábunkat. Gyertyát égettünk éjjel, ha valaki rosszul volt.

A ház egyetlen ajtaja hófehér falú folyosóra nyílt, ha kinéztem, a kertet láttam, elsűrűsödött kusza orgonabokrokat, yukka cserjéket. A kertnek nem volt vége, a végtelen partján lebegett. Nem volt rémisztő, csak idegen. Tudtam, hogy meg kell szoknom. A nagyanyám lakott a házban, és még valaki, igen, a húga, a nevelőanyám. Hol lehetnek a többiek? Lehet, hogy eddig csak mi haltunk meg? Ezen eltűnődtem. De nem lehet, és soroltam, ki halt meg, s mikor. Meg azon morfondíroztam, hogy be kéne végre rendezkednünk, olyan üres minden. Csak egy heverőféle állt az egyik sarokban, nagy torontáli szőnyeggel letakarva. Szép a szőnyeg, de kellene még néhány bútor. Kérdezni akartam a nagyanyámat, hogy mit tehetnénk, hogy barátságosabb legyen, talán varrhatna valamit, függönyt, mert csak bordó lópokrócok takarják az ablakokat.  Sohasem sikerült megszólítanom. Pedig ott járt-kelt ő is, szinte egész nap. Nem tudom észrevett-e. Éppen, mint odaát. Amikor még éltünk mindannyian. Pedig miután meghalt, kezdtem úgy érezni, hogy ismerem valamennyire. A nevelőanyámat, Icut is meg akartam érinteni, de nem nézett rám, csak elhúzódott tőlem. Sírtam, Örökre magányosak maradunk? Akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy kimegyek a házból, végigmegyek a folyosón, kilépek a végtelenbe...Talán ott jobb lesz.

A dermedt idő természetéről

Háromszor állt meg velem (eddig) az idő. Percegett a perc, mint a szú, végtelen kitartással rágott, megritkult, elszívódott levegő. Fuldokoltam, de nem volt erőm, hogy a fogyatkozóból kipréseljek valami még éltetőt, mellizmaim erőtlenek, a tüdőm légbuborékai beszáradtak. Állóképben vergődtem, rám pántolódott, feszített keretek között szűkült a tér, tömörödött a lélek, egyetlen gondolattá sűrűsödött: így lesz attól kezdve az idők végeztéig. Később tűnődtem, hogyan szabadultam ki a szorításból, mikor kezdődött, hogy megint tágultam, befogadó és könnyű lettem, befogadtam a magzatot, melyből sokszorozódtam, rétegeződtem - de így történt, s történik azóta is. Vagy egy ősrobbanásban születtem újjá? Nem is tudom. De újra élek.

Szerelembe estem. A vérem lüktetése, az árulkodott legelébb, a testembe költöző június. Az arcom lángolni kezdett. Először a halántékomon repedt meg a jég, hajszálnyi lék, ott indult meg az olvadás, legördült egy cseppecske, a nyakam tövében csiklandozva párolgott el a bent támadt várakozástól, meg az öröm biztos tudásától – igaz, akkor még hittem is meg nem is. Azután a szememből pattant ki a két kagyló. Megijedtem. A földön hasalva kerestem őket, vakon tapogattam, de nem találtam egyiket sem. Aztán elfeledkeztem róluk, mert az ujjaim felfedezték a tapintást, feltérképezték a tapinthatót, így jöttem rá, hogy a kagylók nélkül is látok.

Aztán meg a tangóritmus - hiába is titkoltam volna. A csípőm nyomban engedelmeskedett, ta-tam-tam-tam, ta, tam, tam, tam, simult, a gyönyörök rengő ritmusára mozdult. A bőröm a legfinomabb kínai selyemmé szövődött, ha szél érte, hűvös volt, ha karcos forrásvíz, perzselt. Mindenféle kelme darócnak tűnt mellette. Meg kellett érintenem a testem, simogatnom kellett. Gyönyörködtem benne, mintha én szültem volna. Ta-tam-tam-tam, ta, tam, tam, tam. Etettem és ajnároztam szégyentelen éhséggel, bőkezű örömmel. Test volt testetlenségében is, örök változásában, váratlan átalakulásaiban, megfoghatatlan anyagiságában és hullámszerűségében. A testem végre közel került hozzám, lényemmé lett, hazugság nélküli, szerethető testté vált.

A változások nem riasztottak meg úgy, mint először, csak örültem a mássá válásnak. Mindig fává váltam először, úgy tanultam az átalakulást, az átfordulást, azonosulást, a ki- és eggyé válást, az átlényegülést. A gyökereimmel beléhatoltam a földbe, lejjebb, egyre lejjebb. Föld volt, rétegek és víz volt mindenütt és táplálék. A humusszá szelídült rothadás telis-teli volt élettel, örömös örök éhséggel és szomjúsággal. A múlt és jelen nem számított. (Halál, hol a te fullánkod?) Életvizet szívtam. Ágaimmal öleltem, tartottam az egeket, s minden csillagait, felhőket terelgettem, s hagytam, hogy az orkán átüvöltse rajtam veszett fájdalmát, úgy szelidítettem, szellőt akasztottam, madaraknak fészket kínáltam, odús menedéket. Teremtem. Csak így éltem, egyszerűen az átlátszó, dobogó ég alatt. Szerelemben.

A tekintetedet kerestem, de csak egy rettegő állatot találtam, emberbőrbe menekült tikkadt félelmet. Te nem voltál sehol. Nem találtalak, hiába tekertem le a pólyát lékelt koponyádról. Abba is hagytam a végtelen görgetését, mert rájöttem, nem vagy, nincs a vérütötte fehér gombolyag alatt semmi, semmi, amihez közöm volna. Mégis azt suttogtam az Istennek, fehér vagy, fekete vagy, az én istenem vagy, akárki, akármilyen, erős, erőtlen, jelenvaló, távollevő, nem számít: Ne hívd még el! Töltsd vissza a gombolyagba! Életet lehelek belé az életemből, véremet adom, aranyló vizeletemmel töltöm meg az áttetsző zacskót, mely az ágya mellett himbálózik, az életmentő nedvre vár, hogy belecsurogjon a tiszta tisztátalanság.

Vagy mit adjak még? Akkor bármit kérhetett volna, de csak annyit láttam, hogy a szája mozdul, formálja a hangot. Nem értettem, mit mond. Nem hallottam a mennydörgést sem, pedig hallanom kellett volna. Mégis biztos voltam benne, hogy vele beszéltem, és abban is, hogy elfogadta, amit kínáltam. Mit is? Később próbáltam felidézni, mit ígértem végül, magamban üvöltve és jajongva, beleordítva a bennem nyiladozó szakadékba, amikor ott álltam a betegágya mellett. Az apám kopott nyakú, mandzsettájú fehér inge volt rajtam, nővérnek szólítottak. Igazgattam a takarókat, engedtem a nyirkos érintéseknek, a savanyú és ciánillatú leheleteknek. Amikor magukhoz húztak engedelmesen hajoltam, mert ez is, az is az áldozathoz tartozott, és én hibátlant akartam áldozni. Pedig csak rá figyeltem, egyedül rá – még ha háttal álltam is, vagy ha néha el is aludtam, csörgő álmok között verődtem -, meg a hangtalanul ígérő Istenre. Teljesül-e, s mikor, amit kértem - akkor azt hittem, először és utoljára.

Az állat legalább hadd maradjon, azzal is beérem. Csak legalább az állat maradjon, aki most az ő burkában lapul szelíd, riadtan. Mert, hogy szelíd, afelől nem volt kétségem. Nem lehet más. Pedig ragadozó volt.

Nem emlékszem az első szavaira. Németül beszélt, és én odahajoltam a szájához egészen közel, hogy el ne veszítsek egyetlen hangocskát sem abból, amit mondott, de minden ige lehullott, egyetlent sem sikerült megragadnom. Semmire sem emlékszem. De lehet, hogy káromlás volt, azért temettem el. Minden káromlást el kell temetnünk, csak az áldásokat kell megőriznünk mindenáron.

Azután már mindig úgy volt. Idegen nyelven beszélt, a szó az ő világából jött, ott született, formálódott, idegen tartalmakat kellett kifejeznie, ő alkotta azt a világot és azokat a szavakat.

Sokáig simogattam a kölyköt. Megesett, hogy belém mart, belém akadtak a karmai. Nevettünk. Csak játék volt. Egyszer megharapott. Láttam, hogy felizzítja a vágyát a serkenő vér. Még, még! De csak morogva elfordult, akkor még nem engedte, hogy démonarcába nézzek. Még nem volt elég erős. Várt.

Valamikor hittem, erős hittel, hogy megvárod halálom, megvárom halálod, s akkor lesz csak véged, akkor lesz csak végem.

A fájdalomcsillapítás öröme és terhe

Már évek óta egyedül éltem. Elfogadtam, sőt megszerettem azt az állapotot. Veszélytelen volt. Csaknem félelemmentes. Nem tartoztam senkinek, és nekem sem tartozott senki. Szabadnak éreztem magam, kicsit be is csíptem, megmámorosodtam ettől, ezért nem vettem észre, hogy míg a felelőtlenség bódító nedűjét szürcsölöm, a lelkem egyre szikárabbá lett. Egyre rigolyásabbá, egyre önzőbbé váltam, és az a fluoreszkáló finom köd, amit mások derűnek néztek, lassan finom páncéllá szilárdult. Körülvett, mint egy kagyló héja, de nem termett gyöngyöt. Miért? Mert kizártam magamból az együttlét kockázatát, a fájdalom lehetőségét, melyet senki sem kerülhet el, aki megosztja magát. Egy napon azonban megcsörrent a telefonom, s ez a hang mint vészkiáltás, átszakította magányom rózsaszín ködét. Ahol kiszakadt, piszkos rongycsomó tűnt elő, kacatok, miket egy gondos kéz tömött be oda, hogy elfogja a külvilág levegőjét. Áporodott szag csapta meg az orromat, s azonnal tudtam, hogy az én bensőmből jön.

Néha egészen egyszerű dolgok akadnak be a nagy kerékbe, talán csak porszemek, s megállítják a szerkezetet, ám lehet, hogy csak szemvillanásnyi időre. Ezek a szünetek rendkívül értékesek lehetnek, ha megvizsgáljuk tartalmukat. Ha nagyon elégedettnek, felhőtlenül boldognak érzed magad, gyanakodj! Egy boldogtalan világban, az éhség és fájdalom világában - ahogyan én fogalmazok: a tanulás világában – felhőtlenül boldognak lenni egyszerűen bűn. Ez azt is jelenti, nem veszel tudomást a mások fájdalmáról. Boldog csak az lehet, aki mások fájdalmát – pontosabban az élők fájdalmát - csillapítani képes. Ez pedig – már a szándék is - önmagában fájdalommal jár.

Örök tartozás

Örök tartozás

– Anya, aláírod? – kérdezte Kovács Géza a feleségétől, miután kigyönyörködte magát. Formás betűit, a rubrikákban sorakozó számok szép rendjét még megcsodálta, mielőtt aláírásra invitálta a feleségét. Még magának se vallotta be soha, de az adóív kitöltése volt tulajdonképpen az év fénypontja, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor bizonyíthatta rátermettségét, s Kovácsné Perger Krisztina elismerő pillantását bezsebelhette.

Ilyenkor azt gondolta: „Mégis jó, hogy elvettem. Méltányol, elismer. Lehet, hogy néha zsörtölődik, de a szíve arany. Na meg itt vannak a gyerekek. Szült nekem két szép gyereket.” Ez utóbbi megjegyzés egyébként Kovácsné Perger Krisztina mondása volt, de itt, és most, ezekben a szép pillanatokban igazán helyénvaló volt, és kifejezte megbonthatatlan egységüket.

Kovácsné először megmorogta az aláírásra vonatkozó ajánlatot: – Nem látod, hogy nem érek rá? Főzök! – aztán megtörölgette a kezét, és lehuppant az ebédlőasztalnál várakozó Kovács mellé. Érezte, most nincs itt az ideje az erélynek, és megpróbált kipréselni magából valami elismerőt is: – Rendben van, mint mindig, ugye? – és félrehúzta a száját, amit a férje mosolynak vélt. – Aztán majd te töltöd ki megint a fél utcának, mert ezek a hülyék még ehhez sem értenek! Csak kérnéd meg az árát! Fizessék meg, ha segítség kell nekik!

Kovács Géza csak bólogatott, közben gondosan lapozgatott, s ujjával mutatta a helyet, ahová az aláírás kerül. Még egyszer végigsimogatta a szemével alkotását, búcsúzott tőle. Igaz, az egyik példány itt marad, de a másik... a fontosabb..., attól el kell válnia végleg. De nem is baj! Elképzelte az adóhivatalnok elismerő pillantásait, s ki tudja, tán szavait, amint az ő bevallását méltatja: – Ez igen... Annyira belemerült az álmodozásba, hogy majdnem elmulasztotta Krisztina elismerő pillantását, pedig ez pótolhatatlan veszteséget jelentett volna.

Néhány hónappal később az álmos, szürke délelőtt csendjét hosszas csengetés ütötte át. A kapuban a postás várakozott, egyik lábáról a másikra billegett, kis aláíró-példányát nyújtogatta, meg a golyóstollát, miközben a küldeményt erősen a mellkasához szorította, hogy a bonyolult művelet közben el ne vigye a szél. Kovács Géza történetesen otthon volt, mert egy múló rosszullét miatt hazaküldte a főnöke. Pedig tiltakozott, hogy a határidőt, hogyan fogja tartani akkor!  Végül mikor a főnök azt mondta, magára még szükségünk van Kovács, elgyengült, úgy érezte, mindjárt elhagyja az ereje, s így beadta a derekát. Még a vállalati autót is a rendelkezésére bocsátották. A Volkswagen Passatot a vezér sofőrhelyettese vezette. Ez nagy megtiszteltetés volt, és most jó is, hogy itthon van, nem kell majd bemenniük a postára. Míg kifelé tartott, nem tudta elnyomni emelkedő nyugtalanságát. Tértivevényes!

- Az Adóhivataltól jött – lehelte a kézbesítő, s különös tekintetet vetett Kovácsra. – Kovácsné Perger  Krisztinát tessék írni – mondta és hunyorított, de nem vette le a szemét ügyfeléről. Nem kerülte el ugyanis a figyelmét a címzett sápadtsága, s a finom remegés, ahogyan aláírt, majd átvette a borítékot.

- Na, jó napot – mondta, és Kovács nem tudta eldönteni, részvét vagy kajánság rezgett-e a hangjában. Reszkető kézzel tépte fel a borítékot, mohón pásztázta a sorokat, de első olvasatra nem értette a lényeget, sőt semmit, de semmit nem értett a közleményből. A sorok és rubrikák valahogyan összekuszálódtak, fel- és le ugráltak a szeme előtt, itt egy nulla, hál’ Isten, szóval adótartozásuk nincs, hogy is lehetne, hiszen befizették a 245 625 Ft-ot, nyomban, jóval a határidő előtt.

Amott meg valami írás, mi is az? Még az is megfordult a fejében, hogy tán köszönetet mondanak neki sokéves pontos, szép munkájáért, azért, hogy a feldolgozást imígyen megkönnyítve segítette a hivatal munkáját. „Majd odabent, nyugodtan” – gondolta, de nem volt nyugodt, s az új szemüvegben sem látott elég jól. Adótartozás: 245 625 Ft. Nem hitt a szemének. Nem, ez nem lehet igaz! Kirántotta a fiókot, ahol a fontos iratokat tartotta, s nem kellett turkálni, ott volt a dossziéban legfölül a másolat. Lázasan számolni kezdett, de igen, éppen ennyit kellett fizetni, egy fillérrel sem többet. Tán egy órácska múltán jött rá, hogy az adóhivatal követelése egyezik az általa befizetettel. Sokáig bámulta a postacsekket. Érezte, tüzel az arca, a szíve kalimpál. Verejtékezett. De hogy lehetséges ez, hogyan történhetett mindez? Mert befizették! Fillérre befizették! Azt kérik, amit már befizettek! Itt egy ügyintéző neve és telefonszáma! Foglalt, foglalt, foglalt!

Kovácsné Perger Krisztina aggódott a férjéért. – Zavartan viselkedik – panaszkodott a barátnőjének. Meg sem hallja, ha beszélek hozzá, és állandóan a telefonon lóg! Ha észreveszem, lecsapja a kagylót. Mit gondolsz, csak nincs valakije? Miért, ne? Manapság a nők rácsapnak mindenféle férfira. Nem válogatnak! Ki tudja! Annyi a magányos nő!

Aztán egy reggel Kovács Géza a mindentudás bizonyosságával ébredt. Az adóívvel álmodott, s egy üres rubrikát látott. Éppen azt, amibe a fizetendő tartozást ismételten be kellett volna írnia. A rubrika üres volt.

Ne hitetlenkedjetek, az álmok bölcs tanácsadók is lehetnek! Bizony. Az a nap egyébként is a csodák napja volt. Az első hívásra jelentkezett a levélen megjelölt ügyintéző, Galagácz Eufrozina Amália, és biztosította Kovács urat, hogy ennek a pusztán adminisztratív hibának semmi következménye sem lesz. Ugyanis ők csupán az íveket látják, az ívekből is kizárólag ezt a rubrikát, a bevételeket nem ők könyvelik. Bár nem hallgatta végig az ügyfél megkönnyebbült beszámolóját, ami arról szólt, hogy éveken át sikerült hibátlanul kitöltenie az egyáltalán nem egyszerű íveket, meg, hogy az egész utca hálás neki... de azért Kovács Géza szívébe fogadta Galagácz Eufrozina Amáliát, s a hivatal iránt is mély hálát érzett. Íme, nem csalódott.

A dolgok imígyen rendeződtek, s Kovácsné Perger Krisztina is megnyugodott lassan, mert Géza újra pattant első szavára, s a telefont is békén hagyta végre. Ám az élet kegyetlen tréfáiról már hallottatok ugye ti is? Mert, ha hiszitek, ha nem, egy napon, szinte kísértetiesen ugyanaz történt, mint ama baljós délelőttön, amikor először jött levél a tisztelt hatóságtól. Annyi volt csupán a különbség, hogy hősünk éppen szabadságát töltötte, évente egy-egy hetet tudott kivenni, s most végre hozzákezdhetett a kopott vaskerítés újrafestéséhez. Amikor meglátta, hogy az adónemen tartozás 245 625 Ft + késedelmi pótlék ... ez utóbbit képtelen volt elolvasni, mert itt mindig összefolyt a szeme előtt az írás, kapkodva öltözni kezdett, aztán elrohant, a kaput is nyitva hagyta maga után.

A portán csak lobogtatta a levelet, és mert a lift foglalt volt, a lépcsőn rohant fel a hatodik emeletre. Amikor felért, úgy érezte ereje fogytán, és a falnak dőlt. – Rosszul van? – kérdezte egy idősebb nő, és a helyére invitálta, őt már úgyis mindjárt behívják.

Az ügyfélfogadás rendben zajlott. Jöttek és mentek az ügyfelek, csak Kovács Géza várt még. Aztán valamikor fél 5 után kiürült a várószoba, és Galagácz Eufrozina Amáliának is lejárt végre a munkaideje. Amikor megkönnyebbült szívvel kilépett irodájának ajtaján, meglepetten látta, hogy egy középkorú férfi még várakozik, szinte lecsúszva ül a széken, nyilván elaludt. De hogyan lehetséges ez? Hiszen az összes sorszámost behívta! Odalépett hozzá, s megérintette a vállát:

–Tetszett sorszámot húzni? – kérdezte. De Kovács Géza nem válaszolt. Már egy másik, távoli hivatal ajtaja előtt várakozott türelmesen, bebocsáttatást remélve. 

Misztériumjáték

A nyár felgyújtja a vérem, visszahozza az ifjúság veszett szomjúságát, veszett kívánságát, ölelni forrón, eggyé válni, egyesülni. Pedig ez már az ötvenhatodik nyaram. Semmi sem változott, ami lényeges. Megintcsak odaadni vágyom testem-lelkem, legyen égő áldozattá, ha kell. Forró gejzír bennem az életszerelem. Megint együtt élek a kertemmel. Ettől az életem örök visszatéréssé válik, végtelen körforgássá, s hiszem, ez is egy példa csupán, így mozdul az anyagban az örök lélek, így éli életét örömben és fájdalomban.

Mozdulok a mozduló idővel, rátapadtam, mint egy elbűvölt szerelmes a legszebbre, a legjobbra, így évente átélem a születést. No és a halált is. Valamikor januárban a leghidegebb éjszakán, teliholdkor, amikor a jeges fény áthatol élőn és élettelenen, és jégkalapácsának egyetlen ütésével egybekovácsolja a létezőket, megdermedek én is, éppen úgy, ahogy ő, az áldott természet. De dermedtségem csak haláljáték. Csak játszom az elmúlással, futkározunk, megcsiklandozom, hagyom, hogy hozzám érjen, elkaplak, elkapsz, de kiszakítom magam az öleléséből, és máris futok tovább. Megállok a végső peremén, de nem hullok le, vagy talán mégis, a végtelen idő kifejezhetetlenül kicsiny parányában, lehullok, de máris emelkedem, fel, fel a fény és a meleg felé.

Nem mondd, hogy pogány a gondolat! Ez a misztériumjáték reményt ad nekem, és üzen a zsákszelek, a fergeteg ágakat tör, fákat csavar, letépi a gyümölcsöt és megrohasztja, férgek rágják a fákat, és vírusok lepik el a fiatal hajtásokat. Máskor a rekkenő hőség pödri a leveleket, s szikkasztja a rügyeket, halálos szomjúságban lihegnek az élők.

Aztán megérkezik az enyhülés, hull az eső a mennyből, szomjat olt, megtisztít. A kertem újra él, és vele én is élek. Fuldokolva iszom, csukott szemmel, hogy egészen átérezzem, átéljem az égi örömöt, hogy ne hagyjam elveszni egyetlen cseppjét sem. Ne nevezd pogány kísértésnek! Égi életet iszom ilyenkor, s nemcsak a testem, a lelkem is. A lelkem éppúgy szomjazott. S míg kortyolok, minden helyreáll, visszaemlékezem a boldog kertre, ahol még küzdelem nélkül fakadt fel az öröm, és megszületik a hajdani harmónia, amikor a testemnek még nem volt ellensége a lelkem, amikor a lelkemet sohasem szégyenítette meg a testem.

A kertem örök örömöm, és munkálkodásom állandó színhelye. Vele élek, vele halok. Naponta újra kezdem a rendteremtést. Küzdök a gazokkal, a tetvekkel, a lótetűvel, meztelen csigákkal, a vírusokkal, élősködő gombákkal s a többi kártevővel. Magot vetek, amikor itt az ideje, palántázok, dugványokat nevelek, elhervadt virágokat nyesek, hogy újabbak fakasztására bíztassam a növényeimet, s ha csaknem törik az ág a gazdag termés súlya alatt, ritkítok és felkötöm a súlyos gallyakat, kitámasztom, s közben engedem, hogy a vállamra hajoljanak. Gyomlálok és kapálok, öntözök és szüretelek.

Esténként kiülünk a kertbe, ez közös esti imánk - enyém a hívőé, és övé, a hitetlené -, együtt búcsúztatjuk áhitattal a nappalt, s közösen várjuk reménykedve az álomszerző éjszakát, mely már ott tipeg-topog a kiskapu előtt bebocsáttatást remélve, súlyos fejű hortenziák köszöntik hajbókolva. – Jöjj, de ne maradj soká, legfeljebb hajnalig, akkor menj, siess, és vissza ne jöjj késő estelig! Holnap, ilyentájt, kedves vendég leszel újra. 

"Minden tiszta a tisztának" _ Donnaquijote vallomásai

Mikor vágyaim barlangvilágában elég mélyre jutottam, meglepődve észleltem, hogy minél mélyebbre hatolok, annál több fény fogad, nő a világosság. Egyre tisztább lett/lesz mi ott található, s félelmem végképp eloszlóban - remélem. Az első lépések óvatosságát a bátor járás váltotta fel, a szorongást az ismeretlentől a felfedezés izgalma.

Barangolok a még teljesen fel nem tárt gazdag tájban, mely mindig új csodát terem. A csodapalántákat éppen mi, e kert gazdái ültetjük el, s ha ápoljuk őket, akkor kertünk gazdag virágzásban, termésben lesz sokáig - egészen a halálig. Ma már, a Te meg Én tovább nem osztható egységében, a szexualitást egyre inkább játékként élem meg, melynek szabályait mindketten elfogadtuk.

Játszóterünk, csak a Tiéd és csak az enyém! Itt  izgalom pezseg és derű, még a nevetés sem elűzendő, spontán ötleteink garantálják a játék változatosságát, megunhatatlanságát, szellemünk és testünk együtt vesz részt ebben, kifogyhatatlan leleménnyel, mindkettőnk örömére. Hiszen játszani jó, és gyermeknek maradni éppen úgy!

A szexuális játékban is közmegegyezésre kell törekednünk - csak, ha ő is így akarja! Sohasem lehet másképp. Egyszer a sporttal és versennyel kapcsolatosan írtam arról, hogy a veszteséget és a nyereséget egyaránt át kell élni, mert mindkettőből tanulni lehet, majd az Életjátékban tapasztalatainkat bőséggel kamatoztathatjuk. Valójában azonban a becsületes játékban nincs vesztes, abban mindig mindenki nyer. Így van ez a becsületesen, tisztán megélt szexualitással is.

„Minden tiszta a tisztának..." - írja Pál apostol az ifjú Titusznak. Önmagában semmi sem tisztátalan, csak mi tehetjük azzá, de tisztává, akár szentté is, ha úgy akarjuk. A feltétel egymás szeretete, tisztelete, őszinteség és számomra elengedhetetlen: a hűség. Ezek adják a játéktér partvonalát, szabályait, ha e keretekből kilépsz, hibát követsz el. Azt is mondhatnám: bűnt, melynek következménye a bűnhődés.

Az aktus az első érintéssel kezdődik - s ha jó szerető vagy, már ezt az érintést, és minden ezt követő pillanatot - ahogyan a játékban is kell - teljesen átéled. Nem sietsz, nem sietteted a végkifejletet - élvezed a játékot. (A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani - kérdezi Kosztolányi, és én is.) Egy valódi szeretőnek, ha csupán annyi jut, hogy megcsókolhatja a kívánt lény szája szegletét, vagy könyökének hajlatát, már az is felér a teljes gyönyörrel. Egy szerető számára egy titkos íve a kívánt testnek elmúlásig szóló élményt jelent, szivárványívét a földi mennynek. Ezt kell megtanulni.

Nyugodtan és boldogan - már amennyire testközelséged nélkül ez lehetséges - aludtam el. Magyarázatod - boldog vagyok - éppen elégséges volt, már csak azért is, mert fel sem tételezem, hogy "kinevetsz" engem, hisz magam sem tennék ilyet soha, sem Veled, sem bárki mással. Bár nevettél, ez tény, kérdésem inkább játékosan konstatálta a tényt: nevetsz! Talán gyermekes vágyam mégis mulattató kissé. Felnőttként gyermek (is) vagyok, aki az alvás előtti növekvő bódulatban nemcsak a szerelmes, de az apa gyengédségére is vágyik. De ezt Te is tudod, bevallottam, s remélem, nem teher számodra. Mint ahogyan Nekem sem teher, hanem öröm - miközben szerelmed, szeretőd, barátod vagyok - olykor-olykor felidézni az anyai gyengédséget is. És kívánom, hogy el ne hárítsd magadtól gondoskodásom, mert meg nem született gyermekem helyett is kell, hogy gyermekem légy, szeretni csaknem képtelen, szegény apám helyett apám. És minden hiányod, bármily tőről is fakadt, hadd töltsem be én is! Ez sokkal fontosabb, mint a vélt vagy valós hibák nyesegetése.

Igen, ha metszőollóm kezembe veszem mégis, s észlelem, fáj nagyon, mibe belevágtam, inkább megtanulom szeretni azt az ágacskát is. Téged is arra kérlek, hogy vadhajtásaim is szeresd. Mert vannak olyanok is közöttük, melyek oly régen élnek törzsemen, hogy eltávolításuk már maradandó károsodást okozna, s oly fájdalmas volna a műtét, mit a haszon sem feledtetne.

Reggel azon gondolkodtam, mit tegnap mondtál. Hogy a testi szenvedély csillapodtával másképp érlelődik tovább a szeretet, más formákat ölt, de az sem értéktelenebb. (Talán nem szó szerint így, de számomra ezt jelentették szavaid.) Erre ez az én válaszom: Ha nem kívánnál éppúgy, ahogy én kívánlak, tüzem kevésbé táplálnám, inkább csillapítanám, hogy Hozzád hangoljam. Számomra az ön- vagy énkorlátozás természetes tartozéka a kapcsolatoknak - így különösen igaz ez a legalapvetőbb kapcsolódásokra -, az örömmel, önzetlenül vállalt áldozatot, pedig a szeretet legmagasabb rendű formájának tekintem. De úgy érzem, Te is égsz, hát hadd égjek én is, s ha lobogsz, hadd lobogjak. Így jó most mindkettőnknek.

Úgy érzem, az elmúlt időszak rombolt Téged ezen a téren, s még az építés ideje van, de mindenképpen a megtartás, megőrzés ideje. Minden más bűn. Mindketten egészségesek vagyunk, ma még a testbeszéd teljes készlete rendelkezésünkre áll, hogy elmondjuk egymásnak, akarjuk, kívánjuk egymást, eggyé akarunk válni. Éhesek és szomjasak vagyunk – miért ne etetnénk, itatnánk meg egymást? Ez az idő a nász ideje: egymásra találásunkat kedvünkre ünnepeljük, szerelmi játékokkal, mulatsággal. Hét hónapig, hét évig vagy még tovább? Mi ketten döntjük el, meddig tart az ünnep, s hogyan zajlik. Ez az idő a megismerés hasznos időszaka is. Ma még csak az ágyban vagy teljes önmagad, ott levetkőzöl mindent, mi tested-lelked elfedi. (Egyébként ez többé-kevésbé mindkettőnkre igaz.)

Később, majd ha a bizalom körei megszilárdulnak, a fedetlenség állandóvá válik. Mostani ünnepünk – de jó, hogy semmivel meg nem zavartuk, hagytuk, teljenek a percek és órák! – a test ünnepe inkább – annyira átjár mindent a vágy. De amikor fedetlen testünk elcsendesedve egymáshoz simul, már lelkünk is egész fedetlen, és tudd, ez az ünnep fénypontja, betetőzése, csúcsa. A test ünnepe, gyönyörünk, éppen ezt készíti elő, a lélek ünnepét, fedetlen egymáshoz simulását. Te is tudod, hogy ez utóbbi a maradandóbb. Nem Drágám, egyáltalán nem félek a „csendesebb”, kevésbé tüzes időktől.

A lótuszvirágról

Holnap hajnalban

Amikor a nap sugara feltöri és átnyilall a halálos homályon,

szememre addig nem jön álom, ébren várakozom a csíralétben,

sárban, iszapban formálódom, az odalentben reszketek –

és átjár a bizonyosság: holnap, hajnalban megszületek.

Feszül, pattan az élet húrja, de megragadom,

áthatolok nyákon, sáron, iszapmorajlástól nem rémülök

száz év homály a múltba hull, a tiszta ég himnusz zeng,

én fölkelek, nincs mi visszatartson

holnap hajnalban, végre megszületek!

Ha csónakoddal, épp napkeltekor kihajózol

hogy megmerülj, elhagyod merészen a kemény partokat,

és lágy vízben oldódik a kelő nappal, csobban a lapát,

a víz fölé hajolva megláthatod kibomló első szirmomat.

Kék leszek talán, mélykék, de lehet hogy piros,

mint eleven hús, mint serkenő vér, nem tudom még,

vagy kábítón illatos, 
mint Szaugandhika, a Himalája lánya. 

Kérlek, érints meg akkor engem,

mert érintésed kell, hogy érezzem, értsem:

Te vagy és én is vagyok.

A lótuszvirág a vizek, a teremtés, a világmindenség és a lélek jelképe, az élet születése, a sötét mélyben rejtőző csíra kibontakozása, félistenek születési helye, örök élet, lelki fejlődés. A Himalája hegység, a világ tartó pillére nem más, mint a világlótusz szára és magtokja; az egyes világrészek pedig úgy veszik körül, mint a lótuszvirág szirmai. Magvait és gyökerét megeszik, gyökeréből liszt készül. Csodatevő orvosság és gyógyító erejű étel.

A lótuszvirágnak ezer neve és fajtája van: "Némelyik kék volt, némelyik piros, volt amelyik éjszaka nyílt, a másik nappal, az indívara pedig este." (SB 4.24.21) A szaugandhika csak a Himalájában él, és annak köszönheti a nevét, hogy különösen illatos. De bármilyen színű vagy illatú, a sárból és iszapból születve is megőrzi tisztaságát. Baktay Ervin írja: "Ahogyan a lótusz a sötét víz mélyén, a fekete iszapban gyökerezik, s onnan növekedik fel, átküzdve magát a homályon, hogy végül a tiszta verőfénybe emelkedjék, ugyanígy ered az emberi élet is a sűrű és sötét anyagból, s ugyanúgy kell felküzdenie magét a homályból a világosságra, a megismerés erejével." (India művészete, 5. fejezet).

A gyermekkor vége - Kamuflázs 2.

A reggeleket sohasem szerettem. Álom és ébrenlét határán visszakívánkoztam a boldog öntudatlanságba, így minden egyes alkalommal keményen és keservesen meg kellett küzdenem az ébredés, felébredés minden egyes mozzanatával. Keményen és keservesen, sőt haraggal, mert, hogy nincs más választásom. A harag nőttön nőtt, terjedt bennem, észrevétlenül, akár a rák,  s nem is sejtettem, hogy gyilkosom lehet egyszer, talán nem is sokára. De ha sejtettem is volna! Olyan mélyen gyökerezett, olyan erőteljesen nőtt, növekedett, nyolc éves korom tájára hajszálgyökerei már behálóztak, nedveimből táplálkoztak, tüdőmből lélegeztek, csaknem felemésztettek.

Mindannyian engem néztek, így minden rezdülésemre vigyáznom kellett. Csak résnyire nyitottam ki a szememet, hogy legalább én ne lássam őket, s bizonytalan járással, kábultságot színlelve tartottam a terített asztal felé. Lassan kihúztam a kopott tonettszéket, ráültem a sarkára, csak úgy féloldalasan, mint aki várja, hogy megintsék, ülj már le rendesen, de senki sem szólt. Icu az asztal közepén álló alumínium fazék felé nyúlt, óvatosan leemelte a a fedelét, a kakaó barna illata felszállt, és a forró tejé, mámorító elegyet alkottak, de én más illatot éreztem, az elmúlás, a rothadás édeskés bűzét. Minden eltávolodott tőlem egy időre. Mennyire? Magam sem tudom. Bizonyára csak másodpercek teltek el, vagy csupán egyetlen másodperc vagy annak része, nekem azonban hosszúnak, múlhatatlannak tűnt az idő töredéke. Különös volt, hogy így, távolabbról, mert mintha egy kar felemelt volna egészen a felettünk lógó villanyvezeték hámló szigeteléséig, a légypiszokkal pettyezett, poros villanykörtéig, olyan élesen láttam mindent, az agyonmosott damaszt évtizedes halvány foltjait, Dédi stoppolásának elütő színű sárgás szálait, ahogy beleszövődtek az elvékonyodott kelmébe, és Icu eres, agyondolgozott kezét, ahogy felemeli az alpakka merőkanalat, hogy belemerítse a barna lébe. Milyen öreg a keze! Milyen rémisztően öreg! Láttam, a hiányzó kisujja helyén a hiába mozduló csonkot, hogy a többinek segítsen. Dédi apró kontyát is láttam, a vakító fehér szálak alól kitűnő szemérmetlen rózsaszín fejbőrt, és láttam az öcsém éhségét, igen, és éreztem is a gyomrában támadt kívánságot, hogy mohón rácsapjon a kenyérre, beleharapjon és fuldokolva nyelje, és hatalmas kortyokban ihassa végre a forró kakaót.

Sötét elkülönültségemnek, melyben olyan tisztán láttam mindent, valami döbbenetes, és megszégyenítő esemény vetett véget, amire senki, én magam sem számítottam. Csak arra emlékszem, hogy ismét az asztalnál ülök, vagyis dehogy, megpróbálok felállni, felemelkedem, ráhajolok a kopott rózsákkal beszőtt damasztra, és mustárszínű keserű-savanyú lé spriccel belőlem, végiglövellve a reggelizőasztalon. Csend, aztán üvöltve sírni kezdek, és rohanok, ki,  el innen, nem tudom hová, csak messze, minél messzebb, tőlük és mindenkitől, valahová, ahol senki nincs és talán én sem vagyok.

Reszkető kézzel feltéptem az ajtót, kirohantam a mohamarta, feketére-zöldre kopott, vén orgonabokrokkal szegélyezett teraszra, aztán ki a kertbe, és tovább, mert a reggeli kert is megcsapott,  olyan friss volt, őszinte és hideg. Elfutottam a cseresznyefa lombja alatt, a földig érő ágak felé kaptam, mint egy cséphadaróval, úgy kaszáltam a karjaimmal, úgy hadakoztam velük. A kertvégi szőlőben bukdácsoltam aztán a homokbuckák között, a karók éles kardjaiba kapaszkodtam, tavalyi királydinnye akaszkodott belém, sikoltva téptem ki a lábamból. Alig láttam a könnytől, és az arcomra ragadt piszoktól. Aztán nem mehettem már tovább, megállított a szőlő végi szögesdrót, a mély árok partján nőtt bozótos, azon túl a műút végtelen szürke szalagja, amelyről nem tudtam, honnan s merre is tart valójában. Leroskadtam a nedves homokra.

Nem fordultam hátra a zajra. Már néhány perce hallottam Icu kétségbeesett, egyre közeledő szólongatását, de nem válaszolhattam, neki kellett rám találnia. Ez nem történhetett másként. Ha mégsem érne ide... akkor át kellene törnöm a szögesdrót karikába kunkorodott rozsdás hálóján, véresre kellene karistolnom magamat, le kellene csusszannom a sárga homok parton, végül meg kellene várnom odalent egy száguldó járművet és aztán... Tudtam, hogy hamarosan meg fogja érinteni a vállamat, mégis megremegtem az érintésére, s majdnem lecsaptam daccal. Alig értettem a nyugtató szavait, hogy ez bármikor előfordulhat bárkivel, az  izgalom, a fáradság, az új dolgok, hogy egyszer Gyuri is, és az apám, amikor még kisfiú volt, és végül, hogy mindenki engem vár, meg hogy ugyan mi történt, semmi, semmi az ég adta világon, csak én ne legyek beteg, de mindenki azt reméli, csak egy kis múló rosszullét, egy kis gyomorrontás. Dédi nem gondolta azt komolyan, hogy kellett-e ez nekünk. Hogy nem volt-e enélkül is elég bajunk... Ezt mondta volna? Nem úgy értette.

Egyre kétségbeesettebben, egyre hangosabban, kapkodva beszélt, mert én is egyre hangosabban, már-már üvöltve sírtam, s úgy tűnt, semmivel sem tud véget vetni a fájdalmamnak, aminek a szerkezetéről, mélységéről már-már sejteni kezdett valamit. Aztán mintha elvágták volna, hirtelen csend lett. Mindketten beelfáradtunk. Én a keserűségembe, ő a hiábavaló vigasztalásba. 

A műúton furcsa, feltűnő autó közeledett, ami egy időre felszakította  a minket burkoló szürke köpenyt, fekete kabrió, lélegzetelállítóan elegáns, csupa fény és csillogás, mintha most gördült volna ki egy autószalonból. Sohasem láttam azelőtt hasonlót. Csak suhant, mintha nem is az úton, hanem valamivel afelett siklott volna, alig hallható hang kísérte. Fentről jól láttuk a csau színű bőr kárpitot, s szinte éreztem az ujjbegyeimen a simaságát, a puha rugalmasságát, egy villanásnyira felragyogtak a műszerfal titokzatos körablakocskái, aztán eltűnt a csodaautó, elvitte utasait, egy középkorú öltönyös férfit, és egy napszemüveges, selyemkendős nőt. Nem voltak valószerű alakok, s nem tűnt a jármű sem annak, később azt gondoltam, talán nem is léteztek, csupán egy villanásnyi időre beleláthattunk egy rajtunk kívüli térbe és időbe, egy nélkülünk létező másik világba. Miért éppen itt és most, ki tudja! De mégsem lehetett látomás, mert Icu megszólalt: - Egek ura! Bárcsak az öcséd is láthatta volna! De majd elmeséljük neki - tette hozzá reménykedően.

Nem válaszoltam. Nehezen akadozva formálta az egyszerű mondat szavait, mint aki már sejti a választ és fél is tőle.

- Mi bánt ennyire tulajdonképpen?

Eleinte arra gondoltam, erre a kérdésére soha sem fogok felelni, történjék bármi. Mégsem így történt. Idegen hang kiáltotta, megrettentem, ki szólt:

- Az, hogy meg fogsz halni.

Fuldokoltam a dühtől. Jó lett volna megütni. Erősen, hogy fájjon neki. Azt kívántam, bárcsak megbüntethetném a halandóságáért, az árulásáért. Azért, hogy egyszer el fog hagyni, hogy cserbenhagy engem, itt hagy egyedül, pedig azt ígérte... Ma már sejtem, mi minden fordult meg akkor a fejében. Ma már ismerem a kínját, de akkor csak vártam. Irgalom nélküli elszántsággal. Nem engedhettem el e válasz nélkül. Mégpedig az egyetlen jó válasz nélkül. És nem hazudhatott. Semmiképpen nem. Azzal mindent végleg elrontott volna. A könyörtelen tényre nem lehet hazugsággal felelni. Csak az igazság olthatja ki a fegyverét.

Nem tudom, úgy történt-e, vagy csak én éreztem úgy, hogy elhúzódik tőlem kissé, de lehet, hogy én mozdultam csupán odébb, ahogy később is én, én távolodtam tőle rezdülésről rezdülésnyire, mozdulatról mozdulatra, apró alig érzékelhető lépésről lépésre, mindig  távolabb. Várakoztunk. Mindketten. Körülfogtak a reggel hangjai. Már nem volt túl korán, talán kilenc óra körül járhatott az idő. Miután a csodaautó beleolvadt a távol lebegő szürkeségébe, jó ideig egyetlen jármű sem haladt el alattunk. A csendet alig karcolta valami,  csak a fű finom rezdülései, a fák alig érzékelhető zizzenései, a rejtőzködő élet titkos hangjainak láthatatlan szövedéke kötött össze bennünket és minden élőt.

- Igen. De nem gondolok rá. Csak az élőkre gondolok. Rátok. Tudod, hogy az anyám, a dédi, hány éves? Idén lesz nyolcvanhárom. Szinte hihetetlen. Mégsem gondolok a halálára. Soha. S nem fogok ezután sem. Nem adom oda a halálnak. Én nem. Elveheti tőlem, de én nem adom oda. Érted, miről beszélek?

Akkor szorosan magához ölelt. Szorított, hogy csaknem felkiáltottam, mert ijesztő volt az ölelés ereje, csaknem beleroppantam, mégsem akartam, hogy véget érjen. Sokára eleresztett mégis. - Ha dédit kérdezted volna... - Egy kicsit felnevetett. - Ő persze mást mondott volna. Inkább őt kellett volna kérdezned. Ő azt mondja, nincs halál. Csak örök élet van. Hogy olyanok vagyunk, mint a pillangó. Ha egyszer itt az idő, s bábburkunk szűknek bizonyul, levetjük, s mi kiszállunk belőle. Hogy ennyi az egész, nem kéne félni tőle. Hát én nem tudom, hogy így van-e. Nehezen hiszem el, de próbálom. Mert van érv bőven emellett is. Hiszen az élet olyan sokrétű, olyan titokzatos! Számtalan formája létezik az életnek, és mindennek, mindennek, megszámlálhatatlan formája és árnyalata - felfoghatatlan a létezés sokszínűsége. Felfoghatatlan.

Sokáig hallgattunk megint, s én próbáltam megérteni, s belefogódzni a még érthetetlenbe.

- Hm. Az öcsédnek látnia kellett volna azt a csodaautót. Délután, ebéd után kijövünk ide újra. Leülünk és várakozunk. Ki tudja, hátha visszafelé is erre jön! És akkor... És ha nem, hát jön majd egy másik! De jönni fog, én majdnem biztos vagyok benne! Jönnie kell! Gyuri tudni fogja a márkát, nem kétséges! Nagy szakértő, majd meglátod. De nemcsak a márkát az évjáratot is. Persze a teherautókat is, meg a vonatokat. Ajjaj! De az az igazság, hogy én is sejtem. Egy Porsche volt! Az ám! Nem hittem, hogy valaha látok még egy Porschét. Mert, hogy eddig csak egyetlen egyszer láttam ilyen csodaautót, sőt, még ültem is benne. Bizony. A Mayer Pipi-é volt az az autó. A Pipi egy aranyos semmirekellő, de az apjának bankja volt. Pipi! Hallatlan! Így nevezni egy felnőtt férfit! Szentséges ég! Hát nem mulatságos? Ugye, az? De gyere életem, menjünk! Már biztosan azt hiszik, valami ért minket! Gyere! Majd bent mesélek még a Pipiről, ha akarod.

Különös, hogy bár nem néztem rá, mégis tisztán láttam könyörgő tekintetét. De nem kegyelmeztem, s ahogy akkor, később se, szinte sohasem, ha így nézett rám. Úgysem segíthettem, úgysem adhattam volna semmit. Koldus voltam. Mert úgy éreztem, ahogy a ház felé lépdeltünk, ahogy a sűrűsödő csenden át vonszoltuk magunkat, hogy elveszítettem az utolsót, ami még az enyém volt. Sok-sok évvel később értettem meg mi volt az. Sok-sok évvel később. Talán csak tegnap, vagy épp ma reggel, hogy az a végzetes mondat volt az utolsó őszinte, alakoskodás, álcázás nélküli, bátor mondatom.

Azzal a mondattal, nyolc évesen véget ért a gyermekkorom.

Magzatpózban - Kamuflázs 1.

Az volt az első boldog éjszakám. Icu magzatpózba kuporodva engedte, hogy az ölébe kucorodjam, és én nyomban felvettem a mágikus pózt, felhúzott térdekkel, görbült gerinccel belemerültem a testmelegébe, hogy tudassam vele, meg az egész látható és láthatatlan világgal, hogy őt választottam anyapótléknak, sőt anyának. Tökéletes választás volt, legalább is a részemről. Akár két boldog kifli, a kicsi meg a nagy, így aludtunk reggelig, mozdulatlan békében. Akkor nem gondoltam arra, hogy most megkaptam végre, amire boldogtalan méhelhagyó korom óta vágytam – vagy már előbb, ki tudja, talán már odabent is idegen voltam – hogy szűkölő elhagyatottságom most enyhült először, vagy tán meg is szűnt, véglegesen elinalt, nem gondoltam arra, hogy ez egy páratlan, nevezetes éjszaka, melyből csak talán egyetlen adatik az embernek. Hogy is gondolhattam volna, nyolc éves sem voltam még! Azt azonban megértettem, nagyanyám gyermektelen, vénlány húga, valami olyasmit ad nekem, ami nélkül többé már nem létezhetek, és ugyanabban a pillanatban megsejtettem az elvesztés lehetőségét is. A tökéletes pillanat elmúlt. Még hajlandó lettem volna feltétel nélkül imádni őt, de már az elszakadás vágya is megkísértett. Nem fogom túlélni a halálát. Így nem. Számolni kezdtem. Én nyolc éves vagyok, ő meg… nem is tudom, ötvenhét? Lehet, hogy már hatvan? Mennyi időnk lehet még?

A fejemre húztam a takarót, mély alvást színleltem, dermedt mozdulatlanságban, miközben zaklatottságomon keresztül is beszűrődtek hozzám első közös reggelünk mámorító neszei. Ünnepi reggel volt, ez bizonyos, ezt mindenki érezte és méltányolta. A tejet Horváthéktól hozta Icu, ahogy máskor is, hallottam, amikor mondta dédinek, micsoda áldás, ha ez nem volna, kutyagolhatnék három kilométert egy liter tejért. Dédi megáldotta a tehenet és a marhatartáshoz hűséges Horváthékat, akiket egyébként is kedvelt, mert időnként egy-egy üvegcse borocskával is meg-megköszöntötték őt. Istennek hála, hogy nekik valahogyan megmaradt az az egy tehénkéjük, mert hogy az utcában senki másnak. A mama ragaszkodott hozzá, és amíg élt, meg is tartották a Zsemlét. Pedig legelő sem volt már a környéken, mindent beszántott a tsz, csak a vasúti töltés maradt, meg az árok. Odajártak Zsemlével a Horváth fiúk, később, érett tavaszon, zsendülő nyáron mi is velük tartottunk gyakran. Éppen azon a tavaszon, odaérkezésem első évében szövődött szorosabbra a barátság közöttünk, miután a tejhordás feladatát néha átvállalhattuk mi is, Gyuri meg én, mert már elég nagyok voltunk, hogy vigyázva átkeljünk a síneken. A Horváthék a vasút túloldalán laktak, tőlünk vagy tízpercnyi járásra, de odaát, a túloldalon.  Néha jött egy-egy szerelvény, máskor tolattak, de többnyire csendes volt a pálya. Icu így is egyfolytában aggódott, nézett utánunk, s ígértette, hogy kézen fogva megyünk át, s nézünk jobbra és balra, mert ha valami történnék, azt ő úgysem élné túl. A dédi meg pörölt vele, hogy még belehal a nagy féltésbe-félelembe a kölykök miatt, már így is csont és bőr.

Csípős nyári reggeleken különösen jó volt elmenni a tejért, nagyon jó. Ha elég korán értünk oda, mindjárt az istálló felé vettük az utunkat. Az öreg Horváth néni csak törte a magyart, nem is mindig értettük mit mond, de az nem számított, az istálló széna- és trágyaillatú meleg párájában a homlokba húzott kendő alól nézett ránk, mi meg vissza, egymást értő tekintettel. Jurika, Judika – így mondta, és nyújtotta a kopott bádogbögrét a habzó tejjel. - Jurika, Judika, jerte, igya meleg tej!

Először mindig nekem nyújtotta a csurig habos csöbröt, a lánynak, talán, mert én voltam az idősebb, s a mellettem ácsorgó kisebb még nem volt férfi, csak fiúpalánta. Óvatos, gyengéd érintéssel kínálta oda, vigyázva, csepp sem csurrant-csöppent soha, s én áhítattal, szinte megrendültem vettem át, emeltem a számig, szívtam be az illatát, édes melegét. Az első kortytól csaknem megszédültem. Gyuri türelmesen várt a sorára, hogy az öreg eres kéz ismét megmarkolja a tehén egyik tőgybimbóját, az erőteljesen mégis gyengéden préselt erős sugár újra habot verjen, megint épp a peremig. Hármas szövetségünk öröknek tűnt, bonthatatlannak, erősnek. Sőt! Mondhatnám négyes szövetségünk, mert a Zsemle is beletartozott, szinte egyenrangúként. Nélküle létre sem jöhetett volna az egység, ez nyilvánvaló. Bölcsek voltunk, akkoriban többet tudnunk mi négyen a világ szép rendjéről mint bárki más.

Talán nem rettegtem volna annyira paplan alatti rejtőzködő magányomban, a változtathatatlan jövő sejtésétől, ha visszaemlékezhettem volna istállóbeli szertartásainkra - csakhogy mindaz később történt. Majdnem üres szívvel érkeztem új otthonomba, csupán egy nappal és egyetlen éjszakával azelőtt. Semmim sem volt addig, nem volt vigasztalóm, nem voltak emlékeim, még meséim sem, mert ami mégis volt, azonnal eltemettem, amint a háromnegyed ötös csikorogva fékezett, és mi lekászálódtunk róla. Nincs semmi értelme a régi fájdalmak dédelgetésének, ha előttünk valami új. A vasutas éleset fütyült, összerezzentem a hangjára, de nem tekintettem hátra, csak húztam Icu kezét, aki megpróbált lihegve lépést tartani velem, pedig nem volt könnyű, mert mindkét kezében ormótlan csomagokat cipelt, az én motyómat.

Az nem lehet, hogy elveszítsem, amit csak épp az imént találtam meg újra! Az nem lehet! Lázas aggyal kerestem valami, bármi kapaszkodót. A zajok egyre hangosabbá lettek, már egyikük sem suttogott, Gyuri valami mozdonyosat játszott tolatott, fütyült, zakatolt, de nem szóltak rá, csörrent a kés, kanál, valami koppant az asztalon, mintha mind siettettek volna, kelj már fel, légy velünk, engedd, hogy befogadjunk, hogy megtanuljuk az új napot, amibe te is beletartozol.

Engednem kellett a sürgetésnek, ki kellett bújnom az éjszakai védelemből a napvilágra, tehát megkezdődött a napi kamuflázs már ismert gyakorlata. A számban kesernyés ízt éreztem, jó lett volna kiköpni, köpni erre az egészre, a felismerésre, hogy vannak dolgok, melyek megváltoztathatatlanok, s lám, ez az egyik. Folytatnom kell az alakoskodást, ismét el kell rejtenem igaz önmagamat, akárcsak régen, de akkoriban könnyebb volt, csaknem láthatatlan voltam, alig törődtek velem. Most egyetlen rezdülésem sem marad titokban. A sürgetés behatolt a paplanmeleg alá, éreztem, alig maradt időm, hogy felkészüljek az álcázás mozzanatainak kidolgozására, a külvilág elemeinek betáplálására, a teljes hasonulásra. Még mindig a fájdalom hálójában vergődtem, de már a szerepizgalom is bűvölt. Szerep? Főszerep. Még ha pár másodpercig tart is, nagyon fontos főszerep.

A boldog ébredés eszközkészletét mesekönyvek illusztrációiból állítottam össze. Szemdörzsölés, nyújtózkodás, ásítás, na még egy, annak érzékeltetése, hogy álom és ébrenlét határán éppen meseországból léptem ki, készen arra, hogy a mese folytatódjék. Nem sikerült rosszul, többé-kevésbé mindenki örült, Dédi és Gyuri főként annak, hogy reggelihez ülhettünk végre, Icu meg nem is akarta titkolni a boldogságát. Gyermeke született. Igaz, nem csecsemő már, nyolc éves nagylány, de az övé, csak az övé. Ha későn is, közel a hatvanhoz, anya lett végre. Jó az Isten. Talán mégis van Isten - erre is gondolt, s szégyellte, hogy dédi félhangos imái gyakran vérig bosszantották. Persze sohase árulta el a kaporszakállúval szembeni haragját, néma ellenállása csak templomkerülésében és az imádkozással szembeni jól titkolt indulataiban nyilvánult meg. Isten ments, hogy anya valahogy rájöjjön, hogy esténként, amikor közös áhítatra szólítja fel - egy hiszekegy és egy miatyánk - csak egyetlen hangocska  száll a mennyek trónusa felé. Bár egyszer csaknem lelepleződött, amikor a szomszéd Terike húsvét táján arra célzott, sohasem látja őt a misén, s legalább ilyenkor.... Mert a tekintetes asszony - dédikének járt a címzés - jönne, ha tudna, s a tisztelendő atya is meglátogatná szívesen, csak egy szavába kerülne, mert a tekintetes dédike buzgó katolikusságát sohase vonta kétségbe. Akkor csaknem fuldoklott a dühtől, és döbbenetes módon, mert egyébként szelíd volt, és mindenkivel szemben előzékeny, fojtott, de jól érzékelhető indulattal felszólította Terikét, hogy törődjön a maga dolgával. Azután Terike hetekig kerülte őket, s Icu százszor is megbánta, hogy úgy szólt akkor, ahogy, mardosta a lelkiismeret-furdalás, mert jó asszony a Terike, nagyon jó. Meg hát jót akart, semmi kétség. Kicsit irigyelte is őket, a boldog bizakodókat, a mindent remélőket, akik nem kétlik, hogy van egy hely, igaz, nem ezen a földön, ahol minden fájdalomra elégtételt kapnak a szenvedők.

Icu soha azelőtt nem volt még olyan közel ahhoz, hogy maga is csatlakozzon a tiszta szívű reménykedők táborához, mint azon a reggelen, odaérkezésem második napján, első közös reggelünkön.