Hajnali derengés - Minden egy

Drága életem, egyetlenem, virágom, királykisasszonyom!  A temetés... a koporsóra hulló göröngyök puffanása... Nyitva van még a koporsó... Ne, ne tegyék rá a fedelet! Talán még él ! Nem, nem engedem eltemetni!  Akkor az anyja kivált a gyászolók közül, belépett a gödörbe, és intett! Neki intett! Gyere, gyere már! Ezt kiáltotta felé. Nem hallotta a hangját, de leolvasta a szája mozgásáról. Dühös volt, mert ő tétovázott. A gödör mellett a gyászolókkal együtt ott állt az apja, Anna kezét fogta, mellettük meg két idegen gyermek. Egy kislány meg egy kisfiú. A kisfiú arcocskája olyan furcsa. Mint egy torz baba. Karakterbaba. Felé nyújtja a karját, vegye fel. Nem, nem ér rá! És egyáltalán, ki ez a gyerek? De szomorú, kár, hogy nem veheti fel. Mögöttük egy egész osztálynyi kölyök visong. Virágokat, koszorúkat dobálnak a gödörbe. Anna is velük nevet, meg az apja is. Látszik, hogy boldogok mindketten. Az anyja meg csak integet: Miért nem jössz már? Jó, legyen. Elindult a sír felé, pedig maradni szeretett volna. Velük, a boldogokkal. A furcsa kisfiút felvenné, ha már annyira akarja.... Anna is megindult a nyomában, az apja meg kísérte az unokáját, a kezét el nem engedve, szelíd-engedelmesen... Ne, ne, ne! Ti ne! Maradjatok! Látta az anyja arcát is, hogy megrémült, amikor meglátta, hogy azok ketten elindultak. Ő is integetett: Ne, ne! De Anna jött elszántan, mosolyogva, sietett, vele az apja, aztán már mindketten futottak.... Lehagyták őt is, elfutottak mellette, mindjárt odaérnek a nyitott sírgödörhöz...  

A sikoltására ébredt. Képtelen volt tovább feküdni, lehajította magáról a paplant, kiment a konyhába, kiráncigálta a konyhaasztal fiókját. Ahogy várta. Ott volt minden. Éppen úgy, ahogy az ő idejében, amikor még iskolába járt. Kék papírba kötött könyvek és füzetek. Fa tolltartó, rajta kis roló, gyönyörűen kihegyezett ceruzákkal. Csak az anyja munkája lehetett. Hajdanán az apjához vitte a kitört hegyű ceruzát.  Felvett egy-egy füzetet, belelapozott. Képtelen volt olvasni, csak bámulta a kerekded betűket, és lapozott tovább. Egyetlen oldalt sem hagyott ki.  Volt ott valami levélke is, ahhoz nem nyúlt, ki tudja ki írta, és miért, tán Annának egy szerelmes kamasz, vagy Anna valakinek, de aztán nem küldte el... Amit kiemelt, mindent gondosan visszahelyezett éppen oda, ahonnan elvette. A fiók alján kis rajzot is talált, színes ceruzával festett királylányt koronával, hosszú hajjal, földög érő ruhában, fátyollal, körben virágok, felhők, égbolt, rajta a nap. Anyák napjára édesanyámnak... és a dátum.  Először azt hitte, Anna rajzolhatta, de nem, mégsem! A dátum másról árulkodott. Ezt a képet ő maga készítette, nyolc éves korában. Anna őrizgette, az ő kicsi lánya.
Becsukta a fiókot. Ki tudja, meddig ült ott szinte élettelenül. A gondolatok is elhagyták egy időre, kiürült az elméje, talán el is aludt néhány percre. A foga összekoccant. Vissza kellene mennie az ágyba, ha nem akar megfagyni reggelre. Az asztal sarkába kapaszkodott, hogy erőt gyűjtsön, hogy felálljon végre, de akkor meg összegörnyedt a gyomrát összeszorító fájdalomtól. Sugárban hányt, aztán már csak öklendezve, epét és savat. Szédült, alig tudott elbotorkálni az ajtó mellett álló vizesvödörig. Színültig volt jéghideg vízzel, a markával merített úgy ivott egy kortyocskát, a maradékkal lemosta magáról a hányadék nagyját, megtisztította a kombinéját, a mellét, az arcát.  De a bűz kísérte, ezért letépte magáról az átnedvesedett göncöt, meg akart szabadulni mindentől. Érezte, hogy a harisnyája beleakad valamibe, dühödten rángatta, a harisnyatartót sem gombolta ki, csak tépte magáról, nem törődött vele, hogy belevágódik a bőrébe, a húsába, pattant a gomb, s amikor ott állt végre meztelenül, lekapta a hokedliról a nagy lavórt, beleállt és maradék vizet magára zúdította.
Elakadt a lélegzete, ájulás környékezte, de mégsem, sőt, hirtelen minden élessé, kontúrossá és világossá vált. Megértett mindent, mindenben önmagát. Ami kusza volt, rendezetté lett, ami láthatatlan volt láthatóvá, sőt hallhatóvá vált. A történet egy villanásnyi időre összeállt. Látta az egész tragédiát az elejétől a végéig, benne a maga szerepét is, és megértette, ha nem is volt a színen, minden rezzenésével, lélegzetével, sejtjének minden parányi rezdülésével vezényelte és formálta a történetet. Mintha maga lett volna az író, a rendező, a főszereplő. Sőt! Arra is rájött, hogy minden egyes szereplőben jelen volt ő maga is, nem tudta hogyan, de bizonyos volt abban, hogy mindegyikhez köze volt, valahogyan velük lélegzett, gondolkodott a cselekmény, az események, minden egyes mozzanatában. Egyszerre volt Anna, Teri, az anyja, az apja, Józsi, az angol, Giselle, az orfeum ünnepeltje és a bolond Janó. Mind, mind ő volt, senki más.  


De ez is elmúlt. A hajnali derengés megkönyörült a sötétség áldozatán. Egy kakas szólalt meg valahol, aztán egy másik távolabb, visszavonulót fújt az éjszaka. Nem halt meg. Még nem. Nem szállt a sírba, hiába hívta az anyja. Ő is oda vágyott. Mindketten ugyanarra vágytak. Milyen egyszerű, milyen nagyszerű megoldás. Miért is nem gondolt rá előbb? Még az éjjel lett volna ereje hozzá, de ma már... túl fáradt. A halál nem kegyelmes. Ha hívják, nehezen jön, kelletlenül.   

Anna illata - Mezei zsálya, komócsin, réti csenkesz...

Sötét volt, de nem gyújtott villanyt. A táskáját, a kabátját felakasztotta az ajtó melletti fogasra, tovább botorkált. A konyhaasztal a hokedlikkel. Mind a helyén, az asztal alá tolva akkurátusan. A szoba ajtaja megnyikordult. Dermesztő hideg mindenütt. Nem kellett volna levennie a kabátot. Mégis fel kell kapcsolnia a villanyt. Csak egy percre, míg tájékozódik, aztán jöhet az ágy... Amíg tétova keze a  kapcsolót kereste, végigsimította a meszelt fal egyenetlenségeit. Ez az érintés megrendítette, összeszorult a torka, a lélegzete elakadt. Megállt, hogy erőt gyűjtsön egy következő lépéshez, s reménykedett, ha egy pillanatig nem mozdul, ha visszatartja a lélegzetét, talán az áradó emlékfolyam elé gátat emelhet.

Mintha kifeszített kötélen imbolyogna, alatta ásító mélység tátja odvas száját, és nincs, sehol sincs a védőháló. Minden mozdulatára, még a lélegzetére is vigyáznia kell, ha fent akar maradni. Valahogy eljutott a sarokban álló ágyig. Óvatosan felemelte a szőttes ágytakarót. Bordó rózsák, girlandok, rózsakert. Alatta a fakórózsaszín huzatú paplan. Mint régen. Nehéz. El is felejtette, hogy ilyen súlya van. A szülei mindig dunyhával takaróztak. Neki akkoriban is paplana volt. Ez volna az? Az ő hajdani paplana? Persze, hogy ez. Az apja ragaszkodott hozzá, így aztán az egyik vásáron megvették a selyempaplant. Amikor hazaértek, lefeküdt az ágyára, magára húzta, pedig nyár volt, odakint rekkenő hőség, de nem bánta, simogatta a selymet, a hűvös, sima érintés érzéki izgalomba hozta. Hogy tiltakozott a kopott huzat ellen, hisz akkor eltűnik az égkék és rózsaszínű ragyogás! De az anyja könyörtelen volt, s attól fogva már nem örült a paplannak. Súlyos volt, merev, télen nyirkos, sokszor fázott alatta. Jobb volt a régi dunyha. Az ő paplana... pihekönnyű... pehelypaplan...Odaadja Annának,... neki is vesz egyet...

Nyöszörögni kezdett, összerezzent, megriadt a hangjától, körülnézett, de hogy kerülne ide bárki más,... hogy is volna itt bárki, ez az ő hangja, ki másé... ijesztő, nem akarja hallani többé... Leereszkedett az ágy szélére, a fapadlót bámulta, az erek, göcsörtök rajzolatát simogatta a szemével. Csak le kéne hajolnia, megérinthetné a tisztára súrolt, sárgára színezett fapadlót... Vágyat érzett, hogy a padlóra feküdjön inkább, ott kuporodjon össze, de valaki odabentről azt parancsolta, egy józan, nála erősebb hang: feküdj le, az ágyba, te bolond, takarózz be... Engedelmeskedett.  A mennyezetről lógó gyenge lámpa fényében is rátalált az ágy közepén a kagylószerű, finom hajlatra. Az anyja mindig keményre tömte a szalmazsákot, úgy jó az, úgy egészséges, abban jó aludni.  De a zizegő szalma előbb vagy utóbb engedett a helyét kereső testnek, a könnyű gyermektestnek is, s a fehér lepedővel engedelmesen puha bölcsőt formált. Annát dajkálta, az ő lányát.  
Ölelte a nyirkos-hideg kispárnát. Megvan! Erre vágyott, erre az illatra. Most megvan végre! Nahát! Már a vonaton, már az emlékétől megreszketett az orrcimpája. A hajának, a fejbőrének a mezőillatát érezte. Friss, tavaszi füvekre emlékeztette. Mezei zsálya, komócsin, réti csenkesz, meg az eső után szedett réti csiperke. Fürdetés után mindig mélyen beszívta ezt a hasonlíthatatlan esszenciát, s olyankor megnyugodott, még a legnehezebb időben is reménységgel telt meg. Hogy is mondhatott le erről? Már nem értette. Most itt volt a párna, a keresett fűszeres illattal. Belétemette az arcát, s egy röpke pillanatra a fájdalom is csitult, talán el is aludt egy percre. Aztán újra lélekrepesztő gyötrelemre ébredt. Csak a felsőruháit vette le, a kosztümkabátot, a szoknyát az ágy melletti székre tette, a blúzt meg minden egyebet magán hagyott. A paplant súlyától kínlódva húzta a feje búbjáig – vajon Anna hogyan bírt vele – úgyis reszketett, az ágy meg átvette testének remegését. A fődallam, a cantus primus, az ő csillapíthatatlan fájdalma alatt megszakíthatatlan mélyszólam szólt: dib-dib-dib, dib-dib-dib.  

Az életéből kihasadt egy szakasz, a többi feleslegessé vált,  elvásott. Ehhez a maradékhoz eszelősen ragaszkodott, mert ez volt az ő története. Az ő igazi, egyetlen története. A többi nem számít. Mintha most született volna. Felnőtt testtel, értelemmel jött a világra. A történet ott kezdődött, hogy leszállt a vonatról, és látta, amint a kucsmás férfi befordul a szerelvény mögött. Furcsa kezdet, de mindig innen indult, aztán az elejétől a végéig, a jelenig, a vitustáncot járó átfagyott testig, melyet egyre kevésbé érzett a magáénak. Amikor leszállt a vonatról, amikor megállt a váróterem előtt, ahogy bebámult a félhomályba, ahogy hazafelé tartott... akkor talán még visszafordulhatott volna, talán tehetett volna valamit, amitől megváltozik valami... A felszálló köd gomolygott, a karcos szél vadul rázta a homállyal küzdő lámpák búráit, veszettül hangoskodtak, kolompoltak, aztán meglátta a házat, a halott kertben, a vak ablakaival. A Fodoréknál ugatni kezdett a kutya, bement, hátha ott a kulcs... Mit is mesélt a Julis nénje? Gyermekkorában volt egy játéka, kockák képecskékkel, abból kellett kirakni a mesét. Mindig sikerült.  

A történet kerekedett, benne gyötrelmes valósággá lett a hihetetlen. Amit nem tudott, azt a képzeletére bízta, minden újrapergetésben újabb variációkkal. Egyszer fel is ugrott, mert egy részlettel sehogyan sem boldogult, öltözni kezdett, hogy megy és megkérdezi, hogy is volt az, mert az nem lehet... Bolond reménység támadt rá, odacsapott, mint a vipera, beoltotta... Mert az nem történhetett meg! Hogyan is hihette el ezt a képtelenséget? Nem a lánya volt, nem is Anna volt, akit megtaláltak... Hogy került volna oda? Valami félreértés történt... Senki sem tud semmit... Hiszen az anyja megzavarodott, most is az elmeosztályon van valahol.. Hol is? Odaadták végül azt a cédulát a címmel?  


Állt egy darabig az ágy mellett, aztán a konyhában a táskájából kikotorta az öngyújtóját, és reszkető kézzel odatartotta a falióra számlapjához. Fél egy. Késő már. Majd holnap. Ruhástól visszafeküdt az ágyba. Holnap reggel átmegy, kifaggatja őket, még egyszer, nem engedi, hogy az a bolond Julis hetet.-havat összehordjon, elmegy az igazgató úrhoz is... Holnap... de addig is, rá kell jönnie, mi is történt valójában, hogyan történhetett.  Derengeni kezdett. Egyre több tárgyat tudott kivenni. Hajnalodik? Dehogy. Hisz még reggel is sötét van ilyentájt! A Hold! A szél először felkavarta, majd kisöpörte a ködöt. Az ég tisztult. Számlálgatta a feje fölött a fagerendákat. Harmincöt hosszában, hat széltében. Valami kis papírdíszt vett észre az egyik gerendáról lógott, a lámpa mellett. Kis pillangók talán, cérnára fűzve, meg virágok... Anna készítette biztosan. Neki nem engedte volna az anyja, hogy ilyesmit kitegyen. Annának igen. Szerette. Szerette. Jobban, mint őt. A harag, ami az anyja iránt égette, elforrt, maga is csodálkozott, hogyan is párolgott el ilyen hirtelen. Tegnap még gyilkos öregasszonynak nevezte, mára meg... Mint a patyolat, mint egy királykisasszony... úgy járatta Annát.  Julis nénje is ezt mondta.