Nevezd Jesuának!

1. A kenyér háza

Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy eltűnjön a gyötrődő arc, mely most is fénylett, mintha a nap beleköltözött volna, s úgy tűnt szemhéján is áthatolva sugárzik, s csillagokat fest a benti éjre.

Nézte az édes arcot. Most is szép, amikor eltorzul a fájdalomtól. A pillák remegnek, a száj hol levegő után kap, hol összeszorul, a fogak kapcsolják össze, belevájódnak, hogy elrekesszék a fájdalom hangos jeleit. A sápadt halántékon újabb csepp indul el, majd lefut a szalmába. Gyolcsdarabbal törölgette a gyötrelem gyöngyeit. Alig változtatta meg az idő, de még a várandóssága sem, nem veszítette el üdeségét. Maga volt a tisztaság mindig! Jaj, hogyan is történhetett meg ez, éppen velük! De most is tiszta, tiszta az ő jegyese! Még így is, még most is, bármi történt is! Hogyan is ragyogna akkor így ez az arc, ha bűn szennyezné! Meg kell védenie, akár az élete árán is. Még önmagától is, ha úgy kell!

Így kellett lennie. El kell fogadni, mint Jahve próbáját és ajándékát. Most együtt élik a fájdalom és a várakozás ólomléptű óráit a zsúfolt fogadó istállójában, ahol egy aprócska szegletet csak hosszú könyörgésre ürített ki a fogadós a vajúdó asszony számára. Nincs hely - értsétek meg, mindenki idecsődült az összeírásra - mondta, amikor keményen megragadta a karját, hogy figyelmét valahogy magára és az asszonyra irányítsa, hogy irgalomra bírja, hisz Mirjam arca szinte világított a sápadtságtól, és újra meg újra összegörnyedt, neki kellett felfognia a terhével együtt is pille testet. Végül a fogadós elrekesztett az állatoktól úgy két hosszú lépésnyit a jászol mellett, s oda lekuporodhattak. Akkor újra számba vette, hogy mindent előkészítette-e, s megtapogatta a zsákját is, nem maradt-e el valami. Sebtében, kapkodva gyűjtögette össze a nélkülözhetetlen dolgokat, a bensejében az állandó remegéssel, amitől minden végtelenül nehézkessé vált, még az is, hogy gondolatait összeszedje. Pénzük is kevés volt, meg az idejük is kevés.

Mindent megtett, amit csak tehetett, de a fájdalommal szemben, ami újfent támadt, és úgy tűnt, csaknem darabokra szaggatja a vajúdó gyermektestet, tehetetlen volt. Itt nagyobb erő dolgozott, mint az ő férfiereje, sokkal nagyobb. Várnia kellett. Mirjam néha felnyögött, bár alig hallhatóan, hogy a figyelmetlen csupán nehéz sóhajtásnak vélhette, de az arca elárulta és a keze, ahogy egyre görcsösebben, elfehéredő ujjakkal markolta hol a jászol peremét, hol az ő köpenyét, ha föléje hajolt. Bárcsak lenne vége már, bárcsak a karjába vehetné már azt a gyermeket! Az ő fiukat! Ha fiú lesz! Mert az övé is lesz, bárki is az apja! Így döntött végül, és így is lesz! Soha, senki sem fogja megtudni, hogy nem Jószéf, a názáreti ács nemzette Mirjam első gyermekét, az elsőszülöttet!

Nem könnyen, de beszerezte a sót, mellyel be kell majd dörzsölnie az újszülöttet, s a puha kelmét, mit erre a napra vásárolt, maga mellé tette, hogy Mirjam is lássa, ha egy pillanatra kiszabadul a fájdalom szorításából és felnéz. Akkor tudni fogja, hogy ő mindenről gondoskodott, lesz mibe pólyálni a gyermeket. A gyermeküket.

Alig volt képes számbavenni kavargó érzéseit. Ez volt a legrosszabb, ez a belső zűrzavar. Kétségek, félelmek, a csalódás fájdalmának mindent beborító, sűrű ködje, és mégis, mégis, mindennek ellenére az izzó remény, és az iránta érzett szerelem, a szeretet parttalan áradása. Hét-nyolc évvel volt csak idősebb nála, de már közvetlenül a születése után -, amikor először megpillantotta az anyja ölében a csecsemőt, azonnal érezte az érthetetlen, ijesztő nyilallást a szívében, ami csak akkor csillapodott kissé, amikor megtudta, hogy a szülők megegyeztek, s egymásnak szánták őket. Attól kezdve ők jegyesek voltak. Hét évesen esett szerelembe. Ez az igazság. Jó lett volna megérinteni a kis menyasszonyt - de bár a szájpadlása kiszáradt a kívánságtól, eszébe sem jutott, hogy megkérje az anyját, adja oda, csak egy percre legalább. Férfinak nincs helye olyankor az asszonynép körül.

Csaknem elviselhetetlen - gondolta, mert ez az érzés, azzal fenyegette, hogy átüti a szokások alkotta rend súlyos falát is. Igen, így történt: újra meg újra megrepesztette a napok békéjét, végleg felhasította, s felmorzsolta mindazt, amit építeni akart kívül és belül. De nem tehetett ellene semmit, talán nem is akart, hordta a szeretet igáját rendületlenül. Most meg csaknem végleg kihullottak a mindennapok megtartó rendjéből, veszélyessé vált még az otthonuk is, a család, meg az ismerősök is, amióta kiderült, hogy, hogy... Mirjam gyermeket vár. A közösség, mely addig védte őket, attól kezdve hol így, hol úgy fenyegetette őt és a jegyesét. A zűrzavar napjait élték, minden ingoványossá, bizonytalanná vált.

Jó volna aludni, csak néhány percet! Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy eltűnjön a gyötrődő arc, mely most is fénylett, mintha a nap beleköltözött volna, s úgy tűnt szemhéján is áthatolva sugárzik, s csillagokat fest a benti éjre. Talán éppen ez a fény, ez az állandó ragyogás győzte meg végleg Mirjam ártatlanságáról. Fáradt volt, pedig még nem pihenhet, semmiképp sem. Szüksége van rá, szükségük van rá.

Immánuel

Ébren kell maradnia. Látta a fájdalom szaporodó permetét a fényes homlokon, és újra feltörő félelemmel gondolt magányukra. Éppen most kellett idejönniük, mert a népszámlálást Augustus császár elrendelte. Abban bízott, hogy lesz még idejük visszatérni Zakariás házába, a szülés után meg együtt mennek haza Názáretbe, s bemutatják a fiukat. De nem maradt elég idő. A magzat, ha indulni akar, hogy magát e világnak megmutassa, meg nem állítható. Ez a bátorság nagy pillanata, amikor elege van már az anyaméh forró biztonságából, s kifele vágyik a megpróbáltatások hidegébe.

Most egyedül vannak itt Betlehemben. Nincs segítség, ha valami baj támadna... Jahve, segíts! Fohászkodott, és tette, amit tennie kellett, hogy Jahve figyelmét, könyörületét kiérdemelje, hogy ne vétsen egyetlen aprócska szabály ellen sem, hogy megtartsa az áldott rendet, a Törvényt, annak minden, még a legkisebb parancsolatát is, de összeszorult szívvel gondolt arra, hogy mióta kiderült, hogy Miriam egy idegen gyermekét hordja a méhében, azóta nem segített semmi. Sem imái, sem böjtje, a félelem hullámai újrameg újra elborították, betakarták, alig jutott levegőhöz. Hogy eltitkolja a félelmét, főként éppen őelőtte, óriási erőfeszítésébe került. Először éppen önmagától félt. Különösen éjszakánként, hogy holnap, ha felkel, mit fog tenni. Mert tennie kell valamit! Közel a nap, amikor már senki előtt el nem titkolható, hogy mi történt. Attól félt, egy nap, ha felkel, az egyik napon, ha véget ér az álmatlan éjszaka lázas vergődése, nem bír már tovább a fájdalommal, és világgá kiabálja, hogy becsapták, megszégyenítették, elárulták. De ha arra gondolt, akkor talán elragadják tőle, megszégyenítik, talán meg is kövezik... hiszen lány létére várandós! És nem tőle! Ő sohasem illette egyetlen tisztátalan gondolattal sem, nemhogy kézzel! Dehogy! Volt, hogy az éjszaka egykor vad álmokat küldött rá, de másnap megtisztította magát, testét és gondolatait is, újra meg újra. Tudta, egy napon az övé lesz egészen... Micsoda boldogság lett volna a házába fogadni őt, asszonnyá tenni, és együtt várni az elsőszülöttet, ahogy a többi boldogok! Mert, ha legalább ő volna az apa! Hogy nem ő, ez annyira fájt, hogy az is megfordult a fejében, hogy elbocsátja. De minden feltűnés nélkül, csak menjen! Sorsára engedi, utána sem néz. Találtak volna tán valakit, aki befogadja, s azt mondták volna: Szegény özvegy, a férje hirtelen halt, lám, még a kicsi jövetelének sem örülhetett.

Aztán mégis másképpen döntött. Jobbnak látta elküldeni őt Zakariáshoz, mert annak a felesége is várandós volt. Mióta észrevette, hogy a jegyese törékeny teste elváltozott, mióta nem titkolhatta már maga előtt sem a szörnyű tényt - de mit is érzett azóta? Az érzések elöntötték, mint a tenger, mely hol égig érő hullámokkal fenyegeti a hajósokat, hol meg csendes és derűs, akár a koranyári ég, és gazdag halajándékát bőkezűen osztja.

Mirjam, talán félelmében és fájdalmában olyan furcsa dolgokat beszélt akkortájt, amikor nem várhatott tovább és megkérdezte... az angyalról, meg egyebekről. Furcsa, sőt igen veszélyes dolgokat. Először attól tartott, talán megbolondult. Egészen megzavarodott. Szegényke. Ha a papok tudomására jutott volna mindaz, amit fogantatása körülményeiről mesélt... Jaj, jaj, jaj! Akkor megkérte, senkinek egyetlen szót sem... soha. Igaz, ő is szinte tébolyult volt, s miután Mirjamot vallatóra fogta, azon a kegyetlen éjszakán is csak egy-egy percre hunyta le a szemét, mégis különös, zavaros álma volt. Nem vallotta be a jegyesének, hogy továbbálmodta, amit neki súgott, hol alabástrom fehér, hol lángoló arccal, dadogva és akadozva, szinte maga is hitetlenkedve, nem, dehogy is mondta el, hogy ő is álmodott... egy angyallal. Az angyal fölé repült, érezte a szárnyak suhogását, hosszan, riadtan lobogott a mécses, csaknem ellobbant az ágya fejénél, ahogy az égi látogató megállt felette, és mozgott az ajka, hangtalanul, mégis tisztán értette minden szavát: Jószéf, Dávid fia, ne félj magadhoz venni a feleségedet, Mirjamot, mert fogantatása a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, s a gyermeket nevezd Josuának, mert ő szabadítja meg a népet bűneiből. Mindez azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: "Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek" - ami azt jelenti: Velünk az Isten.

A csillag

Reggel sokáig aludt, s bár verítékben ébredt, mégis megnyugodva, s csaknem derűsen, sok-sok nap óta először. Tudta, mit kell tennie. Igaz, az a béke csak néhány napig tartott, de égből jött ajándék volt, egy lélegzetvételnyi szünet, csend az érzések már-már viselhetetlen viharában - kegyelem.

Persze sohasem ismerte volna el a világ előtt, hogy a gyermek, aki nemsokára világra jön, nem az övé, de hiába minden, ez a tény. Talán egy római katona erőszakolta meg, ki tudja! Igaz, ha a légió bármelyik tagja effélét elkövetett, s kiderült valahogyan, sőt ha tanúk bizonyították, mégpedig legalább két férfi, akkor a bitang kereszten végezte! De számos történet keringett légionáriusok eltussolt kegyetlenkedéseiről! Meg aztán sok minden ki sem derül! Minden gyilkos úgy hiszi, éppen ő lesz az, akit úgysem érnek utol. Még az sem lehetetlen, hogy többen voltak! Uram segíts! Hiszen Mirjam olyan szép! Ez megmagyarázná, miért háborodott meg szegény! Ha megtudná, ki tette, a két kezével fojtaná meg! Ízekre tépné! De, nem, nem, az Úr tiltja a bosszút! Enyém a bosszúállás, én megfizetek – ezt mondja az Úr! De mégis, jó volna ölni, megölni a szörnyeteget, aki meggyalázta Mirjamot, és tönkretette egész életüket. Elvette tőle az elsőszülöttet!

Úgy látta, egy kissé csillapodnak a fájások, megtörölte Mirjam homlokát, s kissé meg is nyugodott. Kiment a szállás elé, felnézett a tiszta égre. Mostanában, ha elkerülte az álom, gyakran kiment éjszaka is, és az eget bámulta. Egy különösen fényes csillagra figyelt fel, aztán mindig megkereste, mert, ha megtalálta, édes nyugalom szállt rá és béke. Annyira vágyott arra a nyugalomra, hogy később még arra is rákapott, hogy napközben lezárt szemhéja mögött keresse azt a csillagot, az ő csillagát, s ha jó szorosan lehunyta a szemét, kis idő múlva fel is tűnt.

Pillantásával az eget pásztázta. Jobb volt felfelé nézni egyébként is, mert, ki tudja miért, a kinti hideg volt-e az oka, vagy más, de a szeme megtelt könnyel, és erejét összeszedve küzdött ellene, ki ne csurranjon a szemgödörből a sós nedv. Mert nagy erő rejlik ám egyetlen kicsorduló cseppben is, még elmoshatja nehezen épített bástyáit.

A vágóeszköz! Jaj, arról csak nem feledkezett meg! Hiszen neki kell elvágnia a köldökzsinórt! S ezt nem teheti ám egy akármilyen késsel! Megvan az pontosan, milyennek kell lennie, hogyan kell tartani, s utána, mit kell tenni, az élőkkel is, meg az eszközökkel is. Elöntötte a veríték! Nem mindegy, hogy bánnak az anyával, s az újszülöttel ilyenkor! Bizony nem! A jövevény egész életére kihathat, ha most valamit elvét! Bárcsak elhívhatna egy bábát, ha még volna pénze, nem habozna egy pillanatig sem! Akkor minden könnyebb volna! Vagy ha nem ez volna az elsőszülött! Akkor már tudná, mit kell tennie! A zsidó férfiakat nem küldik el a szülő nő mellől! Ez jó dolog, áldott dolog. Csakhogy neki nincs még tapasztalata! Megy most mindjárt, megnézi azt a szerszámot, hátha ott van mégis az aranyló szalmán, ahol a só, meg a pólyának való.

De még mielőtt visszafelé indult volna, hallotta, amint halkan felsírt egy gyermek! Körül is nézett: ugyan honnan jöhet a hang? Talán a fogadóból, valamelyik kicsi rosszat álmodott talán. Jaj, megy mindjárt, csak még egy utolsó pillantást hadd vessen az égboltra! Hátha megtalálja mégis azt a csillagot, az ő csillagát! Ó, megvan, megvan! Áldott az Úr, aki felhelyezte ezt is az égboltra, s irányítja útját! Áldott legyen, áldott legyen! És áradt megint az öröm, elmosta az utolsó idő szennyes hordalékát! Leszakadt róla az elmúlt napok minden terhe! Csak a csillagot bámulta, már nem is látott egyebet, csak a fentről áradó fényt.

- Jószéf!

A hang alig jutott el hozzá, mert úgy belemerült a fenti ragyogásba, hogy elfeledett mindent, csak egyetlen pillanatra, elhagyta a lenti bajt és fájdalmat, a fenti fényességért, de aztán újra hallotta, ismét: -Jószéf!  Ez Mirjam hangja! Szüksége van rá, ő meg itt ácsorog kint, egymagában, bámulja az eget, mint akinek ügye-dolga nincsen! Jaj, Uram, csak baj ne legyen!  A könnycsepp, ami ellen úgy küzdött, mégis kigördült, elhomályosította végképp a látását, s bizonytalanul botorkált pár lépést az aranyló ködben. A csillag! Nem kellett volna annyit bámulni - gondolta - , most csak úgy káprázik a szemem - mintha ezer gyertya égne körbe-körbe! Jaj nekem! - nyögött fel.

- Jószéf! Nézd, itt a fiad! - suttogta alig hallhatóan Mirjam, s mert alig látszottak ki az aranyló szalmából, Jószéf újra megdörzsölte a szemét, vadul, csaknem fájt, hogy lásson végre. Hogy tisztán lássa végre élete csodáját.

Adventünk fanyarédes zamata 1960. 2. rész - Angyalvárás -

Azt hiszem, azon a karácsonyon kezdtem kételkedni.  Noha sejtelmem sem volt milyen nehéz, göröngyös útra tévedtem, ismeretlen eredőjű szorongás szorította torkomat, miközben a tagadás első csírái feltörték gyermeki hitem szilárd talaját. Éppen a karácsonyi készület , az angyalvárás tündér köde kezdett felszállni először, s bár kétségeimről még nem szóltam, hallgatásom egyre inkább cinkos hallgatássá lett. Abban az évben még részt vettem a játékban, s várakozás izgalma vissza is vetett a hit boldog birodalmába. Hinni akartam, s győzködtem magam, hogy hátha, mégis, hiszen a mesék is igazak.

Kemény küzdelmet folytattam. Felidéztem elmúlt karácsonyok eseményeit, a hirtelen támadt ragyogásokat, az angyalok neszeit, s hogy a szűkölködés néhány napra bőséggé változott, egy-egy nem is remélt ajándék ölembe hullását, mely, ha nem is a vágyott volt, hát nagyon is hasonló. Nyugtattam magamat, ez nem történhetett másképp, csakis isteni, angyali beavatkozással. De a megtalált kis lucfenyő is eszembe jutott. Épp egy évvel azelőtt a fenyőillat vezetett minket nyomra, s kutatásunk eredményes volt. Ott állt a kamra sarkában egy ócska pokróccal letakarva, talán a molyrágta lyukak árulták el, azon keresztül áradt a fűszeres illat, spárgával összekötve, féloldalasan a sarokban, mint egy megbüntetett gyermek. Azonnal Icuhoz fordultunk felfedezésünk hírével.  Kicsit elpirult, ez nem kerülte el a figyelmemet, s a karácsonyi forgalomra hivatkozott, tudniillik, hogy kevés az angyal, sok a szállítandó fenyőfa, ezért előre dolgoznak, de a díszítő angyalok majd időben jönnek, ne aggódjunk. Ez a magyarázat elfogadhatónak tűnt, s a fácskát el is felejtettük néhány napra.

A szentestén aztán, mint máskor is rendesen, a hideg konyhaelőszobában várakoztunk kabátban, sapkában. A legalább kétfunkciós apró helyiséget meg egy kis kamrafélét nagyapám biggyesztette hozzá a méretes szobához, amikor a kitelepítés után kénytelen-kelletlen menedéket kaptunk ifjabbik húgánál.  Nyáron a kis előtér konyhaként funkcionált, s meg lehetett benne gyulladni főzés közben, panaszkodott Dédi, majd Icu, de télen, ha akis sparhelt a főzés után kihűlt jégveremmé változott. Egyébként kifűthetetlen volt az egyetlen szoba is, jól jöttek éjszakára a meleg vizes palackok, meg az összebújás.

Angyalvárás közben azonban sohase fáztunk, inkább kigyúltunk, s csak figyeltünk, füleltünk, hátha kikémlelünk valamit. Icu néha kidugta a fejét a szobából, nyugalomra intett, mi meg próbáltunk belesni, hátha megpillantunk egy angyalszárnyat vagy bármit, ami a csodás jelenlétre utal. A konyha kis ablaka előtt kis fapad állt, a mosóteknőt erre szokták állítani nagymosáskor, arra feltérdeltünk, s kibámultunk a sötétbe, mert a nevelőanyánk azt mondta, hogy odakint is hemzsegnek az angyalok. Egyszer mintha fel is tűnt volna valami ragyogó fehérség, ami lázas izgalmat váltott ki mindkettőnkből, de ma már azt gondolom, hogy a nagynénénk hófehér kandúrja, Bonzó lehetett.

Akkor jutott először eszembe az is, hogyan lehetséges, hogy a felnőttek jelenléte nem zavarja az angyalsereget, csak mi vagyunk kitiltva a szobából, mi, akik a legjobban várják őket. Végül is éppen hozzánk jönnek, s talán ők is szomorúak, hogy velünk nem találkoznak. Ez igazságtalan. Tenni kell valamit. Elhatároztam, hogy a következő évben másképpen lesz a karácsony. 

Adventünk fanyarédes zamata - 1960 decemberében 1. rész

- Tiszafa! - Mondta Dédi, miközben a teáját kortyolgatta az ágyban üldögélve, a háta mögött felpolcozva két nagypárna, hogy kényelmesebben üljön, a fején hófehér fejkötő. - Nagyanyátok móringja. Ilyen sublótja akkoriban tán csak Zita királynénak volt. Bizony.

Erre, a csaknem áhítattal kiejtett tiszafára gyakran emlékszem, ha közeledik egy újabb karácsony, s ilyenkor, bár a kép egyre elmosódottabb, az illatok felidéződnek. A kihúzott sublótfiók jellegzetes szaga, mit szaga, aromája, valami különleges, azóta sem érzett illatelegy, talán valóban a tiszafából, meg a benne tárolt friss ágyneműből, és a makacs mindenhová beszivárgó dohból, amit a vályogpalota termelt szakadatlan. A cukrozott orosz tea fanyarédes zamata, a reggeli begyújtás füstje, a közelgő ünnep fenyőillata. Mikor vette meg, hogyan hozta haza Icu a kis lucfenyőt, hogy észre sem vettük, s hová rejtette, hogy nem találjuk? Egyszer az ágy alá tette, de ott nyomban megtaláltuk, a kamrában sem lehetett, talán a padláson, de oda a nevelőanyánk nem tudott volna felmászni csak az öcsém segítségével. Szóval titok maradt hol rejtezett, mint ahogy az ünnep is rejtezett még, csak várakozás volt, sejtelem.

- Mit gondolsz, elférne még benne a gyerek? – Hiszen csak egyetlen éjszakát kellene kibírnia. Alulra betenném a szakadt paplant. Matrac helyett…A lánynak meg összetoljuk a két fotelt…

- Ajjaj! Csak össze ne vesszenek rajta, hogy ki alszik a fiókban! Tudod milyenek!

Csak félfüllel hallgattam a párbeszédet, mert éppen a Benedek Elek meséskönyvet bújtam, de mégsem akartam egyetlen szócskát sem elejteni, hátha elhangzik valami érdemes, amit később javamra fordíthatok. Azért odapillantottam a kihúzott fiókra is, jó volna-e ha én feküdnék benne, s mindjárt eldöntöttem átengedem az öcsémnek a különleges élményt.

- Hol az a gyerek? – kérdezte Dédi egy idő múlva, és megigazgatta a főkötőjét. – Miért engedted ki ebben a hidegben Icukám?

- Jaj, anya, hát hadd menjen, kell neki a friss levegő, nem ülhet mindig idebent, mint ez a lány. Ki se mozdul, csak a könyveit bújja.

- Nem baj, legalább látjuk, mit csinál. Lánynak otthon a helye.

A háromszor elhagyott béka-királykisasszony és a szép királyfi esete járt a fejemben, s hogy annak a csúfságnak, ki valójában szép volt, hogy fájt a megvetés, a cserbenhagyás, s hogyan szerzett mindezekért elégtétel, s hogy nyerték el a végső boldogságot. Erre a boldogságra vágytam én is mióta megszülettem, s bizakodtam, csúfságom elmúlik, és a végső nagy öröm is elér. Csak az aggasztott, velem lesznek-e ők, Dédi, Icu meg Gyuri is, a tökéletes boldogság idején. Ezt kívántam volna azon a karácsonyon is ajándékként, meg egy szép szőke, lehetőleg hosszú hajú babát és mesekönyvet.

Az apám meg az anyám is eszembe jutott, hogy mi volna, ha egy tündér valahogyan egymás mellé varázsolná őket újra, és Sanyi bácsi meg Vera néni is egy pár lehetnének, hogy ők se maradjanak egyedül. De sejtettem, hogy a tündéri tett ellenállást váltana ki a felekből. Azt is tudtam, hogy Karácsony lévén Jézushoz is fordulhatnék, s talán tőle kérhetném, hogy anya meg apa együtt jöjjenek, de Jézust nem akartam ezzel zaklatni. Nem akartam, hogy reménytelen ügyekbe fogjon. Az nem volna jó. Dédi mesélte, mit tettek vele. Rettegve, hitetlenkedve hallgattam a történetet, elborzadtam, ezért megpróbáltam nem gondolni arra a bizonyos dologra. Különösen a bevert szögek gondolata volt elviselhetetlen, és hogy senki sem tett semmit azért, hogy ezt megakadályozza. Egyszer láttam egy felakasztott macskát, s az emlékét kétségbeesetten próbáltam kitörölni, mégis visszatérő álmommá lett. A macska a kötélen vergődött, rángatózott, s a tekintetével mondta: Szabadíts ki! Én meg elfutottam.

Mindig verítékben ébredtem, és sokáig nem tudtam, nem mertem elaludni, mert hátha folytatódik az álom. Éppen így voltam Jézussal is. És abban sem voltam biztos, tőle kell-e kérni az ajándékot, vagy a kicsitől, a Jézuskától. 

Kapu egy teljesebb létezésre - Vigasztalás egy kandúr halálára

Amikor - jaj, hát valójában nem is volt neve kedves kandúromnak, egyetlen hímként a nőstények világában, csak így szólítottam: Kandúrcicám - utolsó harci kiáltással elbúcsúzott az élettől, jobban mondva a földi élettől, egy részem vele halt, jobban mondva vele búcsúzott. Magával vitte lelkem egy darabját odaátra, éppen úgy, ahogyan a többiek, mindazok, akik engem megelőzve eddig távoztak. Hogy hogyan illet meg a közös gyász egy közönséges házimacskát, családtagjaimmal? Egyszerűen az élet jogán. Mindannyian éltek, ahogyan tőlük tellett, ebben semmi különbséget nem látok. Életük ugyanabból a forrásból származott. Mindannyian ugyanabból a forrásból táplálkozunk. Ezért oltok ki oly nehezen bármilyen életet.  Ezért hagyom a gazokat szaporodni, ezért őrzöm a haldokló fát is. Esztelen? Talán igen, talán nem. Misztérium az élet, alig tudunk róla valamit.

Kandúrcicám a kandúrság minden megnevezhetetlen erényét és szépségét viselte, hirdette. Kandúrkodott és szenvedte ennek minden fájdalmát és örömét, egyszóval, míg élt teljes életet élt. Teljes volt harci és sejtem, szerelmi kedve is, mert a hozzá hasonló nagyfejű cirmosok  igencsak szaporodtak az időtájt, míg a földön járta rendelt sorsát. Elvesztése, ha végleges, valóban végzetes.

Élet-halál pengeélén egyensúlyozunk életünk minden pillanatában. Testi törékenységünk, sebezhetőségünk nyilvánvaló. A legveszélyesebb dolog megszületni, élni, s így van ez a parányok világától az emberi létezésig mindennel, ami él. De nincs vége, az Élet él és élni akar. Bennem és benned is tovább. Ha jobban figyelnék, talán meghallanám rég halott anyám szavát egy másik létből, s a többieket, mind, akik azóta is szólnak hozzám. Nem igaz, hogy csak emlékeinkben élnek, s velünk halnak, ha már mi sem emlékezünk! Bennem lobog a remény, hogy új vágyakkal újra kezdhetik új útjaikat, hogy torzólétüket kiegészíthetik, míg végső teljességgé nem lesz az addig töredékes.

Miért nem tudunk, miért nem akarunk tudni erről? Miért? Miért nem nézünk komolyan szembe ezzel a ténnyel, miért nem vesszük észre, ami éppen ebben egyszerre vigasztaló és megtartó?

"Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
Aki elől élő ember el nem futhat."

Miért nem hiszünk Assisi Szent Ferencnek, aki áldással szemléli a földi elmúlást, mert tudja, hogy kapu egy teljesebb létezésre? Mi volna, ha így tekintenénk a elmúlásra mindannyian, szelíd bölcsen, ha hinnénk, hogy a teremtett lét "igen jó". Miért gondolja bárki, hogy a bőkezű teremtés egyben pazarló is, végső megsemmisülésre ítéli alkotásait? 

"Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta

Véres s ostoba feneségek."

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)

Időt kérek...

Hajdan időtlenségben éltem. Ma már tudom ez volt az öntudatlanság, s valamiféle együgyű boldogság kora. Nem tudom meddig tartott, mert váratlanul ragadott el, s éppoly váratlanul hagyott el végleg. Valamikor ifjúkoromban – nem gyermekkoromban, dehogy, akkoriban bölcsebb voltam, érettebb, igen, sokkal többről tudtam mint később kamaszkorom zajos-zavaros lázaiban. Arra emlékszem csupán, hogy vakmerően fittyet hánytam az időre, s ha mégsem, akkor siettettem. Na, lódulj! Farkaséhesen vártam a terített asztalra, ahol végre jóllakásig ehetek. Igaz, a sejtés már belopakodott agyam valamelyik zugába, tudniillik, hogy sehol, sohasem létezik a teljes megelégülés asztala, vagy ha mégis, számomra elérhetetlen lesz, mert érdemtelen vagyok rá, de sikerült egy ideig elhessegetni ezt a gondolatot éppúgy, mint a másik kínzó sejtéseimet valamiféle mulasztásaimról. Utóbbi annál fájdalmasabb volt, mert csak ritkán tudtam megnevezni ezek miben is állnak, de visszatérő álmaimban kísértettek. A lakatlan város képe, ahol mindig eltévedtem, ahol végtelen egymást keresztező síneken kerestem a megállót, ahol leszállhatnék végre, hogy megtegyem, amit tennem kell, hogy végrehajtsam a küldetésem, még nappalaimban is elkísért. A feladat. Az én feladatom. De mi is ez, és ki bízott meg ezzel? A villamos kanyarodott erre meg amarra a kivilágítatlan utcákon a betonszínű szürkületben. Néha úgy láttam közeledik egy-egy kihalt megálló, de mire eltökéltem, hogy leszállok már nyikorogva indult tovább. Néha odafentről, mint egy testelhagyásban láttam a várost felszabdaló síneket, s az állomásokat melyekre újra megérkeztem, s melyeket elhagytam újra. Egyedül utaztam mindig, de időnként felrémlett, talán nem is teljesen néptelen ez a hely, ismeretlen-ismerősök rejteznek házaiban, s a villamosom szellemutasait, s az állomásokon várakozókat csak én nem veszem észre, pedig velem bolyongnak, várakoznak ők is a novemberi alkonyon.

A hétköznapok monoton zaja időlegesen feledtette örök villamosutazásaim visongó zajainak színhelyét. Talán tovább is álmodtam a helyről, de kitiltottam lidérc-emlékét a nappalaimból. T beteg lett, halálos kór támadta meg, ami azzal fenyegetett, hogy egyetlen valódi útitársamtól is megfoszt. Talán önmagamtól is. Igen magamat is veszni éreztem, sőt néha kívántam is ezt az elveszítést, de a vészhelyzetben átkapcsoltam robot üzemmódba. Mindez a legvalóságosabb időben zajlott, a legszigorúbb időrendben, melyben a másodperc törtrésze is a feladat által szabályozottan telt el, a mégis megőrzés, megtartás feszültségében. Jó a robotlét. Hasznos. Valami felsejlett a hajdani üzenetről, a nagy feladatról, amire születésem pillanatában talán még emlékeztem, s valami egy időre elmosta a mulasztásaim bűn terhét is. Megtartani az életet. Megőrizni. Amennyire rajtad múlik. Ha úgy kell, akkor robot-üzemmódban. Engedni a nagy életprogramnak, hadd fusson. Ma úgy gondolom, soha sincs vége. Végtelen az utazásunk. Néha, a kegyelem pillanataiban meglátom az örök város időutasait. Mind hozzám hasonló vándor, vagy én magam vagyok mindegyikük, te és ők is én vagyok, csak más-más álruhában utazunk egymás mellett látszólag céltalanul, mégis örök céllal a megőrzés egyetlen feladatával áldottan-terhelten. Életőrzők vagyunk. Ez a feladatunk.

Időt kérek! Még őrizni akarom őt és téged és magamat is! Itt és most, és másutt is a végtelen időben!

Utóirat: A homályos sejtelmek kínzó terhei a léleknek, depresszió s más lelki betegségek eredői, ezért a lélek orvosai nagy igyekezettel kutatják a tényleges gyökereket. Később azt is megsejtettem, hogy ha volna földi terüljasztalkám éppen az volna végzetem, a csömör és a halál helye. De ez a felismerés jóval később ért el, a legváratlanabb időben, rövid majdnem boldogságom idején, aminek véget is vetett. S ez így van jól. Nem azért élünk itt a földön, hogy boldogok legyünk, csak azért, hogy őrizzük az őrzésre méltót. Csak a feladat számít, a többi lényegtelen.

A (dermedt) idő természetéről

Háromszor állt meg velem (eddig) az idő. Percegett a perc, mint a szú, végtelen kitartással rágott, megritkult, elszívódott levegő. Fuldokoltam, de nem volt erőm, hogy a fogyatkozóból kipréseljek valami még éltetőt, mellizmaim erőtlenek, a tüdőm légbuborékai beszáradtak. Állóképben vergődtem, rám pántolódott, feszített keretek között szűkült a tér, tömörödött a lélek, egyetlen gondolattá sűrűsödött: így lesz attól kezdve az idők végeztéig. Később tűnődtem, hogyan szabadultam ki a szorításból, mikor kezdődött, hogy megint tágultam, befogadó és könnyű lettem, befogadtam a magzatot, melyből sokszorozódtam, rétegeződtem - de így történt, s történik azóta is. Vagy egy ősrobbanásban születtem újjá? Nem is tudom. De újra élek.

Szerelembe estem. A vérem lüktetése, az árulkodott legelébb, a testembe költöző június. Az arcom lángolni kezdett. Először a halántékomon repedt meg a jég, hajszálnyi lék, ott indult meg az olvadás, legördült egy cseppecske, a nyakam tövében csiklandozva párolgott el a bent támadt várakozástól, meg az öröm biztos tudásától – igaz, akkor még hittem is meg nem is. Azután a szememből pattant ki a két kagyló. Megijedtem. A földön hasalva kerestem őket, vakon tapogattam, de nem találtam egyiket sem. Aztán elfeledkeztem róluk, mert az ujjaim felfedezték a tapintást, feltérképezték a tapinthatót, így jöttem rá, hogy a kagylók nélkül is látok.

Aztán meg a tangóritmus - hiába is titkoltam volna. A csípőm nyomban engedelmeskedett, ta-tam-tam-tam, ta, tam, tam, tam, simult, a gyönyörök rengő ritmusára mozdult. A bőröm a legfinomabb kínai selyemmé szövődött, ha szél érte, hűvös volt, ha karcos forrásvíz, perzselt. Mindenféle kelme darócnak tűnt mellette. Meg kellett érintenem a testem, simogatnom kellett. Gyönyörködtem benne, mintha én szültem volna. Ta-tam-tam-tam, ta, tam, tam, tam. Etettem és ajnároztam szégyentelen éhséggel, bőkezű örömmel. Test volt testetlenségében is, örök változásában, váratlan átalakulásaiban, megfoghatatlan anyagiságában és hullámszerűségében. A testem végre közel került hozzám, lényemmé lett, hazugság nélküli, szerethető testté vált.

A változások nem riasztottak meg úgy, mint először, csak örültem a mássá válásnak. Mindig fává váltam először, úgy tanultam az átalakulást, az átfordulást, azonosulást, a ki- és eggyé válást, az átlényegülést. A gyökereimmel beléhatoltam a földbe, lejjebb, egyre lejjebb. Föld volt, rétegek és víz volt mindenütt és táplálék. A humusszá szelídült rothadás telis-teli volt élettel, örömös örök éhséggel és szomjúsággal. A múlt és jelen nem számított. (Halál, hol a te fullánkod?) Életvizet szívtam. Ágaimmal öleltem, tartottam az egeket, s minden csillagait, felhőket terelgettem, s hagytam, hogy az orkán átüvöltse rajtam veszett fájdalmát, úgy szelidítettem, szellőt akasztottam, madaraknak fészket kínáltam, odús menedéket. Teremtem. Csak így éltem, egyszerűen az átlátszó, dobogó ég alatt. Szerelemben.

A tekintetedet kerestem, de csak egy rettegő állatot találtam, emberbőrbe menekült tikkadt félelmet. Te nem voltál sehol. Nem találtalak, hiába tekertem le a pólyát lékelt koponyádról. Abba is hagytam a végtelen görgetését, mert rájöttem, nem vagy, nincs a vérütötte fehér gombolyag alatt semmi, semmi, amihez közöm volna. Mégis azt suttogtam az Istennek, fehér vagy, fekete vagy, az én istenem vagy, akárki, akármilyen, erős, erőtlen, jelenvaló, távollevő, nem számít: Ne hívd még el! Töltsd vissza a gombolyagba! Életet lehelek belé az életemből, véremet adom, aranyló vizeletemmel töltöm meg az áttetsző zacskót, mely az ágya mellett himbálózik, az életmentő nedvre vár, hogy belecsurogjon a tiszta tisztátalanság.

Vagy mit adjak még? Akkor bármit kérhetett volna, de csak annyit láttam, hogy a szája mozdul, formálja a hangot. Nem értettem, mit mond. Nem hallottam a mennydörgést sem, pedig hallanom kellett volna. Mégis biztos voltam benne, hogy vele beszéltem, és abban is, hogy elfogadta, amit kínáltam. Mit is? Később próbáltam felidézni, mit ígértem végül, magamban üvöltve és jajongva, beleordítva a bennem nyiladozó szakadékba, amikor ott álltam a betegágya mellett. Az apám kopott nyakú, mandzsettájú fehér inge volt rajtam, nővérnek szólítottak. Igazgattam a takarókat, engedtem a nyirkos érintéseknek, a savanyú és ciánillatú leheleteknek. Amikor magukhoz húztak engedelmesen hajoltam, mert ez is, az is az áldozathoz tartozott, és én hibátlant akartam áldozni. Pedig csak rá figyeltem, egyedül rá – még ha háttal álltam is, vagy ha néha el is aludtam, csörgő álmok között verődtem -, meg a hangtalanul ígérő Istenre. Teljesül-e, s mikor, amit kértem - akkor azt hittem, először és utoljára.

Az állat legalább hadd maradjon, azzal is beérem. Csak legalább az állat maradjon, aki most az ő burkában lapul szelíd, riadtan. Mert, hogy szelíd, afelől nem volt kétségem. Nem lehet más. Pedig ragadozó volt.

Nem emlékszem az első szavaira. Németül beszélt, és én odahajoltam a szájához egészen közel, hogy el ne veszítsek egyetlen hangocskát sem abból, amit mondott, de minden ige lehullott, egyetlent sem sikerült megragadnom. Semmire sem emlékszem. De lehet, hogy káromlás volt, azért temettem el. Minden káromlást el kell temetnünk, csak az áldásokat kell megőriznünk mindenáron.

Azután már mindig úgy volt. Idegen nyelven beszélt, a szó az ő világából jött, ott született, formálódott, idegen tartalmakat kellett kifejeznie, ő alkotta azt a világot és azokat a szavakat.

Sokáig simogattam a kölyköt. Megesett, hogy belém mart, belém akadtak a karmai. Nevettünk. Csak játék volt. Egyszer megharapott. Láttam, hogy felizzítja a vágyát a serkenő vér. Még, még! De csak morogva elfordult, akkor még nem engedte, hogy démonarcába nézzek. Még nem volt elég erős. Várt.

Valamikor hittem, erős hittel, hogy megvárod halálom, megvárom halálod, s akkor lesz csak véged, akkor lesz csak végem.

Álomnapló - két lét határán

Dédi, én, nagymama, és az öcsém, Gyuri

Négy ablak. Hatalmas magas ablakok, alul két nagyobb, fölül két kisebb szárnnyal. Mintha két ablakot tettek volna egymás fölé. Az üvegek belefeketedtek az éjszakába. Fekete szemek a fehér falon, sötétkék fényekkel. Fehér vályogépület, de nem parasztház. L-alakú uras építmény, magas. Bent voltam. Olyan tágas! Csupán egyetlen szobából állt, de éreztem, hogy a ház nem ér véget a falakkal. Belenyúlik egy másik valóságba, amit még nem ismerek. Jobb lesz itt maradni, itt biztonságban érzem magam, csak hideg van. Nagyon hideg. Mint régen, amikor januárban, februárban kesztyűben játszottunk Gyurival ebben a szobában, és este forróvizes palackokon melengettük fagyott lábunkat. Gyertyát égettünk éjjel, ha valaki rosszul volt.

A ház egyetlen ajtaja hófehér falú folyosóra nyílt, ha kinéztem, a kertet láttam, elsűrűsödött kusza orgonabokrokat, yukka cserjéket. A kertnek nem volt vége, a végtelen partján lebegett. Nem volt rémisztő, csak idegen. Tudtam, hogy meg kell szoknom. A nagyanyám lakott a házban, és még valaki, igen, a húga, a nevelőanyám. Hol lehetnek a többiek? Lehet, hogy eddig csak mi haltunk meg? Ezen eltűnődtem. De nem lehet, és soroltam, ki halt meg, s mikor. Meg azon morfondíroztam, hogy be kéne végre rendezkednünk, olyan üres minden. Csak egy heverőféle állt az egyik sarokban, nagy torontáli szőnyeggel letakarva. Szép a szőnyeg, de kellene még néhány bútor. Kérdezni akartam a nagyanyámat, hogy mit tehetnénk, hogy barátságosabb legyen, talán varrhatna valamit, függönyt, mert csak bordó lópokrócok takarják az ablakokat.  Sohasem sikerült megszólítanom. Pedig ott járt-kelt ő is, szinte egész nap. Nem tudom észrevett-e. Éppen, mint odaát. Amikor még éltünk mindannyian. Pedig miután meghalt, kezdtem úgy érezni, hogy ismerem valamennyire. A nevelőanyámat, Icut is meg akartam érinteni, de nem nézett rám, csak elhúzódott tőlem. Sírtam, Örökre magányosak maradunk? Akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy kimegyek a házból, végigmegyek a folyosón, kilépek a végtelenbe...Talán ott jobb lesz.

Boldogtalanok! A boldogság olyan közel van...

Nézd, a boldogság mily közel... csak ülj le kertemben, s figyelj a neszekre, színekre, fényekre...

Rosszkedvű, sőt boldogtalan  emberekkel találkozom újra meg újra – hol rejtőztök boldogok? Van, ki úgy hordja fájdalmát, mint a kitüntetést, fitogtatja, úgy fordul, hogy jobban látsszék: nézd nekem mi jutott, csoda, hogy még élek. A másik görnyed, roskad, s árad belőle a szemrehányás, vádol. Pert indítana a sors ellen, világ ellen, Isten ellen, s mindenki ellen. Vannak némán tűrők, kiknek arcán éles árkok árulkodnak, és vinnyogók és kesergők, kis ügyek miatt is rosszkedvűek, bosszankodók. 

Boldogtalanságuk, rosszkedvük rám spriccel, letörölni akarom is meg nem is. Végül magamon hagyom a jelet, hisz egy vagyok közülük én is. Hajdani sűrű rosszkedveimre, fájdalmaimra emlékezem, jövendő szomorúságaim szorítják a torkom. Mert mély gyökerű a bánat is, akárcsak a vétek - mindannyiunkkal, sőt minden ősünkkel is közös.

Tegnap felhívott egy harminc körüli nő, segítségemet kérte. Ma elhozza hozzám ő is a fájdalmát. Meghallgatom. Vajon tudok-e bármi vigasztalót mondani? Talán ezt mondom majd neki, mint annak a férfinak, akitől hajdan végleg elbúcsúztam: Én kedvesem, nincs jó válasz a mi életünk nagy kérdéseire – mert, ahogy már mondtam neked – valami mélyen és véglegesen megromlott. Talán mindannyiunk életében. Nincs értelme a bűnösöket keresni, ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk a megbocsátás, s ha építeni már nem is tudunk, a további bomlás megakadályozása. 

De talán mégis, mégis van remény a jobbításra!

De hogyan? Így szól a következő kérdés. Olvasgattam régebbi írásaimat, mert lényem széthullott darabjait keresgélem. (Vagy éppen most állok össze teljes egésszé? Darabokra török, és mégis egésszé olvadok régi és új fájdalmak kohójában?) Ezt a pár sort találtam, megosztom veletek: 

“Sebzettek és zaklatottak, de szerető szívűek. Csak úgy tudjuk elfogadni a szembesülést életünk mélyen elkeserítő tényeivel, ha megtanulunk szeretni. És azok tudnak szeretni, akik nem a beteljesülést hajszolják kétségbeesetten. Úgy élhetünk másokért a szüntelen fájdalom ellenére is, ha megtanulunk reménykedni az Atyában, és rábízzuk tökéletes öröm utáni vágyakozásunkat is.” (Bevallom, nem tudom, kitől, honnan idéztem, de olyan tökéletesnek érzem az üzenetet, hogy ide kellett írnom.)

Én tehát kérem az Istent, látogasson meg Téged, hogy Te is rábízhasd a tökéletes öröm utáni vágyakozásodat, és kérem az Istent, segítsen nekem, hogy ugyanezt tehessem.

Hajnali derengés - Minden egy

Drága életem, egyetlenem, virágom, királykisasszonyom!  A temetés... a koporsóra hulló göröngyök puffanása... Nyitva van még a koporsó... Ne, ne tegyék rá a fedelet! Talán még él ! Nem, nem engedem eltemetni!  Akkor az anyja kivált a gyászolók közül, belépett a gödörbe, és intett! Neki intett! Gyere, gyere már! Ezt kiáltotta felé. Nem hallotta a hangját, de leolvasta a szája mozgásáról. Dühös volt, mert ő tétovázott. A gödör mellett a gyászolókkal együtt ott állt az apja, Anna kezét fogta, mellettük meg két idegen gyermek. Egy kislány meg egy kisfiú. A kisfiú arcocskája olyan furcsa. Mint egy torz baba. Karakterbaba. Felé nyújtja a karját, vegye fel. Nem, nem ér rá! És egyáltalán, ki ez a gyerek? De szomorú, kár, hogy nem veheti fel. Mögöttük egy egész osztálynyi kölyök visong. Virágokat, koszorúkat dobálnak a gödörbe. Anna is velük nevet, meg az apja is. Látszik, hogy boldogok mindketten. Az anyja meg csak integet: Miért nem jössz már? Jó, legyen. Elindult a sír felé, pedig maradni szeretett volna. Velük, a boldogokkal. A furcsa kisfiút felvenné, ha már annyira akarja.... Anna is megindult a nyomában, az apja meg kísérte az unokáját, a kezét el nem engedve, szelíd-engedelmesen... Ne, ne, ne! Ti ne! Maradjatok! Látta az anyja arcát is, hogy megrémült, amikor meglátta, hogy azok ketten elindultak. Ő is integetett: Ne, ne! De Anna jött elszántan, mosolyogva, sietett, vele az apja, aztán már mindketten futottak.... Lehagyták őt is, elfutottak mellette, mindjárt odaérnek a nyitott sírgödörhöz...  

A sikoltására ébredt. Képtelen volt tovább feküdni, lehajította magáról a paplant, kiment a konyhába, kiráncigálta a konyhaasztal fiókját. Ahogy várta. Ott volt minden. Éppen úgy, ahogy az ő idejében, amikor még iskolába járt. Kék papírba kötött könyvek és füzetek. Fa tolltartó, rajta kis roló, gyönyörűen kihegyezett ceruzákkal. Csak az anyja munkája lehetett. Hajdanán az apjához vitte a kitört hegyű ceruzát.  Felvett egy-egy füzetet, belelapozott. Képtelen volt olvasni, csak bámulta a kerekded betűket, és lapozott tovább. Egyetlen oldalt sem hagyott ki.  Volt ott valami levélke is, ahhoz nem nyúlt, ki tudja ki írta, és miért, tán Annának egy szerelmes kamasz, vagy Anna valakinek, de aztán nem küldte el... Amit kiemelt, mindent gondosan visszahelyezett éppen oda, ahonnan elvette. A fiók alján kis rajzot is talált, színes ceruzával festett királylányt koronával, hosszú hajjal, földög érő ruhában, fátyollal, körben virágok, felhők, égbolt, rajta a nap. Anyák napjára édesanyámnak... és a dátum.  Először azt hitte, Anna rajzolhatta, de nem, mégsem! A dátum másról árulkodott. Ezt a képet ő maga készítette, nyolc éves korában. Anna őrizgette, az ő kicsi lánya.
Becsukta a fiókot. Ki tudja, meddig ült ott szinte élettelenül. A gondolatok is elhagyták egy időre, kiürült az elméje, talán el is aludt néhány percre. A foga összekoccant. Vissza kellene mennie az ágyba, ha nem akar megfagyni reggelre. Az asztal sarkába kapaszkodott, hogy erőt gyűjtsön, hogy felálljon végre, de akkor meg összegörnyedt a gyomrát összeszorító fájdalomtól. Sugárban hányt, aztán már csak öklendezve, epét és savat. Szédült, alig tudott elbotorkálni az ajtó mellett álló vizesvödörig. Színültig volt jéghideg vízzel, a markával merített úgy ivott egy kortyocskát, a maradékkal lemosta magáról a hányadék nagyját, megtisztította a kombinéját, a mellét, az arcát.  De a bűz kísérte, ezért letépte magáról az átnedvesedett göncöt, meg akart szabadulni mindentől. Érezte, hogy a harisnyája beleakad valamibe, dühödten rángatta, a harisnyatartót sem gombolta ki, csak tépte magáról, nem törődött vele, hogy belevágódik a bőrébe, a húsába, pattant a gomb, s amikor ott állt végre meztelenül, lekapta a hokedliról a nagy lavórt, beleállt és maradék vizet magára zúdította.
Elakadt a lélegzete, ájulás környékezte, de mégsem, sőt, hirtelen minden élessé, kontúrossá és világossá vált. Megértett mindent, mindenben önmagát. Ami kusza volt, rendezetté lett, ami láthatatlan volt láthatóvá, sőt hallhatóvá vált. A történet egy villanásnyi időre összeállt. Látta az egész tragédiát az elejétől a végéig, benne a maga szerepét is, és megértette, ha nem is volt a színen, minden rezzenésével, lélegzetével, sejtjének minden parányi rezdülésével vezényelte és formálta a történetet. Mintha maga lett volna az író, a rendező, a főszereplő. Sőt! Arra is rájött, hogy minden egyes szereplőben jelen volt ő maga is, nem tudta hogyan, de bizonyos volt abban, hogy mindegyikhez köze volt, valahogyan velük lélegzett, gondolkodott a cselekmény, az események, minden egyes mozzanatában. Egyszerre volt Anna, Teri, az anyja, az apja, Józsi, az angol, Giselle, az orfeum ünnepeltje és a bolond Janó. Mind, mind ő volt, senki más.  


De ez is elmúlt. A hajnali derengés megkönyörült a sötétség áldozatán. Egy kakas szólalt meg valahol, aztán egy másik távolabb, visszavonulót fújt az éjszaka. Nem halt meg. Még nem. Nem szállt a sírba, hiába hívta az anyja. Ő is oda vágyott. Mindketten ugyanarra vágytak. Milyen egyszerű, milyen nagyszerű megoldás. Miért is nem gondolt rá előbb? Még az éjjel lett volna ereje hozzá, de ma már... túl fáradt. A halál nem kegyelmes. Ha hívják, nehezen jön, kelletlenül.   

Anna illata - Mezei zsálya, komócsin, réti csenkesz...

Sötét volt, de nem gyújtott villanyt. A táskáját, a kabátját felakasztotta az ajtó melletti fogasra, tovább botorkált. A konyhaasztal a hokedlikkel. Mind a helyén, az asztal alá tolva akkurátusan. A szoba ajtaja megnyikordult. Dermesztő hideg mindenütt. Nem kellett volna levennie a kabátot. Mégis fel kell kapcsolnia a villanyt. Csak egy percre, míg tájékozódik, aztán jöhet az ágy... Amíg tétova keze a  kapcsolót kereste, végigsimította a meszelt fal egyenetlenségeit. Ez az érintés megrendítette, összeszorult a torka, a lélegzete elakadt. Megállt, hogy erőt gyűjtsön egy következő lépéshez, s reménykedett, ha egy pillanatig nem mozdul, ha visszatartja a lélegzetét, talán az áradó emlékfolyam elé gátat emelhet.

Mintha kifeszített kötélen imbolyogna, alatta ásító mélység tátja odvas száját, és nincs, sehol sincs a védőháló. Minden mozdulatára, még a lélegzetére is vigyáznia kell, ha fent akar maradni. Valahogy eljutott a sarokban álló ágyig. Óvatosan felemelte a szőttes ágytakarót. Bordó rózsák, girlandok, rózsakert. Alatta a fakórózsaszín huzatú paplan. Mint régen. Nehéz. El is felejtette, hogy ilyen súlya van. A szülei mindig dunyhával takaróztak. Neki akkoriban is paplana volt. Ez volna az? Az ő hajdani paplana? Persze, hogy ez. Az apja ragaszkodott hozzá, így aztán az egyik vásáron megvették a selyempaplant. Amikor hazaértek, lefeküdt az ágyára, magára húzta, pedig nyár volt, odakint rekkenő hőség, de nem bánta, simogatta a selymet, a hűvös, sima érintés érzéki izgalomba hozta. Hogy tiltakozott a kopott huzat ellen, hisz akkor eltűnik az égkék és rózsaszínű ragyogás! De az anyja könyörtelen volt, s attól fogva már nem örült a paplannak. Súlyos volt, merev, télen nyirkos, sokszor fázott alatta. Jobb volt a régi dunyha. Az ő paplana... pihekönnyű... pehelypaplan...Odaadja Annának,... neki is vesz egyet...

Nyöszörögni kezdett, összerezzent, megriadt a hangjától, körülnézett, de hogy kerülne ide bárki más,... hogy is volna itt bárki, ez az ő hangja, ki másé... ijesztő, nem akarja hallani többé... Leereszkedett az ágy szélére, a fapadlót bámulta, az erek, göcsörtök rajzolatát simogatta a szemével. Csak le kéne hajolnia, megérinthetné a tisztára súrolt, sárgára színezett fapadlót... Vágyat érzett, hogy a padlóra feküdjön inkább, ott kuporodjon össze, de valaki odabentről azt parancsolta, egy józan, nála erősebb hang: feküdj le, az ágyba, te bolond, takarózz be... Engedelmeskedett.  A mennyezetről lógó gyenge lámpa fényében is rátalált az ágy közepén a kagylószerű, finom hajlatra. Az anyja mindig keményre tömte a szalmazsákot, úgy jó az, úgy egészséges, abban jó aludni.  De a zizegő szalma előbb vagy utóbb engedett a helyét kereső testnek, a könnyű gyermektestnek is, s a fehér lepedővel engedelmesen puha bölcsőt formált. Annát dajkálta, az ő lányát.  
Ölelte a nyirkos-hideg kispárnát. Megvan! Erre vágyott, erre az illatra. Most megvan végre! Nahát! Már a vonaton, már az emlékétől megreszketett az orrcimpája. A hajának, a fejbőrének a mezőillatát érezte. Friss, tavaszi füvekre emlékeztette. Mezei zsálya, komócsin, réti csenkesz, meg az eső után szedett réti csiperke. Fürdetés után mindig mélyen beszívta ezt a hasonlíthatatlan esszenciát, s olyankor megnyugodott, még a legnehezebb időben is reménységgel telt meg. Hogy is mondhatott le erről? Már nem értette. Most itt volt a párna, a keresett fűszeres illattal. Belétemette az arcát, s egy röpke pillanatra a fájdalom is csitult, talán el is aludt egy percre. Aztán újra lélekrepesztő gyötrelemre ébredt. Csak a felsőruháit vette le, a kosztümkabátot, a szoknyát az ágy melletti székre tette, a blúzt meg minden egyebet magán hagyott. A paplant súlyától kínlódva húzta a feje búbjáig – vajon Anna hogyan bírt vele – úgyis reszketett, az ágy meg átvette testének remegését. A fődallam, a cantus primus, az ő csillapíthatatlan fájdalma alatt megszakíthatatlan mélyszólam szólt: dib-dib-dib, dib-dib-dib.  

Az életéből kihasadt egy szakasz, a többi feleslegessé vált,  elvásott. Ehhez a maradékhoz eszelősen ragaszkodott, mert ez volt az ő története. Az ő igazi, egyetlen története. A többi nem számít. Mintha most született volna. Felnőtt testtel, értelemmel jött a világra. A történet ott kezdődött, hogy leszállt a vonatról, és látta, amint a kucsmás férfi befordul a szerelvény mögött. Furcsa kezdet, de mindig innen indult, aztán az elejétől a végéig, a jelenig, a vitustáncot járó átfagyott testig, melyet egyre kevésbé érzett a magáénak. Amikor leszállt a vonatról, amikor megállt a váróterem előtt, ahogy bebámult a félhomályba, ahogy hazafelé tartott... akkor talán még visszafordulhatott volna, talán tehetett volna valamit, amitől megváltozik valami... A felszálló köd gomolygott, a karcos szél vadul rázta a homállyal küzdő lámpák búráit, veszettül hangoskodtak, kolompoltak, aztán meglátta a házat, a halott kertben, a vak ablakaival. A Fodoréknál ugatni kezdett a kutya, bement, hátha ott a kulcs... Mit is mesélt a Julis nénje? Gyermekkorában volt egy játéka, kockák képecskékkel, abból kellett kirakni a mesét. Mindig sikerült.  

A történet kerekedett, benne gyötrelmes valósággá lett a hihetetlen. Amit nem tudott, azt a képzeletére bízta, minden újrapergetésben újabb variációkkal. Egyszer fel is ugrott, mert egy részlettel sehogyan sem boldogult, öltözni kezdett, hogy megy és megkérdezi, hogy is volt az, mert az nem lehet... Bolond reménység támadt rá, odacsapott, mint a vipera, beoltotta... Mert az nem történhetett meg! Hogyan is hihette el ezt a képtelenséget? Nem a lánya volt, nem is Anna volt, akit megtaláltak... Hogy került volna oda? Valami félreértés történt... Senki sem tud semmit... Hiszen az anyja megzavarodott, most is az elmeosztályon van valahol.. Hol is? Odaadták végül azt a cédulát a címmel?  


Állt egy darabig az ágy mellett, aztán a konyhában a táskájából kikotorta az öngyújtóját, és reszkető kézzel odatartotta a falióra számlapjához. Fél egy. Késő már. Majd holnap. Ruhástól visszafeküdt az ágyba. Holnap reggel átmegy, kifaggatja őket, még egyszer, nem engedi, hogy az a bolond Julis hetet.-havat összehordjon, elmegy az igazgató úrhoz is... Holnap... de addig is, rá kell jönnie, mi is történt valójában, hogyan történhetett.  Derengeni kezdett. Egyre több tárgyat tudott kivenni. Hajnalodik? Dehogy. Hisz még reggel is sötét van ilyentájt! A Hold! A szél először felkavarta, majd kisöpörte a ködöt. Az ég tisztult. Számlálgatta a feje fölött a fagerendákat. Harmincöt hosszában, hat széltében. Valami kis papírdíszt vett észre az egyik gerendáról lógott, a lámpa mellett. Kis pillangók talán, cérnára fűzve, meg virágok... Anna készítette biztosan. Neki nem engedte volna az anyja, hogy ilyesmit kitegyen. Annának igen. Szerette. Szerette. Jobban, mint őt. A harag, ami az anyja iránt égette, elforrt, maga is csodálkozott, hogyan is párolgott el ilyen hirtelen. Tegnap még gyilkos öregasszonynak nevezte, mára meg... Mint a patyolat, mint egy királykisasszony... úgy járatta Annát.  Julis nénje is ezt mondta.

Élt tizenöt évet - A félhomály súlya

Miről beszélnek itt ezek? Kérni kéne azt a kulcsot, aztán továbbállni, de a Julis nénjének már megint nem áll be a szája, akár a kacsa valaga. Ha az anyja mérges volt a Julisra, mindig ezt mondta: Csak a szája jár, mint kacsa valaga, ennek is. A Pista bácsi meg csak hallgat. Áll a félhomályban, még le se ül, mint aki megdermedt. Szólni kéne hozzá, meg kéne kérdezni: Hogy van Pista bácsi? Talán az véget vetne a Julis szófosásának. Nagypofájú Julis. Fogná be azt a lepcses száját! Meg kéne kérdezni, nem tudja-e hol van a kis Anna, hová vitték, miután az anyja meghalt... talán azt is tudja a Julis nénje... aztán menne lefeküdni végre, aludni reggelig, vagy még tovább... aludni, az volna jó. Fáradt, halálosan kimerült. Pedig még nincs késő. A vekker fél nyolcat mutat. Ilyenkor szokott készülődni. Kilencnél előbb sohasem megy be a lokálba. Minek. Már nem kezdő, hogy mindig ott nyüzsögjön.

– Eltűnt a ganéj. De ki hitte vóna róla! Gügye volt, bugyuta vót, de hogy ölni tudna... senki se gondóta vóna. De ki tudja, tán nem is ő vót... a bolond Janó... tudod, emléksző rá, ugye? De igen gyanús, hogy eltűnt. Pista bátyád is aszongya, gyanús, hogy azóta nem látták, hírit se hallották. Pedig azelőtt feltűnt itt is, meg amott is... még a Krecsmáréknál nem ríg fűrészőtt, fát aprított...

Valami temetésről beszél a nénje...hogy az egész falú ott volt, hogy csak a Toncsi bácsi temetésén voltak ennyien. De még ott sem.

– Az egész iskola kivonult ám, a kórus is énekelt. Gyönyörű temetés volt. Igaz-e, apja? Annyi koszorút, virágot nem láttam egész életembe.. Pedig, régente csaknem minden évre jutott egy halott vagy kettő.. néha még öt is. – Sorolta a halottakat, hogy ki és mikor, míg a férje meg nem szólalt: – Julis! – Szegény Terit is beinekciózták, kétfelől támogatták, úgy kísérték, hogy el ne essík... Aztán Gizikém, a te nevedre is csinátatott ám az igazgató úr egy szép koszorút, mert ő vette a kezébe a dolgot, mikor má’ látták, hogy szegín anyád..., hogy annak hasznát venni nem lehet. Jössz-e, nem-e, azt se tudtuk... Az vót ráírva, mer’ megníztem: Sohase felejt, Édesanyád. Arannyal, szépen, ahogy szokás. Fehér szegfű koszorú volt. Igen szép. Drága jó ember az igazgató úr, majd eridj, köszönd meg neki!

– Mennem kell! Ne haragudjanak! Ugye, maguknál a kulcs?

– Hát hogyne vóna! Mi vigyázunk mindenre, hogy e ne lopják, míg a Teri odavan... Tudod, az elmén... Majd kikeresem a címit, mer az is megvan valahó.. Na de hol az a kúcs Pista? Neked odaadjuk, hogyne adnánk! Tied is az a ház, már hogyne vóna. Csak a tied. Ha Terivel vóna valami... tied a ház Gizuskám! Te vagy az egyetlen örökös... Vigyed csak. De ha hideg van... Gyere ám vissza!  Elalhatsz nálunk is egy éccakát. Igaz-e, apa?

– Köszönöm, Julis nénje. Majd odaát. Hát, Isten áldja magukat! Még egyszer köszönöm.

Nem tud felállni. Mintha a teste földdé vált volna, mintha őt temették volna el. Rászórták a mázsányi földet, s csak feküdt ott mozdulatlan a nyitott sírban. Felfelé nézett, látta az arcokat, és a könyörtelen kezeket, amint szórják, lapátolják a földet. Hatalmas göröngyök hullottak alá, a fejét érték, a mellét, a derekát, az ölét. Aztán újra az arcát, le egészen a lába fejéig a lábujjai hegyéig. Hallotta a pap hangját is, ahogy kántálva sorolja a vétkeit. Így igazságos! Sorolják csak, hulljanak rá a kőkemény, fagyott rögök, temessék csak alá, had fúljon meg tőlük. Oda való, le a földbe. Nem él ő már többé. Halott. Talán már régen az, csak nem vette észre.

  

A viaszosvászon egy helyen felpörsent, azt kapargatta. Alatta a nyers fa. Jó volt hozzáérni. Szerette volna tovább szakítani, lefejteni az egész viaszosvásznat, és az asztallapra hajtani a fejét, úgy maradni, elaludni. Aztán zavartan abbahagyta, mert inkább érezte, mint látta, hogy amazok a babirkáló kezét nézik. Beteg volt bizonyosan. Megbetegedett. Mire kihívták az orvost... Megfázott a gyerek, tüdőgyulladást kapott, későn hívta Teri az orvost. Élt tizenöt évet.

Vajon szenvedett? Én lelkem, virágom, gyönyörű gyermekem, kislányom... Nem, nem szenvedhetett! Ugye, nem? Miért nem feküdhetek a helyére? Kezem-lábam odaadnám, ha még életben láthatnám... De legalább holtában láttam volna! Testemmel melengettem volna, tán megéledt volna... Ezek nem bánták, engedték, had halljon meg az a gyermek, Anna, Anna, én virágom, hogy is engedhettelek...  És az anyja? Miért nem hívta ki előbb az orvost? Mert nem figyelt rá! Hiszen őt is kint hagyta egyszer, amikor veszett vihar tombolt. Akár ő is meghalhatott volna. De miért is nem halt meg akkor!

Náluk nem volt szokás a hangos szó, sőt, a szülei alig beszéltek, milyen csendben éltek, milyen halálos csendben... de egyszer összekaptak valamin mégis, s akkor az apja odavette, csak úgy a foga között, hogy más ne hallja:  Kint hagytad a lányt is! Az egyszülöttedet! Az anyja megsápadt, megdermedt, nem válaszolt a vádra. Napokig néma volt, és kerülte a pillantásukat. Az apja meg szólongatta, óvatosan békítgette, mint aki megbánta, hogy eljárt a szája. Őt meg emésztette a kíváncsiság, faggatta az apját, de az csak elütötte. Véletlen volt! Nem szándékos! Dehogy! Meg, hogy csak mérgében mondta, amit mondott. De már késő volt. Felismerte a gyilkos fegyvert, s használta is az anyja ellen. Később, ha összevesztek valamin, csak odavágta az anyjának: Kint hagytál a viharban, hogy fagyjak meg!  Hogy is bízhatta rá a lányát, hogy adhatta oda ennek a gonosz vénasszonynak! Gyilkos vénasszony!

Figyelni akart. Megérteni. Annáról beszél a Julis nénje? Annáról? Az ő lányáról, Annáról? A füléig eljutottak, de az értelmének ellenálltak a szavak, és akadozva rendeződtek mondatokká. Halott volt három napja? Kicsoda? Hát nem az anyja halt meg? A romos házban, a falu végén? De hát hogy került oda Anna?

  

– De miért, miért nem hívott orvost? – nyögte alig hallhatóan.

– Orvost? – Az asszony zavarodottan nézett rá – Hát jött a halottkém, amikor megtalálták... Jött mindjárt... Jaj, Gizus, nem segíthetett már azon senki és semmi! Halott volt már az a kislyány akkor, aszonták, vagy három napja. De nem nyúlt hozzá! Tudod, hogy értem... Érintetlen volt.  Istennek hála... hogy legalább... nem bántotta. Nem tudni, ki tette, miért tette... A bolond Janó vót-e vagy más... ki tudja...Az egész falú felbolydútt... de nem is lehet ebbe belenyugonni... akkor Terit evitték...mondtam má’ Gizuskám, az elmére.... meglátogatod, ugye? Hol az a papír, Pista, amire a mentősök felírták a címet?

Milyen furcsa a fájdalom – gondolta. Mint egy kés, mely felmetszi az összes szervedet, az agyadat, a szívedet, a gyomrodat, az egész bőrödet, mint egy kéz, mely a felmetszett szervekbe ültet egy férget, mely attól kezdve rág, csak rág végtelen étvággyal. Fel akar zabálni, neked meg tűrnöd kell, semmit sem tehetsz ellene. Ha úgy tartja kedve, el is fogyaszt. Onnantól kezdve együtt fogtok élni. 

Vecsernye - illatos, szép koszorú... szagos, mint a friss liliom

A férfi háta mögött feltűnt az asszony, kötötte a kendőt, tolta félre az urát, hogy ne mulasszon. – A Kármánékat keresi? – próbálta kivenni, ki lehet az, ki az, akinek el lehet mesélni mindjárt a szörnyű hírt. Tán be is lehet invitálni, ha olyan... Egy kis meleg tea, borral, egy csipettel... Tud ő mindent. Oszt meg is van bízva... a tanácselnök maga mondta, Fodorné, nézzen a házra, nehogy valami gazember kihasználja a helyzetet! Hát nem fogja, amíg ők itt vannak! A kutyával nem volt mit tenni, le kellett lövetni, mert nem hagyta abba a vonyítást, nem lehetett azt kiállani... a másik meg talán megszökött... ki tudja... Van ilyen. Bánatában. A többi jószágot etetik, itatják. Azokat áthozták. Így könnyebb.

– Úristen, Pista! Ez a Gizi! A Kármánék lánya, aki...! Te vagy az, ugye? Jaj nekem! Hát gyere be! Jaj Istenem! Pista, a kulcsot, eriggy má’! Engedd be gyorsan! Gyövünk má’! Gyövünk!

Édes-kesernyés szagú párás meleg volt odabent, talán lekozmált étel, korom, enyhe izzadtságszag adta az ismerős elegyet, amitől most öklendenie kellett, alig tudta palástolni. Nem, nem ül le! Most érkezett a vonattal, siet, csak nem tudott bemenni, úgy látszik, nincsenek otthon... de ilyen későn, rossz időben hová mehettek...

– Na! – Az asszony köhintett, tekintete elpárásodott, felkapta a szürke rongyot, törölte a hokedlit, nem nézett a vendégre, csak dörgölte a nedves ronggyal a kopott viaszosvásznat. – Hát, igazi úrinő lettél! Alig merlek tegezni! Igaz-e Pista? Mint egy színésznő! Ülj csak le nyugodtan. Letöröltem.

Pakolt lefelé az asztalról is, hogy tiszta helyet készítsen a váratlan látogatónak, vejlingba kaparta a vacsoramaradékot, kenyérhéjjal törölgette a tányérokat. Parázsló izgalommal serénykedett, a férfi meg csak állt az ajtóban, mintha ő lett volna a vendég, nem az idehullott másik, az az illatos, szép koszorú... szagos, mint a friss liliom. Félt közelebb lépni az idegen, fiatal nőhöz. Hogy a Gizi volna, a Kármán Gizi? A nyakigláb kamaszlányra emlékezett, a nyers, felvágott nyelvű fruskára, aki még a Julisnak is visszaszólt, ha úgy tartotta kedve. Helyes kis perszóna volt, de csak egy kis parasztlyány, akár a többi. Nem lehet az! Ilyenfélék csak az újságok címlapján vannak. Mindig azt gondolta, azokat az asszonyféléket csak rajzolják, azzal ámítják a bolond népeket, aztán meg itt van. Ha másutt látja a Kármán Gizit, meg nem ismerte volna!

– Na, apa! Hozd már azt a bort! Gizuskám! Igyál egy kortyot, hogy felmelegedjél! Vagy egy korty pályinkát inkább! Az jobb vóna most! Mindjárt felteszek egy kis teavizet is. Biztos ki vagy fagyva! Cudar idő van. Akár a temetéskor. Nem tudtál jönni...ugye? Nem volt érkezésed... Biztos, nagyon elfoglalt vótál... Megértjük ám azt! Vagy meg sem kaptad a táviratot? Akkor nem is tudod...Jaj, én édes Istenem...

– Milyen táviratot? – A lámpa légypiszkos búráját vizsgálgatta. Megtisztíthatná a Julis nénje. Úgyis elég sötét van itt. Vagy egy erősebb körte... ez alig pislákol. Igaz, nemrég még a petróleum világított. Akkor még sötétebb volt... Hát meghalt az anyja. És nem is tudott róla. Nélküle temették hát el, akárcsak az apját. Szégyellnie kellene magát, de csak ürességet érez. Hideget. De a gyerek...– riadt meg. Istenem! A gyerek volt a haldokló anyja mellett... bizonyára... pedig neki kellett volna ott lennie. Egy pillanatra meg is könnyebbült, aztán nyomban elszégyellte magát. Szegény gyerek... ki tudja, mit állt ki, mit látott. Halál. Rút halál, szürke halál, fekete. Gyász. Kihűlt, merev test, idegen szagok. A halál szaga, az édeskés rothadás, mely még az élőkbe is beivódik, még a kegyelet virágaiba is... bebújik a gyászolók bőre alá... Itt vagyok, itt vagyok! Nem mozdulok mellőled, belőled, bárhogy szeretnéd! Állati sírás, jajgatás...koporsó, belekapaszkodnak a koporsóba...földre hullnak a nyitott sír mellett, engem, engem temessenek inkább, fekete tömeg, megkövült arcok...

Irtózott mindenféle élettelentől. Néha elhullott egy-egy állat a ház körül, kiscsirkék, galambok... a  Vezér kölyke, kéthónapos csöpp jószág. Szeretett játszani vele. De amikor meglátta a bokor alatt a mozdulatlan, elnyúlt testet, ordítva hívta az apját. Az meg mindjárt a kezébe akarta adni a tetemet – gyere, eltemetjük, ibolyát ültetünk a sírjára, kis táblát is faragok neki...–, de hátralépett iszonyodva, elfehéredve, reszketve, s csaknem gyűlölettel nézett az apjára. – Jól van, jól... – nyugtatta, de ő ellökte magától a kezét –  Ne! Azzal fogtad a kutyát! – ezt sikoltotta. Az apja megragadta a vállát, bevitte a házba, leültette, egy pohár vizet itatott vele, s még az arcát is megpaskolta hideg vízzel – Jól van, jól... Meg kell szokni... meg kell szokni kislyányom... Mi is meghalunk, minden elmúlik egyszer. Nyugodj meg. Gyere, nézd a kis jószágot... Búcsúzz el tőle! Nem bánt a’! Ládd-e!

Csak rázta a fejét. Nem, nem, nem. És gondolatban hadakozott az apjával, miért is mond ilyeneket! Nem bánt. Ami a halálé, az az élőktől idegen. Igenis bánt a halál. Bántja az élőt, ellopja, épp most végzett a kölyökkel. Nincs többé. A halál, nem kímél senkit és semmit... ott lapul az elevenben, mérgezi, gyilkolja naponta, csak  nem veszünk róla tudomást. Nem akarunk szembesülni ezzel, mindenáron meg akarjuk várni az utolsó órát, percet, s akkor is menekülnénk, ha tudnánk...

  

– A kabát... Vedd már el tőle, apa! Még rámelegszik, oszt megfázik, ha kimén... Na, vedd már le! Betesszük a szekrénybe, hogy ne gyűrődjék. Micsoda finom anyag... Külföldi, igaz-e? De látom én! Tiszta gyapjú. Hát nem kaptad meg? Jaj, szegény Teri! Hát ténleg nem vótt eszén már akkor... mi meg nem tudtuk a címet. Igaz-e? A Terivel meg beszélni se lehetett attól fogva, hogy a kislyányt megtanáták.

Ezt nem értette. Miféle kislányról hadovál itt a Julis nénje? A faliórát bámulta. Megállt. Fél négyet vagy mennyit mutat. Négyszögletű festett furnérlap, a tetején félkör, benne kis képecske. Virágcsokor? A sarkaiban is... kis pipacsok, kalászokkal? Lepergett a festék, azért nem lehet kivenni. Alighanem pipacsok. Erre az órára nem is emlékezett, pedig itt lehetett ez akkoriban is. Alatta a komódon a jókora ébresztő, az mutatja az időt. Menni kéne. De előbb meg kell tudnia, hol van Anna. Csak nem vitték el valami gyermekotthonba? De biztosan! Holnap kihozza. Ma már úgyis hiába menne. Vonat sincs már. Ha itt a kulcs, elkéri, megalszik, ha hideg van, hát hideg van, egy éjszakát kibír, aztán holnap hajnalban indul a lányáért. Még jó, hogy hazajött. Micsoda megérzése volt!

– Tegyél a tűzre apa! Nem látod, hogy reszket? Hát Gizuskám sajnáljuk, nagyon sajnáljuk. Szerettük mind a ketten. Olyan fajin lyány vót a, már cseppnek is. Csak bámultuk! Micsoda nagylyány lett vóna abból! De mit beszélek! Má’ most is az vót! Igazi nagylány! Sudár! Széparcú! Igaz-e Pista? Mondtuk is egymásnak, hogy tudta ez a Gizus itt hagyni ezt a szép kislyányt? Jaj, nem azért mondom, hogy hibáztassalak, félre ne értsd! Isten ments! Mindenkinek megvan a maga terhe, igaz-e? Meg aztán a Teri igen jól bánt ám a kis Annával! Úgy járt az, mint a patyolat! Mint egy királykisasszony! Haj, de szép kislyány vót! Mindenki aszonta, tisztára az anyja! De meg is veri azt a ganéjt az Isten! Mert az Isten megtalálja, az elől nem lehet elbújni!

Igaz-e, apa? Pedig napokig kereste az egész falú. Kirendelték még a városi nyomozókat is. Mindenki a gyilkos után kutatott. Éjjel-nappal mentek. Még Pistám is odavolt vagy kétszer, meg a Nándi gyerek, tudod, a Mariskám nagyfia. Aztán jöttek Bódogszentáról is. Mert onnan meg eltűnt egy kislyány. De azt nem tanáták meg. Még a kis testit se. Az a borzalmas. Még el se tudták temetni.

Világvége - Gizi hazatér

Amikor leszállt a vonatról, körbelesett, lát-e ismerőst. Senki. Úgy látszik, senki. Jó. Így jó. A vonat is kiürül, mire ideér. Világvége vagy csak a partja? Valaki lekászálódott ugyan az utolsó kocsiból, de kabátja gallérjába húzva kucsmás fejét, el is tűnt mindjárt a vonat mögött. Erdőszőlőbe tart. Jó fél óra, ha kilép. A nyálkás hideg a nyakánál hatolt be, fojtogatta a torkát, a melle között lecsurgott a szívéig. Melegebb kabátot kellett volna vennie és sálat. De úgy sietett. Pesten tűrhető volt az idő, a selyemmel bélelt átmeneti elégnek tűnt, de itt sokkal hidegebb van. Talán a láp közelsége teszi ilyen folyékonnyá, nyúlóssá a késő őszt. A láp. A büdös láp. Beleszagolt a levegőbe, de csak a távolodó vonat füstjének fojtó kénes szaga hatolt a tüdejébe, az karcolta a torkát.

Amikor átbotorkált a mellékvágányon – vehetett volna kényelmesebb cipőt is, miért is nem gondolt rá – a váróterem bejárata előtt találta magát. Megállt a küszöbön. A pénztár ablakából kiszűrődő fény kénsárga derengésében a benti dolgok alig látszottak, de a mély csend elárulta, hogy odabent egy lélek sincs. Mindenre emlékezett. Egy vaskeretes pad zöld falécekkel a fal mellett, az ajtónál bádogkuka, körbeterítve csikkel, mindenféle hulladékkal, a salétromtól kivert vedlett falon fakult légypiszkos menetrendek. A forgalmi iroda ablakán megrebbent a függöny, bizonytalan sziluett vetült rá. A mállott vakolatú falak, a rozsdás kerekes kút, meg az állomás körüli drótkerítés, minden, minden a régi. Nem változott semmi, csak ő, egyedül ő.

Tizenkét éve járt itt utoljára. Toporzékolva, reménységtől feltüzelve várta, hogy végre bedöcögjön a vonat, hogy végre felszálljon rá, hogy végre maga mögött hagyja a falut. Örökre, örökre! Mert ide ő soha vissza nem jön. Csak utána ne jöjjenek! Az anyja nem fog, az bizonyos, de az apja... talán még az anyja is küldi. Ő nem mozdul, attól nem kell tartania. De az apja... Menj, hozd vissza! Bármikor feltűnhet mögötte, és akkor... Ettől félt, egyedül ettől. Hogy utána jön, hogy kérleli... Kitépte magát valahogyan a szorításából, és a sajnálatból, mely még mindig hozzátapasztotta...  mert, ha behunyta a szemét egyre csak a tekintetét látta, azt a gyengéd tekintetet, mert azzal simogatta, vigasztalta sokszor, nem is szóval. Csak ránézett, s minden rendben volt. Mért jársz kisgalambom egy magadban... Nem akart erre gondolni. Ki akarta üríteni az agyát, kilökni minden gondolatot, mely a régihez vonná. Érezte, hogy megmerevednek a hátizmai, a vállát is felhúzta, a nyakán megcsomósodtak az inak és az izmok. Ha mégis jönne, csak egy kőszobrot talál. Nem néz hátra, csak előre, akkor talán nem kell meglátni az apját, amint befordul az állomás sarkán... A vonat hamarosan beáll, már be is mondták: Személyvonat érkezik... Félt, hátha késni fog... Mert ő jól időzített. Pontosan előre kiszámított mindent, hogy senki és semmi se állhasson az útjába. Már napokkal azelőtt megvette a jegyet. Egyet. Csak oda. A jegykiadó, a Rostás Erzsi kiszaladhatott valahová, ezért az egyik forgalmista, a Guki Lajos bácsi ült be a pénztárba. Rávetette véreres szemét, és megismételte: Csak oda... Na, add már azt a jegyet! Add már! Ne bámulj! Gyilkos haragot érzett, de nem mutatta. Talán még mosolygott is, csak úgy haloványan, udvariasan, hogy ne legyen feltűnő. Mert egy pillanatra megállt az öreg keze a levegőben, aztán elélökte a sárgás apró kartondarabot, rajta az elmázolódott körbélyegző. Aztán el ne veszítsd, mer’ megbüntetnek! – s már csapta is be a pénztár ablakát. Ez nem fog szólni senkinek – gondolta. Mindjárt meg is feledkezik az egészről. Szerencse. Ezután is ilyen szerencséje lesz. Mindig. Nem félt, nem kételkedett. Egy csapásra beveszi a várost. A fővárost.

Elmúlt hét óra, mire befordult az utcájukba. A szél hirtelen feltámadt, a feje felett imbolyogni, kolompolni kezdtek a bádog lámpa búrák, fénycsóvájukat hol erre, hol arra vetítették.. Újra meg újra sötétbe borult előtte az út. Vigyáznia kellett, el ne botoljék, a járda hepehupás volt, vékony sártól csúszós, gödrök, árkok szabdalták, hasogatták, tócsák akadályozták a haladását. Néhol a kerítésbe kapaszkodott, úgy oldalazott a szélen, vagy az árok melletti fűcsomókon egyensúlyozott. Nézte a kocsiutat, de látta, ott se volna jobb. Mélyen felszánva, tarajos sárhegyek, tócsák, árkok... Persze, hogy nem változott semmi. De jól tette, hogy itt hagyta ezt a sárfészket! De ki is menti Annát innen! Nem engedheti, hogy ebben nőjön fel. Talán az anyja is hajlandó lesz itt hagyni ezt a nyomorúságot! Ki tudja! Gyűlik a pénze. Előbb vagy utóbb kitelik egy kisebb lakásra, aztán később nagyobbra cserélik. Miért ne? De ha az anyja nem is, Anna... Egy év még vagy kettő?

Már látnia kellene a házuk fényét. Nincs még késő. Ilyenkor még javában fenn vannak. Igaz, eddig se igen látott világos ablakot. Behúzták már a vastag függönyt, becsukták a spalettákat, vagy pokróccal besötétítettek. Talán az anyja is így tett. Felrakta a kispokrócokat, az véd a beszökő hidegtől is. A ház.

Ott állt előtte, és nem tudott mit kezdeni a rátörő érzésekkel. Erre nem számított. Csak nem fog sírni? Most, éppen most, amikor végre megérkezett, amikor végre minden a jó úton halad, amikor mindent a saját kezébe vehet, és mindent, ha hibázott... ha mégis hibázott volna... mindent rendbe hozhat. Örülnie kéne. De nem füstöl a kémény. Miért? Hogy lehet az? Ilyen hidegben, ha mást nem is a konyhai kiscsikót mindig megrakták. A kerítés mentén araszolt, el is botlott valami gyökércsomóban, mert csak a házat fürkészte. Valami jelet keresett, hátha lát valamit, ami bizonyítja, hogy odabent élet van. De miért ideges? Hátha elmentek valahová! Szomszédolnak! Igaz, nem volt az soha szokása az anyjának. Még az apját se engedte! Jó napot, jó napot, néhány szó a kerítésen át, éppen elég az a jó szomszédsághoz, nem kell több! Hogy kikapott egyszer, amikor átszökött a Pálosékhoz a kicsi Janóval játszani.

Nyitotta volna a kaput, rázta a kilincsét, de nem engedett. Jaj, hisz be van már zárva! Nagy lakat lóg a kilincs alatt, vastag, rozsdás láncon. Jaj! Mi az a nagy lakat? Még jó, hogy belül van. Akkor valaki belülről rakta fel, igaz? Az a fájdalmas ütés a mellében, megint, megint és megint. Megmarkolta elöl a kabátját, hátha azzal nyugalmat parancsolhat a szívének. Kiabált volna, de a hangja elfúlt. Hát a kutya? Miért nem ugat? Bodri, te! Csend. Ugyan, rég elpusztult az már. Nem szereztek újat. Mert minek is! Az is csak zabál a kevésből. Istenem, biztosan szegényen élnek! Ez is az ő bűne! Kié másé? Most mit tegyen akkor? A kerítést vizsgálgatta. A régi fakerítés, itt és ott javították. De nem az apja javította, az sose toldozott foldozott így. De nem ám! Átugrik valahol. Ahol a meggyfa kihajlik. Keres egy vastagabb ágat, abba kapaszkodik!

Meg kell nyugodnia. Teljesen megőrült. Bolond. Úgy viselkedik, mint akinek elment a józan esze. Talán átmentek mégis valamelyik szomszédhoz. Vagy máshová – de hová? – talán a Fodorék tudnak valamit. Akár egy elhagyatott ház. Amiben régen nem laknak. A kiskertben az elszáradt virágok vázai, zörgő gyomok. Halottak rég. Csak senki sem temette el őket. Temetetlen holtak! Az anyja sohase hagyta így. Ősszel, legkésőbb novemberben kitakarította a kertet. Felkészült a tél, re meg az eljövendő tavaszra. Jaj! Mint egy halott kert, mint egy halott ház! A Fodorék, ők biztos tudják, hová mentek! A Fodorné az mindig mindent tud. Leselkedik, semmi sem marad titokban előtte – ezt mondta az anyja, s alighanem igaza is volt.

Kármánék! Kármánék! Van itthon valaki? – Istenem, ez a fertelmes szél. El is szakasztotta a hangját. Alig van hangja. Persze, hiszen úgy sietett, kapkodta a levegőt idáig. A kabát is kinyílt közben, míg a kerítésekbe fogódzva araszolt. Az arca meg ég, még tényleg beteg lesz. Hiszen már a kirakat előtt is, amikor ott állt... miért kellett ott ácsorognia, miért?

Jó volna leülni végre, leülni a jó melegbe, méginkább lefeküdni. Annát magához ölelné... Sohase aludt senkivel. A szeretőit is elzavarta maga mellől, még Annát sem engedte. Kitette a kiságyba. Mindenki a maga helyén. De ma talán kivételt tenne. Ez egyszer. Emlékszik a haja illatára. Az biztos ma is a régi. Csukott szemmel is felismerné a lányát arról az illatról. Anna! Anna!

Még egyszer megragadta, dühvel megrázta a kaput, mint egy ellenséget, aki lelepleződött, ő volt a bajkeverő, a rosszakaró. Mint a láva, váratlanul felforrtak benne az indulatok, de kire, mire is haragszik?

Egy kutya ugatni kezdett valahol, csaholt, egyre hangosabban, s mert a felfedezett idegen nem távozott, tovább riogatta. Egy másik felelt rá a távolból, aztán egyre tovább adták a hírt. A Fodorék kutyája lehet. Mert nem hagyja abba. Elindult a szomszéd ház felé, de csak vonszolta magát kiüresedett aggyal, akár egy gyötrelmes álomban, melyben az álmodó már tudja az addig csak sejtett rémséget, mégis megy, egyre közeledik felé, minden lépéssel közelebb, közelebb. Nem tehet másképp. Tapasztalnia kell a már tudottat. Így teljes, így teljesül be a végzet. 

– Csiba te! – egy magas férfi állt az ajtóban, körbenézett. – Na, mi van má’? Bodri, kushadj má’, mer’ megcsaplak! – A kutyához szólt, közben félszemmel a közeledőt vizsgálta, fürkészte. – Kit tetszik keresni?

...